EGYHÁZI ÖLTÖNYEINK A XV–XVIII. SZÁZADBÓL.
EGYHÁZI ÖLTÖNYEINK A XV–XVIII. SZÁZADBÓL.
Irta: Radisics Jenő
Irta: Radisics Jenő
AZT hiszem, sehol a világon annyi középkori, pontosabban megjelölve az időpontot, XV. századbeli egyházi öltöny nem maradt az utókorra, mint a mennyit hazánk templomai rejtenek magukban. Ez a tény csodálatos, ha eszünkbe jutnak a multnak viszontagságai és meggondoljuk, hogy milyen könnyen pusztul el az anyag, a miből valók. Pedig még korántsem ismerjük valamennyit: sok-sok igénytelen község egyházának sekrestyéjében hever, mintegy eltemetve, efféle értékes emlék, melyet szakértő szeme sohasem látott.
Műkincseink legjavával együtt ott láttuk az egyházi öltönyök legszebbjeit is az ezredéves kiállítás történelmi csoportjában, a melynek e ruhák, számuknál s minőségüknél fogva sajátos jelleget kölcsönöztek. Nem azt akarjuk ezzel mondani, mintha e sorozat a történelmi csoport jellegét egyházi szempontból tette volna különösebben érdekessé: e ruhákban a művészi mozzanat volt a nevezetes, sokkal inkább, mint a liturgiai, noha ennek elbirálása nem vág a mi szakmánk keretébe. Ezért, és mert az ezredéves kiállításban megnyilatkozott vezéreszméhez akarunk simulni, főleg a művészi mozzanatot tartjuk kiemelendőnek ismertetésüknél s kapcsokat akarunk keresni a ruhák s a hazai művészet között. Nézetünk szerint ez a magyar szempont; erre kell ügyelnünk. Az általános egyházművészeti méltatást más alkalommal is végezhetni.
A XV. századot megelőző korból fenmaradt egyházi ruhákról már volt szó. Irodalmunknak e téren leghivatottabb tolla, dr. Czobor Béla foglalkozott vele. Ezekhez újabb emlékeket abból a sorozatból, melyet most kell leírnunk, csatolni nem lehet. Úgy látszik, hogy az egyházi öltönyök nagyobb számban való készítéséhez szükséges előfeltételek csak a XV. században alakultak oly kedvezően, hogy még a legszegényebb templomnak is juthatott értékes, művészi becscsel bíró. Ez magyarázná meg részben azt is, hogy a míg a XIII. század úgyszólván semmit sem hagyott az utókorra, a XIV. század pedig csak néhány darabot, addig a közvetlen utána következő, a százat is meghaladó számmal hirdeti őseink ekkortájt tapasztalható, vallásos áhítattal párosult önzetlen bőkezűségét s nemes ízlését.
392. ábra. Feszület, szövetből készült. XVII. sz. munka. A hg. Esterházyak fraknói kincstárából.
Úgy tetszik, hogy a XV. század minálunk, kivált a textil-ipar remekei iránt viseltetett előszeretettel s ugyanakkor a hímzés gyakorlata is elterjedtebb és kedveltebb volt, mert lehetetlen bizonyos csoportokat meg nem különböztetni, analogiákat, bizonyos egyöntetűséget a diszítés concepciójában s kivitelében észre nem venni, ha a magyar templomokban található ruhákat egymással összehasonlítjuk. Ez a tény több központra enged következtetni, a hol egységes vezetés mellett jól begyakorolt munkások kara dolgozott a növekvő szükség kielégítésére. Persze vannak kivételek is. Vannak ruhák, melyek egymagukban állanak s rendesen ezek a legszebbek. Ámde ez a tény vagy abból magyarázható meg, hogy mint mindig, úgy akkor is voltak kimagasló művészi egyéniségek s páratlan ügyességű munkások, vagy abban leli magyarázatát, hogy a többi ezekkel többé-kevésbbé kapcsolatos emlék, áldozatul esett az idő romboló fogának.
Jelen czikkünket a legszebb s legjellemzőbb egyházi ruhák egész sorának képmása diszíti. Valamennyit egyenkint részletesen leírni fölösleges lévén, csak a legnevezetesebb darabok ismertetésére fogunk szorítkozni.
Páratlan a maga nemében Gyulay Vuk püspöknek a zágrábi székesegyház kincsestárában őrzött, kiállítások révén már ismeretes süvege (LIX. tábla 1. sz.). Szorosan véve, az ötvösművészet remekei között volna a helye, mert az aranyműves szolgáltatta a diszítés lényeges alkotó részeit, mig a tű inkább csak a háttér előállításában segédkezett, a szó szoros értelmében hímet varrva a drágaköves foglalványokhoz, melyekből e süveg mintegy összealkotott. Ugyanis egy sora a nagyobb és kisebb négyszögű aranylemezeknek, számszerint huszonhat nagy és ötvenhat kisebb, képezi a süveg vázát. A nagyok alul szegélyt s ennek közepétől függélyesen a csúcsig érő pántfélét alkotnak, melynek végén mindkét oldalon egy-egy háromszögű lemezkét látunk. A lemezeken felváltva, magas foglalványokban, igazgyöngyök között ülő cabochon drágakövek: zafirok és rubintok és sima alapon a négy evangélista jelvényei s szentek apró szobrocskái foglalnak helyet, valamint Gyulay zágrábi püspök czímere és az adományozás évszáma 1549. E czímer zománczczal ékes. A kisebb, egymástól gyöngyökkel elválasztott lemezkék, egy-egy foglalt drágakővel a közepén, a süveg külső szélét szegik be. A süveg oldalán két négycsúcsú mezőben kerek lemez körül csoportosuló, legömbölyített végű foglalvány, egy nagyobbb, hat kisebb kerek, mindössze tehát tizenöt hármasával összekapcsolt levélalakú aranyfoglalvány pedig, egy kisebb méretű stilizált virágot s öt bimbót alkot. Minden foglalványban drágakő; a nagy virág sima tükrében pedig egy-egy szent alakja. Kisebb-nagyobb igazgyöngyökből tűvel összerótt levelek borítják be a hátteret s töltik ki a virágok és bimbók közeit. A süveg két taeniája (szalagja) szintén az ötvös és hímzőművész közreműködésével jött létre, azaz foglalt kövekkel s igazgyöngyökkel borított. A diszítés motivumai itt egymás fölé helyezett fokozatosan kisebbedő kosarak, melyekben hatszirmú rózsa van, két felfelé hajló s ugyanannyi lefelé hajló levél között.
Annak a nézetemnek óhajtanék kifejezést adni, hogy a czímer s valószinűleg a szentek is és az evangélisták jelvényei, utólag kerültek a süvegre. Bizonyítják ezt a stílus, valamint a dekorativ méret, melyben készülvék; mely szemmel láthatólag más a foglalványok s a virágok stílusánál, dekorativ skálájánál s ezzel sehogy sem vág össze. Ha ezt az állításomat elfogadva nézzük a süveg diszítését, abban két mozzanat fog feltűnni: egy a kimondhatatlan naivitással párosult báj, erős stílérzék és stílusbeli sajátosság, mely a compozicióit jellemzi; másik a kövek foglalásának sajátságos módja. A stílusbeli sajátosság ragadja meg talán a nézőt leginkább: virágokat látunk, a melyeknek alakjára s elrendezésére középkori analogiákat alig tudnánk ugyan idézni, de annál többet a XVII. és XVIII. századból, a hova azonban e süveg semmi esetre sem tartozik, még pedig oly emlékeken, melyeknek magyar eredetéhez nem fér kétség. Úgyszólván csak magyar emlékeken találunk efféle motivumokat: cserépbe ültetett egyszerű, fogas levelű virágokat egymás fölé vagy egymás mellé rakva, szerves összefüggés nélkül. E süveget tehát hazai mesternek volnék hajlandó tulajdonítani, mert ebben a munkában ugyanaz a szellem nyilvánul meg, melyet annyi más emlékben a mienknek tanultunk megismerni. Keletkezésének korát, úgy hiszem, a XIV. századra tehetjük, a formák s a kövek foglalásából ítélve. Utalok erre nézve a győri püspöksüvegre, a mária-czelli s az aacheni Nagy Lajos-féle fogadalmi képeken látható foglalványokra, nemkülönben a zárai szent Siméon tetemének homlokán látható koronára. Feltevéseim bizonyítására szerettem volna egykorú adatokra hivatkozhatni. Bojnicsics Iván úr szives volt ugyan velem a zágrábi székesegyház leltárának a XIV. századra vonatkozó részét közölni, de abból, sajnos, mi sem vonatkoztatható határozottsággal e süvegre. Ellenben bizonyos az, hogy Nagy Lajos 1346-tól 1382-ig kilenczszer látogatta meg Zágrábot. Az ottani székesegyház déli tornya a király czímerével ékes. Miért ne tehetnők föl, hogy a bőkezű fejedelem, vagy hitbuzgó hitvese látogatásaik emlékét valamely kegyeletes ajándék formájában örökítették meg s e süveg azok közül való? Nagy Lajos anyja például adott ajándékokat a zágrábi székesegyháznak; ezt okmányok igazolják.
Az iménti hangoztatott azon nézetem, hogy a Gyulay-féle püspöksüveg anjoukorabeli magyar munka, erős támaszt nyer akkor, a mikor melléje teszszük a következő négy püspöksüveget (LIX. és LX. sz. táblák). valamennyi egy-egy remekmű a maga nemében. Gyöngyökkel, drágakövekkel s hímzéssel ékesek ezek is, mégis mennyivel mások, mint amaz és mennyire hasonlítanak egymáshoz. Mindannyian az olasz renaissance jegyében jöttek létre az esztergomi kincstárhoz tartozó, gyöngyökkel borított süveget nem számítva. Ezért, szépségük daczára, általában kevésbbé érdekelnek bennünket.
406. ábra. Püspöksüveg, igazgyöngyökkel, hímzettel. XVI. századi magyar munka.
Nézzük meg a LX. táblán 1. sz. alatt ábrázolt darabot. Kétségkívül külföldi, valószinűleg olasz. Szakasztott mása, legalább annak néz ki első pillanatra a 406. ábrán látható süveg. A mint azonban ez utóbbit közelebbről megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy jóllehet, a kettő lényegileg megegyezik egymással, sőt ugyanazon diszítő elemeket tünteti fel, emez mégis más. Amaz az eredeti, emez annak itthon készült másolata. Érdekes, hogy a magyar munkás miként részletezte a maga ízlésének megfelelően az előtte fekvő motivumokat, miként alkalmazta a megszokott öltéseket, holott az ilyeneknek nyoma sincs a mustrán, miként változtatta meg azt, a mit nem tudott megérteni s hogyan csempészte bele a hímzésbe mintegy a maga érzését, sokszor öntudatlanul. Ezzel a jelenséggel találkozunk mindig, valahányszor a magyar művész idegen nyomokat követ s ebben az eljárásban nyilvánul fajunk erős, ki nem írtható művészi érzéke, a mire annyi példa van.
A süveg két pántlikája tisztán magyar. Ehhez a mesternek nem volt mustrája, mert az olasz süveg taeniái nem hozzá valók s később kerülhettek oda. S itt ismét észlelhető a hazai diszítés sajátossága s ellentéte a külföldivel: amott egy szabályos inda tölti ki a szalag mezejét; emitt egyes ismeretes tipusú virágok, egyszerűen egymás tetején.
395. ábra. Miseruha hímzett kereszttel. XV. sz. magyar munka. A brassai evang. nagytemplomból.
A miseruhák, kazulák ismertetése kissé nehéz feladat, ha feladatunk magvát a hazai vonatkozások kihámozásában keressük. Bizonytalan talajon mozgunk nemcsak azért, mert fel kell tennünk, hogy a kazulákra hímzett keresztek javarészt idegen mustrák után készültek, tehát bizonyos mértékig másolatok még akkor is, a mikor esetleg önálló kompoziciók, hanem, mivel a szent jelenetek s a szentek ábrázolásánál az egyházi hagyományok is megkötötték a művész kezét: nem igen mert a mester eltérni a szokástól. – Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk a fémekből való egyházi edényeknél is, melyeknél a stílusbeli elmaradottságok is sokszor erre az okra vezethetők vissza. Nehezebb volt egyéni érzésének s fajbeli ízlésének szabad folyást engedni. Mert más a virágokat stilizálni s más a meghatározott jelvényű szenteket, kivált pedig bibliai jeleneteket tervezni úgy, hogy azok egyénileg átérzettek legyenek, de e mellett modern zamatjukkal ne zavarják az áhítatos nézőt, a ki, hogy csak egy példát említsek, teszem Jézus alakját, bizonyos megszokott, mindig egyforma külsőségektől nem tudja elválasztani. Ha tehát nem is kecsegtetjük magunkat azzal, hogy a miseruhákon látható hímzett alakos jelenetek tanulmányozása közben meglepő eredményeket leszünk képesek felmutatni, azért csoportokat mégis fogunk alakíthatni, ha figyelembe vesszük azon hímzések sajátságait, a melyekről legtöbbször feltehetjük, hogy hazánkban készültek.
Az említett, számszerint egyelőre három csoport tárgyalásával nem akarok időrendi megkülönböztetéseket tenni. Azt a kérdést t. i., hogy e csoportok keletkezésük idejét tekintve, mily sorrendben következnek egymás után, még nem tartom végleg eldönthetőnek, mert úgyszólván csupán a stílusra s a szövetekre támaszkodhatunk, ezek pedig nem adnak mindig feltétlenül megbízható támpontokat.
Mindenek előtt konstatálom, hogy két egymástól eltérő stilisztikai irány létezett, a miként azt művészeti iparunk számos ágában látjuk. Ezúttal mindkettő a nyugatot vallja hazájának. Az egyik a szorosan vett nyugati, valószinűleg az Ausztrián át beszívárgott német; a másik az olasz, mely a XV. század végén bizonyára közvetítő nélkül vonult be Magyarországba.
Ha arról kellene nyilatkoznom, hogy melyik irány honosodott meg előbb, úgy azt felelném, hogy a német, mert az e csoportba sorolható miseruhák hímzéseiben látok összefüggést a XIV. századra visszavezethető e nemű néhány emlékkel és ebben a csoportban látok fejlődést, mely csaknem a XVI. század közepébe nyúlik be az általam felállított második csoportot alkotva; holott a harmadik, tehát az olasz befolyás alatt álló csoport valamennyi emléke ugyanegy időben keletkezettnek látszik s a XV. század végére utal, a helylyel-közzel fellépő renaissance elemek után ítélve. Megjegyzem, hogy nézeteimet nemcsak az ezredéves kiállítás anyagának vizsgálódására alapítom, hanem egyéb előttem ismeretes miseruhákra is; így az Iparművészeti Múzeum tulajdonában levő eléggé tekintélyes gyűjteményre is.
Kezdjük az első csoport legrégibb, s leggazdagabb példányain, a melyeket az esztergomi fő- és székeskáptalan állított volt ki szakértő és laikus méltó bámulatára. Ezek a LXI. és LXII. táblán ábrázolt kazulák. A legszebb, mely művészi színvonalat illetőleg messze fölötte áll a többinek (lásd LXI. tábla), Mária mennybemenetelének három mozzanatát tünteti. Valóságos festmény ez, s a térbe gondolt harmonikus kompozicio, melynek jellemző vonásai: a helyesen elrendezett sok alak, a gazdag, szögletes redőkbe omló ruházat, s a szemmel látható törekvése a művésznek, hogy a jelenet hatását a relief segélyével fokozza, alábéllelvén az alakokat.
393. ábra. Miseruha domború alakokkal. XV. századi magyar munka. A bártfai szt. Egyed templomból.
A ruházat stilizálásának ez a módja, valamint a relief szabják meg a többi idetartozó hímzésnek is a jellegét. Az alábéllelés segédeszközét néha oly mértékben veszik igénybe a mesterek, hogy a hímzést kivetkőztetik jellegéből, valóságos domborműveket hozva létre, kivált az építészeti részleteknél, így például szabadon álló baldakinokat, melyek ernyőket alkotnak a szentek fejei fölött; sőt a bártfai templomban lévő szintén e csoportot kiegészítő egyik ruhán (l. 393. sz. ábra), fapálczikákra támasztják a fülkék mennyezeteit. Daczára a bámulatba ejtő technikának s gazdagságnak, e ruhák még sem mondhatók szépeknek sem a felhasznált anyagok természetének megfelelőknek inkább afféle remekek, a minőket előszeretettel csináltak mindenkor nálunk és csinálnak még ma is, ha lehet.
391. ábra. Kutassy János esztergomi érsek czímere. 1597. évből. Az esztergomi székesegyház kincstárában.
Hajlandó volnék ugyanis a most említett ruhákat mind belföldieknek tekinteni. Esztergomban van négy és ugyanott őrzik azt a nevezetes, szintén szövetből és selyemszálból készült, tehát a hímzésekhez sorolható, dyptichont Krisztus és Mária domborművű fejével, melyet a LXIII. táblán mutatunk be. Kutasy János esztergomi érsek remekművű, gyönyörűen stilizált czímere (391. számú ábra), melyet Thurzó Szaniszló adományozott 1597-ben, aránylag késő volta daczára szintén e munkanemhez tartozik s a láncz egy szeme. Végül mint említettem, Bártfán is van két kazula, melyeket az alakok stílusa s egyéb mellékkörülmények ide utalnak (egyikök a 393. ábrán). Miért tehát feltételezni, hogy e darabok külföldről hozattak be az országba és miért nem inkább arra az álláspontra helyezkedni, hogy hazánk szülöttjei, mikor ez ellen nyomós okokat tudtommal felhozni nem igen lehet, ellenben az emlékek egy száz éven át fennállott volt műgyakorlatra igenis vallanak, melynek Esztergom vagy vidéke lehetett a központja, a mi eléggé természetes is volna, lévén Esztergom az ország legelső, leggazdagabb egyházmegyéje? A második csoport, melynek hímzései valahol Magyarország északi részében, talán Kassa vidékén, vagy a Szepességben készültek, mert az előttem fekvők mind vagy Kassán, vagy a szepesi egyházmegyében vannak, az előbbi csoporttal a stílus, a kompozició s bizonyos mértékig a kivitel minősége folytán függnek össze. Általában pedig egyszerűek, hogy ne mondjam, szegényesek; sokszor kezdetlegesek és naivok, de mindig érdekesek, mert ezekről senki sem fogja állíthatni, hogy külföldiek, annyira kirí belőlük a korlátolt eszközök fölött rendelkező helyi zamat (LXVIII. tábla).
394. ábra. Miseruha kereszttel. XVI. századi magyar munka. Kassa városáé.
Az e ruhákon látható hímzett keresztek (394. ábra, LXIV. és LXV. táblák) előszeretettel tüntetik fel a megfeszített Üdvözítőt, kit Magdolna, vagy Mária és János, esetleg mind a hárman, siratnak. Vagy egymás felett álló szenteket látunk. Architektonikus keret nem igen fordul elő. Igaz, hogy az előbb említett jelenet, t. i. a Golgota, azt kizárja; de akkor is, a mikor egyes alakok alkotják a diszítést, kerülni látszanak az építészeti részleteket, gondolom a visszaadásukkal járó technikai nehézségek s költségkímélés miatt, meg talán azért is, mert az architekturát bizonyos magasabb művészi műveltség nélkül megérteni is bajos.
404. ábra. Miseruha hímzett alakokkal. XV. századi magyar munka. A nagybobróczi templomé.
Összefüggenek e hímzések az előbbiekkel a draperiák stilizálása révén is: emezeknél is bővek, gazdag és szögletes redőkbe szedvék. Továbbá majdnem valamennyin némileg domborúak az alakok; legalább is az arczok és a húsrészek. Érezni látszottak a mesterek, hogy a relief oly munkatársa a tűnek, mely sok nehézséget aránylag könnyű szerrel áthidal. Nem hagyhatók figyelmen kívül a keresztek hátterei s a használt öltések sem, miután ezek is majdnem mindig ugyanazok s hozzájárulnak a közös típus megteremtéséhez. A hátterek a lehető legegyszerűbbek; levarrás útján kisebb-nagyobb zeg-zug, vagy egyéb tört vonalakból alkotta mezők. Az alakok pedig rendesen vízszintesen rakott s letűzdelt, eléggé durva, nyitott selyemmel állítvák elő.
Mind a két most tárgyalt csoport, stílust illetőleg tisztán gótikus s az esztergomi két miseruha keresztjén levő baldakint diszítő néhány motivumtól eltekintve, rendszerint híjjával van a növényi ornamentális motivumoknak, a minők levelek vagy virágok.
396. ábra. Miseruha hímzett kereszttel. XV. századi munka. Az esztergomi székesegyház kincstárából.
397. ábra. Miseruha hímzett kereszttel. XV. századi munka. Kassa városáé.
A mi legelőször szemünkbe ötlik a harmadik csoportot alkotó miseruhák hímzett keresztjeinél (396. és 397. ábrák), az az architektura s a felhasznált felületek egyöntetű beosztása. A kereszt függélyes része ugyanis legtöbbször négy mezőre osztott; két más mezőt ad a két kar. Mindegyik mező a többitől független kompozició egymagában is megállhatna, kivéve azokat, melyek a karokat diszítik, s ha az előttem fekvő anyagot tekintem, egy esetet kivéve, mindig az angyali üdvözletet ábrázolják.
A különféle apostolok és szentek, mert rendesen csak ilyeket látunk, egy-egy architektonikus, baldachinnal betetőzött fülkében állanak. Ezt a fülkét két csavart oszlop tartja, azokhoz hasonlók, melyeket Olaszországban készítettek a XIII. és XIV. században kőből, szines mozaikból kirakott mértani mustrákkal a csavarmenetekben. A baldachin homlokrésze háromívezetű, zárókövekkel ellátott az ívek csúcsain, míg tetejét három, egy nagyobb s két kisebb, kupolával födött tornyocska alkotja. A kupolák gerezdesek s csúcsaikon hosszabb-rövidebb, tollbokrétára emlékeztető palmettekkel ékesek.
A fülkék háttere vagy szövetmustrát tüntet fel, vagy az is lehet, hogy festést, afféle aranyos, szintén szövetekről másolt diszítményekkel borított alapot példáz, a minőt a képeken és faragványos oltárokon látunk; vagy levarrás útján előállított egyszerű, egymást metsző vonalakból való geometrikus mustra, többnyire csürlő. A technikai kivitel valamennyinél azonos: laposöltésű hímzés, alábéllelés által csak némileg domborított részletekkel s kissé hangsúlyozott körvonalakkal.
Az alakok stilisztikai kiképzése is egyöntetűségre vall, a mennyiben felfogásukat, ruházatukat s mozdulataikat tekintve inkább konvencionálisak. Nincsen közöttük sem nagyon kitünő, sem nagyon tökéletlen, bizonyos középszerű színvonalon áll valamennyi. Ugyanezt mondhatni a hímzés minőségéről is. Ennek azonban van egy kiemelendő jellemvonása: a tapisserie-t példázó lapos öltés, melynek hazája Olaszország. A míg ugyanis a szorosan vett nyugat egykorú hímzésein az öltés iránya az előállítandó tárgy körvonalait követi, legfeltünőbb az a redőzeteknél, s a selyem a szálak fekvésével is igyekszik a plasztikai hatás emelésére; addig ezeknél az alakoknál a felület erősebb szálak által vízszintes sorokra osztott, mintha szövet volna, s e szálakat takarják be függélyesen az öltések, melyekben sok a finom átmenetű tónus, a mivel festői hatásokra törekedtek. Azaz: két ellentétes felfogással állunk szemben. A szálak maguk is igen vékonyak, a mi kivált a féltónusoknál emeli a kolorisztikus hatást s aranyszállal vegyest alkalmazvák a legjobban megvilágított részeknél olyformán, a hogyan az az egykorú szövött falszőnyegeknél szokásos.
A hímzésnek ez a fajtája, a melynek gyakorlata nálunk ismeretlen volt, Olaszországban ellenben széltében dívott, az architektura, a minőt nálunk nem lehetett átni, az Alpeseken túl azonban igen, egyaránt azt bizonyítják, hogy ha a hímzések talán nem is készültek Olaszországban, mindenesetre annak befolyása alatt jöttek létre.
Hol keressük e csoport műhelyét, Magyarország mely vidékén? Erre nincsen válaszom, mert találunk ilyeneket Felső-Magyarországon, Esztergomban, sőt az Alföldön is. Annyi bizonyos, hogy e darabokat jól berendezett olyan központ szállíthatta a templomoknak, a hol a routine-nak egy neme is kifejlődött.
398. ábra. Miseruha magyar szentekkel. XV. századi munka. Az esztergomi székesegyház kincstárából.
Négy, e csoporthoz tartozó miseruha sikerült mását (LXVI. tábla s a 396., 397., 398. ábrák) találják itt olvasóink. Az egyik a veszprémi székesegyház dísze s szent Pál alakja felett Vetéssy Albert veszprémi püspök kétségkívül utólag alkalmazott hímzett czímerével ékeskedik. A másik az esztergomi székesegyház páratlan kincstárában van méltó helyén, a hova azt Kutassy primás bőkezűsége juttatta. Czímere lenn jobbról van s utólag került helyére, mert a ruha maga régibb. A mint látjuk, keresztjén Magyarország Nagy Asszonya, a Boldogságos Szűz, továbbá szent István, szent László és szent Imre alakjai emlékeztetnek minket arra, hogy nagy nemzeti dinasztiánk nem kevesebb, mint három férfi szentet adott az egyháznak. E kazula párja az Iparművészeti Múzeumban látható.
405. ábra. Miseruha, a hímzett kereszten szt. László. XV. századi munka. A szepesi székesegyházé.
A mennyiben netán lett volna kételye az olvasónak az iránt, hogy tényleg magyarok-e az imént tárgyalt egyházi öltönyökön levő hímzések, ez, gondolom, azonnal megszűnik, az ezután tárgyalandókra vonatkozólag, melyeket ismét egy csoportba osztottunk be, mert merőben mások amazoknál, egymás között viszont már csak azért is hasonlatosak, mivel keresztjük nincs, emberi alakok nem fordulnak elő rajtuk s egytől-egyig jól ismert virágos hímzéseink motivumaiból merítik a czifraságot.
399. ábra. Miseruha virágos hímzéssel. XV. századi magyar munka. A trencséni kegyesrendieké.
Korban legidősebb a trencsényi kegyesrendiek sötétkék bársony alapú, mindenestül hímzéssel borított kazulája (399. ábra). A szövet maga régibb a hímzésnél. Oltár eleje, vagy szoknya volt-e, vagy esetleg más, azt nehéz megmondani. Lehetett női ruha, mert hisz még ma is szokás pl. menyasszonyi ruhákat templomoknak felajánlani oly czélből, hogy ornátusokká alakíttassanak át. Annyi áll, mert megvan a nyoma, hogy oly szövet volt, melyet eredetileg alul széles hímzett szegély díszített.
A jelenlegi hímzés három egymás fölött elterülő, de egymással szervesen össze nem függő tömegre osztható, noha van közös kiindulási pontjuk: egy tulipán legalul. E darabnak különös érdekességet kölcsönöznek az indák és virágok közé elszórt apró állatok: szarvasok, sasok s egyéb mindenféle madár. Nemcsak ennél a mellékkörülménynél fogva, de általában a hímzés egész stílusánál fogva összefügg az az áttörött ezüst övek pántjainak ornamentikájával, s talán nem tévedünk, midőn e ruhát még a XVI. századnak tulajdonítjuk. A hímzés applikáczió módjára van az alapra alkalmazva, arany- és ezüstszálból s színes selyemből való. Ez utóbbi helyenként fémszállal vegyített, mintegy azzal beporozott, a mi nálunk szintén rendszerint csak a XVI. század hímzésein tapasztalható.
401. ábra. Miseruha, igazgyöngyökkel hímzett. XVII. sz. magyar munka. Az esztergomi székesegyház kincstárából.
Az esztergomi, sárga selyemből való, igazgyöngyökkel gazdagon kivarrott, ú. n. koronázási kazula (401. ábra) s a kecses, nőiesen bájos, aranynyal hímzett kék selyem kazula között (400. ábra), mely utóbbit az egri czisztercziták gimnáziumának múzeuma kölcsönözte a kiállításnak, nehéz a korkülönbséget pontosan megállapítani, noha az esztegomi látszik régibbnek.
400. ábra. Miseruha aranyhímzéssel. XVII. századi magyar munka. Az egri cziszterczitáké.
A koronázási kazula felülete három sávra osztott. A két szélső egyforma; egymás fölé állított stilizált, magyaros virágok és levelek élénkítik; affélék, a minőkkel eléggé gyakran találkozunk egyidejű hímzéseknél, de nem a javabelieknél. Ugyanehhez a fajtához tartozó motivumok, de sokkal vaskosabbak, töltik ki a középső sávot is. Szinte azt látszanak elárulni, hogy a megrendelőt csak az a gondolat foglalkoztatta, a mit úgy szoktunk kifejezni: hogy legyen. Nem is tartozik e ruha a művészi alkotások közé.
Sokkal inkább az az egri ruha (400. ábra), melyet apró ívekből álló csipkeszerű, hímzett dísz tagol három függélyes mezőt alkotva. Könnyed menetű, tulipánféléből hajtó egy-egy inda kígyózik fölfelé az oldalakon, szimmetrikusan elosztott virágokkal, a melyek között a középső a legnagyobb. Mindegyik más-más, de mindegyiket ugyanaz a nemes formaérzék jellemzi. A középső s a mellsőknél gazdagabb motivum, két közös szár mellett felkúszó indát tüntet föl, melyek felváltva be- és kifelé ágaznak el egy-egy virággal a szárak, illetőleg az ágak végén. Ott pedig, a hol az indák kihajlása következtében üres mezők keletkeznek, virágok szakítják meg a főszárat, kitöltvén a közöket. A hímzés kizárólag aranyszálból való s épp oly gondos, mint a rajz.
402. ábra. Miseruha aranyhímzéssel. XVII. sz. magyar munka. A pannonhalmi főapátságé.
403. ábra. Bársony György püspök (1675–1678.) miseruhája arany és ezüstszál-hímzéssel. Az egri főkáptalané.
Bársony György egri püspöké (1675–1678) volt a vörös bársony kazula, mely az odavaló főkáptalan jóvoltából szolgáltat még egy díszes adatot hímzőművészetünk multjához. A püspök 1676 évszámmal jelölt czímere diszíti. A hímzés arany- és felváltva ezüstszálból készült. A szegélyből áll, mely a ruha szélét körös-körül beszegi, s a középső sávból. Amaz hullámvonal-menetű szegfüvekkel s egymással váltakozó egyéb virágokkal, valamint levelekkel; emez pedig egyazon, közelebb meg nem határozható stilizált virágnak, két párta közé foglalt ismétléséből áll.
Ennek a hímzésnek épp oly kevéssé van egyházi jellege, mint az előbbi három miseruha hímzésének; lehetnének ezek épp oly jól párnahajon vagy lepedőn, ámbár kétségtelen, hogy a mostani czélra készültek, mert e ruhák érintetlenek. A legutóbb említett hímzés is a kissé vaskos formák által tünik ki; csakhogy ezek a jelen esetben a bársony által indokoltak, a bársony másforma kivitelt alig engedvén meg.
Végezetül még azokról a miseruhákról kell szólanunk, melyek egy nagyszámú, jobbára egyforma csoportot alkotnak. Többnyire Felső-Magyarországon fordulnak elő a kisebb falusi templomokban.
Alapjuk fehér vászon szokott lenni. A középen rendesen egy alak, legtöbbször Szűz Máriáé, melyet az egész felületen elhintett hímzett virágok környeznek. A hímzéshez használt nyitott selyem a vászonra van fektetve s keresztben kisebb öltésekkel van levarrva. A motivumok között kevés a változatosság, az általános színhangulat is mindig ugyanaz. Jellemző rájuk nézve a különféle árnyalatú sárga s rozsdabarna szín túltengése. A sárga színt használják tudvalevőleg előszeretettel a tótlakta vidékek, s így nem valószinűtlen, hogy az összes idetartozó miseruhákat Felső-Magyarországon a szegényebb tót falvak számára csinálták a XVIII. század folyamában.
404. ábra. Miseruha szines selyemhímzéssel. XVIII. századi magyar munka. Kassa városáé.
A szerb kolostorok gazdag kincsei közül való a LXVIII. táblán látható takaró (Plašćanica), mely husvétkor a szent sír diszítésére szolgál. A krusedoli zárda küldte volt be a kiállításra. Szegélye geometrikus, gótikus izlésű, Velencze művészetét dicsérő selyem-bársony. Tükre ellenben hímzett s a sírban pihenő Megváltót tünteti fel imádkozó angyaloktól környezetten.
A ki az ortodox egyházi művészetben járatos s tudja, hogy abban a hagyomány mennyire megkötötte az egyéni szabad alakítást, bámulattal fog adózni a kompoziczió frissességének, a készítő művész erős stílérzékének s megfigyelő képességének, mely utóbbi a főalak részleteiben ép úgy megnyilatkozik, mint az angyalok mozdulatában.
A darabnak e kivételes sajátsága, mely annyira jellemző a XVI. század nyugoti művészetére, kapcsolja össze azt a czikkünk elején méltatott egyházi ruhákkal s indokolja, hogy e helyt foglalkoztunk vele.
Még egy záró megjegyzést óhajtanék tenni. Megengedem, hogy czikkem egyoldalú. Legelől megmondtam, hogy miért lesz az. De valamiként az ezredéves kiállításnak legfontosabb eredménye, legalább szerény nézetem szerint, a nemzeti eszme dokumentálása volt, akként a miseruhák csoportjánál is erre helyeztem a fősúlyt, hogy a kiállítás általános összhangjába minél inkább beleolvadjanak.
