IRODALMUNK A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG.
IRODALMUNK A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG.
Irta: Varjú Elemér
Irta: Varjú Elemér
A szerencsétlen mohácsi csata eldöntötte a magyar nemzet sorsát, amelyet különben a tisztábban látó hazafiak előre megjósoltak. Véres háborúk, csaták, ostromok folytonos lánczolata vette kezdetét, véget nem érő villongások kötötték le a nemzet legjobbjait s tették lehetetlenné, hogy a magyarság szellemi műveltségben, tudományban, irodalomban lépést tartson a Nyugattal.
A királyát vesztett ország részekre szakadt. A nemzet zöme Szapolyai János, a közakarattal választott király oldalához állott; egy töredék Habsburgi Ferdinánd zászlóaljához szegődött; a pártoskodó felek közt pedig feltartóztatlanúl nyomúlt előre a török, dúlva, pusztítva, ősrégi városokat; művészet s műveltség központjait döntve romba, rabszíjra fűzve népünk ezreit . . . . És mintha a sorsintéző felsőbb hatalom még keveselné a ránk mért csapásokat, a török s német invázióval együtt a hitújítás minden baja is boldogtalan hazánkra zúdult, hogy akiket el nem választott a politikai ellentét, halálos ellenségekké tegye a hitbeli különbözés.
Csodás dolog, hogy mindezen rettentességek között felvirágzik a magyar nemzeti irodalom, hogy némi kárpótlást nyújtson a nemzet politikai és anyagi romlásáért.
A latin nyelv uralma törvénykezésben, tudományban s irodalomban ugyan nem szűnt meg, csak kizárólagos nem volt többé. Mátyás korának humanistái nem tűntek el utódok nélkül; még hosszú ideig kiváló képzettségű, jeles tehetségű férfiak űzik a tiszta latin nyelv, a klasszikus tanulmányok kultuszát. Legelső jogászaink, történetíróink, Verbőczi, Brodarics, Zermegh, Zsámboki, Oláh Miklós stb. ezekhez tartoznak. Vannak humanista költőink az egész századon keresztül; Gyalui Torda Zsigmond, Sommer János Schaeseus Keresztély, Laskai Csókás Péter, Uncius Lénárd s a korszak végén Túri György, a görögül író Filiczky János, a termékeny Bocatius a jobbak és európaszerte ismeretesek közűl valók, akik nem állnak hátrább a latin irodalom azon korbeli külföldi művelőinél; ám az irodalom súlypontja a magyar nyelvű termékekre esik: pap, tudós, költő saját nyelvén szólítja meg a nemzetet.
Hogy az irodalomban a nemzeti nyelv túlsúlyra jut, elsősorban a reformácziónak köszönhető.
Luther tanai már korán utat találtak hazánkba. Előbb a városok német polgársága, utána a magyar úrirend tömegesen tért át az új vallásra, amely két új dolgot hozott magával: a népiskolát s a szent könyveknek, oktató iratoknak nemzeti nyelven való terjesztését. Ez utóbbi volt a czél, amiért az előbbit kultiválták.
Nagy hatással van a nemzeti nyelv és irodalom térfoglalására azon körülmény is, hogy az ország kormányzása, a nép politikai és szellemi vezetése az idegen divatoknak inkább hódoló főurak és főpapoktól mindjobban a színmagyar köznemesség és a népből eredt prédikátorok, alrendű papok kezébe ment át. Velük s általuk polgárjogot nyer a korábban megvetett köznyelv; a mit Mátyás korában még alig hitt volna valaki, a XVI. század derekán magyarúl állítanak ki fontos okleveleket, államjogi iratokat s magyar könyvet olvas a fejedelmen kezdve a falusi iskolamesterig mindenki.
Az irodalom képe megfelel azoknak az igényeknek, melyeket egyrészről a protestantizmus terjesztői, másrészt a felemelkedett középosztály támasztanak.
Első magyar nyelven nyomtatott könyveink nagyobb részben vallásos és iskolai könyvek. A hitélet emelését, a protestáns felfogás terjedését czélozzák a nagyszámú bibliafordítások: KOMJÁTHI BENEDEK, Szt. Pál leveleit ülteti át nyelvünkre (Krakóban év nélkül ívrétben s másodszor ugyanott 1533-ban, kisebb alakban), PESTI MIZSÉR GÁBOR a négy evangelista könyveit (1536), ERDŐSI (SYLVESTER) JÁNOS, az egész új testamentumot (1541 és 1571) erőteljes, népies nyelven, eredeti görög nyelvből fordítva; SZÉKELY ISTVÁN nyújtja (egyelőre csak prózában) a zsoltárokat (1548), JUHÁSZ (MELIUS) PÉTER Sámuelnek, a királyoknak s Jóbnak könyveit (1565); HELTAI GÁSPÁR, mások segítségével lefordítja s kiadja öt ó-testamentomi könyv híján az egész bibliát (1551–1565), utóbb FÉLEGYHÁZI TAMÁS görögből Judás apostol levele híjával újból az új testamentumot (1586), a század végén aztán KÁROLYI GÁSPÁR gönczi predikátor hiánytalanúl az egész szent könyvet, amely 1590-ben Vizsolyban, egy abaujvármegyei kicsiny falucskában kerűlt ki a sajtó alól.
465. ábra. Erdősi (Sylvester) János 1539. évi nyelvtana. A M. Nemzeti Múzeumból.
A lelkipásztorok oktató munkáiból csak a főbbeket is elsorolni e helyen lehetetlen. DÉVAI BIRÓ MÁTYÁS, SZÉKELY ISTVÁN, HELTAI, MELIUS, BATIZI, BEJTHE s mások valósággal elárasztják az olvasni tudókat bibliamagyarázó, prédikácziókat, elmélkedéseket tartalmazó és hitvitázó munkáikkal.
Nagyrészt ők szolgáltatják a szükséges iskolakönyveket is. Előbb a külföldön használatosakat ültetik át, vagy látják el magyarázatokkal, röviddel utóbb eredetieket adnak a tanulók kezébe. Ilyen az eddig ismert első magyar szövegű nyomtatott könyv is, Heiden Sebald gyermeki beszélgetések czímü könyvecskéje (Krakó 1531.) vagy Murmelius Szókönyve (1533.) – PESTI GÁBOR s utána HELTAI Aesopus meséit, egy névtelen Gemma Frisius számtani könyvét fordítják le (1536. és 1566.); GÁLSZÉCSI (1538.), SZÉKELY ISTVÁN (1538.), DÉVAI (év nélkül), HELTA (1553.) s mások katekizmust, ERDŐSI magyar-latin nyelvtant DÉVAI magyar ortografiát ír a kisded gyermekek hasznára. Természetes, hogy az iskolai köyveknek csak igen kis része maradt korunkra, a többi nyomtalanúl elveszett.
Az egyház és iskola czéljait szolgáló irodalom termékeinél számban kisebb, tartalomra azonban jóval jelentősebb a világi irányú munkáké.
Kétségtelenül legfontosabb e korban keletkezett könyveink közt az a jogkönyv, melyet VERBŐCZI ISTVÁN itélőmesternek köszönhet nemzetünk s amely több mint 400 éven át, 1848-ig a magyar jognak és igazságszolgáltatásnak alapját képezte. A Tripartitum opus juris consvetudinarii regni Hungariae nem önálló munka, tulajdonkép csak gyűjteménye a régi magyar szokásjognak, amelyet Verbőczi az országgyűlés megbízásából állított össze. Hanem a compilátor, korának egyik legkitünőbb jogásza, könyvére rányomta egyéniségének bélyegét; felfogását belevitte a törvényekbe s kifejezésre juttatta bennük a magyar alkotmány elveit. A munka latinul iródott s először (1517-ben) e nyelven jelent meg; a törvénykezés megmagyarosodása azonban idővel szükségessé tette lefordítását (467. ábra). Ezt előbb VERES BALÁZS, Bihar vármegye jegyzője eszközölte (1565), majd jobban LASKAI JÁNOS (1571). A Hármaskönyv nagy tekintélyét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy 1599-ben a «német nemzet javára» («der Hochberuembten Teutschen Nation zu gutem») németre is lefordították.
467. ábra. Verbőczy hármas könyvének első (1565-diki) magyar kiadása. Kiállította: az erdélyi múzeum-egylet könyvtára.
A Hármaskönyvön kívül magyar nyelvű jogi munka nem forgott közönségünk kezén; jogászaink a külföldi olvasókra is számítva – latinúl adták ki munkáikat. 1544-ben HONTER JÁNOS kiadja az erdélyi szászok jogkönyvét, 1550-ben MARTINUZZI GYÖRGY lenyomatja a váradi káptalan XIII. századi istenitéleteiről szóló jegyzőkönyvet, 1581-ben ZSÁMBOKI (Sambucus) JÁNOS régibb királyaink törvénykönyveiből ad ki gyűjteményt, három évvel utóbb MOSÓCZY ZAKARIÁS nyitrai püspök és TELEGDI MIKLÓS pozsonyi prépost közrebocsátják a teljes magyar Corpus Juris-t, DECSI JÁNOS pedig a császári és a magyar jog párhuzamos összevetéséről szóló munkáját. Meg kell még emlékeznünk az erdélyi országgyűléseken hozott törvénykönyvekről, amelyek 1556 óta magyar nyelven készültek s adattak ki nyomtatásban.
Történetíróink közül kevesen írtak a közönségnek; a legtöbb – éppen a kiválóbbak – nem tartották szükségesnek, gyakran a kortársakat érintő műveiket kinyomatni. A többség latin nyelven szólal meg; de a magyarúl írók száma is elég tekintélyes. A magyar nyelvű munkákból nagyérdekű CSÖMÖRI ZAY FERENCZ emlékirata Nándorfejérvár elveszéséről; közvetlen, szívhez szóló hangja által meglepő MINDSZENTI GÁBOR naplószerű könyve János király utolsó dolgairól (1540); nagyszabású, de fájdalom, befejezetlen VERANCSICS ANTAL érsek († 1573) magyarok dolgai czímü műve, kitűnnek GYULAFI LESTÁR emlékiratai (1565–1606), történeti szempontból különösen értékesek Illésházy István nádor feljegyzései (1592–1603). Van aztán több kisebb darabunk, naplók, kronológikus esemény-lajstromok, amelyek inkább a történetírót, mint az irodalomtörténészt érdeklik. Teljes, összefüggő magyar történetet nemzeti nyelven írva e korszak csak egyet mutathat fel: Heltai krónikáját, amely 1575-ben Kolozsvárott, a szerző nyomdájában kerűlt ki a sajtó alól.
A latinúl készűlt történeti művek gazdag sorából megemlítjük BRODARICH ISTVÁN könyvét a mohácsi csatáról (1527); SZERÉMI GYÖRGYNEK barbár latinságú Magyarország történetét (1456–1543); ZERMEGH JÁNOS könyvét saját idejéről (1526–1572); SZAMOSKÖZY ISTVÁN Annalese-it (1566–1603); SOMOGYI AMBRUS magyarországi és erdélyi történetét (1490–1606); DECSI JÁNOS kommentárjait (1592–1598); JAKOBINUS JÁNOS könyvét Báthori Zsigmond fejedelem viselt dolgairól (1596) s végül a legkiválóbbat, ISTVÁNFFI MIKLÓS XXXIV. könyvét Magyarország történetéről. Ezek mellett egész sereg kisebb munka, száraz krónika, emlékirat, egyes események leírása látott napvilágot.
Világtörténet írásával is többen megpróbálkoztak; a legtöbb sikerrel SZÉKELY ISTVÁN gönczi ref. pap, aki magyar nyelvű világkrónikáját 1559-ben Krakóban adta ki.
Földrajzi művek, útleirások szintén szép számmal maradtak a XVI. századból, ezek azonban első sorban a külföldnek levén szánva, mind latin nyelvűek. Világhírű lett közülök HONTER JÁNOS rövid Cosmographiá-ja (1530), amelynek két század alatt közel száz, hazai és külföldi kiadása jelent meg. Szélesebb körben váltak ismeretesekké REICHERSTORFER leirásai Erdélyről és Moldváról, DECSI, HUNYADI, DEIDRICH intinerariumai s WERNERNEK több kiadást ért jeles műve Magyarország gyógyvizeiről. A természettudományok művelői közül megemlítjük MELIUS PÉTERT, kinek Herbariuma 1571-ben magyar nyelven jelent meg, továbbá BEYTHE ANDRÁST, a hírneves Clusius munkatársát, aki mesterének magyarországi növénylajstromát magyar nevekkel látta el (Németújvár 1583. és Antwerpen 1584.) s 1595-ben maga is adott ki egy füveskönyvet. Orvostudományi íróink közt rendkívüli termékenységével tűnik ki a szerencsétlen véget ért JESZENSZKY JÁNOS, továbbá a lőcsei hírneves medikus, SPILLENBERGER SÁMUEL. Magyarúl csupán egy kevés belbecscsel bíró munkát bírunk, FRANKOVICH GERGELY orvosló-könyvét (1588).
A szépirodalom e korbeli emlékei legjobban tanuskodnak az irodalmi termelés tekintélyes voltáról. Pedig amit ma még felmutathatunk, csak romjai a hajdani gazdagságnak. A nép dalai, a virágénekek elvesztek; megsemmisítette őket a vallási vakbuzgóság, a protestantizmus első hirdetőinek rideg fanatizmusa, amely ki akart ölni az ember lelkéből minden a földi élet örömeit czélző gondolatot, mindent, ami a túlvilágról, az Istenről elterelhette a szellemet. Ezer szerencse, hogy a véletlen megmentette egy főúri, de a nép virágos nyelvén daloló költőnk, BALASSA BÁLINT virágénekeit, amelyek legalább sejtetik, milyen lehetett a nép ajkán élt ének. Semmivel sem lehet jobban jellemezni a kort, mint Balassa költeményeinek történetével. A termékeny költő egész sereg «istenes éneket» írt, számos zsoltárt fordított le, hazafias költeményei is voltak s ezek két századon át valami húsz kiadásban forogtak az úrirend kezén. Hanem virágénekeit maga sem merte közrebocsátani; ha egy kortársa fel nem jegyzi őket s a véletlen a radványi levéltárban meg nem tartja a kéziratot, a népdalok sorsára jutnak a magyar költészet e korai gyöngyei is, örök kárára nemzetünknek.
E dalok nem mind egyértékűek; némelyiknél a külalak pongyolasága kellemetlenül érint; a legtöbb azonban költői szépségekben bővelkedik s magyaros versformájával, mély és szívből fakadó érzésével a mai kor gyermekére is tud hatni. Csupa szerelmi ének, a csapodár költő nagyszámú «kegyeseihez» intézve, akiknek egykor talán lantpengés mellett énekelte el őket a kalandokat kedvelő lovag. Líránk egyéb termékei között néhány katonadal érdemel figyelmet. Ezek között is a legszebbek Balassától valók.
Az egyházi dalok nagy tömegében kevés a maradandóbb becsű; az oktató hang, a rajtuk átlengő komor hangulat, a szidalmak, a gyűlölködés s végül a formai tökéletlenség visszariasztóvá teszi őket. Bátran ide sorolhatjuk a bibliai tárgyú elbeszélő költeményeket is. Bőségesen maradt belőlük, de nincs mit dicsekednünk velük; híjával vannak minden költői szépségnek. Egyszerűen versbe szedett történetek az ó- és ritkábban az új-testamentumból, a magyarság siralmas sorsára czélzó párhuzamokkal s hosszadalmas intelmekkel átszőve.
Tárgyuknál fogva érdekesebbek a világi elbeszélő költészet emlékei.
E hosszú lére eresztett költemények a hazai és külföldi történelemből, a mithológiából, Boccaccio novelláiból, a Gesta Romanorumból s a kor egyéb népszerű olvasmányaiból veszik tárgyukat. A magyar történeti elbeszélések, többnyire egykorú hadi események részletes leírásai a relatiók, hírlapok értékével bírnak, amint hogy valójában ezeket pótolták; a regényes tárgyuak öregnél, fiatalnál kedvelt olvasmányul szolgáltak.
466. ábra. Tinódy Sebestyén krónikája 1554-ből. Kiállította: a késmárki ág. evang. Lyceum.
Az énekmondók s írók között legnagyobb hírre TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN jutott, nem annyira nagy számban fenmaradt versei, mint inkább érdekesebb egyénisége miatt (466. ábra). Míg kartársainak legnagyobb része kóborló, hányt-vetett életű, valósággal elzüllött alak, addig ő jobb nevelésben részesült ember, aki élete legnagyobb részét előkelő urak szolgálatában tölti. Híre s neve egész a királyi udvarig elhatott; érdemeiért I. Ferdinánd király 1553-ban az ország nemesei sorába igtatta. Társai közűl VALKAI ANDRÁST Bánk-bán tragikus történetének első megéneklőjét és ILOSVAI SELYMES PÉTERT említjük meg; ez utóbbinak Toldi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokságáról írt «históriája» szolgáltatta a tárgyat s az alkalmat Arany Toldi-trilógiája megírásához.
A regényes elbeszélő költemények írói között úri renden levők is akadnak. Így például ISTVÁNFI PÁL alispán, ENYEDI GYÖRGY unitárius püspök, RÁSKAI GÁSPÁR nógrádi főispán és mások, akik nem ritkán maguk gyönyörűségére dolgozzák át magyar versekben az olvasmányaikban talált kalandos történeteket.
A XVI. századból valók az első magyar drámai kisérletek. Ezeknek legkiválóbbja is Balassa nevéhez kapcsolódik; sajnos, a formailag is előkelő színvonalon álló darabból eddig csak töredékek kerűltek elő. SZTÁRAI MIHÁLYNAK «Az igaz papság tüköre» s «A papok házasságáról» czímű darabjai, valamint KARÁDI PÁL unitárius pap Comoediá-ja «Balassi Mennyhárt árúltatásáról», bár játszották is őket, csak jelenetekbe szedett gúnyiratok; czéljuk az író vallási vagy politikai ellenfeleinek pellengérre állítása.
A XVI. századnak itt vázolt irodalma egészben véve protestáns jellegű. A nemzet minden rétege által rokonszenvvel fogadott hitújítás előtt a katholiczizmus meghátrált; alig egy-két védelmezője akadt szemben a tömegesen támadó elleniratokkal. Csak a század vége felé kezd a magyar katholikus egyház a habsburgi uralkodók által támogatva új erőre kapni. Katholikus részről az első komoly polemikus író TELEGDI MIKLÓS pozsonyi prépost, később pécsi püspök, aki szép nyelven írt elmélkedéseivel és vitairataival méltó megkezdője a magyar nyelvű, kath. egyházi irodalomnak. Röviddel utána lép fel a magyar irodalomnak mindenkori büszkesége, PÁZMÁNY PÉTER, hogy tudásával, szavának erejével diadalra vigye a katholikus vallás ügyét.
468. ábra. Pázmány Péter «Igazságra vezérlő Kalauz»-ának első, 1713-diki kiadása. Ráth György példánya.
E férfiúban minden egyesült, ami valakit nagygyá tehet. Előkelő születés – szülői protestánsok voltak – kitünő tehetségek, vasszorgalom, késő öregségig megtartott munkakedv, bámulatos szónoki erő, egyaránt hasznára voltak. Ifjan a jezsuita rendbe lépett s ott kapta kitünő kiképeztetését. 1616-ban a pápa által felmentetett szerzetesi fogadalma alól és elnyerte a turóczi prépostságot, majd pár hóval később az esztergomi érsekséget. Férfikora delén, testi és szellemi ereje teljességében foglalta el Magyarország prímási székét. Azonban jóval előbb megkezdte az irodalmi harczot. 1602-ben MAGYARI ISTVÁN sárvári prédikátor az «Országokban való sok romlások okairól» czím alatt rendkívül heves támadást intézett a katholikusok ellen, akiket, mint Isten haragját kihívó bálványimádókat, az országot ért minden csapásért felelőssé tesz. A kíméletlen támadásra Pázmány adta meg a választ; «Felelete» ízekre szedte ellenfele munkáját, megdöntötte s ellene fordította érveit. A siker óriási volt. Ily tisztán, erőteljesen még addig nem szólalt meg magyar író, ekkora készlete hasonlatokban, találó képekben, közmondásokban senkinek sem volt s az ifjú jezsuitáéhoz hasonló éles logikával, alapos tudománynyal kevesen mentek a küzdelembe. Innen kezdve Pázmány szinte csodás írói munkásságot fejt ki. Szinte érthetetlen, honnan veszi az időt munkái megírására, tekintve azt, hogy egyházfői, térítői, politikusi tevékenysége erősen igénybe vette napjait. Irodalmi munkássága nem szórítkozik kizárólag polemikus művekre; legjelesebb munkái nem e fajból valók. Főműve egy vezérfonal a katholikus vallás megismerésére, igazságainak bizonyítására «Isteni igazságra vezérlő Kalauz» czímmel 1613-ban első s később számos kiadást ért (468. ábra). Akkor súlya volt ennek a könyvnek, hogy a magyar protestánsok nem merészkedtek feleletet adni rá; külföldi tudóst, a vittembergi egyetem tanárát Balduinust kérték fel a válaszadásra. Tizenhárom év múlt el, a míg a felelet elkészült, a melyre Pázmány egy év múlva már közel ötszáz oldalas kötetben adja meg a viszonválaszt. Irodalmi értékre a Kalauzt is meghaladja válogatott szent beszédeinek gyűjteménye; amelynek egyes darabjai minden idők szónokainak mintáúl szolgálhatnak.
Pázmánynyal a magyar irodalomnak új kora nyílik meg, amelyet bátran nevezhetnénk a formai tökéletesedés korszakának. Tisztább, gondosabban kezelt nyelv, előkelőbb modor ezentúl a jobb íróknál elengedhetetlen; ebben a bíbornok, legelkeseredettebb ellenfeleinek is tanítómestere volt.
A XVII. század vallási torzsalkodásai az összes keresztény felekezetek részéről töménytelen polemikus és térítő szándékú oktató munkát hoztak létre. A katholikusok pótolni igyekeztek az elmúlt száz év mulasztásait, a protestánsoknak ugyancsak össze kellett szedni erejüket, hogy hátra ne maradjanak.
Az írók nagy tömegéből katholikus részről különösen Pázmánynak egyik kortársa, a jezsuita Káldi György tűnik ki. Fanatikusabb térítő még mesterénél is, de aki méltóságán alúlinak tartja a vallási vitatkozásokban való részvételt.
Nem támad, csak meggyőzni akar. Lefordítja a bibliát – követve a reformátorokat – szebben és jobban, mint összes előzői és utódai egész a legújabb korig s prédikácziókat ír minden képzelhető alkalomra, hogy művei fegyvertárul szolgáljanak a katholikus papság számára. Stílusa tömör, nyelve a legtisztább magyar nyelv, semmivel sem áll Pázmányé mögött.
471. ábra. Kolozsvári kötés a XVII. századból. Kiállította: az erdélyi múzeum-egylet.
472. ábra. Kolozsvári kötés 1674-ből. Kiállította: az erdélyi múzeum-egylet.
Pázmány és Káldi után egész a század végéig kevés jeles tehetség találkozik a katholikusok táborában; az elkeseredetten vitatkozó magyar jezsuita-írók csak a mocskolódások s durvaságok gazdag készletével tűnnek ki. Van ellenben nem egy kiváló tehetségű tagja az ellentábornak, SZENCZI MOLNÁR ALBERT, a hányatott életű kálvinista professzor, aki csodás önfeláldozással szentelte magát a vallása és a magyar tudomány érdekeinek. Kiadta, teljesen átjavítva, Károli Gáspár magyar bibliáját, lefordította Calvin Institutióit, Sculteti Ábrahám Postilláit több más hasonló irányú mukával. Legbecsebb munkája a zsoltároknak Beza szellemében s az ő franczia fordítása után készűlt magyarítása. E műve, egyike a legtöbbször kiadott magyar könyveknek (eddig vagy másfélszáz kiadást ért!) máig használatban van a Kálvint követő protestáns egyházban. Nem kisebb jelentőségű volt először 1608-ban kiadott latin-magyar és magyar-latin (később görög nyelvvel is bővített) szótára s magyar nyelvtana (1610), mindkettő hosszú időkre alapvető munka. Sok tekintetben a Molnáréhoz hasonló működést fejtett ki GELEJI KATONA ISTVÁN tiszamelléki református püspök. Hatalmas kötetekben adta ki szentbeszédeit, vitairatait, amelyeknek azonban csak az aktualitás kölcsönzött érdeket. Becsesebb ezeknél kicsiny «Magyar grammatikátskája», amelyben elsőnek mondja ki az új szók alkotásának jogosúltságát.
Említsük még meg a protestáns táborból – mellőzve a mosdatlan szájú «vitatkozókat» – KERESZTURI PÁLT és KOMÁROMI CSIPKÉS GYÖRGYÖT, mindkettőt mint dogmatikust, az utóbbit mint bibliafordítót is, továbbá TOLNAY ISTVÁNT és TOFEUS MIHÁLYT.
A történetírásnak nagy haladását konstatálhatjuk Pázmány századában. Formában, elbeszélési modorban, csinosságban még a szerényebb darabok is felűlmúlják az előző korszak alkotásait. Csakhogy a régibb időkre való történeti kutatás még mindig csecsemőkorát éri; az igazi források, okleveles gyűjtemények még nem nyíltak meg a történetíró előtt; az elmúlt századokra nézve meg kellett elégedni a régi szerzők kivonatolásával s egybeszedésével. Az írók nagyobb része erdélyi, ami természetes; a fejedelmi udvar volt az egész századon keresztűl a magyar tudomány és irodalom legerősebb támasza. A többség anyanyelvén ír; a latin művek száma jóval kisebb a magyarokénál.
A sok név közűl csak keveset lehet kikapnunk. RÉVAY PÉTER koronaőr a szent korona történetét írta meg latinúl (megjelent 1613-ban s utóbb sok kiadásban) SZALÁRDI JÁNOS «Siralmas magyar krónika» czím alatt 1526-tól 1662-ig beszéli el hazája viszontagságait, Erdély története foglalkoztatja BOJTHY GÁSPÁRT, Bethlen Gábor udvari történetíróját, BETHLEN JÁNOS kanczellárt, BETHLEN FARKAST, PASKAI JÁNOST és MIKÓ FERENCZET. Rövidre fogott, teljes magyar történetet adnak ki: PETHŐ GERGELY (1660), NADÁNYI FERENCZ (1663 latinúl), és LISZNYAY KOVÁCS PÁL (1692). Nagy jelentőségük van a nagy számban maradt naplóknak és önéletrajzoknak; némelyiknek már az író egyénisége is különös érdeket kölcsönöz. Nevezetesek: ROZSNYAI DÁVID önéletírása és naplója, KEMÉNY JÁNOS erdélyi fejedelem szellemesen megírt önéletrajza, hosszas tatár rabságának keserű gyümölcse, THÖKÖLI IMRE naplói, BETHLEN MIKLÓS önélete leírása, CSEREY MIHÁLY anekdotákkal telt, korfestő Históriája s a korszak legvégén az utolsó nemzeti fejedelem, II. RÁKÓCZI FERENCZ emlékiratai és önéletrajza.
A magyar jogtudomány irodalma KITONICH JÁNOS perjogán (először megjelent 1619-ben) kívül csak néhány államjogi s jogbölcsészeti művel gyarapodott. Kevés a számottevő munka a természettudományokban is; a legbecsesebb, önálló kutatásokon alapuló mű egy nagy kertészeti kézikönyv, LIPPAY JÁNOS jezsuitától «Pozsonyi-kert» czím alatt.
469. ábra. Apáczai Csere János Encyclopaediája 1653-ból. Ágoston József példánya.
Javarészt latinul író bölcsészeink között APÁCZAI CSERI JÁNOS, fejjel magaslik ki társai seregéből. Encziklopedista, a szó szorosan vett értelmében; huszonöt évvel nyolcz nyelven beszél s harmincz éves korában megírja s kiadja a Magyar Encyclopaediát (469. ábra), tizennyolcz évvel Descartes korszakalkotó műve után, hogy honfitársai a tudományok minden neméről anyanyelvükön olvashassanak. Munkája az összes emberi ismereteket felsorolja 11 részben; a 12-ik, amely a grammatikának s retorikának volt szánva, nem látott napvilágot. Ő az első, aki a Cartesiusi filozófiát idegen nyelven ismerteti. Írt egyebeket is, beszédeket, kisebb értekezéseket s egy «Magyar Logikácskát».
XVII. századi költőink sorát Balassa Bálint egyik hűséges követője, RIMAY JÁNOS nyitja meg. Lirai költő, a kit azonban komolyabb hangulata megkülönböztet mesterétől. Az övéi mellett BENICZKY PÉTER költeményei voltak népszerűek; az előbbinek Istenes Énekei (állandóan Balassa komoly tárgyú verseivel egy kötetbe foglalva) s emennek Magyar Rhitmusai a XVII. században a legtöbb kiadást ért könyvek közé tartoztak. E kettőhöz sorakozik még a század második felében gróf KOHÁRY ISTVÁN, a Munkács kővárában szerzett Versek-kel, nehány más főúri verselő, végül egy költőnő, az első igazi lirikus Balassa óta, gróf PEKRY LŐRINCZ-né, született PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA bárónő. Ez utóbbi nem a közönségnek írt, költeményei sohasem jelentek meg nyomtatásban, éppen ezért közvetlenségükkel messze kiválnak a kortársak munkái közül.
A műköltészet alkotásainál sokkal becsesebbek azok a népies dalok, a melyeket e század második feléből bírunk, s a kor után, melyben keletkeztek, kurucz-daloknak szoktunk nevezni.
Szakadozott papirlapok, nótakedvelő közemberek elrongyollott jegyzőkönyvecskéi őrizték meg első valódi népdalainkat. Szerzőjét csak egy-kettőnek ismerjük; bizony ezeket nem szentelt vitézek, bárók s grófok irták, hanem csak egyszerű iskolamesterek, kántorok, hazájuk sorsát sirató kurucz-vitézek. Egy részük jóval előbb keletkezhetett a XVII. századnál; a nép sok emberöltőn át megőrzi kedvencz dalait, csak itt-ott változtat, igazít rajtuk valamit; a legtöbb azonban a nemzeti felkelések, Thököly s Rákóczy legendás harczai idején született. Alakra nézve nem egyfélék, van köztük terjedelmesebb elbeszélő költemény és ballada, de legnagyobb részük igazi katona-nóta, a minő csak tábortűz mellett, háborús időben teremhet. Egyben azonban megegyeznek: valamennyi igazi megnyilatkozásai a magyar nép lelkének, a haza iránt való forró szeretetének. E tekintetben a kurucz-dalok a világirodalomban első helyen állanak; nincs nép, a melynek ezekhez fogható közvetlen, a nemzet minden jellemvonását, érzéseit, búját, örömét kifejező dalai lennének. Magasabb szinvonalon álló, a világirodalomban is számottevő költői termékeknek nem vagyunk híjával; ám egy sincs közöttük, a melyik jobban a lelkünkhöz volna nőve, a melyikre büszkébbek volnánk, mint a kurucz-világ énekeire.
A kurucz népköltészet nem mult el az utolsó nemzeti felkelés leveretésével; a bujdosók szomorú sorsa az elnyomott, nemzeti mivoltából kiforgatott haza sorsa még sokáig alkalmul szolgáltak egy-egy szép bánatos dal keletkezésére.
A XVII. század vallási lirája úgy katholikus, mint protestáns részről a Balassák és Rimaiak istenes énekeinek hatása alatt áll. Művelőinek száma igen nagy. Szenczi Molnár Albert szép zsoltárfordításairól már emlékeztünk; említsük még meg hitfelei közül Király Imrét, Katona Istvánt, Pécsi Simont, a rajongó szombatost, katholikus részről pedig a felsorolt főrangú poétákon kívül két szorgalmas gyűjtőt, Szegedi Lőrinczet, az első magyar kath. Cancionale szerkesztőjét és Kájoni Jánost. Az elbeszélő költészet sok alantjáró darab mellett egy remekművel van képviselve e században, gróf ZRINYI MIKLÓS Szigeti Veszedelem czímű nagy époszával. A mű tárgyául a költő-hadvezér nem ok nélkül választotta hős nagyatyja végküzdelmének megrázó tragédiáját; a saját uralkodójától elhagyott, kicsiny végvárába szorult, halálig a török ellen viaskodó hős története hamisítatlan képe a haza szomorú sorsának; benne Zrinyi a mindenkitől elhagyott, elárult, a folyton kisebb körbe szorított, vége felé siető nemzetet rajzolja. Kifejezést ad annak a végső kétségbeesésnek, a mely a haza rettentő állapota felett legjobbjaink lelkét eltöltötte. A magasztos tartalomhoz méltó a forma. Az elbeszélés kerekdedsége, egységes szerkezete alig hagy fenn kivánni valót, epizódjai, képei telvék költői szépségekkel. Hogy nyelve korunkhoz mérten túlságosan erőteljes, verse darabos, azt a költőnek, a ki minden előzmények nélkül Minervaként tünt fel, hibául felróni nem szabad (470. ábra).
470. ábra. A Zrínyiász czímképe. Ráth György példánya.
Zrinyi nem maradhatott hatás nélkül irodalmunkra. Epopeiájának nagy sikere nem egy többé-kevésbbé hivatott költőt indított énekre; ám a tanítványok még csak meg sem közelítették a mestert. LISTI LÁSZLÓ báró Magyar Márs czímű, a mohácsi vészt tárgyazó nagy költeménye ép úgy nem hasonlítható a Zrinyiászhoz, mint a nagy népszerűségnek örvendő GYÖNGYÖSI ISTVÁN históriai tárgyú verses regényei.
A nemzeti irodalom virágzása az utolsó szabadságharcz elmulásával megszünt. Az erdélyi fejedelmi udvar, hosszú időkön át a magyar nyelv és irodalom legerősebb bástyája, megdőlt, a nemzet színe-java elhullott a hosszú harczokban, vagy elbujdosott a bosszúálló hatalom elől. A megmaradtak meg voltak törve, egyetlen kivánságuk, hogy békében maradhassanak. A bécsi udvar katonái, tisztjei, hivatalnokai elárasztják s rövidesen nemzeti képéből is kiforgatják az országot; a németség a maga idegen kulturájával, ízlésével, irodalmával ránehezedik szerencsétlen nemzetünkre.
Csak a nép és a köznemesség marad meg magyarnak; a főrend Bécsbe jár kegyet hajhászni, vagy kegyelemért könyörögni, elszedett birtokát visszaszerezni, esetleg «hűtlenségbe esett» szomszédjáét megkaparintani; onnan hozza a divatot, a mely kiforgatja ősei viseletéből és nyelvéből.
A békesség százada a tudomány felvirágzását hozza magával, csakhogy tudósaink nem népünk nyelvén szólalnak meg; az a nyelv, a mely alig száz évvel előbb csodás erővel hangzott egy Pázmány vagy Zrinyi ajkáról, előttük az irodalomhoz alkalmatlan parasztos idióma. A theológus, hacsak nem szentbeszédeket ír, az egyház nyelvét használja; latinul írják terjedelmes műveiket nagy történetíróink: BÉL MÁTYÁS, PRÁY GYÖRGY, KATONA ISTVÁN, KOLLÁR ÁDÁM FERENCZ s egész serege a kisebbeknek, latin a jogtudomány s a reális ismeretek nyelve. Pedig íróinkból teljességgel nem hiányzik a nemzeti érzés, írásaikban lüktet a nemzeti szellem, – csakhogy a kor divatja, a honi nyelvnek kívülről rájuk erőszakolt lenézése megköti kezüket.
Legtovább a Bécstől legmesszebbre eső Erdélyben marad fenn a magyar nyelv uralma. Itt még a tudomány sem restelli a nemzeti köntöst; CSEREI MIHÁLY Históriája, ALTORJAI APOR PÉTER báró Metamorphosis Transsilvaniaeje, MÁTYUS ISTVÁN orvosdoktor nagyszabású Diaetetikája, BOD PÉTER irodalomtörténeti művei nyelvünkön láttak napvilágot.
A nemzeti nyelv hanyatlását a XVIII. században semmi sem mutatja jobban, mint a szépirodalom állapota. A verselők nagyrészének Gyöngyösi az ideálja; a legolvasottabb műfaj a verses széphistória, a mely alig áll fölötte XVI. századi előzőinek. Csak elvétve akad egy-egy utódja az előző század úri lirikusainak, ezek is inkább csak a maguk gyönyörűségére, vagy szűkebb baráti kör számára verselnek. Ilyen RÁDI PÁL, a kinek csak egyházi énekeit ismerjük, vagy AMADE LÁSZLÓ báró, kinek viszont világi tárgyú darabjai maradtak fenn kéziratos másolatokban. A korszak végén, a mikor a nemzeti irodalom szerencsés fordulathoz ér, még egy lirikussal találkozunk, a ki megérdemli, hogy kiemeljük kortársai közül, s ez FALUDI FERENCZ jezsuita. Dalai, pásztori költeményei, vallásos énekei alaki tökéletességükkel messze elhagyják a kor más magyar verselőinek munkáit, üde, népies nyelvükkel pedig éppen nagy haladást jeleznek. A szép prózának alig vannak művelői; a közönség csupa fordításokkal táplálkozik. Egyetlen jelesünk van, MIKES KELEMEN, s éppen ezt az egyet nem ismerte saját kora. Fiatalon kibujdosott az utolsó fejedelemmel s száműzetésben, Rodostóban élte le napjait († 1762.) Talán éppen ezért maradt meg nyelvben, érzésben a Rákóczi-kor tiszta, igaz magyarjának. Törökországi levelei olyan viszonyban állanak a vele egykorúak munkáihoz, mint a kurucz költészet virágai Gyöngyösi verses-regényeihez. A levelekben Mikes, történetünk legszomorúbb epizódját, a «bujdosók» históriáját mondja el; nem a közönségnek, hiszen sohasem adta ki munkáját, hanem – enyhülést keresve az írásban – önmagának. A XVIII. század magyarja aligha értette volna a hontalan Mikest; legfeljebb a levelekbe itt-ott beszőtt anekdoták, történeti s földrajzi részletek érdekelték volna; csak a késő utókor, a melynek a kéziratot megmentette a szerencsés véletlen, tudta s tudja méltányolni a munkát, a melyre legnagyobb dicséret, ha azt mondjuk, hogy másfél század után is élvezetes olvasmány.
Mialatt Mikes Kelemen messze a haza határain túl tiszta, el nem avuló nyelven írja századokra szóló munkáját, azalatt itthon elvérzik a magyar nyelv s a nemzeties stilus. A mikor a század végén ellenállhatatlan erővel felébred a nemzetben magyar voltának tudata s a legjobbak szövetkeznek nyelvünk feltámasztására, titáni munkát kell végezni az úttörőknek, hogy visszatérhessenek oda, a hová az elődök pár évvel hamarább már egyszer eljutottak.
Kik voltak a kezdők, a nyelvünkért való küzdelem megindítói, nehéz megmondani. DUGONICS és GVADÁNYI majdnem egyidőben lépnek föl BESSENYEI-vel és körével, vagy BARÓTI-val s RÉVAY-val. Ugyanazon lélek lángol mindannyiokban, ha különböző utakat követnek is. Hogy tapogatództak, természetes; egyszerre, rohanva akarták elérni a Nyugatot, s hiányzott az alap, a mire építsenek. Innen van, hogy kezdetben kevés íróinkban az önállóság; a legtöbben utánzók. Az a kör, a melynek vezető alakjai a bécsi magyar testőrök közül valók, BESSENYEI, BARCSAY, BÁRÓCZY s velük az öreg br. ORCZY LŐRINCZ, gr. TELEKI JÓZSEF, ÁNYOS a volt pálos szerzetes, PÉCZELI, a ref. pap, franczia minták után indulnak. Viszont egy más, javarészt kath. papokból álló csapat a régi klasszikusok modorára esküszik, azok szellemét, versformáit honosítja meg. Ezeknek legjelesebbjei RAJNIS JÓZSEF, BARÓTI SZABÓ DÁVID, RÉVAI MIKLÓS s a XIX. század elején VIRÁG BENEDEK. Van azonban elég híve a népies iránynak is s ezek gyakorolnak a kortársakra legnagyobb hatást s alkotnak legmaradandóbb műveket. Vezérük s leghevesebb harczosuk két idegen eredetű, de szívvel-lélekkel tüzes magyarlelkű férfiú: DUGONICS ANDRÁS, a ki történeti regényeivel nálunk addig teljesen ismeretlen óriási sikert arat s GVADÁNYI JÓZSEF gróf egy sereg gúnyoros czélzatú verses-regénynyel, melyek népszerűség dolgában semmivel sem maradtak Dugonics könyvei mögött. A maguk korában kevésbbé kedveltek, de izlés, formai tökéletesség dolgában felettük állnak PÉTERI TAKÁCS JÓZSEF, HORVÁTH ÁDÁM, VERSEGHY FERENCZ, SZENTJÓBI SZABÓ LÁSZLÓ és DAYKA GÁBOR.
Az irodalom fellendülésével kapcsolatosan halad a nyelv reformálása. Két irányban volt szükség az újításra: a nagy tömegben becsúszott idegen szókat s kifejezéseket ki kellett irtani, másfelől pedig a nemzetietlen században elmaradt fejlődést kellett helyre pótolnia szükségessé vált szók megalkotásával.
A nyelvújítás első nyomaira már a XVIII. század derekán akadunk egyes íróknál, de egészen RÉVAI MIKLÓS-ig kevés eredménynyel. Révai az első, aki a nyelv alkotásának vizsgálatában helyes nyomon, történeti alapon indul el. Ő kezdi lelkiismeretesen felhasználni a nyelvemlékeinkben rejlő kincset, ő ad elsőnek megfelelő magyarázatot a Pray által felfedezett Halotti Beszédhez. Munkásságának eredményeit nagyszabású nyelvtanában tette le, amelynek megjelenésétől (1803. és 1806.) számíthatjuk a magyar tudományos nyelvészet történetét.
A nyelvújítás sok ellenzőre talált; hogy mégis diadalra jutott, főképen egy örök emlékű férfiúnak, KAZINCZY FERENCZNEK az érdeme. Ő maga egyike a buzgóbb előharczosoknak, de egyúttal mérséklő is, aki óva inti írótársait a túlzásoktól. Egyénisége s írói működése vezérré jelölik; körülötte csoportosúlnak mihamarább irodalmunk összes kiváló mukásai, íróink benne látják a követendő példányt, tőle vesznek mindenkor buzdítást. Kazinczy mestere a prózának, írásainak csínját, kifejezéseinek szépségét az utódok közűl is alig közelíti meg valaki. Tehetsége főként óriási számban fennmaradt leveleiben csillog; ezekből – mint Toldy írja – «a jövő idők is gyönyörködve fognak tanúlni bölcseséget, erényt s a mindenható szépnek érzését.»
Lelkesebb hívei táborából különösen KÖLCSEY FERENCZ válik ki, irodalomtörténetünk egyik legtiszteletreméltóbb alakja. A hazaszeretet, a szépnek s nemesnek imádása ideálisabb lánggal emberben még nem lobogott, mint őbenne. Egyaránt kiváló, mint esztetikus, mint költő s mint szónok; munkái élnek, míg csak nyelvünket beszélni fogják. Nemzetünk benne tiszteli ünnepi himnuszának költőjét s büszke lehet rá, hogy nemesebb ajakról e szent fohász nem fakadhatott volna.
Kazinczy egyéb buzgó követőinél azonban messzebb nyúló hatással voltak azok, akik a mester széptani elveivel nem mindenben értve egyet, inkább nemzeti irányban haladtak. Ilyen CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY, irodalmunkban a víg eposz meghonosítója s KISFALUDY SÁNDOR, kit kora «a magyar Petrarca» névvel tisztelt meg. E név ugyan nem illeti meg jogosan a Himfi-dalok és a Regék szerzőjét, de tanuskodik a nagy hatásról, melyet a népszerű költő kartársaira gyakorolt.
A XIX. század huszas éveivel elérkezünk a nagy politikai átalakulások korszakához, amelyet bátran nevezhetünk egyúttal a magyar irodalom aranykorának is. Nyelvünk teljes kifejlődése, irodalmunknak európai színvonalra való emelkedése annak az ötven évnek a vívmánya, amelyet a forradalom oszt két egyenlő részre.
A forrás, amelyből e félszázad egész irodalma ered és táplálkozik: a hazaszeretet. Ez nyomja rá bélyegét a magyar szellem minden alkotására; ez ad lantot a költő kezébe, gyújtó szónoklatot a politikus ajkára, hogy fölébresszék népüket a százados álomból, amely már-már örökösnek, halálosnak látszott. S hogy a nagy rázkódásokon, amelyek az új Magyarországot megszülték, szerencsésen átesett nemzetünk, abban majd annyi része van íróinknak, mint államférfiainak.
A nagy idők költőinek sorát KATONA JÓZSEF kezdi meg. Nem hivatásos író, csak dilettáns, aki inkább a maga gyönyörűségére ír, mint a közönség számára. Annak, amit írt, költeményeknek, drámáknak nagy részét mellőzi az irodalomtörténet; óriási, de ki nem forrott tehetség alkotásai ezek. Csak egy alkotása élte túl, de ez aztán élni fog örökké: Bánk bán czímű tragédiája, a magyarság sok százados küzdelmeinek örökre fenséges tüköre. Kora nem értette, nem méltányolta a művet; a czenzor nem engedte előadásra, s amikor könyvalakban megjelent, nem olvasták. Két évtizednek kellett elmúlni, hogy felfedezzék, megismerjék és lelkesedjenek érte; az egyszerű kecskeméti fiskális legalább ennyivel előzte meg korát.
Míg Katona ismeretlenül hal el, addig egy másik drámaírónk nagy diadalokat arat. Ez a magyar vígjáték első komoly művelője, KISFALUDY KÁROLY, Sándornak öcscse. Kezdetben hazafias tárgyú drámákat írt, amelyek ugyan zajos szinpadi sikereket értek, de valójában gyönge alkotások. Igazi babért társadalmi vígjátékai fontak homloka körül. Ezekben s víg beszélyeiben a korabeli középosztály életét festi, derűlt humorral mutatva be kinövéseit. beszélyeivel iskolát csinált; egyik-másik általa teremtett alak napjainkig szerepelt, írójuk tekintélye pedig az irodalom emberei között akkora, hogy Kazinczi után őt tekintik vezérnek.
Amikor a nemzeties irány első diadalait aratja, akkor éri meg a közelismerést a klasszikus ízlésű költészet utolsó s nálunk legkitünőbb művelője: BERZSENYI DÁNIEL. Neki sikerül, aminek nehézségeivel előzői nem birtak megküzdeni, tökéletesen antik formák mellett, tiszta, magyar érzést lehelni költeményeibe.
473. ábra. Vörösmarty Mihály.
A magyar költői nyelv történetének új korszaka kezdődik 1825-ben, mikor egy ismeretlen, alig huszonöt éves ifjú, VÖRÖSMARTY MIHÁLY, Zalán futása czímű éposza megjelenik. Az ifjú dalnok ajkán olyan erővel s szépséggel zendül meg a magyar nyelv, aminővel eladdig soha. Nyelvezete valósággal új volt, s mégsem hangzott idegenül; nem képezett előbb ismeretlen szavakat, nem gyarapította a szókincset új fogalmakkal, csak a régit, a meglevőt használta fel, a nép romlatlan, zamatos nyelvéből merített, de ezzel a kincscsel oly művészettel tudott bánni, mint előtte senki. Zalánjának rögtöni hatása azonban nemcsak ebben rejlett, hanem tárgyában is; a nemzet első nagy küzdelmének, a honfoglalásnak s első hősének, Árpádnak dicsőítése soha jobbkor nem lelkesíthetett, mint a nagy nemzeti felbuzdulás ez évében. Az első remekmű csak kezdete volt egy hosszú és sikerben gazdag költői pálya alkotásainak; Zalánt gyors egymásutánban követték a kisebb terjedelmű hősköltemények, drámák, elbeszélő és lírai költemények, ódák, epigrammok, közben irodalmi bírálatok, szinikritikák, politikai czikkek, műfordítások. Vörösmarty az örökké élő költők közűl való. Jöhet kor, melyben az ő nyelve is elavúlt lesz, de olyan nem, amíg e földön nyelvünkön beszélnek, amely ne tudjon gyönyörűséget találni lírájában. Szózata pedig zengeni fog a magyar ajkakról, valameddig egy kebelben magyar szív dobog.
Vörösmarty nemcsak a kortársakra, az utána jövőkre is nagy hatással volt; nélküle a költői nyelv évtizedekkel maradt volna hátra. Követői között számos jeles van, CZUCZOR, GARAY, BAJZA, hogy a kisebbeket ne említsük; a legkitünőbb azonban kétségtelenűl TOMPA MIHÁLY.
Tompa költői pályája két részre oszlik. Első felében gyöngéd, a természet szépségeit feltáró lirikus, akinek versei ugyan gyönyörködtetnek, de mélyebb nyomokat nem hagynak lelkünkben. Talán ő az egyedüli a korszak költői között, akit egész a szabadságharcz végéig a hazafiúi érzés nem késztet dalra, akinek a honszeretet zengésére nincsenek húrjai. De amint a forradalom heroni küzdelmei megszűnnek, a zsarnokság első ostorcsapása végig sújt a nemzeten, fölzendül lantján a magyar nép gyásza, kétségbeesése, megrázó erővel, velőkig ható fájdalommal. S e szive vérével írt költeményei a legszebbek, a legbecsesebbek; ezek tették s teszik Tompát a magyar nép egyik legkedvesebb költőjévé.
Vörösmarty és Tompa kora a magyar irodalom két legnagyobb alakját is megszűlte: PETŐFI SÁNDORT és ARANY JÁNOST.
Majdnem egykorúak voltak, a legőszintébb szeretet csatolta őket egymáshoz, mindkettőnek a költészet volt mindene s mégis minő különböző pályát futottak meg, milyen messze esik egymástól költészetük!
Petőfi élete megrázóan tragikus. Még gyermek, mikor már igazi költő, húsz éves sincs s tollal keresi meg kenyerét, pár évvel később nemzete legkedvesebb lantosává lesz, hogy virágzó ifjúságában, huszonöt éves korában a csatamezőn veszszen el, úgy, amint maga kivánta, maga jövendölte, fújó paripák lába alatt.
A nép gyermeke volt, a nép költője akart lenni. Lelke egész melegével a magyar föld, a magyar nép felé fordúlt; megértette a népet s ő viszont egyike azoknak a keveseknek, akiket a nép megért. Lángész, az iskolák, a formák békóit nem tűrő lángész, aki dalolt, mert isten tudnia adta, benső szükségből, mint az erdők madara. Volt s van ilyen több is; de századok múlnak el, míg egy akad, akiben az ihletés és a tehetség, a verselési készség és a képesség oly szerencsésen egyesűlnek, mint Petőfiben.
474. ábra. Arany János arczképe. Kiállította Arany László.
ARANY JÁNOS is a népből támadt s az ő költészete is a népiesből nyert táplálékot. Egyéb közös nincs benne Petőfivel; minden másban elüt tőle. A tehetség jelei nála is korán mutatkoznak, ám hiányzik belőle Petőfi merész önérzete; már meglett férfi, mikor első munkájával az Elveszett alkotmánynyal a világ elé lép. Nem a lírához fordúl először, a költészet legnehezebb faját, az époszt kezdi művelni, ebben alkotja legtökéletesebb remekét, a Toldi trilógiát; majd balladákat ír, az első igaziakat nyelvünkön s a legszebbeket, lírai költeményei nagyrészt öreg korából valók. Érzéseinek mélységére, lelkesedésének lángolására nem áll Petőfi mögött, csakhogy nála az érzelmek másként nyilatkoznak meg.
Nem szenved kétséget, hogy a magyar szellem alkotásai között a Toldi éposz a legnagyszerűbb. Szerkezetre, nyelvre, eredetiségre nézve egyaránt páratlan s utólérhetetlen alkotás, amelyet a világirodalom nagy époszaival lehet egy sorba állítani.
Aranynak, művein kívül még egyet köszönhet nemzete: az Ember Tragédiájá-nak megmentését. MADÁCH IMRE senkitől sem sejtve régóta áldozott a múzsáknak, amikor végül bátorságot vett e munkája nyilvánossá tételére. Kéziratát Aranynak küldte el, döntsön fölötte, ez is a tűzbe jusson, mint előzői, vagy kikerűljön a közönség elé. Hivatottabb s igazabb bíróra a munka nem lelhetett volna; Arany rögtön felismerte szépségeit, bemutatta a Kisfaludi-Társaságban s kiadásáról gondoskodott. Így vált ő második szülőapjává irodalmunk egyik legsajátosabb, de a legbecsesebbek közűl való alkotásának.
A költészet mellett a harminczas évek óta a prózai szépirodalom is nagy átalakuláson megy át.
A modern regény első művelőjéül KUTHY LAJOST tekinthetjük, a negyvenes évek derekán. A különben tehetséges író nem indúlt helyes nyomokon, a franczia romantikus túlzók kötötték le érdeklődését s első nagy munkája, a Hazai Rejtelmek nem egyéb Eugčne Sue rémregényeinek utánzatánál. Szintén a romantikusok híve, de sokkal nemesebb mintákat, Bulwert, Scottot és Hugot követi br. JÓSIKA MIKLÓS, három évtizeden át legolvasottabb regényírónk. Vele egyidőben dolgozik br. EÖTVÖS JÓZSEF és br. KEMÉNY ZSIGMOND. Az első, mint költő is figyelemre méltó. Karthausijával a bölcselkedők kiválóbbjai közé sorakozik; emez a történeti regényben nyújtott jeleset.
A szabadságharcz utáni korba esik legnépszerűbb regényírónknak immár közel hat évtizedes írói működése. JÓKAI MÓRRÓL nehány szóvirágot elmondani nem illenék; nevét s munkáit az egész világ ismeri. Ő is a regényes iskola virágkorában fogott tollat s iránya mellett megmaradt egész életén keresztül. Utólérhetetlen mestere nyelvünknek s műveit e mellett örökbecsűekké teszi, hogy félszázad társadalmi életének leghűbb képe bennük van lefestve.
Meg kellene még emlékeznünk rövidke vázlatunk keretében az imént múlt száz év kiváló publiczistáiról, szónokairól, akiknek nevei nemzetünk történetének aranykönyvébe vannak írva; így gróf SZÉCHENYI ISTVÁN, akinek irodalmunk sok más mellett főleg az Akadémia megalapításáért hálás, KOSSUTH LAJOS, kiben a külföld is a legnagyobb szónokok egyikét tiszteli, DEÁK FERENCZ, «a haza bölcse», br. WESSELÉNYI MIKLÓS, SZALAY LÁSZLÓ, a jeles történetíró, br. EÖTVÖS JÓZSEF, CSENGERY ANTAL, PULSZKY FERENCZ s társaik hosszú sora; történetíróink s a magyar jogtudomány jelesei: FEJÉR GYÖRGY, JÁSZAY PÁL, HORVÁTH MIHÁLY, FRANK IGNÁCZ; nagy nyelvészeink: KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR, REGULY ANTAL, mind ama férfiak, akinek munkássága révén felemelkedett kulturánknak ma álló tisztes épülete. El kellene mondanunk a tudományos irodalom teljesen magyarrá válását, rohamos fejlődését, ám a szűkreszabott tér nem engedi, hogy tovább időzzünk e minden magyar előtt kedves tárgynál. E pár sor csak hálánk és elismerésünk kifejezője akar lenni jeleseink iránt. Ők nagyot alkottak; vajha az utódok méltók lennének hozzájuk.
* * *
Az ezredéves kiállítás irodalomtörténeti csoportja arra törekedett, hogy multunk szellemi munkájának eredményeit szemléltető módon mutathassa be. Mennyiben sikerült a jóakaratú törekvés, nem a mi tisztünk megítélni. Az anyag gazdagsága, gondos összeválogatása kevés kivánni valót hagyott fenn; minden kiválóbb írónk, szellemi életünk minden emlékezésre méltó munkása képviselve volt egy-egy művével, kéziratával, arczképével vagy ereklyéjével. A látogató előtt, aki a tömött tárlókat, a képcsarnokká alakított falakat végignézte, elvonult a mult idők képe, változatos irodalmi harczaival, nagy átalakulásaival és diadalaival; a tudós, a szakember számára pedig gazdag kincsesbánya tárult fel az ország minden tájékáról összehordott anyagban. A mohácsi vészt követő századok emlékei a renaissance-épület XXXV. számú termében találtak helyet. Rengeteg könyvészeti kincs volt itt felhalmozva; jórészt magánosok, legkiválóbb könyvgyűjtőink, gróf APPONYI SÁNDOR, RÁTH GYÖRGY és ÁGOSTON JÓZSEF könyves-házainak drágaságai. Itt láttuk egyik tárlóban Zsámboki Jánosnak nem kevesebb mint harminczöt munkáját és kiadványát, egy másikban a legkorábbi magyar könyvek válogatott sorát, tovább Pázmány műveit kifogástalan szépségű példányokban, fölöttük a nagy főpap biretumát s a tintatartót, melyből halhatatlan műveit írta; előbbre haladva jött egy szekrény a XVII. század vitázó papjainak nevetséges czímű röpirataival, egy másik Bessenyeinek és testőrtársainak könyveivel és kézirataival. Egy szekrény fogadta be Arany és Petőfi reliquiáit, egy másik a «legnagyobb magyar»-nak a Nemzeti Kaszinó által kiállított összes munkáit, melyek a fordításokkal együtt egész kis könyvtárt tesznek ki . . . . Magyar irodalmi emlékek ilyen gyűjteménye még soha sem volt együtt s ki tudja, lesz-e még valaha?
