A MAGYAR MŰVÉSZI IPAR AZ EZREDÉVES KIÁLLÍTÁSON.
A MAGYAR MŰVÉSZI IPAR AZ EZREDÉVES KIÁLLÍTÁSON.
Irta: Radisics Jenő
Irta: Radisics Jenő
EZREDÉVES kiállításunk nevezetes esemény volt sok tekintetben. Akár korszakot alkotónak is mondhatnók, ha a magyar iparművészet multjának szempontjából nézzük. Rendeztek már ugyan előzőleg iparművészeti kiállításokat. 1882-ben a nyomdászat és könyvkötészet, 1884-ben az ötvösség multjába volt alkalmunk bepillantani; ismertük többé-kevésbbé az egyházak gazdag kincstárait, a szentelt edényeket és ruhákat; de azt az ezernyi alkotást, mely egy szóval kifejezve a magyar iparművészet, az ezredéves kiállításon láttuk legelőször együtt egykori rendeltetésükhöz képest és keletkezésük ideje szerint csoportosítva.
Nem is csoda, ha e tárlatnak sikere nagy, hatása páratlan volt magyarra, idegenre egyaránt. Magunknak is úgyszólván akkor nyílt meg a szemünk; az idegenek pedig meglepetéssel konstatáltak egy oly önálló évszázados magyar műveltséget és művészetet, a melyet mi magyarok vontunk kétségbe leginkább.
Nem igen adtunk magunknak számot, mert öntudatlanul történt, arról a változásról, melyet az ezredéves kiállítás felfogásunkban létrehozott. Irodalmunk tagadta addig, hogy művészeink másként dolgoztak volna régente, mint külföldi társaik, mondjuk ki nyíltan: magyar érzéssel és ízléssel, s a mikor kénytelen volt elismerni, hogy emlékeink még sem mindenben simulnak a külföld megállapította szabályokhoz, ezt a sajátságukat a kelet és a nyugat, Bizancz stb. befolyásával magyarázták, a mely befolyásoknak hazánk mintegy kedvencz találkozási helye volt állítólag. Ezzel szemben figyeljük meg a művészetünkben és az irodalmunkban ma megnyilatkozó meggyőződést. Ma azt hiszszük és azt valljuk, hogy boldogulásunkat nemzeti jellegünk kidomborításában kell keresnünk; hogy arra kell törekednünk, hogy ne csak a politikában óvjuk meg önállóságunkat, hanem a művészetben is. Azt követeljük a művészettől, hogy legyen nemzeti, hivatkozva az elmult időkre, hévvel vitatjuk, hogy követelésünk jogos, temészetes s fajunk jellegéből folyik, mert régente is így volt. Ha egyebet nem, úgy a nézeteknek ezt a változását köszönjük kétségkívül az ezredéves kiállításnak s czélszerű, hogy ez itt kimondassék.
Ezzel persze még nem nyert megoldást a tömérdek kérdés, melyeket az emlékek maguk épp annak következtében hoztak felszínre, hogy más szemmel kellett azokat megbirálnunk. Csak most tűnt ki igazán, hogy a magyar művészet története nem egyéb egy képtöredéknél, melynek egyes részeit szakavatott kezek körvonalazták ugyan már, de be nem fejezték sehol.
Szinte a lehetetlenséggel határos feladatra vállalkoznék tehát az, a ki ma az ezredéves kiállítás kapcsán az iparművészeti emlékek méltatásánál egyebet is akarna, mint benyomásairól beszámolni az egyes korszakok keretében, a lakás teremtette viszonyok között, hátterül választva a külföld egykorú emlékeit, mint a melyek az összehasonlítás legalkalmasabb eszközei.
Ezeknél fogva a jelen czikelyemmel sem akarnék mást elérni, mint megrögzíteni egyes tanulságokat s az olvasónak segítségére lenni az ide csatolt ábrák megtekintésénél főleg azért, hogy kedvet kapjon régi emlékeink felkutatására, szépségeinek elemzésére s kegyeletteljes megőrzésére.
*
A kutatónak régen fel kellett, hogy tűnjön a különféle formájú, sokszor élő, sokszor mesebeli állatok és szörnyek formájára csinált számos réz- és bronzedény, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolt itt belföldön s őriz évek óta. Számos, nevezetes, bronzból öntött keresztelő-medencze található továbbá templomainkban az ország majdnem minden részében.
Úgy hiszem arra, hogy a Nemzeti Múzeum gyűjteménye és a keresztelő medenczék között kell összefüggésnek lennie, még nem mutattak oda azzal a szándékkal, hogy e tényből hazánk egy régente fennálló, virágzó iparának létezésére következtessenek. Pedig ennek így kellett lennie. Lehetetlen feltenni, tekintve a középkor viszonyait, hogy e sok edényt s kivált az említett medenczéket mind külföldről szállították volna Magyarországba. Állítom, hogy ha nem lettek volna itthon könnyű szerrel megszerezhetők, azokban a falusi templomokban, a hol azok most állanak, bizonyára keletkezésük korától fogva mind e mai napig, egyet sem látnánk.
Igaz, hogy mester-nevek – egyet kivéve – vagy egyéb döntő bizonyítékok nincsenek annak kimutatására, hogy e medenczék magyar öntők művei; ámde másfelől idézhetnők a «Zeugbücher des Kaiser’s Maximilian» név alatt ismeretes képes kódexet, a melyben négy öreg ágyú van ábrázolva, az egyik a «Türkische Kaiserin», a melyet 1490-ben Székesfejérvár bevételénél foglalt el Miksa; a másik V. Albert király tulajdonából, a ki azt «Starkherr Perr»nek nevezte el, ment át Miksa császáréba; a harmadik pedig, a «Das schön Tarenttl» melléknévvel ellátott gyűrűs ágyúról ékes vers hirdeti, hogy László király – IV. László – nagy becsben tartotta s nevét gyors tüzelőképességeért adta volt neki. A negyedikről végül azt mondja az említett kódex: «Kunig Mathiasch aus Hungerlandt – gab mir den nam der stark Hellfant». Azon ágyúk közül való, melyet István szepesi gróf, Bécs parancsnoka, Mátyás király halála után 1490-ben a városban hátrahagyott. Nem-e tekinthető ez is adatnak annak a bizonyítására, hogy Magyarországon volt hajdan virágzó fémipar?
Az előbb említett keresztelő medenczék egyikén azt látjuk, hogy tizenkét apostol helyett csak tizenegy van, mert az egyik kétszer fordul elő, pedig ez talán a legszebb ismeretes e féle darab; a többieken is tapasztaljuk, hogy ugyanaz a diszítmény többször fordul elő, a többnyire egyforma, kehelyalakú test síma felületére mintegy ráragasztva. Azaz, itt nem kivételesen csinált munkák előtt állunk, hanem olyanok előtt, a mikből sok kellett s a minőket jóformán mindenütt készítettek, bizonyára ugyanott, a hol a harangokat s valószinűleg nem is drágán. Ahhoz sem kellett sem valami kiváló művészi előképzettség, sem költséges berendezés, hogy megformáltassék a medencze s a műhelyben meglevő néhány homorú minta kinyomata reáillesztessék. Ez az eljárás adja meg a keresztelő medenczéink általános jellegét. Még a ménhárdi templomén (1434) is ugyanezt a rendszert látjuk, jóllehet ez alighanem a legdíszesebb, legnemesebb formájú valamennyi között. Az 1599. évszámmal ellátott iglói medencze is ugyanilyen elvek szemmeltartásával van diszítve.
A keresztelő medenczékkel közvetlenül összefüggnek a mozsarak. Valóban szép csak egy volt kiállítva: a poprádi múzeumé. E kivitelénél s stíljénél fogva egyaránt nevezetes darab érdekes gótikus pártával, a minőket kelyheken látunk, továbbá érmek lenyomataival, angyal- s oroszlán-fejekkel diszített. Évszáma ugyan nincsen, de azért kétséget sem szenved, hogy a XVI. századból származik. Kompoziciója, kiváltkép pedig a diszítmények s kezelésük módja azt sejteti velünk, hogy mestere előtt az ötvösség nem volt ismeretlen foglalkozás.
A XVII. század hetvenes éveiből való volt három meglehetősen durva s kezdetleges mozsár. A legelsőn elmosódott, részben lekopott pártafélét látunk lenn a talp fölött. Testének egyéb felületét, valamint szájának peremét e felirat foglalja el: VERBUM MANET IN AETERNUM, FODOR ANDRÁS, évszám: 1674. A másikon is afféle, még amannál is durvább párta tűnik fel egy angyalfő s egy az 1676. évszámot magában foglaló cartouche kiséretében. Mindamellett érdekes emlék, mert egy magyaros hangzású rézműves nevét őrizte meg. A szélén ugyanis ez áll öreg betükkel: Csina: Lakatos Péter rézműves. Az előbb leírt mozsár Wachsmann Ede doktoré Bethlenben, míg emez szintén a poprádi múzeumból került a kiállításba. A harmadik a legnagyobb és a legszebb volt a három között. Körvonalai kellemesek, tagozása s a tömegek elosztása sikerült s delfin diszítette fülei is kecsesek a mellett, hogy erőteljesek. Gótikus ízlésű domborművű párta veszi körül testét, melyen egy futó szarvast is látunk. Rézsut álló széles szegélyére mintázta a mester a nevét feltüntető feliratot: Me fudit Petr. Morar 1675. Ez a brassai bizottság útján került a kiállításra.
*
Ha czímeres oltárterítők, évszámos kehelykendők, nemesi családokból származó ágyneműk, lepedők, terítők, párnahajak pompára és történelmi nevezetességre nézve nem is állták ki a versenyt az erdélyi fejedelemasszony Bethlen Gáborné, Brandenburgi Katalin öltönyével, melyről később fogunk szólani, mégis méltán a kiállítás legvonzóbb emlékei közé sorolhatók stílbeli s technikai érdekességet illetőleg és úgy is mint adatok a magyar ornamentikához. E himzések is megerősítik a kutatót abban a mindinkább terjedő nézetben, hogy van a régi magyar munkákban egységes nemzeti szellem, melynek forrása egyelőre a századok homályában vész el, de bizonyára a magyar nemzet bölcsőjénél fakad s ugyanaz, a mely a honfoglaláskori sírokban talált pitykéknek is megadta a sajátos jelleget.
A középkori olasz szövetek nagy befolyással voltak a magyar himzésekre s a magyar síkdiszítményre általában. Ez az idegen befolyás mindamellett nem volt oly erős, hogy hazánk textil ipari alkotásait, névleg a himzéseket kivetkőztette volna eredeti, mondjuk, velük született sajátoságaikból, úgy, hogy a magyar himzés jellemző ismertető jeleinek egyike volt is, marad is, hogy szerkezetében mindvégig a lehető legegyszerűbb, csaknem primitív.
A magyar himzés alapeleme rendesen egyes, kisebb-nagyobb, önmagában zárt csoport, mely egy pontból indul ki és simetrikus elágazásokat tüntet fel. E rendszer még olyankor sem változik, a mikor nagyobb felület diszítése válik szükségessé. Ebben az esetben kétféle művészi megoldás szokott előfordulni: vagy akkorára rajzolják a csoportot, motivumot, hogy betölti a teret, vagy kisebb, egyforma csoportot raknak egymás mellé, egymás fölé, a hogy éppen kell. Néha van közöttük összekötő kapocs, valamelyes inda, még gyakrabban az sincsen. Így szerkesztvék a szegélyek czifraságai is. Ha pedig a diszítendő felület nagyon terjedelmes, csinálnak központot és diszítik a sarkokat; a megmaradt sima közöket majd elszórt motivumokkal töltik ki, majd pedig üresen hagyják. Helyhez idomított magyar síkdiszítmény abban a formában, a minővel a külföldi emlékeken találkozunk, alig ismeretes. Az itt elmondottak igazolására mutatjuk be a mellékelt himzéseket: a sárospataki ev. reg. collégiumban lévő s a kassai ev. ref. egyház tulajdonát képező, 1658-ban készült úrasztal-kendő közepét, mely a Putnoky család czímerét ábrázolja (475. ábra) és Bethlen Kata vörös bársonyra hímzett takaróját 1694-ből (l. a 476. ábrát).
475. ábra. Putnoky Klára úrasztala kendője 1658-ból. Kiáll. a sárospataki ev. ref. collegium.
476. ábra. Hímzett bársony terítő az iktári Bethlen czímerrel. 1694. Cziráky Antal gróf tulajdona.
Említettük már, hogy a XVII. század ízlése hazánkban nem hagyott hátra valami mély nyomokat. Még annyira sem, hogy általában reá nyomta volna bélyegét azon alkotásokra, melyek uralma idejében jöttek létre. Idézhetnék akárhány emléket, melynek hiteles évszáma a XVIII. század valamely éve, nem is eleje, hanem a vége, de azért diszítménye s a mi ennél még jellegzetesebb, szerkezete, a hagyományokhoz való csodálatos ragaszkodás folytán még merő gótikus, mintha az idő Mátyás király halála óta megállott volna Magyarországon. Ilyen szellemben csinálták például a soólyi templom karzatát 1724-ben és a maksai templom mennyezetét 1766-ban, a mely utóbbinak utánzatával csúcsíves épületcsoportunk régi magyar könyvtártermének mennyezetét diszítettük.
A XVIII. század ízlését tehát hazai művészeink szája ízéhez idomított formájában ritkán van alkalmunk tanulmányozni. Annál becsesebbek a bábsütő minták s a nyomtatott vásznak, melyek nagy számban vannak meg hazánkban s a kiállításon is szép sorozatokkal szerepeltek. Ezek hűségesen követték a nagy világ divatját, haladtak a korral, a mint ma szokás mondani. A gyakorlott szem azonban itt is nehézség nélkül el fogja választani a magyart az idegentől s csakhamar észre veszi, hogy a magyar ember, átírván a külföldi jövevény czikornyáját, nem képes szolgai utánzásra, hanem idomítja, változtatja, szóval közelebb hozza magához azt, mert csak így szereti s így érti meg.
Szólanunk kell még a nagyérdekű, régi magyar ornamentális festményekkel borított emlékekről, a melyek azonban csak másolatokkal voltak képviselve a kiállításon. Csak annyit akarunk jelezni, hogy ezek a részben már nem is létező, lebontott templomok egykori mennyezetei, erkélyei s egyéb farészei nyomán egy határozott irányú és szellemű, kétségkívül igen elterjedt műgyakorlat, a magyar dekoratív-festészet konstatálható. Bölcsőjét a középkorban kell keresnünk. Erre vallanak a motivumok rajza, valamint a méretük, viszonyítva a diszítendő felület kiterjedéséhez. A színezés erőteljes, olykor merész, de nem rikító. A formák pedig kifogyhatatlan képzelőtehetséget árulnak el. Az összhatás rendkívül szerencsés és a mi saját szempontunkból a legérdekesebb: e festmények szorosan összefüggnek mindazzal, a mit magyarnak tekinthetünk: a fazekassággal, himzésekkel, ötvösséggel stb. Hogy pedig a dekoratív festészetet hazánkban nemcsak szórványosan, mintegy kisérletkép gyakorolhatták, erről az emlékek kivitele győz meg bennünket, mert a művész, a ki pl. a csíkmenasági vagy a maksai vagy pedig a magyar-dályai mennyezetet megfestette, nem elsőnek festett templomokat. Kellett, hogy tanulta légyen ezt oly mestertől, a kit szintén mester oktatott s ez utóbbi is egy nálánál idősebb festő műhelyében nevelkedett. Szóval, csak nemzedékről-nemzedékre szállott művészet alkothat ennyire tökéletes munkákat. Ezzel egy újabb adatot nyertünk arra nézve, hogy Magyarországon a művészet és a szolgálatába szegődött ipar kerete korántsem volt oly szűk, mint a minőket azt hosszú időkön át képzeltük; ellenkezőleg, minél jobban felkutatjuk a multnak reánk maradt művészetét, annál inkább arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a művészet minden ágát – a mennyiben ez egyáltalán előfordul – minálunk is művelték, még pedig magyar szellemben.
*
Valahányszor egy iparág ismertetése kerül sorra, mindannyiszor önkénytelenül eszünkbe jut, hogy hisz ennek a története sincsen megírva sehol. Különösen feltűnő ez a tény a magyar agyagművességnél, melyben mindenha nagy, érdemes tevékenységet fejtett ki a nemzet, melyben ma is, a nagy verseny daczára, magyar ember is van a legelsők között s a melynek emlékei, kivált a XVII. századtól fogva, törékeny voltuk daczára, majdnem oly számban maradtak meg, mint az ötvössművességé (l. a LXXVI. táblát).
De a XVII. századot megelőző magyar keramikáról ki tudna pontos, megbízható képet nyujtani? Ott van a nyilazó kún lovas lapos domborművű alakjával diszített, égetett, mázatlan agyaglap az Iparművészeti Múzeumban, melynek kora talán a XIV. század. A Nemzeti Múzeumban őrzik a budai várpalota építése közben talált, terrakottából való épületrészleteket, áttörött, gótikus diszítményeket, bordákat, rózsadarabokat, a melyekhez hasonlók az Iparművészeti Múzeum tulajdonában is vannak. Csakhogy e darabok a terméskő módjára vésővel lévén kifaragva, kérdés, hogy az agyagművesség adataihoz sorolandók-e? Az utóbb megnevezett intézet gyűjteményében láthatók XV. és XVI. századbeli mázas és mázatlan, szent és profán alakokkal diszített kályhafiókok; ugyanoda kerültek a nagyváradi várban kiásott cseréptöredékek és pipák, melyek a XVI. század második felére látszanak utalni diszítmények s kivált mázaik után ítélve. Ámde azért megszerkeszthető-e biztossággal a magyar fazekasság története csupán ezekből az adatokból? Aligha. Az ezredéves kiállítás is tisztán a XVII. és XVIII. század emlékeit tárta fel a néző elé; igaz, másrészt, hogy a holicsi gyár termékeiből oly kivételes nagyságú és szépségű darabokat engedett át Ő cs. és apostoli kir. Felsége a hofi és holicsi kastélyokból, a minők, hogy létezzenek, senki sem hitte volna. A magyar keramikának a középkorban s a renaissance idejében való formájáról, ennél fogva arra támaszkodva, hogy mi maradt meg vagy mi ismeretes, csak hozzávetőleges képet alkothatunk magunknak. Hazánkban nagy szerepet tulajdonítanak a Keletnek majdnem minden téren. Lehet, valószinű, hogy volt, de bizonyítékaink az agyagművességet illetőleg nincsenek. Minden jel arra vall, hogy ez Magyarországban a középkorban fazekakon, bögréken, tálakon s egyéb efféle czikkeken túl nem terjeszkedett. Milyenek lehettek ezek? Ott, a hol római telepeket talált a honfoglalás, valószinűleg az antik fazekassághoz simultak; hisz ehhez hasonló gyakorlat bizonyos vidékeken még ma is él. Másutt szintén a helyi gyakorlat lehetett mérvadó s ezen idegen áramlatok aligha változtattak valami sokat; kivált az kétséges, hogy hatottak volna a művészi színvonal emelésére. Azt hiszem, a paraszt-ipar mai alakjában többé-kevésbbé híven tárja elénk a középkori magyar fazekasság jellegét. A fazekasmunkák a XV–XVI. századdal persze megváltoznak, még pedig az olasz majolika közreműködésével. E kérdés részleteit még nem tárgyalták irodalmunkban, noha igen érdekes feladat.
A házak belsejébe, az emberlakta helységekbe kell benyitnunk, hogy a XV. és XVI. századbeli magyar fazekasmesternek művészi alkotásaival találkozzunk. Itt állottak a mázas, nagyméretű, lábazaton nyugvó kályhák, melyeknek egyes fiókjain vagy csempéin sarkantyús, lovas vitézek voltak domború műben. Külső díszük, a máz, meglehetősen egyszerű, a minő ez akkortájt szokásos: többnyire sötétzöld; néhol aztán sötétkék vagy viola. Sárga s elvétve fehér is tarkítja az egyszínú alapot. A kályhák tagozása, úgy látszik, egyszerű volt. Erdélyben magasabb vaslábakra, Felső-Magyarországon kőlábakra állították a kályhákat.
479. ábra. Tajtékpipák, domború faragványokkal. XVIII. századi magyar munkák. Kiállította Blaskovich Gyula.
481. ábra. Poharak színes betétekkel. Apaffi Mihály fejedelemé voltak. XVII. század. Köblös Miklósné tulajdona.
A XVII. században terjed el a fehér ónmáz használata. Az edények attól fogva általában fehérek, a mi lehetővé teszi, hogy rájuk többféle, esetleg átlátszó színekkel fessenek virágokat. Ezzel az edény jellege is teljesen megváltozik. Formája általában egyszerű, a színekben sincs valami nagy változatosság. A fazekas egy századon át megelégszik azzal, hogy a narancssárga, virító zöld, sötétkék és a sötétbarna s viola színnel pingál vázákat, alakokat s bokrétákat a kancsókra, tálakra és kulacsokra. Czímereket is sokszor látunk, de még gyakrabban fordulnak elő évszámok, – a XVII. és XVIII. században majdnem minden darab évszámos – jeléül annak, hogy a fehér edény inkább az úri családok számára készült s nem igen lehetett közönséges. Ezt bizonyítja a töméntelen kancsó is, melyet a czéhek csináltattak maguknak a mesterségükre vonatkozó jelvényekkel, vagy kaptak ajándékba bőkezű tagoktól a feliratok tanusága szerint. Kiemelendő, hogy a XVII. századbeli magyar edények ezen sorozata úgy a színezés, mint a formák szerkezete tekintetében az olasz majolikához áll legközelebb. A másik, nem kevésbbé érdekes körülmény az, hogy a fazekasmesterek ornamentikája bizonyos motivumokat kedvel és használ előszeretettel, öntudatosan. E motivumok a század folyamán tipusokká válnak úgy a formákat, mint ritmust illetőleg, s teljes kifejlődésüket a kályhafiókokon érik el, melyeket a magyar síkdiszítmény valóságos leltárának jelezhetünk. Az ezekhez leghasonlóbb diszítményeket a himzéseken találjuk, a nélkül azonban, hogy akár a fazekakról másolták volna azokat, vagy a himzések agyagmunkákról vett utánzatok volnának. Az esztétikai formák kifejezését ugyanazon szellem kormányozza, ennyi az egész.
A szép és magyaros fehér edény a XVIII. századdal mind ritkábbá válik; divatját multa. Művészi színvonala is sülyed s legvégül már csak a nép köznapi igényeinek kielégítéséből tengődik, illetőleg beleolvad a népipari fazekasmesterségbe, mely ez iparágra vonatkozólag is hű őre a tradiczióknak. Helyét elfoglalja a holicsi császári gyár, majd a tatai és a többi apróbb, tömegesen ontva a piaczra nyugoteurópai ízlésben formált készleteket, asztaldíszeket, szobrocskákat s mindenféle oly edényeket és czikkeket, a minőket hazánk közönsége annakelőtte aligha ismert, annál kevésbbé használt. A sok, változatos újdonság egyik oka annak, hogy a holicsi gyár rövid idő mulva ura lett a közönségnek, noha, a mit nyujtott, nem függött össze a multtal, nem abból fejlődött s minden ízében idegen volt. Másfelől, miután a holicsi edény lett az úri edény, a régi magyar fehér edény megkapta a halálos döfést, nem kellett többé senkinek.
A holicsi gyár megalapításának authentikus története oly aktában van, ha ez akták egyáltalán léteznek, a melyeket most dolgoz fel Schirek, a brünni iparművészeti múzeum őre. Alapítása Mária Terézia korára esik, mintegy 1743–1746-ra s a hagyomány szerint lotharingiai Ferencz műve, a kinek ipari vállalkozások iránt élénk érzéke volt. Az is valószinű, hogy a lotharingiai herczeg nem magyar művészeket szerződtetett, hanem francziákat, a kik egy művészi és virágzó faďence-ipar versenyében nevelkedve, kisérletezés nélkül, egy csapásra kész és szép portékával szállhattak a síkra a nehézkes czéhek ellen. Egyébiránt akár az eredményfajtákat tekintsük, akár a formájukat, akár pedig a diszítményeket, lehetetlen, hogy fel ne ismerjük a külföldi, nevezetesen a franczia és strassburgi eredetet.
480. ábra. Asztaldísz. Égetett agyag, holicsi munka. XVIII. század. Ő Felsége tulajdona.
A holicsi edények formájában, a XVIII. század stílérzéke jut kifejezésre (lásd 480. ábrát). Ez zárt csoporttá avatja a gyár összes termékeit s általában harmonikus egyöntetűségénél fogva kellemes hatást gyakorol a nézőre, de egyúttal el is választja a hazai tradicziókat ápoló, magyaros agyagművességtől. A diszítmény ellenben a legnagyobb változatosságról tanuskodik oly értelemben, hogy mintegy mustrakönyve mindannak, a mit akkor Európaszerte faďencere festettek. Ez időtájt készülnek a kivételes nagyságú lapok, a minőket a hof-i kastély küldött a kiállításra. A bécsi porczellángyár, Meissen, Rouen, Nevers, Marseille, Moustier, Németalföld modora is műkövetőkre talált a határszéli kis városban, a honnét mintha száműzték volna az eredeti ízlést, sőt még olasz majolikához hasonló dísztányérokat is csináltak, melyek dicsérik a másoló ügyességét.
A gyár e század huszas éveiben szüntette be munkáját, hosszú, kemény tusa után, melyet a porczellán és az angol kőedény ellen kellett vívnia.
A XVIII. század végéig tehát a lágy, fehér ónmázas, színesen diszített cserépárúja uralta az egész monarchia piaczát. Voltak Holicsnak raktárai az ország minden nevezetesebb városában és egy-egy helyen a forgalom évi 20,000 forintot tett ki, – nagy összeg az akkori viszonyokhoz képest. Ezt a helyzetet veszélyeztette a külföld a sok tekintetben tökéletesebb árújával s ezen verseny ellen vette fel Holics a harczot, a midőn számolva a bevitellel, az ízlés változásával, a kemény cserép gyártására fordította egész figyelmét.
E lépésével a gyár elvesztette az eddigi biztos talajt s a kisérletezés terére lépett, mely magában hordta a későbbi tönkremenetel csiráját, úgy művészi, mint pénzügyi tekintetben, Olcsón kellvén gyártani, már a formákra sem lehetett annyi gondot fordítani, mint eddig; hát még a diszítésre, mely a reája fordított kézi munka árával áll arányban! A diszítés szenvedett. A színeset majdnem teljesen kiküszöbölték s helyette fekete vagy barna, kisebb és banális motivumok ékítik szerényen az edényeket. Ezeket is legtöbbször nyomtatják; szóval meghonosodik a tuczatmunka. Az anyag sem jó. Tétovázva keresik a gyárban, miként lehetne elérni azt, hogy a máz repedésmentes legyen s égetés közben ne menjen tönkre annyi. Az égetések eredményéről mindenkor felvett jegyzőkönyvek élénken megvilágítják a vergődés e szomorú korszakát; tanubizonyságai a hasztalan törekvéseknek, a rohamos hanyatlásnak, mely egy hosszú, fényes pályának vetett véget.
484. ábra. Püspök-süveg hímzett virágokkal. XVIII. század.
*
A középkori magyar nemzeti viselet történetére nem vetett újabb világosságot az ezredéves kiállítás. Legnagyobb érdeme e téren az, hogy több eredeti, soha kiállítva nem volt ruhadarabot hozott felszínre s lehetővé tette a XVI–XVIII. századbeli magyar viselet-változatok bő anyagának kényelmes összehasonlítását sírköveken ábrázolt, képek és metszetekben megörökített alakok s egykorú, tényleg használt ruhadarabok segélyével. Egyébiránt a magyar nemzeti viselet történetét megírta időközben Nagy Géza, nemes Mihály festővel közösen készített szép munkájában. Ennél alaposabb, részletesebb s megbízhatóbb dolgozatot e szakmában irodalmunk nem képes felmutatni. Ismétlés, majdnem idegen tollakkal való ékeskedés volna tehát, ha e helyt a kiállítási anyag ismertetésénél a magyar costume fejlődésére is ki akarnánk terjeszkedni. Vegyük elő inkább az emlékeket magukat.
Alig szállott reánk a multból a szemnek tetszetősebb, pompásabb és egyúttal eredetibb felfogásra valló anyaga, mint az, mely az öltözetre és a fehérneműre vonatkozik vagy ezekkel valamelyest összefügg. A ruházat minden időben a divatnak volt alávetve, tönkre is ment mihamarább természeténél fogva; ugyanezért ritka a régi ágy- és egyéb fehérnemű is. Csoda-e hát, hogy régi magyar ruha úgyszólván nincsen s a magyar himzés sem sok, tekintve, hogy egyik is, másik is mekkora tömegben létezett régente?
485. ábra. Püspök-süveg színes selyemmel s aranyszállal hímzett. XVII. század. A kegyesrendiek trencséni templomában.
A legrégibb darabról, a Mátyás királynak tulajdonított kabátról már előzőleg volt szó. Erre vonatkozólag csak annyit kell megjegyeznünk, hogy ujja nincsen mindvégig meghasítva. A hasítás a hónaljak mentén van s e nyílásokon át dugták ki a karokat; vagyis az ujjak tisztán díszül szolgáltak, a mi egyébként rendkívüli hosszukból s csőszerű szabásukból még kép nyomán is felismerhető. Méltó párja és sok tekintetben hasonmása az Oláh Miklós esztergomi érsek pompás keleti vagy velenczei, aranynyal átszőtt virágos brokát szövetből készített dolmánya, mely szintén az Eszterházy-herczegek fraknói kincstárában van. Kort illetőleg a másod legrégibb ruházati emlék a Krakkóban eltemetett, 1576-ban lengyel királylyá megválasztott Báthory István síremlékének gipszmásolata volt. Ennek a sírkőnek is ott kellett lennie az ezredéves kiállításon a teljesség kedvéért, noha a viselet szempontjából, melyből itt méltatjuk, kevésbbé érdekel minket. Pánczélba öltöztetve örökítette meg Báthoryt a művész, koronával a fején, bogláros szegélyű, hosszú fejedelmi palásttal. Jobb kezében az időközben letörött jogar nyelének maradványait látjuk, a balban pedig az országalmát. Mint művészi alkotás nem mondható valami szerencsésnek, mert helyzete élőnek halottnak egyaránt természetellenes, erőltetett s az alak így az adott térbe sehogy sem illik bele. A köpenye bal szárnyának vízszintes fekvése is kellemetlen vonalat ad.
A magyar női ruházat legszebb korából származó darabok között legelől áll Brandenburgi Katalin szoknyája és vállfűzője, (l. a LXXVII. táblát) mely régóta az Iparművészeti Múzeum tulajdona. Hitelességéhez alig fér kétség. Szövete egyszínű, sötétkék bársony, úgynevezett velours épinglé, azaz oly sima bársony, melyet csak azokon a helyeken metszenek fel és nyírnak meg, a hol a mustra van, míg a többit felvágatlan állapotban hagyják meg. Ennek folytán az efféle bársony alapja fénytelen, a selyemripszhez hasonlít; diszítménye ellenben sötétebb, fényes, de semmivel sem magasabb az alapnál. Ruhánk mustrája határozottan magyaros ízlésű, virágbokrétákból áll, a mi eléggé feltűnő, mert bársonya az összes franczia szakértők egybehangzó állítása szerint lioni gyártmány. A jövendő kutatásoknak van fenntartva annak a körülménynek a kiderítése, hogy mikép jutott franczia takács a magyar mustrához. A szoknya szegélyét gazdag arany- és ezüstszál-himzés – broderie au passé or et argent – diszíti: csipkés szélű ívecskébe foglalt egy-egy szegfű és százszorszép, nyolcz sorban egymás felett. Ugyanezt a motivumot látjuk a vállfűzőn is. Bársonyának azonban, noha szintén kék, más a színe: valamivel zöldebb; mustrája is más, nem magyar. Van reá eset nemcsak egy, hogy régente a szoknya s tulajdon pruszlikja egymáshoz nagyon hasonló, de még sem ugyanazon szövetből való volt.
Abból, hogy Bethlen Gábor 1626-ban vette el Brandenburgi Katalint, a ki 1649-ben halt meg, következik, hogy e ruha e két évszám által határolt időből való lehet csak. A násfák ruháján, a mint azokat itt e táblán látjuk, csak közvetve függnek össze a fejedelemnő személyével és ruhájával. A hagyomány szerint ugyanis e násfákat viselték az esküvőn a násznagy s a vőfélyek. Bizonyíték erre nincsen; de nem is lehetetlen, mert ez ékszerek lényege a hit, remény s szeretet jelvényei s így házasságkötésnél a felek előtt lebegő három főmozzanatra emlékeztetnek.
486. ábra. Gróf Esterházy Ferenczné Thököly Mária. 1672. Kiállította: Herczeg Eszterházy Pál Fraknó várából.
477. ábra. Brandenburgi Katalin főkötője. XVII. század. Kiállította herczeg Pálffy Miklósné.
A kiállításon láttuk legelőször a Pálffy Miklós herczegnő, született Zichy Margit grófnő tulajdonában lévő gyöngyfőkötőt, (l. 477. ábrát) mely egykor szintén Brandenburgi Katalin fején pompázott. Kétségkívül ez a legszebb ismeretes magyar főkötő, melyet a herczegnő, anyja Zichy Pál grófnő, született Korniss Anna grófnő, Bethlen Gábor ivadéka révén bír. Úgyszintén Zichy grófnő állított volt ki egy vörös, részben nyitott, aranycsipkével szegélyezett, gyermeknek való kabátot is, melyet állítólag a nagy fejedelem viselt gyermekkorában.
482. ábra. Magyar férfi ruhák és két főkötő. XVII. és XVIII. század.
Az utóbbi darab 4396. sz. a., a XXVII. teremben lévő egyik szekrény központja volt (l. 482. ábrát). A szóban forgó főkötőt drótra felfűzött, kisebb-nagyobb igazgyöngyökből csinált magyaros virágok alkotják, melyek nincsenek szerves, a stílnek megfelelő kapcsolatban egymással, de azért egymáshoz illenek s együttvéve két csúcsba végződő, áttörött, gömbszeletfélét képeznek a fülre boruló két oldalrészszel. – A virágok közepén zománczos, gyémántbélésű, arany boglárok ülnek ragyogó színes kiegészítésül a gyöngyök alkotta fehér, imitt-amott szivárványszínű alapnak. Ugyanezt a csúcsos formát tünteti fel egy másik, szintén ábrában mellékelt főkötő (l. a 478. ábrát), melynek bársony szövete aranyszállal hímzett.
478. ábra. Főkötő, vörös bársony aranyhimzéssel. XVIII. század. Kiállította a kassai múzeum.
483. ábra. Gróf Nádasdy Ferenczné Esterházy Anna Julia grófnő arczképe. 1645. A fraknói várból kiáll. hg. Esterházy Pál.
Esterházy Miklós nádor leányának, Anna Juliának, a Wesselényi-féle összeesküvés egyik áldozatának, az 1671-ben lefejezett Nádasdy Ferencz nejének 1645-ben kelt arczképe (l. 483. ábrát), melyet itt mutatunk be az olvasónak, az Esterházy herczegek birtokában levő ősi képek legszebbje. Nemcsak azért, mert a nő bája lebilincsel, hanem, mivel mint festmény is a legjobbak egyike. Ruhájának a külföldi mellékíz nagy érdekességet kölcsönöz. A ruha szoknyástul, derekastul ugyanabból a sárga alapú, virágosra átszőtt nehéz selyemből való, a minőt akkortájt csak Lyonban gyártottak. Kivágott, halcsontbordás dereka – karczovány – elől kapcsokra jár s mélyen lenyulva, széles, lekerekített hegyben végződik, a rejtett kapcsok mentén s szegélyén köröskörül arany csipkével kirakott. Újjai hasítottak s a hasítás mentén apró gombokkal diszítvék, helyet engedve a hólyagos patyolatféle felimegnek. Az ujjak végei a csuklyó felett szűkek s áttörött csipkekézelővel borítvák. Szoknyája úgynevezett kerekaljú szoknya, egyszerű, a földet nem érinti. Egyetlen czifrasága a keskeny arany csipkepaszománt. A ruhára egy sajátságos felöltő borul: afféle hosszú, testhez álló, földig érő köpeny, melynek nincsen ujja, e helyett rövid válltakarós hajtókával bír, hátul pedig derékig érő menteszerű gallérral. A gyomor tájékán összeér, egyébként nyitott. Nagy, támasztós, elálló guipuregallér fejezi be e szép öltözetet, melynek fényét a derékig lehulló hármas gyöngysör s valamivel a szív alatt egy gyöngyös, drágaköves násfa emeli. A grófnő csipkés szegélyű keztyűt visel s bal kezében áttörött, félig nyitott legyezőt tart. Hátra fésült, vassal sütött hajába boglárok tűzvék. Jobbra tőle leterített asztal, rajta virágok, füles, trébelt ezüst edényben, feszület s imakönyv, olvasóval, melyen jobbját pihenteti. A jobb alsó sarokban kis kutya – bizonyára kedvencz ölebecskéje. A festmény jobb felső sarkában az Esterházy czímer alatt e felirat olvasható: ILLMA : DMA : COMISSA : ANNA : IULIA : ESTERHAS : DE : GALANTA : DE : PERP : FRAKNO: ILMI : COTIS : FRANCISCI : DE : NADASD : CARISSIMA : CONSORS. 1645
487. ábra. Herczeg Esterházy Pálné Thököly Éva arczképe. 1687. Kiállította: Herczeg Esterházy Pál Fraknó várából.
Az előbb ismertetett festmény ellentétekép, de azért is, mivel az itt bemutatott arczképek az Eszterházy-herczegek családi képei közül valók, tartottuk czélszerűnek, hogy a szigorúan vett időrend megszakításával, Nádasdy Ferenczné arczképe után Esterházy Pál nádornak és nejének, (l. 488. és 487. sz. ábrákat) Thököly Évának képmását tárgyaljuk közvetlenül.
488. ábra. Esterházy Pál gróf arczképe. Olajfestmény. 1655. Fraknói várában.
Esterházy Pál (1635–1712), Miklós nádor fia, soproni főispán, 1681-ben lett az ország nádorává, 1687-ben a birodalmi herczegi rangra emeltetett. Ő az ismert műbarát, a ki Fraknó várát kincstárral s fegyvertárral látta el. A fiatal emberek által a XVII. század második felében felkarolt ruhában van lemásolva. Azaz, a pánczélinget, a felimeget viseli, illetőleg a horvát módra rövidre nyírott ujjú fosztán dolmányt, mely a festmény után ítélve, vörös selyemből való volt, csákóra vágott szárnyakkal, elől tizennyolcz, hatosával egy csoportba szedett gombbal. A borjúszáJas ing ujja szélén arany hímzést vagy zsubrikamunkát tüntet fel. A tulajdonos ízléséről tanuskodik, hogy e dolmányon semmiféle diszítés nincsen. Öve selyemzsinórból való, a minőt hordtak akkortól fogva egész a XVIII. század végéig. Az övön elől lóg a kamarási kulcs. Szűk nadrágja végétől az ina közepéig kapcsokra jár. Lába sárga, oldalt fűzős bőrkapczában s ugyancsak sárga deli czipőben van. Fején magas prémsüveg. Jobb kezével botra támaszkodik, balját csípőjére teszi. Itt látjuk a kard markolatát. Úgy tetszik, hogy a fegyver volt az, a mit az ifjú legtöbbre becsült, mert ez viseletének leggazdagabb s legértékesebb részlete: a festmény után ítélve, mindenestül arannyal borított s drágakövekkel kirakott lehetett. Balra nagy kutya áll; ugyanez az állat van lefestve még egyszer Fraknó városban. A kép bal oldalán, a fej mellett e feliratot olvassuk: ILIMUS : D : COM : PAULUS : ESTERHAS : DE FRAKNO : COM : SOPR : SUP : CCOM : SAC : PRAES : PAPA : SUP : AET: SUA 20 MDCLV.
Nejének, Thököly Évának életnagyságú arczképe a legérdekesebb régi magyar costumképek egyike. Arcza is érdekes. Nem mondható szabályos szépségnek, de mulatságos, eszes, jókedvű nőnek kellett lennie, a ki szerette a pompás öltözéket s kivált a drága ékszereket, mert vagyont érő drágaságok diszítik. Négy drágaköves rezgőtű van a hajába tűzve, melyet fodros, laza fürtökben visel. Két ugyancsak nagy fülönfüggő kandikál ki a haj alól. Nyakán egy sor ritka, nagyszemű gyöngy. Karcsú derekát magyaros, előlfűzött, kissé kivágott váll szorítja, igazgyöngy-hímzéssel. Ékszerének legfeltűnőbb része azonban valami szokatlan terjedelmű násfa-féle: öt egymás alatt lógó, lefelé mind kisebbedő, majdnem az övig érő csokor alkotja e kivételes darabot, mely aranyból lehetett s köszörült, talán zománczczal foglalatos kövekkel – rubinokkal – volt kirakva. Aranyból való kövekkel ékes egy nyakéket is látunk a násfa fölött. A széles, drágaköves, igazgyöngyös öve szintén szokatlan értékével tűnik fel. Lehetetlen, hogy a festő képzeletének szárnyalása szülte volna e csodaékszereket; létezniök kellett, annyira magukon viselik a kor minden jellegét; a gyakorlott szem szinte megtestesítve látja valamennyit. Hólyagos, szalaggal kétszer lekötött ujján is látunk két-két boglárt. Végül egy-egy karpereczet s gyöngyöket rakott minden karjára; még gyűrű is jutott minden kézre egy. Szoknyája méltóan egészíti ki a derekat. Ékszer ugyan nincsen rajta, de annál több a gyöngy a magyaros ízléssel megrajzolt hímzett virágokon, melyek a szoknya két harmadrészét borítják be. S hogy semmi se hiányozzék abból, a mire a nő szíve vágyakozik: széles, valószinűleg itthon, de mindenesetre külön e czélra készült csipkék szegik be a kötényt, a vállfűzőt, a derék ujjait s a zsebkendőt, melyet a magyar szokáshoz híven kezében tart. Hogy Thököly Éva tényleg örömét lelte a gazdag ruhában, azt bizonyítja a fraknói kincstárban megmaradt egy másik pávaszemkék bársony öltözete. Ezt is magasra felnyuló hímzése, hol az arany- és ezüstszál a klárisok egész tömegével versenyez, a létező leggazdagabb magyar női ruhává avatja. A XXVII. terem 104. szekrényében volt kiállítva (l. a LXXVIII. táblát).
A festményen az Esterházyak herczegi czímere felett e felirat áll: CELSIMA : PRINCIPESSA : EVA : THÖKÖLY : COMITISSA : DE : KEZMARK : ILLMI : DM : PAULI : ESTERAS : REG : HUNG : PALATINI : CHAR : CONIUNX: AO : MDCLXXXVII.
Most térjünk vissza a férfiöltözékekhez, a melyeket a szász királybirák sírkövein lehetett tanulmányozni s a melyek stíl dolgában zárt csoportot képeznek, csekély eltéréssel ugyanazt a tipust tüntetvén fel a XVII. század negyvenes éveitől fogva a XVIII. század elejéig.
489. ábra. Frank Valentin királybiró síremléke. 1648. A nagyszebeni evang. templomban.
A legrégibb Mann István brassai királybiró sírköve, mely az 1647. évszámot viseli. Ruházata majdnem teljesen azonos a Valentin Franknak egy évvel később kelt síremlékén (l. a 489. ábrát) látható ruházattal. Mindkettő bokáig érő, prémes gallérú, úgynevezett boér mentét visel, melynek ujjai a köpenynyel egyforma hosszúak, továbbá selyem övet s hosszú dolmányt. A két sírkő között még az a további hasonlatosság is fenforog, hogy a megörökített egyének arcza halotti arcznak van felfogva, majdnem a maszk benyomását kelti, holott a többi síremlékeken a művész inkább arczképet igyekezett kivésni. Lehet, hogy Mann és Frank síremlékei egy kéz munkái.
Nagyon csinos férfiú lehetett a brassói születésű Albelius Simon, iskolai rektor, majd 1619-től fogva lelkész, a ki 1667-ben fejezte be napjait 54 éves korában. Érdekes, feltűnően nemes vonásait eléggé jól örökítette meg a művész, a ki az eredetit alighanem személyesen is ismerte, annyira intim arczképet sikerült készíteni, melynek gondosan fésült haja s hullámos, szép szakálla bizonyára megfelelt a valóságnak. Ruházata a korábbi divatra emlékeztet. A mennyire kivehető, szűk ujjú tógából s felette hosszú, végig hasított, elől apró ránczokba szedett papi köntösből állott, prémmel diszített kihajtással.
A legdíszesebb síremléket azonban Fleiszer András nagyszebeni királybírónak készítették. Évszáma 1676. A hosszúkás négyszögű sírkő olyan, akár egy festmény. A megboldogult virágos kendővel leborított asztal mellett áll, melyen feszületet s imakönyvet látunk. Feje felett két angyal, mely czímerét tartja s rövid függöny, mintegy baldachint alkotva. Keztyűs balját az asztalra támasztja; jobbjával buzogányt tart.
Az arcza, az élő ember arcza. Jellemző szellemi tulajdonságot nem árul el, nem feltűnő, de azt a benyomást kelti a nézőben, hogy hasonlatosság szempontjából tökéletes. A halott hosszú báránybőrrel bélelt, talán bőrből való subát visel, – legalább a ránczok kezelése erre enged következtetni – bő ujjakkal, tizenkét száras gombbal s paszománttal. Dolmánya virágos szövetből való, derékig egyenes nyílással s onnét lefelé rézsút vágott szárnynyal. Öve selyemzsinórból, művészi görcsre kötött. Ránczos szárú csizmája lágy bőrből való. A csizma az emlék legkevésbbé sikerült része. A művész itt nem tudott megküzdeni az ábrázolás nehézségeivel s a legprimitívebb módon a lábakat, a lap felületébe kiterítve helyezte el. A sírkő bal oldalán szárnyas angyalfő látszik.
490. ábra. Drauth János és a két Drauth Simon városbirák síremléke. XVII. század. A nagyszebeni evang. templomban.
Reiher Andrásnak 1702. évszámmal jelzett sírköve s a három Drauth testvéré (l. a 490. ábrát) fejezik be a szász síremlékek érdekes sorozatát. Amarról nincs megjegyezni valónk. Ellenben az utóbbi magasan kiválik a többi közül individuális három feje miatt. Domború lombdíszszel ékes keretben, mely az egykorú fából faragott keretekre emlékeztet, látjuk a három családtagot: Drauth Jánost s a két Simont. János jobbra fordul, az első Simon is, de kevésbbé; egészen a néző felé fordúlt a harmadik, szintén Simon. Első pillanatra felismerni, hogy a három közeli rokon s a művész legnagyobb érdeme, hogy a családi vonásokat meg tudta figyelni s az arczokban visszaadni. Mert a hasonlatosság nem a többé-kevésbbé egyforma haj- és szakállviseletben rejlik, hanem a homlok, orr és szem, helyenként felette szubtilis közös vonásaiban, melyeket nem mindenki tud észrevenni. Még kevesebben vannak azok, a kik ezeket túlzás nélkül tudják kifejezésre juttatni. A három testvér öltözete majdnem azonos: zsinórral beszegett, lehajtott gallérú, apró gombos dolmány s lehajtott prémgalléros mente. Nagyon érdekesek a mentéken látható szövött paszomántok. Efféle paszomántok tudtommal csakis Fraknó várában, a kincstárban találhatók, két XVII. századbeli bársony dolmányon, a melyek úgy hiszem, csak egyszer, Bécsben voltak kiállítva. Sajnos, hogy helyszűke miatt csakis Frank V. és a Drauth testvérek sírköveinek képét adhatjuk.
Dicső királynőnknek, Mária Teréziának lovas képmásával fejezzük be az arczképek sorozatát. A tört. arczképcsarnok tulajdona s Meytens kezétől származik. Pompás, gazdagon felkantározott fekete ménen ül a királynő. Fején Szt. István koronája; jobb kezében a pallos, melylyel a négy hagyományos vágást készül tenni. Az alkalomhoz mért ruhát visel, melynek jellege határozottan magyar s oly kápráztatóan gazdag, hogy ilyet a fejedelemasszonyon kívül más halandó bizonyára sohasem hordott. Kivágott derekát drágakövek s csodálatos nagyságú gyöngyök borítják. Gyöngysoron lóg a panyókára vetett mente s sokszoros gyöngysorból való az öve is. Köténye gyöngyökkel megrakott brüsszeli csipke, úgyszintén a derék rövid ujjának a szegélye is. Végül a mi szoknyájából látszik, az is arra vall, hogy semmiben sem állott mögötte gazdagság tekintetében az öltözék többi részének. Még a lóra borított takaró is csupa arany és gyöngy. A kép mint olyan Mária Terézia sikerültebb képei közül való. A festő a század ízléséhez képest a külsőségekre: ruhára, ékszerre legalább is annyi gondot fordított, mint az arczra. Valószínűleg ennek a körülménynek kell tulajdonítani, hogy a királynő mozdulatának félszegsége, kivált pedig a jobb karé, elkerülte a különben ügyes művész figyelmét. (L. a 272. lapot követő XLIX. táblát.)
*
Történelmi kiállításunk középkori várat feltüntető részében volt az a szoba (l. a 157. ábrát a 128. lapon), mely hivatva volt fogalmat adni középkori lakásviszonyainkról. A berendezésére felhasznált bútorzatot kevés kivétellel Wilczek János gróf volt szíves a kiállításnak kölcsön adni. E szép, jellemző, igen jól fentartott s kétségkívül régi bútorokról azonban nem igen lehetett állítani, hogy magyarok. Lehettek volna esetleg magyarok is, mivel a tulajdonos azoknak egy részét a szomszédos Ausztriában gyűjtötte s eléggé valószínű, hogy a kézművesek és mesteremberek, a kik jórészt idegenből szakadtak be ide hozzánk, többé-kevésbbé hasonlókat készítettek, kivált a középkor elején, mikor még élt bennük hazájuk hagyománya, nálunk ellenben még szórványosabban használtatott a nyugoti bútorzat, mely elütött az őseink berendezésétől. Ha folytatjuk utunkat, a melynek az a czélja, hogy betekintsünk a magyar kastélyokba és házakba, benyissunk a termekbe és szobákba s felidézzük azoknak a helyeknek a képmását, a hol az ősök éltek, pihentek, vigadtak vagy szomorkodtak, épp úgy, mint mi s ismertessük az őket akkor környező tárgyakat, úgy akkor végig kellene haladnunk a lerombolt épületek valamennyi termén, leírni minden egyest a bennlevő emlékekkel egyetemben, mert a kiállítás koncepciója hazánk művelődés-történeti multjának bemutatásában csúcsosodott ki s oly egység volt, mely részekből állott ugyan, de a melyből semmit sem el-, sem kiszakítani nem lehet a nélkül, hogy az összhang fel ne bomoljék. Hisz ez az egységesség volt a történeti csoport legszebb vívmánya. Így, daczára annak, hogy külön tanulmány tárgyát képezendi a városok története, azért mégis a vajda-hunyadi várról elnevezett épület földszintjén volt a városház terme (l. a 155. ábrát a 126. lapon), mely a bártfainak mintájára készült és szintén illusztrálta a belső berendezéseket s korban csatlakozott az imént említett középkori szobához. A városi fenhatóság jelvényei s az egyéb, a városok életével kapcsolatos emlékek, statutumok stb., a Corvin-könyvtár szemléltetése czéljából épített cesenai teremmel együtt (l. a 159. ábrát a 130. lapon) élénken igazolták a renaissancenak Magyarországban való szerepléséről előzőleg mondottakat: amott a Selmeczbánya városának jogkönyve gótikus ízlésű ezüstből trébelt sarkaival; a brassai biró hivatalos jelvénye, a hosszú tőr, a Bártfa város tulajdonát képező s zománczos czímerével diszített, 1530. évszámmal jelölt üvegpoharak s a gotikus ízlésű faragvány, mely utóbbinak évszáma 1461, a Mátyás király trónralépése után időt jelzi . . . mindez oly architektura közepette, mely a középkoré volt; emitt a középkort teljesen legyőző renaissance, oszlopos csarnokban, antik szellemben gondolt miniatur-öktől káprázó könyvekkel, lánczos könyvek tőszomszédságában, a minőkből bizonyára sokkal több volt hazánkban, mint amazokból.
491. ábra. Folyosó, a fraknói vár XVII. századbeli levéltári helyisége szerint kifestve.
Nemcsak azért, mert a kiállítás olyannak tüntette fel a dolgot, de azt hiszem, tényleg úgy is volt: a tizennegyedik századtól számított legalább is harmadfélszáz esztendő alatt nem sokat változott az iparművészet jellege minálunk. A formák egykori eredetüket első pillanatra elárulják, de idők multával fáradtaknak s a sok ismétléstől szintén elcsépelteknek látszanak. A lakosztályokban is csak későn köszöntenek be az új divatok. A beszterczebányai úgynevezett Turcsányi-ház egyik szobájáról másolt terem (l. a LXXIX. táblát) is ezt bizonyítja. Keletkezésének kora a XVII. század első felébe tehető. Bolthajtásos, mintha száz évvel idősebb lenne – ez a ragaszkodás az ősi szokáshoz – s csak a bordák közeit kitöltő, nagy levelekkel szegélyezett cartouche-ok vallják, hogy az ízlés alaposan megváltozott. E domborművű cartouche-ok és levelek nem éppen szépek, még kevésbbé kecsesek, de annál jellemzőbbek, mert hazánk művészi szelleme nyilatkozik meg bennük. Másutt, külföldön, a nagy felületeket tagolják s szövevényes, szervesen fejlesztett apróbb motivumok hálójával borítják; nálunk a tagozás a legszükségesebbre szorítkozik, a kis motivumot egyszerűen megnagyobbítják addig, a míg ki nem tölti a rendelkezésére álló felületet és a motivum mindig egyszerű marad. E szoba berendezése ügyesen megválogatott oly darabokból állott, melyek híven visszatükrözték a magyar urasági házat. Nem kellett a sok czifra bútor. A mit beszereztek, annak mindenekelőtt nagynak s kényelmesnek kellett lennie. Sok pénz értük nem járhatott, lehettek puha fából mázoltak, mert a pénz másra kellett: jó lóra, szép fegyverre, sok cselédségre, drága ruhákra s ékszerekre. Ugyanakkor a külföldön mindenütt, de kiváltkép Francziaországban, selyemmel s aranynyal átszőtt falkárpitok takarták be a meztelen falakat, aranyos, faragott ajtókon át járt a ház ura s oly nemes fákból való selymes és bársonyos bútorokat használt, melyek ma vagyont érnek – mily ellentét! Az említett szobához méltón sorakozott kiegészítésül az Esterházy-herczegek fraknói régi levéltári helyisége, jelenleg a kincstár előcsarnoka, melynek hű mását szintén ott láttuk az ezredéves kiállításon (l. 491. ábra). Boltíves volt ez is s már valamikor a XVII. században újra kifestették. A festő magyar volt, annak kellett lennie. Az, a kitől mesterségét tanulta, bizonyára gótikus lombozatokban remekelt, mikor a czéhbe kerűlt s egész életén át azokat szerette. Tanítványába is beoltotta a mult iránti tiszteletet, mert a lombok menete még középkori, a dekorativ léptékük is az: aránytalanul nagyok a térhez képest, de lekopott róluk a sok csipke; szegélyük sima, színük divatos, tompa, sok a kék; a vörös eltűnt, mint a hogyan eltűnt a zománczból s a hímzésekből. Fraknói várát tudvalevőleg 1637-ben újra építették Spaz Péternek, a nagyszombati egyetemi templom építészének vezetése mellett. Valószínű tehát, hogy ez az évszám jelzi a kifestés idejét is.
492. ábra. Díszszán, fából faragott s mindenestől aranyozott. XVIII. század. Kiállította: Erdődy Ferencz gróf.
493. ábra. Széchy Mária ágya. XVII. század. Kiállította: Radvánszky János báró.
A kiállítva volt, mindössze nem sok bútor közül három darabot akarunk kiemelni: két ágyat és egy széket. A XVII. századból valók s jellemzően tüntetik fel társadalmi osztályaink ízlését. A legegyszerűbb, talán a legrégibb, de minden esetre a legszebb a 493. számú ágy, melynek kecses négy esztergályozott oszlopokon nyugvó, hajlott betétű, belül kifestett vászonmennyezete van. Tagozása gyakorlott, szinte azt lehetne mondani, hogy építészetileg kiképzett kézre vall, mely nem itthon tanulta a mesterségét. Diszítményét: a XVII. században külföldön gyakorta használt, lombfűrészszel kivágott s utólag a fára ragasztott áttörött, finom stilizált indadíszt mindig a megfelelő helyen ízléses elrendezésben találjuk. Kedves részletei a macskák, melyek bohókás mozdulatukkal beleszövődnek az említett czifraságokba. Egyszerűsége daczára gazdagon hat. Csak az a kérdés, hogy magyar munka előtt állunk-e? Egész kompoziciója idegen ízű. Ha itthon készült, úgy hazáját valahol Felső-Magyarországon, esetleg a bányavárosok egyikében kell keresnünk, mert az ágy sokban hasonlít a körmöczbányai vártemplomból származó, jelenleg az Iparművészeti Múzeumban kiállított stallumhoz. Az ágy Zólyom-Liptó várából származik.
494. ábra. Szék, trébelt fémmel borított. XVII. század. A fraknói kincstárból.
Ugyancsak oszlopokon pihenő mennyezetes a másik ágy is, (l. a Turcsányi-szobát) szintén Radvánszky János báró tulajdona. A hagyomány szerint az előbb leírt ágy a szép Széchy Máriáé (szül. 1610), emez pedig Wesselényi Ferenczé lett volna. Micsoda termékeny fantázia szüleménye e bútordarab! Látszik, hogy a megrendelő vagy a mester, vagy a mi a legvalószínűbb, mindketten azon voltak, hogy afféle soha nem látott remek, a magyar mesterember rendes ideálja, jöjjön létre. Az ágy négy karmos állati lábon áll. Eleje s hátulja, saroktámaszai egyaránt lombos faragványokkal ékesek. Két áttörött, egymásnak hajló nagy levél s fölötte szárnyas angyalfő, töltik ki a két oszlop közötti teret. Az oszlopok talpak helyett mellszobrokból törnek ki a magasba s a fejek fölött kihajló akantus levelekbe foglalvák, csavartak s alig tagolt kis főkbe végződnek. Ezek támasztják a négyélű, hajlott felületű, szintén vászonnal borított magas mennyezetet, melynek csúcsán pajzsot tartó szárnyas géniusz áll. A hatást emelendő, az ágy, kivált a mennyezet belseje, czifrán kifestett s részben aranyozott. Jeleneteket is látunk, pl. József és Putifár asszony esetét – eléggé különös gondolat. Azért az ágy még sem szép; sőt szertelen gazdagsága épp a kívánt hatás ellenkezőjét szűli a mai nézőben és főleg nem finom; sem kompoziczióban, sem kivitelben nem az. De azért nagyon magyar s mint ilyen felette érdekes. Kétségkívül ez a leggazdagabb ismeretes régi magyar ágy. Az ötvösművészet közreműködésével készült az itt bemutatott karosszék (l. 494. ábra), mely az Esterházy-herczegek fraknói kincsei közül való. Szokásban volt a XVII. században, hogy fejedelmek ezüsttel borított bútorokkal emeljék palotáik fényét. Külföldön is nem egy efféle pompás darabbal találkozunk.
A kérdéses karosszék szerkezete igen egyszerű; fája nem egyéb, mint váz, mely arra van hivatva, hogy a fémlemezeket, melyek azt mindenestül betakarják, tartsa. Ezek szolgáltatják domborúan trébelt indáikkal s virágaikkal az összes diszítést. Különösen gazdag a szék támlája, melynek közepében virágos koszorúba foglalva látható az Esterházy Pálnak 1687-ben herczegi rangra való emeltetése alkalmából adományozott teljes czímer, mely 1712-ben kiterjesztetett az egész herczegi ágra. A czímer tehát megadja a szék keletkezésének idejét. Ülése vörös bársony, aranyszál-hímzésű virágokkal. Azt hiszem, hogy a vörösrézből való, ezüstölt fémborítást, tekintve a szék formáját s a kalapált czifraságok stíljét, bátran tulajdoníthatjuk hazai művész kezének. A garnitura, melynek részét képezi e darab, két karosszékből s hozzávaló asztalból áll.
*
Beköszöntött a XVIII. század. A magyar művészetre alig volt befolyással, noha épp akkortájt szokatlanul sok úrilak és templom épült országszerte. A magyar építőművészet történetének megírása is a jövő feladatai közé tartozik; mindamellett talán nem téves az az állítás, hogy a XVIII. század folyamában létrejött épületek csak annyiban haladnak egy sorban a külföldiekkel, azaz modernek, a mennyiben akkortájt élő építészek működtek közre, máskülönben a vidéki úri háznál maradt minden a régiben, kivéve a tetőzetet s néhány más külsőséget, mely országszerte hódított. A XVIII. század építkezésének leglényegesebb mozzanata, a ház alaprajzbeli sajátsága, nem igen jutott kifejezésre minálunk.
Máskép áll a dolog azoknál a nagy uraknál, a kik Szent István óta a külföld színvonalának képviselői voltak. A tizennyolczadik század ebben a körben igenis hagyott látható nyomokat. Példa reá az eszterházai kastély. A mi a holicsi gyár a magyar fazekasság történetében, ugyanaz ez a kastély az építészetünkben: hódító idegen elem, mely átmenet nélkül egy csapásra megismerteti velünk a XVIII. század bájos, raffinált kulturáját s szembe állítja azt az ősi hagyományokkal.
Az eszterházai kastélyt tudvalevőleg Esterházy Miklós herczeg, a «pompás», emeltette 1769-ben Versailles mintájára a sárodi vadászkastély helyén. Építésze, sajnos, nem ismeretes. S mivel e kastélynak nincsen párja az országban fényt, úri mivoltát illetőleg s e mellett hű tükre a XVIII. század művészetének: a történelmi csoport is szükségesnek tartotta, hogy egyes részeit bemutassa. A megboldogult Esterházy Pál herczeg értesülvén a kiállítás vezetőségének szándékáról, Bubics Zsigmond kassai püspök közbenjárásával, a saját költségén csináltatta meg a kivánt másolatokat, számszerint négy szobát, egy előszobát és egy folyosót, melyek a renaissance-épület északkeleti szárnyában hirdették az Esterházy-herczegek dicsőségét és bőkezűségét.
A belépőt az úgynevezett «Salle ŕ terrain» (l. 495. ábra) fogadta, melynek a bejárattal szemben levő falát középen kút diszítette, míg egyebütt, első sorban pedig a mennyezetén, domborművű, színesre kifestett aranyozott s ezüstözött, természetes formájú virágfüzérek ragadták meg a néző figyelmét.
495. ábra. Előcsarnok részlete: Salle ŕ terrain. Eredetije az eszterházai kastélyban. XVIII. század.
Majd egymásba nyílva következtek a zöld szoba XVI. Lajos korabeli eredeti, aranyhímzésű, zöld selyemripsz bútorzatával egy berakott, márványtetejű fa-trumeaux-val s egyéb ingó diszítésével. Egyik falán a katély vadászterem nevű szobájának egyik falát borító olajfestmény másolata volt látható, a vadászjelenet, melynek főszemélyei Esterházyak voltak. A díszterem, melynek Mária Terézia és atyja III. Károly Meytens által festett remek arczképei kölcsönöztek kiváló becset, volt e lakosztálynak mintegy központja. Az ülőbútorzat kék selyem, gazdagon aranynyal hímezve; ez szintén régi volt.
Azon történelmi kapcsolatnál fogva, mely e kastély és Mária Terézia között fennállt a ki Eszterházát 1773-ban megtekintette, bemutattatott azon szobának (l. 496. ábra) a mása is, a melyben a nagy királynő meghált. Ott láttuk az ágyat, melynek vörös selyemdamaszt függönyei mögött pihent. Ugyanebben a szobában állott egy nagy, faragott, igen czikornyás, a német rokoko legszabadabb alkotásaira emlékeztető, vörös bársonynyal bevont koronás karosszék, mely Mária Teréziának készült, zenélőszerkezettel van ellátva; nyilván azért csináltatták a ház urai e széket így, hogy valami szokatlannak tiszteljék meg fejedelmi vendégüket.
496. ábra. Szoba részlete azzal az ágygyal, melyben Mária Terézia meghált. Eszterháza kastély. XVIII. század.
Egy kisebb szoba fejezte be a sorozatot. Falai hű utánzatban tüntették fel az eszterházai kastély ma is látható eredeti kinai lakkbetéteit (az u. n. vieux laque-szoba). Nagy divatja volt a XVIII. századnak a kinai lakkmunka; örömest rakták ki efféle lapokkal a szobák falát s a lakkos szekrényeket előszeretettel használták a szalonokban. E munkák egyébként tekintve, ritkán szépek s a legritkább esetben bírnak művészi becscsel; de összhatásukban tagadhatatlanul finomak.
Az ide mellékelt ábrákból kiki fogalmat alkothat magának az imént futólag leírt termekről. Nekünk a hazai iparművészet történetének szempontjából nincs hozzájuk szavunk. Idegen, bevándorolt jövevény volt a stíl, mely a mi nyelvünkön nem tudott s a melynek szavát a nemzet meg nem értette. De ha azt kérdjük: jött, és megint eltűnt, nyoma tehát nem maradt? Úgy azt kell felelnünk, hogy igen. Maradt nyoma, mégpedig két irányban. Egyfelől akadtak, a kik utánozni akarták a fényes külsejű idegennek modorát, de csak e külsőségeket látták, soha a lényegét s soha nem értettek ahhoz, hogy mit kell és lehet ebben a szellemben csinálni. Másfelől az új stíl megölte a mi hagyományainkon alapuló saját ízlésünket, a nélkül hogy erőt kölcsönzött volna annak más irányú tevékenységre. Bűbájával tátongó űrt hozott létre a mult s az akkori jelen között. A mi volt, nem tetszett többé s mivel az itthoni erők képtelenek voltak a megváltozott igényeket kielégíteni, a külföld ettől fogva befészkelte magát minálunk, a mit legjobban bizonyított az úgynevezett empire stílű lakosztály a renaissance-épület délnyugati szárnyában.
