POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.
Irta: Dr. Csánki Dezső
Irta: Dr. Csánki Dezső
A Mohács mezején kapott rettentő ütéstől egy csapással romba dőlt a régi Magyarország, melyet, mint európai hatalmasságot, nemrégiben még a franczia királysággal első helyen emlegettek. A magyar birodalom új épülete, mely a réginek helyén emelkedik, ettől fogva több, mint másfél századon át szomorú tákolmány képét mutatja. Belső és külső erők egyesülni látszanak, hogy tépjék, szaggassák. Sőt még az uralkodó eszmék is csak arra valók, hogy romlásán munkáljanak.
A politikai erők a régiek: a Habsburg-ház szívós trónkövetelési joga, ezzel szemben a nemzet függetlenségi vágya, szabad önkormányzatért való lelkesedése. E két erő azonnal összeütközik a mohácsi vészre következő hetekben. Egy párt a régi örökösödési szerződések jogán FERDINÁND osztrák főherczeget választja királylyá; egy másik, az 1505-iki törvényre hivatkozva, a magyar főnemest: SZAPOLYAI JÁNOST. Ádáz küzdelem keletkezik a két király között, melybe nemsokára beleszól a harmadik, ez idő szerint leghatalmasabb politikai tényező: a török szultán, a gyöngébb János király javára. Csakhogy a szultán segítségének nagy ára volt, mert ő a János király halála után magának foglalta el az ország közepét, Buda várával együtt (1541.), a János király fiát pedig egyedül az ország keleti vidékén elterülő Erdélyre szorítá, fejedelmi ranggal. Hasztalan volt a várakban a legjelesebb magyar vitézek: SZONDI, LOSONCZI, DOBÓ és ZRÍNYI MIKLÓS elszánt küzdelme, a megoszlott nemzetet a túlerő ellenében nem menthették meg.
Így szakadt három részre a régi, hatalmas magyar birodalom. A közepe Törökországhoz tartozott s szandzsákokra volt felosztva; keleti részén az erdélyi fejedelemség terült el, török fenhatóság alatt; s a mi ezen kívül nyugaton és északon fenmaradt, volt a tulajdonképeni Magyarország, Pozsony székhelylyel. E fölött a HABSBURG-házból való magyar királyok uralkodtak, a kik azonban ettől a résztől sokáig szintén adót fizettek a szultánnak.
Történetírásunk ez időszakából a nagyérdekű emlékek egész sorát mutathatja fel különösen a gazdag bécsi állami levéltár. A legjellemzőbbek közül valók a következők. A legelső Ferdinánd király nyomtatott kiáltványa 1527-ből, melynek egyetlen ismeretes példánya a BATTHYÁNY-STRATTMANN herczegi család körmendi gazdag levéltárában maradt fenn, mint az ezidőtájt nagy szerepet játszott BATTHYÁNY FERENCZ rendkívüli értékű iratainak egyike. E kiáltvány különösen arról nevezetes, hogy benne Ferdinánd király a magyar nemzetről – a mi ekkor könnyen magyarázható – nagyon hizelgően nyilatkozik (300. ábra).
)
Ugyane levéltárból való volt az a meghívó is, melylyel SZAPOLYAI JÁNOS és hívei Batthyány Ferencz bánt Sz.-Fejérvárra királyválasztó-gyűlésre meghívják (1526.); valamint az a nagyérdekű levél, melyben I. FERENCZ franczia király, a Habsburgok legnagyobb ellensége, Batthyány Ferencz előtt örömét fejezi ki János király megválasztásán. (1527.)
E korszak legkimagaslóbb politikai eseménye azonban az 1538-ban Ferdinánd és János királyok közt létrejött úgynevezett váradi béke, melyben a körülmények kikerülhetetlen nyomásának súlya alatt a két király egymást ily minőségben végre elismerte azon a területen, a melyet éppen elfoglalva tartottak, de azzal a – később meg nem tartott – kikötéssel, hogy János király halála után még az esetben is Ferdinándra szálljon a magyar korona, ha Jánosnak fiú-örököse maradna. E nevezetes békeokirat ama példányát, melyet János király Váradon 1538-ban Mátyás apostol napján (február 24.) aláírásával és pecsétjével megerősített, szintén bemutattuk a kiállításon (301. ábra).
)
Ezután ismét a drámák egész sora következett, melyek csak 1566-ban, SZOLIMÁN, a nagy hódító halálával érnek véget. Ezekre vonatkozólag a fenmaradt sok történelmi emlék közül szintén bemutattunk néhányat. Ilyenek voltak pl. Ferdinánd király levele V. Károly császárhoz Buda elestéről, mely miatt a magyarok nagyon elszomodtak; vagy a hirhedt spanyol tábornoknak: Castaldonak, Ferdinánd királyhoz intézett levele, melyben őt 1551 deczember 17-én az általa orvul legyilkoltatott hírneves diplomatának: MARTINUZZI GYÖRGY-nek haláláról értesíté.
A kegyelet emlékei fűződnek három más levélhez, melyek a magyar hősiesség és hadi dicsőség kimagasló példáiról beszélnek. Egyik LOSONCZI ISTVÁN-nak, a temesvári hősnek 1552 július 12-én «ex destructo Temesvár», azaz az összerombolt Temesvárból BÁTHORY ANDRÁS erdélyi vajdához intézett levele (302. ábra), melynek végén vidám elszántsággal jegyzi meg a szorongatott vezér: «Vígan várjuk az órát, a melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot». Ez a sajnos fizetés alig két hétre rá, július hó 26-án, csakugyan megtörtént. Temesvár elesett; Losonczi feje Konstantinápolyba került. A másik DOBÓ ISTVÁN-nak és társainak, az egri hősöknek levele szintén Nádasdy Tamás nádorhoz, 1552. október 10-éről, egy nappal később, hogy ACHMET basa Eger vívását csúfosan abbanhagyá. E nagyérdekű emlék, NÁDASDY FERENCZ-nek 1671-ben történt kivégzése után sok ezer más nagyérdekű okirattal együtt a magyar állam levéltárába került.
302. ábra. Losonczi István levele Báthory Andráshoz. (1552.) A bécsi udv. és áll. levéltárban.
A harmadik levél ZRÍNYI MIKLÓS-nak, a szigetvári hősnek emlékét eleveníti fel. MUSZTAFA basa magyar levele ez Miksa királyhoz, 1566 november 1-ről, hogy barátját, Zrínyit Szigetvár hős védőjét, eltemettette. «Én, ki vagyok Musztafa basa, az hatalmas császárnak főhelytartója Buda várában. Köszönetemet az római fölséges császárnak, ki az hatalmas Zelym császárnak vagy szomszédja római császár, az hatalmas Zelym császár után vagy énnekem is szomszédom. Irtam volt ennek előtte is fölségednek, én az felséged követét Barbély Miklóst semminemű bosszúságból nem tartóztattam és ü általa felségednek tudtára akartam adni az néhai Zrinyi uram dolgát, miképen cselekedett volt szegény. Mert énnekem jó szomszédom volt és az ű halálán most is bánkódom; evvel is megbizonyétottam, hogy az ü feje karóba ne álljon, azért küldtem fel; tisztességet tettem nekie; testét is eltemettettem, kár volna olyan vitézlő urnak testét hogy az madarak ennék.»
E hősi küzdelmek dicső emlékű, de szomorú korszakában, midőn az ország területi épsége megdőlt, népe politikai pártokra hullott, még egy más hatalmas erejű európai eszme is beáramlott a különben is izgatott lelkekbe, még jobban szembeállítva hazafit hazafival s hovatovább kiélesítve az ellentétet a nemzet és a dinasztia között. A reformatio eszméje ez, mely már a mohácsi vész előtt megfogant hazánkban. Kezdetben halálbüntetést mért a törvény a Luther követőire, ennek daczára az új vallás a XVI. század végére az egész országban elterjedt, még pedig a lutheránus hit inkább a városokban, a calvinismus a magyar alföldeken. Azonban a Spanyolországból kiinduló katholikus ellenreformatio hullámai csakhamar elértek hazánkba is. A Habsburg-házból eredő RUDOLF (1576–1608.) és II. FERDINÁND (1619–1637.) királyok ennek képviselői. Sajnos, a katholikus vallás visszaállításával az ősi magyar szabadság, alkotmány és önállóság sérelmei is karöltve jártak. A magyar főhivatalokba Bécsből németeket és cseheket ültettek, neveztek ki kapitányoknak, vezéreknek, szóval az országot idegenekkel kormányozták és rakták meg, a kik aztán a népet irgalom nélkül sanyargatták. A királyok sohasem jöttek az országba, a magyarokat tehát nem ismerték, meg sem szerethették. A bizalmatlanság kölcsönös és állandó volt. Ez állapotok miatt 1604 óta, a mikor RUDOLF király Bécsben a törvényt önkényesen megváltoztatta, többször forradalom támadt az országban, melynek vezérei leginkább az alkotmányt tisztelő protestáns erdélyi fejedelmek voltak, mint: BOCSKAY ISTVÁN, a ki az alkotmány helyreállítását az úgynevezett bécsi békében biztosítá (1606.); BETHLEN GÁBOR és I. RÁKÓCZI GYÖRGY, a kik a harminczéves háborúban mint a német és svéd protestánsok szövetségesei viselnek a Habsburgok ellen háborúkat, nyomulnak előre az osztrák örökös tartományokig és biztosítják a magyar alkotmányt és vallás-szabadságot a Nikolsburgban (1621.), majd Linczben (1645.) megkötött békében.
Ez időszak legkimagaslóbb eseménye az 1606 június 23-án létrejött úgynevezett bécsi békekötés, (303. ábra) a melyre vonatkozó okiratot azóta a magyar birodalom egyik legfontosabb alaptörvényének tekintették századokon át. Benne, mintegy tükörben látjuk ma is a kort és pártokat, dinasztiát és nemzetet mozgató nagy vallásos és politikai ellentéteket, a megkisérlett kiengesztelődést, s egyszersmind a nyiltan vagy orvul megtámadott szabadság és nemzeti eszme diadalát. Megalkotója BOCSKAY ISTVÁN erdélyi fejedelem, ifjúságában Rudolf király híve, de a kinek kiállításunk egyik érdekes emléke szerint már 1576 márczius 13-án megírta, hogy udvarában többé nem szolgálhat.
)
Csattanós előzménye e békekötésnek az úgynevezett XXII. czikk, melyet az 1604. évi országgyűlésen hozott törvényekhez önkényüleg ragasztott Rudolf király. E czikkben a protestáns vallás ellen hozott törvényeket megújítá s megtiltotta, hogy a vallásos ügyeket az országgyűlésen megbeszélhessék.
Magának a nevezetes bécsi békének főbb pontjai magyar fordításban következőleg hangzanak:
«Mi Mátyás, Isten kegyelméből Ausztria főherczege stb.
Emlékezetül adjuk ezennel, jelentvén mindeneknek, a kiket illet:
hogy miután Ő Császári Királyi Felsége legtiszteltebb Urunk és Testvérünk, különös közbenjárásunknak kegyelmesen engedett, s a nemes Magyarországon támadt mozgalmak és háborgások lecsillapítására Nekünk tökéletes teljhatalmat adott . . . .; minthogy azonban tekintetes és nagyságos kis-máriai Bochkay István úr s a vele tartó magyarok részéről e felett még némely nehézségek fenmaradni látszottak, melyek megvizsgálására ujra nagyságos illyésházi Illyésházy István úr, Liptó és Trencsén vármegyék főispánja, más mellé adott nemesekkel . . . . . elégséges teljhatalommal ellátva hozzánk Bécsbe érkezett . . . . Ily módon, mindkét részről elhatároztatott:
A mi a vallás ügyét illeti, ellent nem állván . . . . . az 1604-iki utolsó czikk (mivelhogy ez az országgyűlésen kívül s az ország beleegyezése nélkül iktattatott be, s azért el is töröltetik), végeztetett: hogy Ő cs. kir. felsége . . . . minden karokat és rendeket, . . . . a Magyarország határai közt lakókat . . . . mind a szabad városokat és szabadalmas mezővárosokat . . . . . vallásukban és hitökben sehogy és sohasem fogja háborgatni, sem mások által háborgattatni vagy akadályoztatni nem engedendi, de sőt minden fent említett karoknak és rendeknek vallásuk szabad gyakorlata megengedtetik; mindazonáltal a római katholika vallás rövidsége nélkül . . .
Választassék nádorispán a régtől fogva dívott módon a legközelebb tartandó legelső országgyűlésen.
Minthogy pediglen Ő cs. és kir. felsége, a kereszténység különféle szükségeinél fogva Magyarországon vagy szomszéd helyen nem székelhet . . . . . határoztatott és végeztetett, hogy Ő fenségének . . . . . Magyarország ügyeiben, a nádorispán és magyar tanácsosok által . . . . . ügyeket hallgatni, előadni, eldönteni teljes hatalma és szabadsága legyen . . . . .
A korona Magyarországba, Pozsonyba, békésb idők beálltával visszahozassék.
Ő cs. és kir. felsége Magyarországot s a kapcsolt részeket, úgymint Tótországot, Horvátországot és Dalmátországot, született magyarok s neki alávetett és hozzá kapcsolt nemzetbeliek által kormányozza.
Úgyszintén az országnak mind nagyobb, mind kisebb hivatalait, a külsőket is, a végházak kapitányságait, magyar tanácsában, alkalmatos magyaroknak és hozzájok kapcsolt nemzetbelieknek adományozza, valláskülömbség nélkül.»
Benne találjuk e békekötésben ama legforróbb óhajtások teljesítését, melyek e korszakban, és, sajnos, még ezután is hosszú századokon át, eltöltötték a honfiúi kebleket. A többi, közérdek szempontjából csekélyebb jelentőségű pontok, BOCSKAY ISTVÁN-ra és más kisebb személyekre, jószágokra, várakra stb. vonatkoznak. Az okiratot Mátyás főherczeg s a fentebb megnevezett békebiztosok írták alá és pecsételték meg. Eredetije, melynek e helyütt utolsó lapját mutatjuk be, a bécsi állami levéltárban maradt fenn.
Ekként ama két politikai hatalom és történelmi tényező között, a melyek Magyarországot majdnem két hosszú évszázadon át végzetszerű befolyásukkal irányították, létrejött az áldásos kibékülés. Bocskay stván államférfiúi bölcsességét bizonyítja, hogy egy tizenöt esztendő óta húzódó, tehát egy nemzedéknek élete javát betöltő háborúskodás után képes volt a megegyezést és békét létrehozni a harmadik, legrettegettebb politikai hatalommal: a törökkel, mely Magyarországot a hódítás jogán birtokolván, azzal csak romboló hatását éreztette.
E nevezetes békét a három hatalmasság a Zsitva folyó torkolatánál kötötte meg. Különösen szól ez a magyar király és a török szultán közti viszonyról. Megállapították, hogy mindkét fél annak a területnek ura legyen, melyet elfoglalva tart. A legnevezetesebb határozata azonban az a megegyezés, hogy a két fél ezután egymást teljesen egyenjogúnak ismervén el, kölcsönösen császárnak czímezve, s emez új viszonyhoz képest szünjön meg az adófizetés kötelezettsége, melylyel eddig a «bécsi király» magát a fényes porta előtt megalázta.
Eme húsz évre szóló békeszerződést 1627-ben BETHLEN GÁBOR közvetítésével Szőnyben újították meg. E szerint a II. Ferdinánd császár és király «tengeren avagy szárazon levő minden országainak az hatalmas török császár részéről sem hadaitól semmi bántások ne legyen». A tizenegyedik articulus szerint pedig «az megnevezett dolgok kívől mindennemő kártételek és ellenközések, mind az két részről, az zsittva-toroki, bécsi, és az több végzések ellen, az mostani frigynek idejéig az kik lettenek, bizonyos okokért, mind az két részről, azok elnyomattak legyönek és elfelejtve. Az mostani végzések pedig mind az két részről mindennemő részeiben szentől, és minden fogyatkozás nélköl, minden rendektől megtartassanak.»
A II. és III. FERDINÁND alatt elmérgesedett belső harcz, mint említők, az uralkodó eszmék harcza, melyben a dinasztia és pártja a vallásos és politikai conservativismust és abszolitismust, az erdélyi fejedelmek és magyarországi párthíveik pedig az alkotmányos és vallásszabadságot képviselik. Ennek bástyája a nemzet szemében a bécsi béke volt, mely e század második évtizedében hovatovább csak papiros-törvénynyé avult. A nemzetnek újra és újra karddal kellett mutatnia erejét, hogy érvényt szerezzen a sokat emlegetett törvény értelmének.
E folytonos küzdelem legnevezetesebb emléke az a híres béke-irat, mely Linczben 1645-ben jött létre a legkiválóbb erdélyi fejedelmek egyike: I. RÁKÓCZY GYÖRGY és III. FERDINÁND király között s 1646-ban a törvénykönyvbe is bele került. (5. czikk.) – E béke-okirat az alkotmány és vallás-szabadság kisebb jelentőségű részleteire nézve is legalább igéreteket igyekszik kicsikarni az uralkodótól. A bajok azonban csak nem szüntek meg. A hatvanas években, I. LIPÓT király idejében, a nemzetnek már legfelső rétegei is kezdtek kétségbeesni a haza állapotán. Mert a helyett, hogy a folyton terjeszkedő török ellen kaptak volna segítséget, inkább szünet nélkül méltatlanságot kellett szenvedniök a németektől, s az absolutismusra való hajlam, mint általában Európa-szerte, I. LIPÓT császár-királyban is növekedni látszott. 1670 táján már az ország legfőbb méltóságai: a nádor, országbiró, a bán, sőt az ország primása is arról kezdtek gondolkozni, hogy inkább kiegyeznek a törökkel, s az erdélyi fejedelem és a franczia király segítségével a németeket verik ki az országból. A mozgalmat a bécsi kormány felfedezte, kitünő hazafiak egész csoportját vérpadra, gályákra küldé, az alkotmányt eltörölte s német kormányzót állított az ország élére. Az elkeseredés és belső meghasonlás oly nagy volt az országban, hogy sok helyütt már ember ember ellen harczolt, a németpárti labanczok s az Erdélyre támaszkodó törökpárti kuruczok halálra keresték egymást. Soha tán szomorúbb korszaka nem volt hazánk történetének. A jellemző oklevelek tömegéből kiállítottuk WESSELÉNYI FERENCZ nádor tiltakozását 1665-ből a törökkel kötött, Magyarországra hátrányos és szégyenletes vasvári béke ellen (az Orsz. Levéltárból); a hírneves SZÉCHY MÁRIÁ-nak, Wesselényi Ferencz nádor nejének sajátkezű hitlevelét (a bécsi állami levéltárból); ZRÍNYI PÉTER-nek 1670 decz. 31-én, magyar nyelven, börtönéből a magyar főurakhoz intézett levelét (U. o.); WESSELÉNYI FERENCZ nádor és ZRÍNYI PÉTER bán szövetséglevelét (a bécsi állami levéltárból). Az úgynevezett Wesselényi-féle összeesküvés kezdetét jelző eme rövid, de nagyérdekű okirat magyarul következőleg hangzik:
«Mi hadadi Wesselényi Ferencz gróf, Magyarország nádora, a kunok birája s az aranygyapjas-rend vitéze, valljuk és elismerjük jelen levelünkkel, hogy megfontolván és jól meghányván-vetvén Magyarországnak, a mi drága hazánknak s a hozzá csatolt országoknak jelen, fölötte veszélyes és végső romlással fenyegető állapotát, hogy elfordítsuk róla e bajokat, Zrínyi Péter gróf úrral, Dalmáczia, Horvátország és Szlavónia bánjával, nekünk igen kedves fiúnkkal azon tanakodtunk: mily úton-módon lehetne országunk törvényei és alkotmánya szerint, valamint királyaink kiváltságleveleinek föltételei alapján is orvoslást találni. Hosszú kölcsönös megbeszélés után végre megegyeztünk, és kezünk nyújtásával kölcsönösen megesküdtünk, hogy egymást el nem hagyjuk, hanem utolsó csepp vérünkig kölcsönösen megvédjük és támogatjuk. Isten minket úgy segéljen és lelkünknek úgy legyen irgalmas! Minek nagyobb hitelére adjuk egymásnak jelen, pecsétünkkel és sajátkezű aláirásunkkal megerősített levelünket. Kelt a stubnyai vizeken, április 5-ik napján, az Úr 1666-ik évében. Gróf Wesselényi Ferencz s. k., gróf Zrínyi Péter s. k.»
)
A kuruczmozgalmat szintén több oklevél illusztrálta történelmi kiállításunkon. Ezek közül kettőt hasonmásrészletben itt is bemutatunk. Az első a Magyar Nemzeti Muzeum levéltárából való s benne a bujdosó magyarság APAFFY MIHÁLY erdélyi fejedelem nagynevű kanczellárját: TELEKI MIHÁLYT-t ismeri fejéül, biztosítván őt ragaszkodásukról, becsülésükről, engedelmességükről és minden eshetőséges kára megtérítéséről. «Átkozott legyen az a magyar, – végzi a hitlevél – a ki ezen irásunknak igazán, szentül, minden hiba . . . nélkül megállója tehetsége szerint nem lészen, kire Isten segéljen minden igaz magyarokat, s minket is, és adja szent fiáért, hogy ez Istenünk dicsőségére, hazánk dolgaira néző dolgokban mehessünk boldogul elő.»
A második volt AHMET egri basa magyar levele THÖKÖLY IMRÉ-hez 1684 november 26-ról, a bécsi állami levéltárból, mely a XVI–XVII. században Magyarországon dívott levélírás jellemző példája.
Végül a harmadik a magyar történelem egyik legkiválóbb nő alakjának: ZRÍNYI ILONÁ-nak, férjéhez THÖKÖLY IMRÉ-hez intézett (kelet nélküli) levele, melyben értesíti urát a legutóbbi hirekről, különösen, hogy tekintve a nagy hideget, nyusztos keztyűt küld neki, hogy szennyese megérkezett és csak egy rendbeli tisztát indított útnak, mert tudja, hogy bőven van ő kegyelmének; gondját viseli a szép ménesnek. Levelét a következő szerető, költői lélekből fakadó szavakkal fejezi be: «Édes szivem ezek után kivánom Istentől az mai három szt. királyokkal, kik messziről jöttek és csillag után jártak, kegyelmed is járjon oly sietséggel és találhasson magyarországi csillagot és lakóhelyeket maga kívánsága szerint; azonban az haza lakositól is vehessen úgy mint ajándékot, és lehessenek az arany helyett kegyelmednek becsület, mint Úrunknak, engedelmességgel tömjén helyett, és mirha helyett igaz szeretettel. Akkor bizhatnánk mindnyájan az állandó szent békességhez, kit adjon Isten amen! kegyelmednek igaz szeretettel engedelmes felesége Zrínyi Ilona s. k.»
305. ábra. Zrínyi Ilona levele férjéhez: Thököly Imréhez. Az orsz. levéltárban.
A vallásért és alkotmányért vívott szüntelen harczok között a török mind merészebb hódításokra vetemedett. 1683-ban már Bécset fogta ostrom alá, hogy az általa megvetett németeket is megalázza, meghódítsa. Itt azonban főkép a szövetséges SZOBJESZKY JÁNOS lengyel király segítségével teljes vereséget szenvedett. A győzteseket ellenállhatatlan lelkesedés szállta meg erre. LIPÓT császár király a gyöngülő ellenségre legjelesebb vezéreit, KÁROLY lotharingiai és EUGEN szavojai herczeget küldé, a kik aztán főleg német és magyar katonasággal, s azonkívül Európa minden országából idesiető önkéntesekkel 1686-ban Buda várát, a következő években pedig Magyarország nagy részét visszafoglalták.
Érdekes emlék ez időszakból FRA MARCO D’AVIANO-nak 1686 szeptember 2-án kelt s a bécsi állami levéltárban fenmaradt jelentése I. Lipóthoz, Buda megvívásáról. A legnevezetesebb okiratok egyike pedig az úgynevezett karloviczi béke diplomája, szintén a bécsi állami levéltárban, a honnan utolsó sorait hasonmásban is közöljük. Emez 1699 január 26-án Karloviczon (a Szerémségben) kelt okirat kiáltó emléke a még nem régiben is annyira rettegett és győzhetetlennek tartott török hatalom sülyedésének. E szerint a törökök Magyar-, Tót- és Horvátországban levő birtokaikat elvesztették, s csupán a Marostól délre eső Temesközt tartották meg. Egyidejűleg Törökország régi ellenfelei: Lengyelország, Velencze és Oroszország is békére léptek Törökországgal. E béke azonban a porta hagyományos régi fényességét lényegesen elhomályosítá.
306. ábra. A karloviczi béke (1699.) befejező sorai.
Eredetije a bécsi udv. és állami levéltárban.
A török hatalom bukásával annak fenhatóságától Erdély is megszabadult, s a Habsburgok, mint magyar királyok és erdélyi fejedelmek kormányzása alá adta magát (1690.), biztosíttatván külön törvényhozása és alkotmánya. Az az okirat (Lipót-féle diploma), mely e korszakot alkotó történelmi eseményről szól (1691 deczember 4-ről), méltó befejezése az alkotmányos és vallásszabadságért oly sokat és annyi sikerrel küzdött fejedelemség külön állami életének. Nemcsak hogy Erdély életére – egész 1848-ig, illetve 1867-ig – volt mértékadó, hanem arra a korra nézve, a melyben kelt, rendkívül jellemző (307. ábra).
307. ábra. I. Lipót erdélyi hitlevele. (1691.) Az orsz. levéltárban.
A bécsi udvar azonban a török kiűzése után Magyarországgal mint hódított tartománynyal kezdett bánni s az alkotmánynyal nem bíró úgynevezett osztrák örökös tartományok közé akarta beolvasztani. Az alkotmány és szabadság védelmére most egy erdélyi fejedelmi sarj: II. RÁKÓCZY FERENC (XLVIII. tábla) fogott fegyvert (1703.) s küzdött fegyverrel és diplomácziával éveken át, főleg a franczia királyra támaszkodva. Sikert is aratott, mert e szabadságharcz 1711-ben az úgynevezett szatmári békében minden, a hűségesküt letevő fölkelőkre nézve közbocsánattal s az egész országra nézve ismét az alkotmány és vallásszabadság biztosításával végződött.
Hazánk eme dicső korszakából annak történetére és vezéralakjaira: a vezérlő fejedelemre, Rákóczy Ferenczre, továbbá Bercsényi Miklósra, Károlyi Sándorra stb. vonatkozólag nevezetes és érdekes emlékek egész sorozatát állítottuk ki, melyek közül a legjellemzőbbeket e helyütt ismertetjük. Az első, a vezérlőfejedelemnek 1704-ben a nemzethez – gyönyörű magyarsággal és megkapó ékesszólással – intézett kiáltványa, mely nyomtatásban a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában van meg és így kezdődik:
«Mi fejedelem felső-vadászy Rákóczy Ferencz stb. Minden az magyar haza szabadságáért felfegyverkezett és akármely annak boldogulását igazán óhajtó felső, közép ’s alsó confoederált rendeknek, híveinknek, az igaz ügynek vezérlő urától áldást és minden jót.
Mióta Isten az ausztriai háznak megszokott kemény uralkodása által a porig lenyomattatott maroknyi édes nemzetünk régi tündöklő szabadságának helyreállítására szivünket felgerjesztette, és annak minden utakon ’s módokon való kimunkálkodására egész szerencsénket és utolsó csepp vérünket feláldozni magunkban eltökéllettük, legfelsőbb, ’s főbb feltett czéllyul és tárgyul tartottuk, hogy az haza országos felfegyverkezésének igaz ügyét, és egyedül annak csendessége ’s régi törvényeinknek visszaadattását, minden ambitióknak ’s privatumoknak hátra hagyásával buzgóvan óhajtó készségünket az egész keresztény világ eleiben terjeszszük és megbizonyítsuk. Kihez való képpest, noha Istenünknek keze, mind ennyi körös-körül és az hazában is benn levő sok ellenségünk közt ekkoráig igaz fegyverünket boldogította, és tovább is reménségünket ő felsége kegyelmében helyeztetvén hadakozásunknak szerencsés folyását, az elmúló őszi időkben is naponkint jobban jobban reménlhettük volna . . .»
Azután elmondja, mint csalatkozott meg a fegyverszünet és béke megkötésére irányult törekvései közben a bécsi udvarban, mely a tárgyalások folyása alatt is csalárdul hódításokra vetemedve, a felkelőket az ország kis részére szorítani igyekezett; hogy – miként a fejedelem kiáltványában jellemző szavakkal panaszolja – «az mely igátul megszabadulni kivánunk, ugyanabban szánt-szándékkal nagyobb jajjal esnénk» . . . «Mennyen azért – végezi a kiáltvány – ujonnan, világ eleiben igaz ügyünknek istenes folytatása; ellenben penig az ausztriai háznak az dolgok végzésében való színes álhatatlansága, és még most is nemes szabadságunknak utolsó romlására ’s megcsalattatásunkra igyekező szándéka, melyet is minden igaz magyar vér tökéletesen szívére vévén, buzdullyon is meg, sok megrontatott szabadságú nemzetek példájával, édes hazája régi boldogságának felkeresésére, és fáradságát, költségét ’s vére hullását nem szánván, egyenlő szívvel, lélekkel munkálkodjék azon, hogy azon régi eleinknek az egész világon kiterjesztett híre, neve, maradékinkban is megcsoportozzon. Mik, valamint eleitül fogva édes nemzetünk javára magunkat consecráltuk, tovább is igaz ügyünknek minden feltalálható módokkal való előmozdításában semmit el nem mulatunk, az Úr Isten pedig fegyverünknek egyedül való vezére és Isten után más külső keresztény királyoknak és fejedelmeknek rajtunk levő szeme, midőn az békességre és az hittel fogadott törvényeknek egyedül való megszerzésére néző igaz hajlandóságunkat látják, régen kivánt boldogságunkat ki is munkálódják. Fejedelem Rákóczy Ferenc.»
A másik emlék a vezérlő fejedelemnek saját kezével aláírt és pecsétjével megpecsételt úgynevezett edictuma 1706 július 30-ról, nagy részében szintén ékes magyar nyelven, telve az igaz ügy méltó önérzetével, lelkesedésével, az ellenfél csalárdsága miatt érzett megbotránkozás panaszos kiáltásaival, végül a küzdelem tovább folytatására hívó lelkes szózat hatalmas szavaival.
«Senki sincs, valaki vagy édes eleinek az elmúlt dologrúl lett beszédeit említi, vagy az cronikákbéli irásokban józanon bétekint, a’ ki világosan ne látná ’s tapasztalva ne tudná, a’ kevély kegyetlenséggel maga uralkodását öregbíteni szándékozó ausztriai háznak mindenkori hiti megszegését, és nemzetünkkel kötött akármelly rendbéli végzéseinek tökélletlenségét, és noha illyen hitetlensége már eleve mindnyájunk szeme előtt forogván, ugyanaz ellen fogtunk vala is az állandó jónak megnyerésére Isten által fegyvert, sőt legközelebb a’ mostani hadakozásnak fennforgásával is, azt sok izben tapasztaltuk, mindazáltal elterjedve lévén az egész hazában a’ bécsi udvarnak hazánk minden megbántódott szabadságit megadni kívánó kész hajlandósága, és az békességnek teli torokkal kiáltott megadattatásából származott reménség mindeneknek szívekben közönségesen béhatván, reá mentünk vala a’ Szécsényi végezésnek erejével ama próbakőnek megvizsgálására, mely nemcsak mind a’ két résznek a’ békességre szándékozó tökélletességét az egész világ előtt kinyilatkoztatná, hanem egyszersmind annak felette a’ sok keresztény vért kiontó hadakozásnak véget vetvén, hazánknak jajos sorsát a’ szívszakadva várt állandó békességnek révpartyára juttatná . . . mindazáltal szokott csalárdsága szerént a’ békességnek jó reménsége alatt annyira édesítette a’ szép szín alatt mirigyet forraló bécsi udvar elménket, hogy a’ nagy-szombati tractán a deputált comissarius urak megjelenvén be’ is adták vala a’ mediator követ urak által a’ nemes confoederált statusok törvényes kivánságainak helyes punctumit, várván közönséges szivbéli óhajtással a’ gyakori ajánlásokkal kihíresíttetett szabadságaink helyre állításárul tött igireteknek érni kezdett kedves gyümölcseit, de valamint eleintén úgy újjonnan itt is megismértette változhatatlan természeteinek álhatatlanságát és alattomban bosszúállást forraló szívének édes nemzetünk ellen lángadozó tüzét . . . Ki adattyuk csakhamar nyomtatásban az egész folyt tractának valóságos series-ét, és az ausztriai háznak punctuminkra tött törvénytelen és ravasz replicáját, s abbul látható mirigyes szándékát kinek kinek szeme eleiben terjesztyük . . .
Észre veheti (t. i. ebből) dicső András király meg-csonkíttatott Privilégiumi helyre állitásának csalárdul való el-halgatását, megtekintheti az idegen német nemzetnek törvényeink ellen tovább is benn az országban fejünkön ülni kivánó eltökéllett szándékát, fájlalhattya a’ király mellett mindenkor lenni szokott magyar tanácsnak számkivetését, ’s ugy a’ recepta religióknak az sopronyi ’s posonyi gyűlés szerént való reméntelen meghatározását; vizsgálhattya Erdély országának meg nem halgatását, és örökös jobbágyság alá való vetésének keserves sorsát, egyben foglalhattya az egész több punktumokra lött választételnek igazságtalanságát, ki-tanulhattya azoknak csak azért-is közönségessen az ország jövendő gyűlésére való halasztását, hogy fegyverünket le-tétetvén, és az által hálójában kerítvén, hol igiretekkel szokása szerént sokakat magához hódítson, hol fenyegetésével fel-tött szándékának erőszakosan consentiáltasson . . . . Kihez képest minthogy a mediationál is tudva vagyon ki híresítendő minden dolgainkban való synceritasunk, és az egész keresztyén világ is ismeri, ’s javallya Isten által fel-vett fegyverkezésünknek igaz ügyét, buzdúllyon-fel kinek kinek hazáját igazán szerető magyar vére, a’ bosszú-állást kereső kevély ellenségnek bosszú-állására, és a’ ki most is az eperjesi irtóztató mészárszéknek példájára nemes vérünket ontani, s testünket konczolni, jószágunkat kótya-vetyére bocsátani és azt egész nemzetestül ki-irtani igyekezik, fordíttsuk annak nyakára igaz ügyünk mellett Isten által kivont szablyánknak boszszúálló élit, és ki-ki mutassa-meg valóságos cselekedettel, hogy a’ midőn édes hazájának szabadságát szereti, annak ki-munkálódását néző kevés alkalmatlanságát is nem csak szívessen szenyvedi, hanem annak felette vérének ki-omlását is nem kémélli, el-hitetvén minden bizonnyal, hogy az igaz ügyet szerető Isten minden dolgainkat olyvégre vezérli, a’ mellyért hálaadó szívvel magyar nyelvünk dicsőségét örökké hirdesse. Datum ex Castris Nostris ad Érsek-Ujvár Die. 30. Mensis July 1706.»
A megrögzött bizalmatlanság szülte aztán 1707-ben az ónodi országgyűlésen a szövetséges rendeknek – a hogy magokat a fölkelők nevezték – ama határozatát, mely szerint a Habsburg-családnak a magyar trónról való letételét törvényben kimondották; a törvény szavai szerint «Ezen Mi mindnyájunk közönséges akarattyával végezett és megerősittetett articulusunkkal, magunkat . . . első Joseph császár, és ő általa az egész ausztriai ház, . . . engedelmességétől ’s tiszteleteitől, és minden magának tulajdonittatni kivánt jussától a magyar koronánkhoz, országunkhoz, annak igazgatásához, most vagy jövendőben, akár mimódon való ragaszkodásától felszabadultaknak és megmenekedetteknek lenni végezvén . . . országunkat király nélkül lenni jelentyük és hirdetyük.»
A békét, mely szathmári béke néven ismeretes, végül is nem azok kötötték meg, a kik a mozgalom eddigi folyása alatt trónon ültek, de közben elhaltak: I. LIPÓT és I. JÓZSEF, s a ki azt oly igaz lélekkel kezdé és folytatta: II. RÁKÓCZY FERENC; hanem a távollevő III. KÁROLY helyett az anya császárné: ELEONORA, a szövetséges rendek nevében pedig a külföldre távozott Rákóczy helytartója: KÁROLYI SÁNDOR. Az április végén létrejött béke-okiratot 1711. május 26-án Bécs városában erősíté meg Eleonora Magdelena Terézia özvegy császárné, I. Lipót neje, mely okiratot a trónra következendő fia Károly, Barczelona városában (a hol mint spanyol király tartózkodott) július 20-án látott el megerősítő aláírásával. A magyarok közül 151-en írták alá; a bujdosóvá lett vezérlő fejedelem azonban soha sem fogadta el.
Az utolsó Habsburgnak: III. KÁROLYNAK uralkodása már csendesebben folyt le. Alatta tisztult meg teljesen az ország a töröktől, Eugen szavojai herczeg diadalai következtében. Megnyilni látszott tehát az az út, a melyen haladva, a nemzet az állami kormányzat és társadalmi élet terén mutatkozó százados hiányokat és mulasztásokat pótolhatta. Szerencsére az új uralkodónak kiváló érzéke is volt erre. De fiúörököse nem lévén, a trónöröklés mind égetőbbé vált kérdése volt először megoldandó. Az állami élet eme legfontosabb ügyét a fennálló régi törvények ujjmutatása szerint intézték el. A Habsburg-háznak a magyar koronára való öröklési jogát a fiágra nézve már 1687-ben törvénybe igtatták. Meg volt tehát a kellő átmenet most a leány-ág öröklésének kimondásához; de viszont ez ág ivadékaira nézve szintén kötelezővé volt teendő az ország régi és újabb, nehéz küzdelmek után annyiszor és annyiszor írásba foglalt törvényeinek, alkotmányának és szabadságának megtartása. Ez a foglalatja az 1722–23. évi törvénykönyv 1–3. czikkeibe igtatott úgynevezett pragmatica sanctio-nak, mely azóta mind e mai napig a magyar birodalom legelső alaptörvényének tartatik. E törvény annak idején több eredeti példányban adatott ki, egyik részletét a magyar állam levéltárában őrzött példányról e helyütt is a 308. ábrán bemutatjuk s legfontosabb részeit magyar fordításban ide igtatjuk.
308. ábra. A pragmatica sanctio (1722–2.). Az orsz. levéltárban.
«2. czikk. (Czím) Ámbátor Magyarország s a hozzá kapcsolt részek hű karai és rendei, tekintve Ő legsz. cs. és kir. felsége élénk és virágzó, s legjobb állapotú korát, erőit és egészségét, s az isteni áldásban bízva, őt, hű rendeinek e végre a legjobb Isten zsámolyánál mondott, és megszűnés nélkül mondandó imára is, nagy és dicső férfi utódokkal bőven megáldandónak, s magokat a hű országos rendeket elfogyhatatlan férfi örökösei sorával megvigasztalandónak, bizodalmasan hiszik;
de minekutána jól tudják azt is, hogy a királyok és fejedelmek szintén más emberek halandó sorsának vannak alávetve; továbbá az Ő legsz. cs. és kir. felsége elődeinek, néhai fels. atyja Lipót és testvére József, Magyarország dicső királyainak annyi és oly nagy, de még inkább a legkegyelmesebben országló legsz. cs. és kir. felség saját, a haza közjavának öregbedésére, s hű polgárai tartós boldogságára, hadban és békében véghez vitt dicsőséges cselekvéseit és tetteit éretten és meggondoltan fontolgatva; . . . azonkívül minden belső mozgalmakat, és a trónüresedésnek könnyen támadható, s az ország karai és rendei előtt is régtől fogva jól ismert bajait, gondosan megelőzni kivánva; őseik dícséretes példái által gerjesztve; s ő legsz. cs. és kir. felsége, legkegyelmesebb urok iránt hálásoknak és híveknek kívánva magokat alázatosan tanusítani:
Ő legsz. cs. és kir. felsége férfi ivadéka magvaszakadtával (melyet Isten legkegyelmesebben elfordítani méltóztassék) a trónöröklési jogot, Magyarország birodalmában és koronájában, s a hozzá tartozó részekben, tartományokban, és országokban, . . . a fels. ausztriai ház nő ivadékára, még pedig, első helyt a most országló legszt. cs. és kir. felségtől, aztán ennek elfogytával, a néhai dicsőült József, s ezeknek is elfogyásával a néhai dicsőült Lipót, császárok és királyok ágyékaiból leszármazó, törvényes, római katholikus hitű, mindkét nemű utódokra, ausztriai főherczegekre, az Ő legszt. cs. és kir. most országló felsége által Németországon belül és kívül fekvő örökös országaiban és tartományaiban, Magyarországgal s a hozzá kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal eloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együtt, örökösödésileg birandókban, megállapított elsőszülöttségi sor szerint, az előre bocsátott jogon és renden, átteszik, és az említett trónöröklést elfogadják . . . és csak a mondott női vonal mindenképi elfogyása utánra tartják fenn magoknak a karok és rendek ősi és régi, s helybenhagyott és bevett törvényes szokásukat és előjogukat a királyok választásában és koronázásában.
3. Czikk. (Czím.) Ő legsz. cs. és kir. felsége, az ország és hozzá kapcsolt részek összes hű karai és rendei minden, úgy hitlevélbeli, mint egyéb jogait, szabadságait és kiváltságait, mentességeit, előjogait, hozott törvényeit és helybenhagyott törvényes szokásait kegyelmesen megerősíti és megtartandja; hasonlóképen ő felsége utódai, Magyarország s a hozzá kapcsolt részek törvényesen koronázandó királyai, az ország és ahoz kapcsolt részek karait és rendeit ugyanazon előjogokban s előre bocsátott mentességekben és törvényekben sérthetetlenül meg fogják tartani, melyeket azonkivül Ő legsz. felsége, a maga, bármely állású, fokú és állapotú emberei által meg fog tartatni.»
Ugyancsak az 1722–23-iki országgyűlésen az ország kormányát is szabályozták a rendek. Felállitották a királyi helytartó-tanácsot, a mely egész 1848-ig az országnak főkormányhatósága volt, s eleinte Pozsonyban, 1783 óta pedig Budán székelt. Újra szervezték a magyar királyi s az erdélyi udvari kanczelláriát is. A legfőbb biróságokat: a hétszemélyes s a királyi táblát szintén szabályozták, több városban kerületi táblákat, Zágrábban pedig báni táblát állítottak fel.
Eme rendkívüli fontosságú, az állami élet legfőbb kormányzását illető intézkedések végrehajtására vonatkozólag a helytartó-tanács, a hétszemélyes tábla (1724.) és a báni tábla (1726.) szervezésére vonatkozó nagyérdekű iratokat állítottunk ki a Magyar Országos Levéltárból; s ugyanonnan Erdélyre vonatkozólag, egyebek közt az erdélyi kanczellária egyik magyar nyelvű jelentését Bécsből az úgynevezett guberniumhoz, vagyis az erdélyi főkormányszékhez. (1744.) A legfontosabbikban, mely a helytartótanács és hétszemélyes tábla szervezésére vonatkozik – III. KÁROLY király, 1723. deczember 12-én kelt legfelső elhatározásával, a magyar udvari kanczelláriának, a helytartótanács és a hétszemélyes tábla szervezetét illetőleg tett előterjesztését helybenhagyja. A helytartótanácsban a nádor elnököl, távollétében pedig az országbiró; tagjai: az elnökön kívül négy főpap, tíz főúr, nyolcz nemes, három titkár. A papság az ország régi szokása szerint az ülések alkalmával jobboldalt foglal helyet stb.
III. Károly halála után – mint tudva van – II. Frigyes porosz király vezetése alatt hét európai fejedelem támadt hűtlenül az elismert örökös: MÁRIA TERÉZIA királynő ellen. Csak a magyar nemzet állt híven az ifjú királyné oltalmára. A pozsonyi országgyűlésen «Életünket és vérünket!» kiáltással feleltek panaszos előterjesztésére, s a kitört örökösödési, majd az úgynevezett hétéves háborúban sokszorosan ki is tüntették vitézségüket a német és franczia csatatereken. A dinasztia és a magyar nemzet közt fennállott eme benső viszonyra vonatkozólag kétségkívül egyik legérdekesebb emlék a bécsi állami levéltárnak amaz okirata, mely hivatalos fogalmazványban megőrizte a szeretett ifjú királynénak 1741. szeptember 11-én az országgyűlésen tartott következő (eredetiben latin) beszédét:
«Ügyeinknek szomorú és mindenkitől elhagyott állapota késztet, hogy a tekintetes rendeket értesítsük örökös tartományunknak, Ausztriának invasiójáról, és írásban előadjuk, hogy lehetne azon segíteni. Magyar királyságunknak, személyünknek, gyermekeinknek megmaradásáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedül a tekintetes rendek hűségéhez, fegyveréhez, az ősi magyar erényhez menekülünk, kérve a tekintetes karokat és rendeket, adjanak mihamarább tanácsot, és hajtsák végre, a mi szükséges.»
309. ábra. Mária Terézia levele gróf Esterházy Ferenczhez (1776.) Fiume és a magyar tengerpart ügyében. Eredetije az orsz. levéltárban.
Mária Terézia többször nyiltan is elismerte, hogy trónját főként a magyarok vitézségének és áldozatkészségének köszönheti s háláját és rokonszenvét a magyarok iránt sokfélekép igyekezett kimutatni. Ilynemű nyilatkozatainak kétségkívül egyik legjellemzőbbike az a néhány sor, melyet 1776. július 5-én gróf ESZTERHÁZY FERENCZ-hez intézett s az Országos Levéltárban fenmaradt német szövegű levelében ma is olvashatunk (309. ábra) Ebben az úgynevezett «Ratio educationis»-t illetőleg következőkép nyilatkozik:
«Ezen üdvös intézkedés, mely kanczellárságának sok egyéb mellett bizonyára nagy tiszteletére válik, sürgős, hogy ekkép e vitéz és értelmes nemzet azon segédeszközöket is elnyerje, melyekkel más nemzetek már évek óta rendelkeznek, hogy az által azokkal szemben az egyensúlyt megtartsa, nekünk pedig, a ki ahhoz az első utasítást adtuk, sötét sírunkban is vigasztalásunk legyen.»
De nemcsak szóval, hanem – a kor parancsoló szavát megértve – tettekkel és intézményekkel is törekedett boldogítani az országot ez a szép, nemeslelkű, trónratermett asszony (XLIX. tábla).
Nagyot változott a világ félszáz esztendő óta. Mulóban volt az a korszak, a midőn a vallás kérdése uralkodott a politikán s a hit tüzétől lángolva évtizedeken át tartó háborúkban gyilkolták egymást az emberek. Alaposan kezdett megváltozni a nézet az uralkodók és kormányok feladatairól is. A szél Francziaország felől fujt. Miként előbb, a nagy (XIV.) Lajos korában, innen vették át mohón az európai fejedelmek az abszolutisztikus mintát és jelszavakat: innen áramlottak szét most Európa népeire az állam és társadalom boldogítására szolgáló ellenállhatatlan politikai és gazdasági eszmék. A bécsi kormány szintén meghódolt azok előtt. Kétszeresen éreznie kellett, hogy a török hódítás szomorú korszakában a művelődés terén önhibáján kivűl annyira elmaradt országot első sorban a még mindig abszolut jellegű központi kormánynak kell a boldogulás eszközeivel ellátnia. A társadalmi és közgazdasági népboldogítók eme kezdődő korszakában kiváltképen a gazdasági téren termettek új eszmék és tervek, melyek közül számosnak megvalósítása fűződik a nagy királyné emlékéhez. Gyarapította az ország területét s betelepítésekkel szaporította népességét. A Zsigmond király által elzálogosított szepesi városokat (1773.), majd az ú. n. Temesközt (hibásan temesi bánságot, 1778.) Magyarországhoz visszacsatolta; Fiumét és vidékét Magyarországhoz kapcsolván (1776.), az országnak ismét tengerpartot adott. Fölkarolta a földművelés ügyét, szabatosan rendezvén a jobbágyok terheit, az ú. n. urbéri ügyeket, s ezzel kapcsolatosan a népnevelésnek eddig teljesen elhanyagolt mezejét is. A pénz-, vám- és kereskedelmi viszonyokat szintén javítani igyekezett. Sajnos, hogy Magyarország Ausztria gyarmatának tekintetvén, hazánkra nézve kevés haszonnal.
Ily tartalmú történelmi emlékeink nagy sokaságából ez alkalommal a királynénak 1750. augusztus 16-diki s az első bankópénzre vonatkozó 1771. évi rendeletét állítottuk ki az Országos Levéltárból. Előbbiben a tiszai és marosi határőrvidék visszacsatolását rendelte el. A munkálatok végrehajtását egy GRASSALKOVICH és ENGELSHOVEN által kiküldendő vegyes bizottság volt hivatva elvégezni. Hogy a szükséges hivatalnokokat a bánságba való átmenetelre buzdítsa, a nem-nemeseknek díj nélkül igéri a nemességet és egyéb kiváltságokat.
A második rendeletben Mária Terézia, miután az 1762 június 15-én kibocsátott bankópénz a bécsi bankhoz legnagyobbrészt befolyt, a közjó érdekében 1771. aug. 1-én kelt rendeletével újból 12 millió rénes forintnyi bankó kibocsátását határozta el, még pedig 5, 10, 25, 100, 500 és 1000 forint értékben; olyformán, hogy 876,000 bankó 12 millió forint értéket képviselt.
310. ábra. Az első bankópénz. Az orsz. levéltárból.
E bankók 1771. július 1. kelettel és egy bécsi senator aláírásával voltak ellátva, s az összes pénztárak által készpénz gyanánt voltak elfogadandók. A rendeletben közölt határozmányok közül kiemeljük, hogy elveszett avagy megsemmisített bankópénzért kártérítés nem járt; a használatban nagyon elrongyolódottat újjal cserélték be. Pénztári tisztviselők, kik azt elfogadni, vagy érte készpénzt kifizetni vonakodtak, hivatalukat vesztették. Hamisítók halállal lakoltak; feljelentőik 10,000 frtnyi jutalomban részesültek. E rendelethez a 7 fajta bankónem volt csatolva, hogy a közönség és a tisztviselők tanulmányozhassák; csalás elkerülése végett azonban e mintákat egy vonallal húzták át (310. ábra). Az új bankópénz szövege ez volt: 5 (10, 25, 50, 100, 500 stb.) rénes frt, azaz: Öt (Tíz, stb.) forint, Sz.: . . . . . bécsvárosi bankczédula, melyet a magyar-, cseh- és osztrák örökös tartományok összes adó-, kamarai- és bankpénztárainál készpénz gyanánt elfogadnak. Bécs, 1771. július 1. Aláirások. Alul: Bécsvárosi bankóczédula. Sz.: . . . .
Ezenkívül a politika és közművelődés terén is sok jóakarattal és a nemzet iránt való gyöngédséggel igyekezett a királynő a régi mulasztásokat pótolni. Ő eszközölte ki XIII-ik KELEMEN pápától az apostoli királyi czímet, a melyre vonatkozó 1758. augusztus 19-én kelt s a bécsi állami levéltárban őrzött hártyaokiratot szintén kiállítottuk. Új magyar érdemrendet (Szent István-rend), külön magyar testőrséget, magyar nemes ifjak számára Bécsben nevelő-intézetet (Theresianum), jogakadémiákat és (Selmeczen) bányász-akadémiát alapított, s orvosi karral bővítette ki a Nagy-Szombatból Budára áttett egyetemet.
Új püspökségeket állított fel. Szabatosabban megállapította az ország czímerét; Erdélynek pedig, mint nagyfejedelemségnek, külön czímert adományozott. Az utóbbira vonatkozó, rendkívüli díszszel kiállított könyvalakú okiratot (1765. november 2.), melyről a királynő hatalmas arany-bullája függ, az Országos Levéltárból szintén kiállítottuk, s e helyütt is bemutatjuk (L. tábla). E pompás oklevélben a királynő megfontolva azon különféle országoknak és tartományoknak – melyeknek gondviselését és igazgatását az isteni akarat bölcsesége örökösödés jogán rábízta – helyzetét és állását, úgy találja, hogy Erdély, a hajdani Dáczia szive, a töbi tartomány között – ámbár igen hires, nemkülönben nagyságánál fogva, valamint tekintetbe véve közjövedelmei bőségét és egyéb kiváltságait, azok legtöbbjét messze fölülmulja – mégis alsóbbrendű czíme miatt sorban mögöttük áll. . . . . Hiszen ma is oly kiváló! Különféle nép lakja; több vármegyére, ítélőszékre és kerületre oszlik, éghajlata egészséges, városai népesek, mindenfajta bányái a legélénkebb forgalmúak, földjének termékenysége páratlan. De még fontosabb körülmény az, hogy nagy kiterjedésű; határai Magyarország és Lengyelország, nemkülönben a nagy Törökország közt terjednek ki; népe edzett, úgy hogy a haza külső ellenségei támadásának visszaverése alkalmával a vitézségnek nem egyszer adta fényes példáit, elannyira, hogy a török ellen méltán nevezhető a kereszténység védőbástyájának. Hűségét és törhetetlenségét – melylyel a töröknek és követőinek kiüzetése után a dicső Lipót császárnak, halhatatlan emlékű nagyatyjának atyai és igen hatalmas pártfogását jószántából elvállalta, dicső háza uralkodásába belenyugodott – fejedelmei iránt sértetlenül megőrizte, és felséges háza örökösödését a pragmatica sanctio értelmében önként és készséggel elfogadta. Az országnak és népének ezen jelességeihez hozzájárul még a tartomány azon páratlan és kiváló helyzete, hogy semmi más országnak, uralomnak vagy védnökségnek alávetve nincs, hanem ő, a királynő legfelsőbb uralma jogával kormányozza. Hires kiváltságoknak örvend; saját törvényei, hatóságai és intézményei alapján tartományi kormányzója és tanácsa igazgatja. Ezért, hogy e fejedelemség fényéből és nagyságából semmi olyas ne hiányozzék, a minek az uralkodása alatt álló egyéb tartományok örvendenek, az elmult évben e fejedelemségben magasabb udvari tiszteket nevezett ki, a kik a fejedelem ünnepélyes felavatásánál és valahányszor ezen intézmény érdeme szerint alkalom nyílik, hivatalukban nyilvánosan működjenek. Mind ennek tekintetbe vételével Erdélynek – 1765. november 2-án – a nagyfejedelemségi czímet és méltóságot adományozta a következő czímerrel: Vörös pólyával vágott pajzs, a felső kék mezőben kiöltött vörösnyelvű emelkedő sas, a jobboldalt lévő arany nap felé nézve; balról fogyó ezüst hold; az alsó aranymezőben két sorban (fent 4, alant 3) vörös, három orommal biró vár. A pajzson fejedelmi korona nyugszik.
A mi a régi nemzeti királyok letűnte óta szokatlan látvány volt, a bájos és eszes királynő udvarába tudta édesgetni a magyar urakat, magas tisztségekre emelte és kitüntetésekkel halmozta el. Csakhogy ez az udvar nem az ekkor még elhagyatott Budán volt – ahol egyébként szintén pompás új palotát emelt a királynő – hanem a kedvencz székvárosban: Bécsben. Ebből aztán az a veszedelem származott, hogy az urak megszerették Bécset, elfeledték hazájokat, nyelvüket, viseletüket. A német és franczia nyelvvel idegen műveltség és rokokó-viselet kapott lábra náluk s példájokra a hazában is. A veszélyt ugyanazok a nemes ifjak vették észre, akik Bécsben a nemesi akadémián nevelkedtek, vagy az új magyar testőrségben szolgáltak. Csakhamar franczia mintára a magyar nyelv és irodalom művelésére adták magokat s hazájok javára igyekeztek hasznosítani finom műveltségüket. Nemsokára utánzó, de erőteljes irodalmi áramlat keletkezett, mely még jobban magával ragadta a sziveket, midőn Mária Terézia fia és utóda: az autokrata II. József – az egyetlen magyar király, a ki nem akarta magát megkoronáztatni – kiadta a rendeletet Magyarországnak az örökös tartományokkal leendő egyesítésére, megnémetesítésére. E rendeleteket II. József halálos ágyán visszavonta ugyan, de utóda, II. LIPÓT király alatt sietve igtatták ismét törvénybe a független Magyarország alkotmányát.
Jelentőséggel teljes időszak ez a néhány év a magyar állam, alkotmány és társadalom történetében. A mit a szelid, olykor csaknem beczéző kormányzat megakadályozott, meghozta az erőszakos elnyomás: a nemzeti érzület kitörését, a mely – az idők jele – egyszerre divatba hozta a magyar szóval együtt a magyar ruhát is.
Méltó emléke e kornak a belőle kiállításunkon bemutatott néhány diploma. Az ú. n. türelmi rendelet, II. József uralkodásának legelejéről (1781.), mely a protestánsoknak, ha megszorításokkal is, vallásuk gyakorlását megengedte; valamint az a rendelet, melylyel a koronázatlan király, halálos ágyán, 1790. január 28-án, újításait eltörlé. Meghagyja a helytartótanácsnak, értesítse a megyéket, hogy a magyar nemzet iránt érzett atyai jóindulatának nyilvános jelét óhajtván adni, kegyesen elhatározta, hogy 1791-ben országgyűlést hív össze, addig is az állam igazgatása és az igazságügy terén mindent egészen abba az állapotba helyez vissza, a milyenben az 1780-ban, az özvegy császárné és apostoli királyné, hőn szeretett édesanyja halálakor volt.
Tartalmának szokatlanságával és érdekességével megkap az az irat, melyben II. LIPÓT, fia: Sándor (Lipót) főherczeg részére tanácsokat és utasításokat adva – a magyar nemzetet találóan jellemzi. (311. ábra).
)
Ritka irott emléke ez annak a véleménynek, a melyet a sokszor tévesen informált, hazánktól távol élő uralkodóház a nemzet felől eme jobb időkben táplált. E nevezetes, évszám nélküli okiratot is a bécsi állami levéltárban őrzik. Évszáma incs. Czímfölirata a következő: «Instruction pour son Altesse Royal l’Archiduc Léopold.» Ferencz császár király ezt az instructiót később egy ív borítékba tette s erre az ívre sajátkezűleg a következő szavakat írta: «Instruktion von meinem Vater für meinen Bruder bey Gelegenheit seiner Anstellung als Palatinus in Hungarn.» Ebből nem lesz nehéz kitalálni, hogy a nevezett Lipót senki más, mint az az 1772. aug. 14-én született s 1795 júl. 12-én elhunyt főherczeg, a kit a magyar rendek 1790. őszén nádorrá választottak s a ki történelmünkben SÁNDOR főherczeg néven szerepel. A Lipót név második neve volt, de az uralkodó család s az osztrákok csupán e néven ismerik. Olyforma eset ez, mint atyjáé, II. Lipót császárkirályé, a ki a keresztségben tulajdonképeni első névül a Péter nevet kapta. Szóban levő, korán elhunyt Sándor fiáról, mint Magyarország volt nádoráról, a későbbi József nádor testvérbátyjáról nevezték el a Pest belváros egyik sokat emlegetett utczáját.
A kérdéses franczia nyelvű utasítás tehát 1790. vége felé kelhetett. Itt csupán legjellemzőbb részleteit közöljük. «Az egész monarchia legfontosabb állásán leszesz, a hol úgy az államnak, mint a monarchiának, és családodnak a legnagyobb szolgálatokat teheted». Jellemző, a mit a tekintélyes, nagylelkű és hatalmas (magyar) nemzetről, s a kimeríthetetlen segédforrásokban bővelkedő Magyarországról mond. «Vous presidez ŕ une nation respectable, généreuse et puissante, et un grand Royaume, dont les ressources sont infinies et peuvent considérablement augmenter et s’améliorer et qui est susceptible d’une force, puissance et augmentation bien supérieure aux autres états qui composent la Monarchie.» Aztán következik az a rész, mely a főherczeg lelkére köti, hogy legelső kötelessége legyen megnyerni a nemzet bizalmát, becsülését és szeretét. «Votre premier but doit ętre, tous vos soins et votre conduite doit tendre ŕ gagner entičrement la confiance, l’estime et l’amour de la nation.» Majd elmondja, milyen ez a nemzet: nagytehetségű de bizalmatlan és kiváltságaira féltékeny; szorgalmasan tanulmányozandó, hogy bánni tudjunk vele. «La nation est généreuse, pleine de talent, mais en męme temps fort vive, jalouse de ses privilčges et trčs méfiante; il faut la bien connoitre pour savoir la ménager, et étudier ŕ fond son caractčre pour gagner son estime et confiance.» Egyenesen, szilárdan, őszintén és igazságosan kell vele bánni: «Il faut agir avec eux avec droiture, fermeté, franchise et vérité . . . . .» Majd ismét hangsúlyozza, mennyire féltékenyek alkotmányukra s ebből kiindulva első kötelességévé teszi az új nádornak, hogy mindenek felett igyekezzék megnyerni a nemzet bizalmát, s ezt az uralkodó kormánya, személye és családja felé irányítsa, a magyaroknak a németek elleni gyülölödését lehetőleg feledtetni iparkodván. Aztán lelkére köti a magyar alkotmány, a jog és törvények lelkiismeretes tanulmányozását, annál is inkább, mert állásánál fogva az igazságszolgáltatás feje leend: «Votre principal objet devra ętre de toute façon de mériter et gagner personellement la confiance de la Nation, et diriger ensuite cette męme confiance de leur part vers le gouvernement et la personne et famille du souverain, en tâchant autant que possible de faire oublier les animosités qui ont eű lieu en Hongrie contre les Allemands . . . . L’étude des loix, constitution et privilŕges d’Hongrie et du droit hongrois, selon lequel toutes les affaires se jugent et décident dans ce pays, doit étre votre étude principale d’autant plus qu’étant par votre charge ŕ la tęte des tribunaux de justice . . . . .»
Végül – első ilynemű látvány történelmünkben – szivére köti, hogy a nemzet iránt minden alkalommal mutassa ki becsülését, sajátítsa el szokásaikat, életmódjukat, és mutassa magát minden alkalommal igaz magyarnak, a nélkül, hogy előitéleteiket, hibáikat, különösen pedig a németek iránti gyűlöletüket is magáévá tenné: «Témoignez en toute occasion toute l’estime ŕ la Nation, adaptez vous ŕ leur usages, façon de vivre, et montrez vous en toute occasion un vrai Hongrois, comme c’est votre devoir, mais en męme temps ne prenez pas leur préjugés, leur défauts, ni leur haine et propos contre les Allemands et autres choses semblables. . . . .»
De kétségkívül legnevezetesebbek e korszakból II. LIPÓT 1791. évi – a magyar állam levéltárában őrzött, s kiállításunkon is bemutatott – törvényei, a melyekbe a nemzet, bár egyelőre még inkább csak papiron belefoglalta a magyar állam függetlenségének s az alkotmányos önkormányzatnak örök időkre szóló alapelveit. Lehetetlen e helyütt eme nagyjelentőségű összefoglalásokat mellőznünk, a melyeken, mint megtagadhatatlan alapokon épült fel a későbbi fejlődés folyamán s áll ma is a modern magyar állam és alkotmány.
312. ábra. Az 1791-diki törvény Magyarország függetlenségéről. Az orsz. levéltárból.
Az ú. n. függetlenségi törvény (312. ábra) magyar fordításban következőleg hangzik:
«Az ország karai és rendei alázatos előterjesztésére, Ő legszentségesebb Felsége is kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának örökösödése az 1723-iki 1. és 2 törvényczikk által Magyarországban s kapcsolt részeiben ugyanazon fejedelmet illeti, a kit a megállapított örökösödési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatatlanul birandó többi örökös, Németországban és Németországon kívül fekvő tartományokban: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (odaértve minden kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak avagy népnek alá nem vetett, hanem saját önállással és alkotmánynyal biró, annálfogva saját törvényesen megkoronázott örökös királya által, Ő Felsége és utódai mint Magyarország királyai által saját törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára, mint azt már az 1715:3. és 1741:8. és 11. t.-czikkek rendelik, kormányzandó és igazgatandó.»
A 12. czikk a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlatáról szól:
«Hogy a törvények hozása, eltörlése, és magyarázásának hatalma, e Magyarországban s kapcsolt részeiben, az 1741:8. t.-cz. rendelkezésének fentartása mellett, a törvényesen koronázott fejedelemmel és az országgyűlésre törvényesen összesereglő ország karaival és rendeivel közös, s azon kívűl nem is gyakorolható, Ő Felsége önként s magától elismeri; . . . . biztosítva az ország karait és rendeit, hogy soha edictumok, vagyis úgynevezett pátensek által, az ország és kapcsolt részek nem lesznek kormányzandók . . . .»
A 16. czikk minden idegen nyelvnek a közigazgatásból való kizárásáról rendelkezik.
A 26. czikk a vallás ügyéről szól s a helvét és az ágostai hitvallású evangelikus országlakók örök időkre visszaállított szabad vallásgyakorlata alapjául a bécsi békekötésnek az 1608. évi 1. czikkben idézett, úgyszintén az 1647-ki 5. t.-czikkbe beiktatott linczi békekötésnek a törvények sorába felvett tartalmát megújítja . . . .
)
Ekkor már javában dühöngött a franczia forradalom, melynek hullámai, bár gyöngülten, Magyarország határaihoz is elértek. A MARTINOVICS IGNÁCZ által e mintára tervezett összeesküvés azonban, mely többeknek kivégzésével végződött, inkább egy feltünni vágyó, mellőzött embernek elhamarkodott műve volt, s mélyebb gyökeret a népbe nem bocsátott. Az erre következett franczia háborúk alatt a nemzet ismét állhatatos híve maradt az uralkodó családnak, s nem engedett annak az emlékezetes, hízelgő és függetlenségre csábító kiáltványnak, melyet hozzá I. NAPOLEON császár Schönbrunnból, 1809. május 15-én intézett, (313. ábra) s a mely így szól:
«Magyarok! Az ausztriai császár megszegvén a békességet, melyet velem kötött stb. stb., megtámadta hadi népemet. Hazai constitutiótok szerént nem . . . cselekedhette volna ezt a Ti megegyezéstek nélkül. Országotoknak mindég csak a haza oltalmára intézett egész szisztémája . . . . eléggé s nyilván kimutatják, hogy Ti a békességnek fenntartását kivántátok.
Magyarok! Eljött az a szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket . . . . . Semmit sem kivánok Én Titőletek: egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egygyesíttetésvolt a ti szerencsétlenségteknek főbb oka; Ausztriáért folyt a Ti véretek messze országokban . . . . Vannak még Ti néktek nemzeti tulajdon erkölcseitek; vagyon nemzeti nyelvetek; és dicső eredeteteknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza nemzeti lételeteket! . . . . . Válaszszatok királyt magatoknak: olyan királyt, a ki Ti érettetek országoljon, a ki hazátoknak kebelében Ti közöttetek lakjék . . . .
Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, régi őseitek szokása szerént; tartsatok ott igaz nemzeti gyűlést! és adjátok tudtomra végzéseiteket. Napoleon.»
Ugyanez időben: I. FERENCZ király uralkodása alatt szakadatlanul nagy áldozatokat hozott az ország a napoleoni hadak ellen, minek következtében, különösen pedig az 1811. államtönk miatt, nagyon elszegényedett.
314. ábra. József nádor. Eredetije a m. történ. képcsarnokban.
Ez évekből több kiváló érdekű iratot állítottunk ki a bécsi állami levéltárból, különösen Magyarországnak félszázadon át működött és szeretett nádorától: JÓZSEF királyi herczegtől (314. ábra). Az ő sajátkezűleg irott s I. Ferencz királyhoz intézett levelei nem csupán annak a kornak híven jellemző emlékei, hanem bizonyságai annak a vonzódásnak és érdeklődésnek is, a melylyel a nagy nádor a nemzet iránt mindig viseltetett s annak ügyeit vezette. Egyikben arra is felkéri a királyt, hogy bízzék a magyar nemzetben, mely őt sohasem fogja elhagyni s hogy jőjjön Magyarországba.
318. ábra. Gróf Széchenyi István. Eredetije a m. történ. képcsarnokban.
A napoleoni háborúk lezajlása után kiváló férfiak, különösen a lánglelkű reformátor: SZÉCHENYI ISTVÁN gróf, minden erővel azon voltak, hogy felrázva a nemzetet a nagy erőfeszítésekre és elszegényedésre következett közönyösségéből és aléltságából, anyagilag emeljék, s a fejlődésnek arra az útjára tereljék, melyen a franczia forradalom: Egyenlőség! jelszava nyomán a nyugot-európai népek már régen haladtak. Széchenyi, bár ifjabb éveiben katonatiszt volt, hazája alkotmánya iránt kitünő érzékkel viseltetett s kezdettől fogva hirdeté, hogy annak sánczai közé a társadalom valamennyi osztálya felveendő. 1825 óta óriási munkásságot fejtett ki. Izgató röpiratokat írt, a gazdasági élet fejlesztésére újabb és újabb tervekkel lépett fel, melyeket (lóversenyek, lánczhíd-építés, gőzhajós-társaság alapítása, Vaskapu- és Tiszaszabályozás, egyesületek) meg is valósított, hangoztatván, hogy «Magyarország nem volt, hanem lesz!» Ugyanő 60,000 forintnyi adományával alapját veté meg a Magyar Tudományos Akadémiának. Lelkes szavai nyomában a nemzeti érzés mindjobban feltámad, s a magyar irodalom is fellendül. Ekkor zengi VÖRÖSMARTY MIHÁLY «Zalán futása» czímű époszát Árpádról és a honfoglaló magyarokról, óriási lelkesedés között. Az 1836-iki országgyűlésen a tanácskozás és törvények nyelvéül is a magyart fogadják el a holt latin helyett.
Ugyanekkor lép föl s népszerűségre csakhamar Széchenyi grófot is túlszárnyalja a köznemes KOSSUTH LAJOS, (317. ábra) a ki tüzes szónoklataival és hirlapi czikkeivel a társadalom és politikai reformok gyorsabb megalkotásának szükségét hirdeté.
317. ábra. Kossuth Lajos. Eredetije a m. történ. képcsarnokban.
Ő vezette az ú. n. ellenzéket, mely 1847 elején mind fokozottabb tevékenységet fejtett ki. Megállapítá a jövő országgyűlés programmját, melyet DEÁK FERENCZ követ szerkesztett. Ebbe a programmba felvették azokat a reformokat is, melyeket különösen EÖTVÖS JÓZSEF BÁRÓ, költő és publiczista, SZALAY LÁSZLÓ, a kitünő történetíró és társaik sürgettek, hogy t. i. az országgyűlés a nép választott képviselőiből álljon s az ország kormánya felelős minisztériumra bizassék.
Az 1848-ban Párisba kiütött s a monarchiába is átcsapott forradalom, mint Európa más országaiban: Magyarországon is egyszerre megbuktatta a fennállott kormányrendszert, az ellenzék diadalt aratott, s az országgyűlés nagy lelkesedéssel, gyorsan alkotta meg a régóta sürgetett s az országot teljesen átalakító törvényeket: a felelős miniszterium alakításáról, a nemesi kiváltságok és jobbágyság megszüntetéséről, közteherviselésről s Erdélynek Magyarországgal leendő egyesítéséről, – melyeket nemsokára (1848. április 11.) V. FERDINÁND király is szentesített.
De a bécsi irányadó körök csakhamar kieszközölték e törvények visszavonását, mire a magyar nemzet föllelkesedve KOSSUTH szónoklatain s a nagy költő: PETŐFI SÁNDOR (315. ábra) harczias dalain fegyvert fogott az új alkotmány és új társadalmi rend védelmére. Az osztrák hadsereg nem bírt a lelkes honvédekkel s az oroszokat hívta be segítségül, a kik előtt – engedve e túlerőnek – a magyar diktátor: GÖRGEY, Világosnál 1849. augusztus 13-án le is rakta a fegyvert.
315. ábra. Petőfi Sándor. A magy. történeti képcsarnokból.
A szabadságharcz eme dicső korszakából a nagyérdekű okiratok egész sorát állítottuk ki a magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, páratlan becsű ú. n. Vöröss-féle gyűjteményből. Feltünnek azokban előttünk e nagy idők vezéralakjai, a kik a történelem ércztáblájára a magok kezével vésték be nevöket, s a kiknek emlékét azóta a nemzet kitörölhetetlenül lelkébe zárta.
A legelső a küzdelem kimagasló alakja, lelke, szinte bálványa: KOSSUTH LAJOS, a kormányzó s GRÓF BATTHYÁNY LAJOS, az első felelős magyar miniszterelnök. (316. ábra).
316. ábra. Gr. Batthyányi Lajos ministerelnök. A magy. történeti képcsarnokból.
KOSSUTH 1848. szeptember 24-én, a képviselőház ülésén, a horvátok közeledésének hírére többek közt így szólt: «Megyek a vasúton s megkezdem Czegléden felhívni a népet, hogy tömegestől fegyverbe szálljon. S így megyek faluról-falura. És vagy nem látnak önök többé, vagy látnak mint utócsapatát oly seregnek, mely maga is képes lesz semmivé tenni azon . . . rablócsordát.» És ment . . . És siker kisérte lépteit. Lángszavaival tűzre lobbantotta a Duna-Tisza-közi tősgyökeres magyarság fogékony lelkét s biztosította az első támadás visszaverését. Nélküle az egész mozgalom csúf kudarczot vallott volna. Ez időből való az a rövid parancs-levél, melyet a miniszterelnök a nagy izgatóhoz intézett.
«Kossuth Lajos úrnak. Miután a Duna balpartján összpontosítandó sereget Kún-Szentmártonba és vidékére kell szállítanunk, Önt újólag is felszólítani sietek, miszerint az embereket ne Pestre, hanem Czeglédről egyenesen Kún-Szentmártonba utasítani sziveskedjék, hol mind az ellátás, mind a felfegyverzés iránt már kellő rendelkezést tettem. Kún-Szentmártonba 10,000 darab kaszát szállíttatok. Pest, szeptember 25. 1848. Gr. Batthyány Lajos.»
A két vezér-politikus után a két legnagyobb költő: PETŐFI SÁNDOR és JÓKAI MÓR következik. Mi sem jellemzi jobban e nagy idők társadalmát s a szabadságharcz dalnokának: Petőfinek erőteljes egyéniségét és daczos önérzetét, mint az a levél, melyet 1849. január 13-án Debreczenből Kossuthoz (akkor teljhatalmú országos biztoshoz) intézett, s melyben azt kéri, hogy Bem erdélyi hadtestéhez tétessék át, a hol aztán – mint tudjuk – hősi halálát is lelé.
«Tisztelt Polgártárs! Bocsásson meg Ön, hogy másodszoris alkalmatlankodom, másodszor és utoljára. Mindenek előtt arra kérem Önt, legyen szives levelemet egészen végig átolvasni, mert az igen fontos nemcsak rám, hanem talán a hazára nézve is. Iparkodom, hogy minél rövidebb legyek. Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legczivilisálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némelly emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Úgy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leczkéje, megjelenésem előtt hirét sem hallotta ennek az eszmének, a mellyért most harczol, és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások, de soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter. Windischgraez külömben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok, ha meghallgat Ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az Isten sem kivánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról-házra a végett könyörögni, hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé, nem is fogadom el mindaddig, míg hadi tetteim azt követelni nem fogják, csak arra kérem Önt, tétessen át a 28-dik zászlóaljtól Bem táborához, ha dicsőséggel nem harczolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember. Ha ez sem teljesíthető, ha például ott nincs üres kapitányi hely vagy más efféle, akkor még egyet: a demokraták a legszegényebb emberek Magyarországban, s én valamennyi között a legszegényebb vagyok, mert a legrendületlenebb demokraták egyike voltam első föllépésem óta, még arra sincs pénzem, hogy a hazának tegyek ebbeli áldozatot, azért adjon nekem a nemzet nevében a kormány egy kicsiny összeget, csak annyit, a mennyit legalább megérnek költeményeim, mellyek szerénytelenség nélkül mondhatom, nem legutolsó kincse a hazának. E kis összeget is nem díjul vagy ajándékba, hanem csak kölcsön kérem, hogy vele Bemhez menjek, s mellette mint magányember tanulhassam a katonáskodást, s ha megtanultam, le fogom róni tetteimmel e kölcsönt, mert nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek. Meglehet, hogy e hit őrültség bennem, de ha az, úgy ollyan szent őrültség, mellyért legalább is kiméletet érdemlek midnen igaz hazafitól. Legjobban szeretném, ha szóval végezne Ön velem, s rendelne órát megjelenésemre, külömben a mint Ön akarja. Isten Önnel! Tisztelő polgártársa Petőfi Sándor.» A levél hátsó lapján ez áll: «Kossuth Lajos polgártársnak tisztelettel Helyben.»
JÓKAI hivatalos kiküldetéséről ad számot Kossuthnak, a ki a hirhedt rablóvezért: Rózsa Sándort is a szent ügy szolgálatára igyekezett felhasználni. Levelének idevonatkozó része így hangzik: «Félegyháza, 1848. Oct. 4. reggeli 7 1/2 óra. Teljes hatalmú országos biztos úr! Rózsa Sándor amnestiáját kézbesítettem. Eljárásom kissé divergált a vett utasításból, de a körülmények úgy hiszem igazolandják. A kérdéses hadnagy jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással: hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort s a kérdéses feltételeket tudtára adva rögtön indítsa meg – már 280-ra szaporodott csapatjával – rendeltetése helyére . . . . .
Irtam egy proclamatiót a már táborba szállt felkelő néphez, az iránt szólva hozzá: hogy ott a táborban körülbelül mihez alkalmazza magát, hogy becsületet valljon. Mire találkozandunk, készen fogom magammal vinni, ha ugyan magamat is el nem visz valami, addig is maradok alázatos szolgája Jókai Mór.»
)
A két költő után a szabadságharcz legkiválóbb diplomatájának s egyik, csodált és szeretett tábornokának emlékét elevenítjük fel két okiratban, melyek véletlenségből vonatkozásban is állanak egymással. A diplomata: GRÓF ANDRÁSSY GYULA, az alkotmányos korszak hírneves külügyminisztere, a kit akkor a magyar kormány a legféltősebb pontra, Konstantinápolyba küldött ki; a tábornok: BEM, a ki mint az erdélyi hadsereg fővezére, 1849 derekán az oroszok ellen Moldvába (mely akkor török fenhatóság alatt állott), becsapást intézett. Gróf Andrássy Gyulának gróf Batthyány Kázmér külügyminiszterhez Szegedre intézett hivatalos levele (319. ábra) így hangzik:
«Konstantinápoly, Augusztus 6-án 1849. Minister úr! Az orosz és osztrák követek f. hó 2-án egy collectiv notában szólítják fel a portát, hogy seregeit az Orosz-Osztrák hadakkal egyesítve, Magyarországnak hadat izenjen. – Az ok, mellynél fogva ezt kivánták, Bem tábornok betörése Moldvaországba – ők külömbséget látnak Bem tábornok és az ő Moldvába történt bejövetelük közt, – ők t. i. mint menekülők jöttek a Török birodalom határára, Bem tábornok pedig mint hódító (envahissant), ez utóbbi tehát megsértette a Porta neutralitását, míg ők csak menhelyet kerestek. – A Porta f. hó 3-án tartott Minister tanácsi ülésből következőleg válaszolt: A Porta Bem tábornok betörésében ellenséges fellépésre okot nem lát, sőt annak lehetőségére el volt készülve, midőn akaratja ellenére az ő határa tűzetett ki Ausztria és Oroszország által mintegy kiindulási pontul (base d’operation) és midőn fegyvereik letételére felszólittatván, ezen felhivásnak engedni vonakodtak. Bem tábornok magától kivonulván, hódítási szándéka nem volt. A jövendőre pedig csak úgy biztosíthatja a Porta magát efféle események ellen, ha neutralitását szorosan fentartja, hogy ez szándéka, megmutatta az által, hogy egy székely zászlóaljat lefegyverzett, ezentul tehát még nagyobb szigorral fogja a neutralitás feltételeit teljesíteni. Ezen határozatnak az a fontossága van, hogy az említett követek minden erőfeszítésük mellett sem birhatták a Portát más határozat hozatalára . . . . Gf. Andrássy Gyula.»
Bemnek az említett becsapásra vonatkozó napiparancsa főbb részeiben ekkép szól:
«Az Erdélyi Hadsereg fő Vezérsége. Napi Parants. Oknán, Moldovába, Julius 25-ikén 1849. Azon szorossan nyomultunk vala Moldovába bé, melyen egy része a Muska seregnek egy Holnappal ezelőtt nyomult volt bé Erdélybe. . . . . Első gondom vala, az Ellenséget Brassóig vissza nyomni és az Oitozi sorossat, mely Moldovába utat nyitt, ujból el foglalni. Moldovába jöttünk, hogy minden erejét az Ellenségnek . . . . ki üsmérhessük. Tegnapelőtt viradkor a Határt át léptük, és nehány száz lépésre előttünk Ellenséget találtunk. Egy Négy Zászlo Alybol állo Ezered, minden Zászlo Alyba Ezer Ember, őrizte ellenünk a Határ szélyt. Elszánt támadásainkal mindenkin győztünk kit utunkba találtunk. A positiokat, melyeket az Ellenség egymás után vett, a mi ifju Honvédeink nagy merészséggel rohanták meg. Mint egy Két Ezer emberünk volt, s még sem tudott az Ellenség nékünk ellent állani, s mi őt addig kergettük mig a bádjatság miatt kénszerittettünk Csiripesten meg állani. Nagy volt a mi azon a Napon történt. Az ellenség halottakkal, sebesültekkel és fogjokkal mint egy Ötszáz embert vesztett. A mi vesztességünk áll egy nehány halotból, azok között egy derék Tiszt Egyed fő Hadnagy és valami negyven sebesültből. Elfoglaltunk Hét Tüzér kotsit több eleséggel terhelt szekeret, és egy csorda ökröt. Tegnap folytattuk utunkat, Oinestet és Oknát foglaltuk el. . . . . Ide jövetelünk czélyát el értük, az Ellenség erejét már egészszen ösmerjük s tudjuk, hogy a Moldovaiak semmit inkább nem kivánnak, mint a mü segittségünk alatt fellépni . . . mindenütt ugy fogadtak mind szabaditójokat . . . . . Ezen fényes hartz részünkre azon jóhatással is volt, hogy abban ifju csapatainknak bátorsága megint felébredt, s hogy bébizonyittotta azt, miszerént az Oroszokot kevés hadierővel is legyőzheti. Bátorságban és elszántságban mindenki vetélkedett. Különösen kitüntették magokat sat. sat. Bem.»
Végül a szabadságharcz kormányát mutattuk be két jellemző, nagyérdekű okiratban. Egyik egy minisztertanácsi jegyzőkönyv, mely a kormányt működése közben tünteti fel, a mint a hadvezetés dolgában véleményt mond s intézkedik. E jegyzőkönyv főbb részeiben ekkép hangzik:
«1849. Julius 5-én tartott Ministeri tanács és haditanács Jegyzőkönyve. Elnöklött: a kormányzó. Jelen voltak: Szemere, Csányi, Duschek, Vukovics, Batthyányi és Horváth Ministerek, Dembinski, Mészáros altábornagyok, Klapka, Nagy Sándor, Desseőffy tábornokok. Felolvastatott Görgey tábornoknak Komáromból Julius 4-kéről 945. és 946. sz. alatt kelt két levele, mellyekben jelenti, hogy részint mert két hivatalt nem viselhet, részint mert megsebesittetett, s tehát le nem jöhet, a hadügyministerséget leteszi, s a hadseregnél kiván maradni. Klapka és Nagy Sándor tábornokok a felső hadseregnél tartott hadi tanács következtében kijelentik: hogy Görgey tábornoknak azon hadseregnél maradása nagyon kivánatos s elmenetele a sereget nagyon lehangolná. Egyébiránt kijelentik, hogy a hadsereg a kormány rendeleteinek minden esetben engedelmeskedni fog, s akárki pártoskodást, vagy szakadást akarna előidézni a Hadseregben, jelentő tábornok urak mind magok mind számos tisztek nevében biztosítják a kormányt, hogy azt megakadályozni akarandják is tudandják is. Görgey tábornok urnak a hadügyministerségröli lemondása sajnálattal – de mint hogy sebesitése miatt éppen a jelen szorgos perczekben a hivatalt nem viselheti, tudomásul vétetett. A hadügyministeri tárcza betöltéseig, a kormányzó ez ügyekben a külügyminister ideiglenes ellenjegyzése mellett intézkedendik. Görgey tábornok ur a Komárom mellől levezetni rendelt hadsereg felsőrész vezényletét megtartandja . . . . (Következnek a hadvezetés, jelesül a hadsereg-összpontosítás ügyében tett kormány-intézkedések.) A kormány egyébiránt kedvesen veszi a felső hadsereg engedelmessége iránti biztosítást, amint ezen engedelmességet meg is kivánja, s minden körülmények közt eszközlendi is, mert meg van győződve, hogy enélkül a haza és szabadság elvész, a Haza lételét pedig semmi tekintetnek alárendelni nem szabad . . . . Kelt mint fellebb. Kossuth Lajos kormányzó, Szemere B. minister elnök, Csányi László közlekedési minister, Horváth mihály cultus minister, Batthyány Kázmér külügy minister, Vukovics Sebő igazságügy minister.»
)
Az utolsó okiratban a magyar kormány utolsó szavát hallatja, midőn a polgári és katonai teljhatalmat letévén, azt GÖRGEY ARTHÚR tábornokra ruházza át (320. ábra). E rendkívüli fontosságú emlék – a Görgey-családnak a N. Múzeumban őrzött levéltárából – teljes szövegében így szól:
«Görgey Arthúr Tábornok urnak Aradvár Augustus 11-kén 1849. délután 2 órakor. A jelen körülmények között a nemzet életének megmentése, s jövőjének biztosítása körűl, csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni, ezennel a Ministerek többségének inditványára és ugy magam mint a Ministerium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, mig a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyűlés megbizásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok urra ruházom. Meg várom Tábornok urtól, s azért Isten, a nemzet és a historia előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat, legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status életének megmentésére, javára, s jövőjének biztosítására forditandja. Ezennel felhatalmazom Önt, ma este 8 órától kezdve, a mikorra az igazságügyi ministerhez kinyomatás, s kihirdetés végett megküldött s a nemzethez intézett nyilatkozatom reménylem meg fog jelenhetni, a kormányzat hatalom gyakorlatára. Legyen Ön hive a hazának, s Isten segitse Önnek lépteit. Kossuth Lajos kormányzó, Csányi László közmunka és közlekedésügyi minister, Vukovics Sebő igazságügy minister, Horváth Mihály cultus minister.»
Két nappal később a Világos vár alatt elterülő síkon eldőlt a nemzet sorsa . . . .
Gyászos idők következtek most.
321. ábra. Deák Ferencz. Eredetije a m. történ. képcsarnokban.
A bécsi kormány az alkotmányt fölfüggeszté; a legkitünőbb hazafiakat bitófára ítéltette vagy börtönre vettette, majd széttagolta az országot s igazgatására német és cseh tisztviselőket küldött be és a német nyelvet kényszeríté az országra. A nemzet némán tűrt. Közben a külső események mind jobban bebizonyították, hogy az absolutismus úgy Ausztria mint Magyarország pusztulására vezet. Maga a nemzet, DEÁK FERENCZ, «a haza bölcse» (321. ábra) vezetése alatt szivósan ragaszkodott a pragmatica sanctioban szentesített jogaihoz s az 1848-iki törvényekhez; majd tapasztalván az uralkodó: FERENCZ JÓZSEF jóindulatát, mellőzve a bécsi kormányköröket, egyenesen az ő igazságszeretetére hivatkozott. A kibékülés 1867-ben csakugyan meg is történt. Az 1848-iki alkotmány visszaállíttatott: az ország kormányát a király felelős magyar miniszteriumra bízta, melynek elnökévé GRÓF ANDRÁSSY GYULÁT nevezte ki. Aztán 1867 június 8-án Budán, a nemzet kitörő lelkesedése között, ERZSÉBET királynéval együtt megkoronáztatta magát. Ugyanakkor Magyarország kivánságára Ausztria is hasonló alkotmányt kapott, s a közös államfő alatt álló két birodalomnak egymástól való függetlensége kimondatván, csupán a külföldi képviselet és a hadsereg hagyatott meg közösnek, közös külügy-, hadügy- és e kettőre vonatkozó pénzügyminiszterek vezetése, illetve a két birodalom képviselőházából alakuló s felváltva Bécsben és Budapesten ülésező delegácziók (60–60 tagu bizottság) intézése mellett. Ettől fogva eme biztos alapon fejlődött a nemzet tovább.
322. ábra. Gróf Andrássy Gyula. Eredetije az I. magy. általános Biztosító Társaságnál.
Ezenkívül még egy történelmi kiállítás volt látható: a horvátoké, külön épületben, mintegy kifejezéseül annak a viszonynak, melyben a Szent-László által Magyarországhoz csatolt Horvátország újabban az anyaországhoz áll.
A horvátok 1848-ban, bár csak rövid ideig, szintén a magyarok ellen harczoltak, aztán együtt szenvedték át az absolutismus korszakát. De magyar részről oly általános volt a velök való teljes kibékülés óhaja, hogy az 1867–8. évi kiegyezéskor tiszta lapot ajánlottak fel számukra. Az ez alapon létrejött kiegyezés szerint, a területileg tetemesen, jelesül hét középkori Száva-Drávaközi megyével meggyarapított Horvát-Szlavon-Dalmátország Magyarországgal egy állami közösséget alkot, szemben az osztrák örökös tartományokkal. Közös ügyek: az udvartartás költsége, a védrendszer, pénzügy, vasut, posta-, táviró-, hajózás- és iparügy, melyek Horvátországra nézve is a Budapesten ülésező országgyűlésen intéztetnek el. Ez országgyűlésre a külön horvát tartománygyűlés szintén küld (29, majd 40) követet. A többi ügyekre nézve Horvátország önálló. Felelős kormányát a bán vezeti; a magyar miniszteriumban pedig egy tárcza nélküli miniszter képviseli.
Záradékul ide iktatjuk a magyar király trónjának rajzát. Erről hangzottak el rendületlen alkotmányos érzületével fényes példát mutató, koronás királyunk trónbeszédei; ezen fogadta felséges urunk s azóta gyászosan elhunyt Erzsébet királynénk, a magyarok védőangyala, 1896 június 8-án, azon a napon, a melyen nemzetünk ezeréves multja törvénybe iktattatott, s mint a koronázás évfordulóján, a törvényhozás két házának együttesen megjelent tagjait; szónokuk Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke volt; «Vegye Felséged kegyesen – így szólította meg a királyt örök szépségű beszédében a nemzet nagy szónoka – hálás hódolatát annak a nemzetnek, mely a koronát és az alkotmányosságot soha elválasztani nem tudta. Midőn Felségedet, oldalán a királynéval, a kit e nemzetnek soha meg nem szünő hálája és kegyelete környez, királyi házunk fenséges tagjainak közepette, mint emlékeink és örömeink osztályosát és jövő törekvéseink vezérét megjelenni láttuk . . . . . . lelkünkben fölébredtek a multnak dicsőséges képei, és érezzük, hogy erős a király és a nemzet, midőn érzésekben és törekvésekben egybe van olvadva.»
)
Ezt a trónt küldötte királyunk az imént leírt hódoló ünnepség után történelmi kiállításunkra, a mely annak renaissance kupolacsarnokában nyert, mint az 1867-ben visszaállított alkotmányunk kegyeletes emléke s történelmi kiállításunk záróköve, koronázási zászlók között, méltó elhelyezést.
