ZENE- ÉS SZÍNMŰVÉSZETÜNK.
ZENE- ÉS SZÍNMŰVÉSZETÜNK.
Irta: Benkő Henrik
Irta: Benkő Henrik
HAZÁNK történetének ismerete teljes magyarázatául szolgál a múlt idők zene és színművészeti viszonyainak.
A szépművészetek, az emberi kedélyvilágnak ezen nemes hajtásai a háborúk viharában letörnek, elsorvadnak; és valamint az egyén, a létért való mindennapi közdelmében nem talál elég lelki nyugalmat belső életének megfigyelésére és kiművelésére, úgy egy nép, mely minden anyagi és szellemi erejét nemzeti léteért folytatott küzdelemre kénytelen fordítani, nem fejlesztheti művészetét.
De nem is lehet egy nemzet művészetét annak általános kulturai haladásától elválasztani; a művészet a kultura koronája és ennek arányában fejlődhetik, azért a nemzetek művészeti niveaujának fokmérőjét nem az egyes művészek, hanem a nemzetnek művészeti igényei szolgáltatják, melyek ismét annak általános műveltségi foka szerint váltakoznak.
A mely művészet nem a nemzet közérzületében gyökerezik, az sohasem fog mélyebb nyomokat hagyni annak kulturális életében.
Ha tehát a történelmi korszak művészeti viszonyai hazánkban, a nyugoti kulturnemzetekéivel összehasonlítva, hátramaradást mutatnak, úgy azt nem annyira a magyar faj hiányosabb művészeti érzékének, mint inkább ama sok viszontagságnak kell betudni, melynek a magyar nemzet a honfoglalás óta kitéve volt.
A ki a magyar népet ismeri, tudja, mily gazdag forrása a keresetlen, szívből fakadó költészetnek rejlik az egyszerű földmíves lelkében és gondolkozásában. Ezen költői hajlam, mely nem külső műveltségnek máza, hanem a saját énjébe mélyedő elme önkéntelen megnyilatkozása, kedvező viszonyok között gazdag gyümölcsöt érlelt volna a nemzeti művészet fáján; így azonban még mindég nagyrészt rejtett kincs, melynek napfényre hozása a legjobbak fáradozására méltó.
A történelmi kiállítás zene- és színművészeti részének anyaghalmazában mutatkozott hézag tehát első sorban azon körülménynek tulajdoníthatók, hogy a háborús korszakok alatt ezen művészetek minden valószinűség szerint nem vettek nagyobb fellendülést; másrészt azonban kétségtelen, hogy a városi és kolostori levéltárak pusztulásával sok erre vonatkozó becses anyag semmisült meg, mely a homályt némileg eloszlathatta volna.
A zene- és színművészet bölcsőkorából nem maradtak fenn emlékek, ha csak azon ősrégi hangszereket nem tekintjük azoknak, melyek, miután inkább néprajzi, mint művészeti szempontból bírnak fontossággal, az «Ősfoglalkozások» pavilonjában voltak kiállítva. Ilyenek: a pásztorok hivogató kürtjei, melyek többnyire szarúból, de fából, fakéregből is készülnek, továbbá a tilinkók és ezeknek különböző válfajai, ú. m. a kanász- és pásztortilinkó, (Somogy, Göcsej és Bucses vidékéről); a somogymegyei hosszú furuglyák, fujerák és közönséges furuglyák, melyeken fúrott lyukak segélyével fejlesztik a különböző hangokat, továbbá a duda vagy tömlősíp (tibia utricularis), egy ősrégi hangszer, melyet már a régi görögök, rómaiak és zsidók ismertek és melynek használata belenyúlik még a jelenkorba is. Valószinű, hogy ezen utóbbi hangszer, kombinálva a syrinx-xel (pánsíp), adta meg az eszmét a későbbi orgona szerkezetéhez, mely feltevés abban is nyer támogatást, hogy az orgonát kezdetben szent dudának is nevezték.
Ezen kezdetleges hangszerek, melyek egyrészt a pásztorélet gyakorlati követelményeit, másrészt az egyszerű népnek a zene iránti szerény igényeit szolgálták, nem nyujtanak elég támpontot a honfoglalás utáni első századok művészeti törekvéseinek megítélésére, de későbbi századoknak fenmaradt emlékei határozottan azon meggyőződést kelthetik, hogy a keresztény vallással hazánkba bevonult nyugoti kultura adta meg zene- és színművészetünknek az első erősebb impulzust és hogy ezen művészetek az egyház szolgálatában nyerték első művészi formáikat.
Az egyház mindenkor felismerte a zene titokzatos hatalmát az emberi kedélyre, azért mindenkor szeretettel ápolta, mint olyan eszközt, mely a hitbuzgóság terjesztésére és megerősítésére fölötte alkalmas.
Erre mutat a missalék (misekönyvek) és karénekes szerkönyvek azon gazdag gyűjteménye, mely kiállításunkon a szakemberek figyelmét méltán magára vonta. Ezen gyűjtemény foglalta magába egyházi zenénk legrégibb, hártyára írott emlékeit a XIII., XIV. és részben XV. századból, úgy mint a későbbi nyomtatványokat egészen a XVIII. századig.
Voltak köztük történeti nevezetességű példányok is: egyikök, melyet a Felsőmagyarországi Múzeumegylet (Kassa) küldött be, Nagy Lajos király tulajdona volt, egy másikat pedig Mátyás király készíttette 1496-ban. Ez utóbbit a bécsi Bibliotheca Rossiana küldötte volt be. Egy esztergomi nyomtatott misekönyv 1498-ból (ősnyomtatvány) és az egykor Bornemisza Péter tulajdonát képezett misekönyv szintén figyelemre méltók; az előbbit az esztergomi papnövelde, az utóbbit a nyitrai püspöki könyvtár állította ki.
A lithurgiai énekgyűjtemények közül még különösen nevezetesek a Psalterium chorale czímű énekeskönyvek (1523), az Antiphonariumok(XV. század) és Antiphonalék, továbbá a Gradualék és a Batthyány-Hymnarium a XVI. századból, mely becses példányokkal az esztergomi főegyházmegyei könyvtár, a csíksomlyói Szent Ferencz-rendi zárda, a pannonhalmi főapátság, a győri és szombathelyi papnövelde, a Felsőmagyarországi Múzeumegylet és a szepesi róm. kath. székesegyház gazdagították gyűjteményünket.
Egyházi zenénk ezen régi emlékei megmérhetlen fontosságú kútforrást képeznek a zenénk történetét kutatóra nézve, mely egyrészt az I. Gergely pápa által a VI. században megalapított és a XVII. századig általános érvényben volt énekrendszer szerint írott ú. n. gregorian-éneknek örökbecsű zenekincsét tartalmazza, másrészt pedig a hangjegyírás történetét az ugyancsak I. Gergely által megállapított hangjegyírástól (neuma) egészen a jelen korban használt hangjegyírásig, fejlődésének minden fokozatában feltünteti.
Mindezen felsorolt művek nemcsak beltartalmukkal, hanem külsejökkel is méltán figyelmet kelthettek; legtöbbje díszes, sőt némelyik fényes kiállítást mutat, sokszor művészi kivitelű initialékkal és festésekkel.
A magyar zene mind nagyobb térfoglalásáról az egyházi zene terén is tanuskodik KÁJONI-nak, a Ferencz-rendi szerzetesnek «Cantionale Catholicum» czímű énekgyűjteménye a XVII. századból, valamint POSONI PÁL kéziratos énekeskönyve (1680). Ez utóbbi művet, valamint Kájoninak «Sacri Concentus» czímű énekgyűjteményét (1669), a mikházai Szent Ferencz-rendi zárda, Kájoninak előbb említett művét, magyar orgonafeliratát (1664) és arczképét pedig a csíksomlyói Szent Ferencz-rendi zárda állította ki.
A népies jellegű énekek gyűjteményein kívül azonban mások is voltak használatban, melyek igazolják, hogy a magyarok a külföld nagyobb haladása elől nem hogy el nem zárkóztak, de azt követni is igyekeztek.
Ezek közül tartalmánál fogva legbecsesebb TEUTO PRONA-nak két nagy kötetből álló 1640 körül írott műve, mely a XVI. és a XVII. század legjelesebb zeneíróinak, mint Nicolaus Zangius († 1620), Melchior Vulpius (1560–1616), Hieronymus Prätorius (1560–1629), Thomas Walliser (1568–1648), Heinrich Schütz (1585–1672), de mindenekelőtt ORLANDO LASSO-nak (1532–1594), kit a német Palestrinának neveztek el, nemcsak több 4–8 szólamú, hanem fejlett polyphoniájú műveit is tartalmazza.
A protestáns egyházi zene szintén méltóan volt képviselve kiállításunkon; ott láttuk a «Csurgói Kodex» és a «Kálmáncsai Kodex» czímű énekgyűjtemények későbbi keletű kéziratmásolatait, melyeket a csurgói ev. ref. főgymnasium állított ki.
Mindkét kodexben a hangjegyek neuma-alakúak és négysoros vonalrendszerre írvák kulcsok nélkül. Ezekhez sorakozott HUSZÁR PÁL-nak «Az keresztyén gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok» czímű nyomtatott énekeskönyve (1574), mely az eperjesi evangelikus Collegium tulajdona és SZENCZI MOLNÁR ALBERT «Sz. Dávid királynak és prófétának százötven zsoltára» czímű műve (Herborn 1607), mely azon dallamokat tartalmazza, melyeket Goudimel Kolozs franczia hugenotta (1505–1572), Marót Kelemen (1495–1544) és Béza Tivadar (1519–1605) franczia költők verseire részint szerzettek, részint alkalmaztak. E mű, nyelvezetének zamatossága és fejletteb verstechnikája, de a fent említett dallamok révén is oly közkedveltté vált, hogy megjelenése óta több mint száz kiadást ért.
A XVI. században a katholikus egyházi zene terén egy nevezetes újítás jött létre, mely annak későbbi rohamos fejlődését nagyban előmozdította és részére a fölényt más egyházak zenéjével szemben mind a mai napig biztosította; ezen újítás az instrumentális zene behozatala volt, mely a velenczei születésű ANDREA GABRIELI, a velenczei dóm orgonistája (1510–1586) és ennek híres unokaöcscse és tanítványa GIOVANNI GABRIELI (1557–1613) kezdeményezésére történt.
A kifejezés eszközeinek ilyetén kibővülése természetszerűen a forma kiszélesbülését is maga után vonta és a zeneköltők legjelesebbjei most már vetélkedve igyekeztek ezen keretben a kath. egyház zenekincsét gazdagítani. Így létesült az egyházi stilű remekművek azon sorozata, mely Händel, Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Cherubini, Mendelssohn stb. legmagasztosabb alkotásait foglalja magában.
Ezen fényes nevek mellé sorakozik a pozsonyi születésű HUMMEL NEP. JÁNOS-é (1778–1837), ki mint zongoraművész és zeneköltő világhírre tett szert. 1803–1811-ig Magyarországon működött, mint Esterházy herczeg karmestere, de életének legnagyobb részét külföldön töltötte, hol neki mindenkor a legnagyobb dicsőség jutott osztályrészül. 1820-ban, mint karmester Weimarba ment és csekély megszakításokkal ott is tartózkodott 1837-ben bekövetkezett haláláig. Kiállításunkon a weimari nagyherczeg főintendaturája tulajdonában levő olajfestésű arczképe (l. a 497. ábrát) és rendjelei voltak láthatók.
497. ábra. Hummel N. János. Kiáll. a weimari nagyherczeg fő-intendaturája.
Az egyházi zene fejlettebb formáinak magyar művelőiről csak igen gyéren számol be a történelem. Neveik és műveik a külföldi hatalmas produktió nyomása alatt nagyrészt a feledés homályába merülhettek. Kiállításunkon az egyházi zene újabb művelői közül még csak ARNOLD GYÖRGY, az 1840 körül élt szabadkai karnagy volt képviselve egy négykötetű «Historisch-musikalisch-biographisches Tonkünstler-Lexikon», «Valódi éneklő» czímű énekgyűjteménye, «Sparta» czímű, 2 karra, zenekarra és orgonára írt miséjének vezérkönyve, egy «Halotti mise», egy Te Deum és egy Offertorium által; ezen gyűjteményt kiegészítette három latin nyelvű levél 1826 és 1831-ből, melyek a római pápa által történt kitüntetésére vonatkoznak. Mindezen tárgyakat kiállította páczód-iklódi Szabó Sándorné, Szabadkáról.
A színjáték terén az egyház szintén érdemeket szerzett, habár annak művészetté való fejlődésétől távolabb állott. Tevékenysége ezen irányban vallásos színjátékok, ú. n. «Mysteriumok» rendezésére szorítkozott, melyeket papok adtak elő a templomokban latin nyelven. Ezen előadások a hitbuzgalom terjesztésére és megszilárdítására szolgáltak. Később kar- és magánénekekkel is kötötték egybe, mely alakban a mysterium a későbbi »Oratorium» alapvonalait mutatja fel. Idővel a mysteriumok a templomokból kiszorultak és nyílt utczákon és tereken adattak elő és mindinkább világi elemekkel vegyítve, részint átmentek az «iskolai színjátékokba», melyeknek, ha nem is kizárólagosan vallásos, de mindég erkölcsös tartalmú előadásait az iskolák vezetői rendeztek növendékeik közreműködésével, részint pedig egészen a durva bohózatosságig elfajultak. A XVI-ik században felmerült elkeseredett vallási vitákat a színpadra is átvitték; ezen kor felfogását és hangulatát jellemzi az Erdélyben Válaszúton színre került «Debreczeni hitvita» ismeretlen szerzőtől és SZTÁRAY MIHÁLY-nak ötfelvonásos színműve, «Igaz papság tiköre» 1559-ből. Mindkét mű a katholikusok ellen fordul.
Az egri érsekmegyei könyvtár által kiállított XV-ik századbeli kézirat öt, német és latin nyelven írt mysteriumot tartalmaz dallamokkal, melyeknek irálya még régibb származásra enged következtetni, tehát a mysteriumi színjátékok egyik legrégibb feljegyzésének tekinthető és már ezen szempontból is rendkívüli érdekességgel bír.
Világi zenénk emlékei nem nyúlnak annyira vissza a ködös múltba, mert régi népdalaink nagyrészt elvesztek, vagy talán fel sem jegyeztettek; így tehát a zene múltjának kutatásában csak a «históriás énekek»-ben találunk ismét biztos talajra. Mint a históriás énekek legkiválóbb szerzője első sorban TINÓDI SEBESTYÉN említendő; a XVI-ik századnak ezen híres lantosa históriás énekeit «Cronica» czímű művében bocsátotta közre (Kolozsvár 1554), melynek egy példányát az Erdélyi Múzeumegylet állította ki. Habár ezen «históriák» szövege kevés költői szépséggel dicsekedhetik is, a bentfoglalt 25 dallamot annál több lendület és mély érzés jellemzi; a legkiválóbb közülük az «Egör historianac 1. részé»-hez szerzett dallam, mely mai hangjegyekre átírva alább következik:
Ugyancsak a XVI. századból származnak a magyar palotászenének legrégibb kiállított emlékei, melyek «Passamezzo ongaro» czím alatt Strassburgban adattak ki (1572, 1577), míg az úgynevezett «lanttáblázatok» a XVI-ik században európaszerte dívott más táncznemek, de előjátékok és fantáziak gyűjteményét is tartalmazzák; a kiállított ilynemű gyűjtemények közül, melyeknek szerzői a lantvirtuozok voltak, megemlítendők első sorban a magyar születésű BAKFARK BÁLINT (1507–1576) híres lantvirtuoznak «Harmoniarum Musicarum in usum Testudinis Factarum» czímű, olasz tabulatura szerint írott műve (Antverpiae, 1569), mely Clemens non papa, Nicolaus Gomberth, Archadelt stb. művei mellett három, Bakfarknak tulajdonítható fantáziát is tartalmaz, melyek a lantirodalomnak legkiválóbb termékei közé sorolhatnók (l. a 498. ábrát).
498. ábra. Részlet Bakfark Bálint 3 szólamú fantáziájából. Kiállította: Gróf Apponyi Sándor.
BAKFARK JÁNOS-tól közölnek egy-egy művet a franczia tabulatura szerint írott Thesaurus Harmonikus divini Laurencini Romani . . . per Johannem Bapt. Besardum Vesontinum (Coloniae Agrippiane, Anno MDCIII.) és a Luculentum Theatrum musicum (Lovanii MDLXVIII.), melyeket a lőcsei evang. egyházközség állított ki.
Figyelmet érdemel továbbá egy, szintén a lőcsei evang. egyházközség által kiállított kéziratos könyv, mely orgonatáblázatos írásmódja után itélve, valószinűleg a XVII. századból származik; ezen kézirat praeambulumok, fugák, dalok, tánczok, mint az Allemanda, Currante, Ballo és Sarabande mellett kilencz «Chorea» nevezetű tánczdarabot is tartalmaz, melyeknek egyike, mint «Chorea hungarica» szerepel, mely a népies dalokból fejlődött magyar tánczzene egyik legrégibb feljegyzésének tekinthető.
)
A magyar tánczzenének legintensivebb fejlődése azonban a XVIII. századra és a XIX. század elejére esik szoros kapcsolatban LAVOTTA JÁNOS, CSERMÁK ANTAL és BIHARI JÁNOS nevével. Az ezen irányban szerzett érdemek oroszlánrésze minden kétségen kívül LAVOTTA JÁNOS (1764–1826) nevéhez fűződik, ki gazdag inventióval és tősgyökeres magyar érzéssel írott nagyszámú műveivel a magyar tánczzenének új lendületet adott. Kiállításunkon a magyar népies irányú zeneszerzők ezen kimagasló alakja a budapesti Nemzeti Zenede tulajdonát képező számos kézirata és olajfestésű arczképe által (500. ábra) volt képviselve.
500. ábra. Lavotta János. Kiállította a Nemzeti Zenede.
A nem magyar származású, de érzésben és gondolkozásban teljesen magyarrá lett CSERMÁK ANTAL († 1823) szintén számos művel gazdagította a magyar zeneirodalmat; kiállításunkon kéziratainak a «Nemzeti Zenede» által kiállított gazdag gyűjteményét láthattuk (l. az 501. ábrát).
)
A Magyar Történelmi Képcsarnok kiállította BIHARI JÁNOS (1769–1827) nagyhírű czigányprimás és zeneszerző olajfestésű arczképét (502. ábra), mely alá a festő e szavakat írta: «A magyar czigányok közt – Orpheus.» Ő volt az, a ki a Barna Izsónak, II. Rákóczy Ferencz udvari zenészének tulajdonított és a híres Czinka Panna által terjesztett Rákóczi-nótát indulóvá alakította át.
502. ábra. Bihari János. A Magy. Történelmi Arczképcsarnokból.
A magyar népies zenének ezen kimagasló művészek által történt fejlesztése mellett a XVIII. század a klasszikus zene terén is fontos szerepet juttatott hazánknak: HAYDN JÓZSEF (1732–1809), a symphonia nagymestere, ki nem Magyarország határain belül született ugyan, de életének legproduktivabb és sikerekben leggazdagabb szakát (1761–1790) hazánkban töltötte, mint a művészetet kedvelő Esterházy herczegek zenekari igazgatója, ezen idő alatt írta világhírű műveinek javarészét, mi által a művelt világ figyelmét nem kis mértékben Magyarország felé irányította.
Kiállításunkon több kézirata volt látható, ú. m. egy Divertimento, egy Madrigal és két Symphonia (503. ábra). Kiállította Esterházy Pál herczeg.
)
A XVII. és XVIII. század nemcsak a zene, de a szinészet terén is lényeges haladást hozott létre hazánkban.
A XVII. század elején ugyanis már hivatásos szinészekből alakult társulatok kezdtek működni, a mi a színműirodalomnak is nagyobb lendületet adott, mely tárgyait most már az életből és a történelemből is merítette. A kiállított két Comico Tragoedia, az egyik ismeretlen szerzőtől 1699-ből, a másik Felvinczi Györgytől, a hasonló régibb eredetű művekhez képest, már tetemes haladást mutat úgy a nyelvezetben, mint a dialogban. Az erdélyi származású FELVINCZY GYÖRGY irodalmi működésén kívül más, hazánk színészetének magyar irányban való fejlesztése körül még sokkal nagyobb érdemeket szerzett. Ő volt az első, a ki magyar színtársulat szervezésére vállalkozott, mely czélra I. Lipót császár és királytól 1696-ban engedélylevelet kapott és ezzel megtörtént az első lépés arra, hogy hazánkban a sok idegen, többnyire német színtárulat mellett, a magyar színművészet is tért foglalhasson.
Énekkel egybekötött színielőadások hazánkban csak a XVIII. század elején honosodtak meg, még pedig több, a művészetet nemcsak kedvelő, de anyagi áldozatok árán is pártoló főúr által, kik a színművészet emelésére tetemes összegeket fordítottak. Sajnos ugyan, hogy az Esterházyak, Károlyiak, Erdődyek és mások által építtetett magánszinházakban többnyire külföldi, különösen olasz, német és angol színtársulatok működtek, de nem szabad kicsinyelnünk azon előnyöket sem, melyek a mienknél sokkal fejlettebb külföldi színművészet megismerése által saját művészetünkre háramlottak. Másrészt azonban nem tagadható, hogy a nagyobb pártfogásnak örvendett német színtársulatok között a zsenge korát élő magyar színészet alig tudta életfeltételeit feltalálni és tényleg csodálnunk kell azon úttörők lelkesedését és szívósságát, kik ily viszonyok között a német színészettel folytatott harczban ki nem fáradtak, míg igazságos ügyüket győzelemre nem vitték.
A XIX-ik század elején a magyar színészet ügye még kevés vígasztalót mutatott. Pesten és Pozsonyban állandó német szinház állott fenn, hol igen jó operaelődásokat is rendeztek, mi által a közönség érdeklődését és áldozatkészségét csaknem teljesen maguk felé terelték, míg a magyar színművészet a közönség indolentiájával küzdve, a német múzsa fenhatósága alatt alig hogy tengődött. Csupán Kolozsvár volt képes a magyar színészetnek állandó otthont adni, hol 1821-ben, márczius 11-én nyitották meg a magyar szinházat.
Az ország szíve azonban, a főváros, még mindég a német múzsának hódolt és minden jel arra mutatott, hogy a magyar színművészet az idegen áramlatok polypkarjai között fogja zsenge életét kilehelni, midőn 1825-ben Széchenyi István gróf a «magyar tudós társaság»-ot megalapította és ezen ténynyel nemcsak a tudomány és irodalom, hanem a művészet későbbi nem várt fellendülésének alapját is megvetette.
Azon lelkesedés, mely a «legnagyobb magyart» a közügyek iránti nemes áldozatkészségre késztette, átragadt a magyar nemzet minden rétegére; a nemzeti eszme a közérzületbe ment át és minden téren érvényesülni kivánt.
Így a zene és szinművészet terén is. A Nemzeti Szinház felépítésének terve, mely már régebben felmerült ugyan, de a megvalósulástól még nagyon távolnak látszott, a közóhaj által erősen támogatva, ténynyé vált és ezzel a magyar színészet ügye oly fordulóponthoz ért, mely végleges győzelmét immár kétségtelenné tette.
A pesti Nemzeti Szinház építését 1835. szept. 26-án kezdték meg a Grassalkovich Antal herczeg által e czélra ajándékozott telken és már 1836. aug. 6-án tarthatták meg a bokrétaünnepélyt, melynél Földváry Gábor, Pestmegye másodalispánja mondott beszédet. Ezen ünnepélyt a lelkesedés valóságos nemzeti ünneppé avatta.
1837. év július havában a színészeti választmány a Nemzeti Szinház drámai igazgatójául Bajza Józsefet, zenészeti igazgatóul Mátray Gábort és titkárrá Szigligeti Edét választotta meg. A szinházat megnyitották 1837. aug. 22-én VÖRÖSMARTI MIHÁLY Árpád ébredése czímű ez alkalomra írt előjátékával és SCHENK EDE Belizár czímű öt felvonásos szomorújátékával. E megnyitó előadás színlapja kiállításunkon látható volt.
A szinészetnek ezen korszaka szolgáltatta a legbővebb anyagot szinészeti kiállításunknak. Azon művészek közül, kik megnyitáskor a Nemzeti Szinház tagjai voltak, arczképeik által a következők voltak képviselve:
LENDVAY MÁRTON (1807–1858), ki sok viszontagság után nejével, a szintén híressé vált HIVATAL ANIKÓ-val Kassán működött mindaddig, míg a Nemzeti Sznházhoz szerződött, melynek egyik oszlopos tagja volt haláláig.
BARTHA (Magyar) JÁNOS (1898–1852). Pályafutását mint szabó kezdte egy vándortársulatnál, de a színipályára való hivatottsága csakhamar kitünt. A Nemzeti Szinház megnyitása előtt Pozsonyban, Kassán és Budán működött.
SZIGLIGETI EDE (családi nevén Szathmáry József) (1814–1878) 1834-ben a budai színtársulathoz szerződött, de mint színész nem igen aratott babérokat. Annál nagyobb érdemeket szerzett mint színműíró.
Első művét 1834-ben, tehát húsz éves korában írta, ezt sűrű egymásutánban követte hatalmas sorozata a drámai műveknek, melyeknek legnagyobb része műsoron van. Kiállításunk az író két arczképén és több ereklyéjén kívül annak nyolcz eredeti színműkéziratát is bemutatta: úgymint: Gyászvitézek (új kidolgozás 1846), Liliomfi (1849), A nagyapó (1851), A mama (1856), Fenn az ernyő nincsen kas (1857), Mátyás király lesz (1858) Nőuralom (1861), A lelencz (1863).
EGRESSY (Galambos) GÁBOR (1807–1866) egyike volt a legnagyobb tragikusoknak, ki mint Hamlet, Lear, Othello, VIII. Henrik stb. aratta legnagyobb diadalait. Meghalt a színpadon, hirtelen, 1866-ban, Brankovics György előadása alatt, melyben ő a czímszerepet játszotta.
EGRESSY BENJAMIN (1813–1851) mint színész, színműíró, fordító és zeneszerző egyaránt kitűnt. 1837-ben tagja lett a Nemzeti Szinháznak. Ő írta a Báthory Mária, Hunyadi László és Bánk bán operák szövegét, valamint a «Szózat»-nak dallamát. A szabadságharczot végig küzdötte, de a komáromi kapituláczió után visszatért a Nemzeti Szinházhoz.
DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA, a nagyhírű szín- és énekművésznő (1795–1872) naplójának eredeti és teljes kézirata által volt képviselve. Déryné már 14 éves korában lépett a szinipályára. Férjétől, kivel 18 éves korában egybekelt, csakhamar elvált és bejárta a nagyobb vidéki városokat, hol folytonos ünnepeltetés között működött és a közönséget úgy színjátékával, mint művészi énekével valóságos lázba ejtette. A Nemzeti Szinház megnyitásakor oda szerződött, de némi surlódások következtében azt már a következő évben elhagyta és ismét vidéken működött 1852-ig, mely évben a művészi pályáról visszalépett és férjéhez visszatért, annak halála után pedig Miskolczon élt elvonultan a világtól, 1872-ben bekövetkezett haláláig. Naplóját, mely korának művészeti viszonyaira élénk világot vet, életének ez utolsó szakában írta.
KÁNTORNÉ ENGELHARDT ANNA (1791–1854), színészetünk e kimagasló alakja, sohasem volt tagja a Nemzeti Szinháznak, mert szándékolt szerződtetése egy félreértés következtében meghiúsult. Az erre vonatkozó levelezések, úgymint a nagyhírű művésznőnek aquarell miniatur-arczképe és egyéb ereklyéi kiállításunkon láthatók voltak.
Azon drámai művészek közül, kik a Nemzeti Szinház megnyitása után léptek annak kötelékébe, csak TÓTH JÓZSEF (1823–1870) színész és színműíró volt arczképe által képviselve. A Nemzeti Szinházhoz szerződött 1850-ben, de mint színműíró és fordító is kiváló érdemeket szerzett.
)
Színészeti kiállításunkat kiegészítették a színművek és érdekes színlapok gyűjteménye. Az előbbiek közül megemlítendők Szigligetinek kézirata (504. ábra), továbbá GAAL JÓZSEF-től a Peleskei nótárius 1839-ből és NAGY IGNÁCZ-tól a Tisztújítás 1845-ből; az utóbbiak közül több selyemre nyomtatott és párnaszerűen összevarrott színlap a XVIII. és XIX. századból, továbbá a pesti Nemzeti Szinház megnyitási előadásának, valamint az 1848. évi márczius 15-iki színlapja, mely történelmi nevezetességű napon KATONA JÓZSEF Bánk bán-ja került színre. A magyar színészet ügye a Nemzeti Szinház létrejöttével biztos révbe jutott ugyan, de azért a jeles művészgárdának még igen sok megfeszült törekvése és lelkesedése volt szükséges ahhoz, hogy a magyar színművészet feltétlen uralmát a fővárosban végleg biztosítsa. Azonkívül az intézet falain belül is merültek fel ellentétek; különösen az operai előadások beillesztése a műsorba hintette el a belviszály magvát a két műfaj személyzete között, kik az elsőbbségért versenyeztek, mely versengés azonban nem mindég a művészet lobogója alatt történt.
E kérdés, mely annak idején sokat foglalkoztatta az érdekelteket, érdeklődőket és a sajtót, 1885-ben a m. k. Operaház felépítésével végleges elintézést nyert.
A nemzeti újjáébredés korszaka nemcsak a színészetre, de a magyar irányú zeneművészetre is rendkívül termékenyítőleg hatott. Zeneegyletek alakultak úgy a fővárosban, mint a vidéken, melyek zeneiskolákat alapítottak. MÁTRAY (Rothkrepf) GÁBOR az első magyar szépirodalmi lapot indítja meg Regélő és Honi művész czím alatt; DÖMÉNY SÁNDOR kiadja az első magyar nyelvű zongoraiskolát, BARTAY ANDRÁS a Magyar Apollo czímű első magyar zeneelméleti művet.
A magyar zeneművészet legerősebb megnyilatkozását azonban ERKEL FERENCZ működésében találjuk fel.
Erkel Ferencz született 1810. évi november hó 7-én Békés-Gyulán. A harminczas évek elején már feltűnést keltett Kolozsvárott, úgy remek zongorajátéka, mint alapos zenei tudása által, olyannyira, hogy az ottani hangversenyzenekar karnagyául választotta; 26 éves korában a pesti német színházhoz szerződött, mint másodkarmester, a pesti Nemzeti Szinház megnyitása utáni évben pedig ezen intézethez, mint első karmester. Első dalműve, Báthory Mária, 1840. augusztus 8-án került színre a Nemzeti Szinházban és óriási sikert aratott. E dalművel szerzője rálépett azon útra, melyen haláláig tétovázás nélkül előre haladt a saját és hazája dicsőségére és a magyar dalműirodalom megteremtése és továbbfejlesztésére, mert az előbbi kisérletek ezen téren, mint RUZSITSKA: Béla futása, vagy BARTAY ANDRÁS: Aurelia, és Csel czímű operái, nem voltak képesek maradandó hatást elérni.
1844. január 27-én került színre Hunyady László, mely operának leírhatatlan sikerét legjobban bizonyítja azon körülmény, hogy e dalmű eddig már közel 300-szor került színre telt házak előtt és még most is állandóan a m. kir. Operaház műsorán van.
Az első előadás személyei a következők voltak: V. László: Havi; Cillei: Füredi; Gara: Udvarhelyi; Erzsébet: Schodelné; Hunyadi László: Pecz; Hunyadi Mátyás: Éder Lujza; Mária: Molnár Leopoldina; Rozgonyi: Egressy B.; egy hölgy: Hubenay Jánosné.
A híres Hunyady-nyitány, mely úgy tartom, mint formatökély tekintetében még most is mintaképe a magyar nyitányoknak, csak a következő évben készült el, míg Gara Mária nagy áriáját a III-ik felvonásban a híres fuvola-kadencziával Erkel csak 1847-ben írta Hollósy Kornélia és Doppler számára. Az első előadás nagy sikere mindég hű kísérője maradt ezen legnépszerűbb magyar dalműnek és hű maradt hozzá hazánk határain kívül is, midőn 1895. október 27-én először színre került Prágában németül, Erkel Sándor (a szerző fia) vezetése alatt.
1844. július 2-án mutatta be Erkel Ferencz a Nemzeti Szinház közönsége előtt Kölcsey szövegére írt Hymnus-át, mely azóta a nemzet köztulajdona lett.
Ezután Erkel soká pihentette tollát, mert Bánk bán-jával, mely első előadása óta szintén állandó műsordarabja a magyar színpadoknak és melynek hatását sem az idő, sem a változó ízlés nem bírja csökkenteni, csak 1861. márczius 9-én lépett közönség elé. 1862-ben került színre Sarolta, 1867-ben Dózsa György. Későbbi dalművei, mint: Brankovics György (1874), Névtelen hősök (1880), István király (1885), valamint működése mint az Orsz. M. Kir. zeneakadémia igazgatója és tanára, a jelen munka keretén kívül esnek; csak röviden legyen megemlítve, hogy Erkel Ferencz haláláig, mely 1893. június hó 15-én következett be, mindég a korral haladt és sem az élet viszontagságai, sem kortársainak hálátlansága, melyet gyakran tapasztalnia kellett, nem voltak képesek teremtő erejét és munkakedvét megzsibbasztani és őt az általa helyesnek felismert útról leterelni.
)
Erkel Ferencz működésének nagy jelentősége kiállításunkon méltó kifejezést nyert; kiállítva voltak: a Báthory Mária, Hunyady László (505. ábra) és Bánk bán czímű dalműveknek eredeti vezérkönyvei, valamint a szerző újabbkori olajfestésű arczképe, azonkívül három aczélmetszetű arczképe 1841-ből, 1861-ből, 1878-ból.
Zeneművészetünk másik főoszlopa, LISZT FERENCZ (1811–1886) kiállításunkon életnagyságú arczképe és néhány kézirata, úgymint a Rákóczy-Symphonia és több magántermészetű levél által volt képviselte (l. az 506. ábrát).
)
Liszt Ferencz jelentősége nemcsak a magyar, de az egész világ zeneművészetére nézve egész irodalmat teremtett és kellő méltatást nyert. Habár művészi ténykedésének súlypontja nem hazánkban volt, mégis megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a magyar zeneművészetnek az által, hogy felülmúlhatatlan művészetével bemutatta a magyar zenét a külföldnek. Zongora-átiratai (Rhapsodiái) a magyar zenét hangversenyképessé tették a külföldön is és az érdeklődést hazánk iránt a legszélesebb körökben felkeltették. Pesten először hangversenyezett 1839-ben, ugyanazon lelkesedést és bámulatot keltve, mely őt hangverseny-körutain folyton kísérte. Aggkorában visszatért hazájába és Budapesten, mint az Orsz. M. Kir. Zenekadémia igazgatója és tanára működött. Meghalt 1886-ban Bayreuthban.
Nagyon természetes, hogy két oly titán mellett, minő Erkel Ferencz és Liszt Ferencz a zeneművészet terén volt, kortársaik dicsősége elhomályosult. Hogy mégis voltak, a kik a magyar dalmű terén némileg érvényesülni tudtak, mutatja azon őszinte törekvést, mely a nemzeti ügy minden irányban való felkarolását czélozta. Első sorban Doppler Ferenczet kell említenünk azon magyar operaszerzők közül, kik Erkel mellett számottevő módon gyarapították operairodalmunkat. DOPPLER FERENCZ (1818–1883) Lembergben született, de teljesen magyarnak vallotta magát és műveiben tényleg sok magyar érzés nyilvánul. 1847-ben került előadásra Benyovszky czímű operája Hollósy Kornéliával és nagy sikert aratott. Ilka czímű népies dalműve, mely 1849-ben került színre, még most is megállja helyét az Operaház műsorán. Az 1850-ben előadott Vanda, valamint az előbb említett dalművek eredeti vezérkönyvei kiállításunkon láthatók voltak.
THERN KÁROLY (1817–1886), kinek Gizul, Tihany ostroma és A képzelt beteg czímű dalművei a 46-os években a Nemzeti Szinházban előadattak, operáival nem tudott tartósabb sikert elérni; szerencsésebb volt Peleskei nótáriusával és a Fóthi dallal, mely csakhamar nagy népszerűségre tett szert. A fent említett három dalműnek eredeti vezérkönyvei, valamint a szerzőnek olajfestésű arczképe kiállítva volt.
MOSONYI (Brand) MIHÁLY (1814–1870), mint zenetanár igen nagy érdemeket szerzett. Két dalműve közül, melyeknek eredeti vezérkönyvei kiállítva voltak, csak a Szép Ilonka került színre 1862-ben, míg a másik, az Álmos, sohasem látott napvilágot. Egyes részleteket Káldy Gyula mutatott be ebből a dalműből a közönségnek, mikor a Zenekedvelők Egyesülete hangversenyeinek vezetését átvette. Kiállított vezérkönyvein kívül olajfestésű arczképe is diszített tárlatunkat.
Kiállítva voltak még a következő magyar dalművek eredeti vezérkönyvei: A kúnok és Marsinay Erzsébet Császár Györgytől, Csel Bartay Andrástól, Tudor Mária és A fogadott leány Bognár Ignácztól, A debreczeni biró Böhm Gusztávtól, Tündérlak Magyarhonban Szerdahelyitől, azonkívül Huber Károlynak Székely leány czímű operája és Ruzsitska J. Zrinyi czímű operájának nyitánya.
Ezen dalművek legtöbbje színre került, de tartósabb siker nélkül.
Hogy a magyar zene iránt a külföldi művészek is érdeklődtek, mutatja BERLIOZ HECTOR, a híres franczia zeneszerző és instrumentator Rákóczi-indulója, melynek eredeti vezérkönyve szintén ki volt állítva (l. az 507. ábrát).
)
Berlioz 1846-ban Pesten is megfordult. Ezen alkalommal meghallotta a Rákóczi-indulót, melynek erőtől duzzadó rhytmusa és dallama oly benyomást tett reá, hogy nyomban hozzáfogott annak átdolgozásához és hangszereléséhez. Ezen alakban nemzeti indulónk bejárta a világnak csaknem összes hangversenytermeit, mindenütt a legnagyobb lelkesedést keltve. Eredeti vezérkönyvét Berlioz az által nagyrabecsült Erkel Ferencznek adta emlékül, kinek fiai azt a történelmi kiállítás rendelkezésére bocsátották.
SZÉKELY IMRE (1823–1887), ki mint zongoraművész és zeneszerző kiváló helyet foglalt el művészeink között, leginkább magyar zongora-ábrándjai révén szerzett nagy népszerűséget. Kiállítva volt több eredeti kézirata és olajfestésű arczképe.
Azon nagy fellendülés, mely a XIX. század első felében a magyar operairodalom és zene terén mutatkozott, élénk bizonyságául szolgál a magyar zene fejlődőképességének és a jövőre nézve a legszebb reményekre jogosított. Hogy a jövő a multnak igéretét nem teljesítette, annak kell, hogy valóban mélyen fekvő okai legyenek, melyeknek megvilágítása azonban ezen mű keretében nem lehetséges. De mindenesetre nagy kára a magyar zenének azon körülmény, hogy évszázadokon át majdnem kizárólagosan a czigányok tolmácsolásában, tehát idegen felfogással és érzéssel vegyítve jutott hallomásra és ez által a magyarnak zenei érzése és nyelvének zenéje között oly ellentéteket fejlesztett, melyeknek megszűnése nékül a magyar zenének egészséges és nagyobbmérvű fejlődése alig lehetséges.
Előadó művészeink közül még a következők voltak arczképek által képviselve:
HOLLÓSSY KORNÉLIA (1827–1890), a «nemzet csalogánya», ki tanulmányai befejezte után a külföldön szerzett babérokat, 1846-ban a pesti Nemzeti Szinházhoz szerződtették. Ez időtől kezdve, – másfél év leszámításával, mely idő alatt a varsói operához szerződött – állandóan tagja volt a Nemzeti Szinháznak mindaddig, míg a színpadtól végleg vissza nem vonult (1862). Hangversenyeink is alig voltak Lenkovicsné Hollóssy Kornélia nélkül elképzelhetők.
SCHÓDELNÉ ROZÁLIA (1811–1850) énekelni későbbi férjétől és Olaszországban tanult, a pesti Nemzeti Szinház megnyitásakor már kész művésznő volt. A színpadtól 1848-ban Normával vonult vissza.
HEGEDÜS LAJOSNÉ BODENBURG LINA (1837–1859) drámai művésznő, ki énekszerepekben is kitünően bevált, 1858-ban lépett a Nemzeti Szinház kötelékébe. Sajnos, már 1859-ben, néhány napig tartó betegség sírba vitte a hozzá fűzött szép reményeket.
A kiállított számos vonós hangszer közül a legrégibb egy Viola-d’amour a XVII. századból és a vonós hangszerek ugyanazon családjához tartozó két Viola di Bordone. Több igen érdekes hegedű a leghíresebb XVII. századbeli olasz hegedűkészítők, mint Antonius Stradivari, Guarnerius, Gaspar da Salo és más külföldi mesterek készítményeként szerepelt. Magyar gyártmányt csak hármat mutathattunk be, ezek: egy hegedű és gordon (nagybőgő) THIR ANTONIUS-tól a XVIII. századból és egy tánczmesterhegedű TEUFFELSDORFER-től Pesten (XIX. század).
A fúvóhangszerek közül legtöbb érdeklődést keltett a tárogató, ezen specziális magyar hangszer, melynek csodás hatásáról régi írók lelkesedéssel emlékeznek meg.
Ezen hangszer fából készült és alakra az oboához hasonlít, csakhogy ennél sokkal öblösebb és a tölcsér felé erősen tágul. Fúvása, mely mint az oboánál, valószinűleg nádfúvó segélyével történt, igen nagy erőt igényelhetett és hangjának hatása és hordereje, külseje után ítélve, bizonyára felülmult minden más fafúvóhangszert. A kiállított példány 11 billentyűvel, 6 lyukkal és a tölcsér körül szintén négy lyukkal van ellátva, tehát a tárogatónak már igen fejlett alakját mutatja. Jelenleg már nincs használatban. (Az újabban tett kisérletek a tárogató feltámasztására nem igen kecsegtetők, mert a hangszeren oly lényegbe vágó változtatások történtek, hogy belőle alig maradt fenn egyéb a névnél.)
A többi fúvóhangszer: mint egy flauto dolce 1508-ból, úgymint két tibia berecynthia a fuvolának egy másik most már ismeretlen válfaja, azonkívül két ívalakra hajlított angol kürt a XVIII. század elejéről, négy fagott a XVIII. századból és két clarifon, könyökszerűen hajlított hangszer klarinétszerű fúvóval, ismeretlen eredetüknél fogva nem engednek következtetni saját hangszeriparunk multjára, ép oly kevéssé, mint a kiállított rézfúvóhangszerek.
A billentyűs hangszerek több érdekes példányát láthattuk, úgymint: négy kis hordozható orgonát a XVI., XVII. és XVIII. századból, valamint két zongorát a XVIII. századból, melyeknek egyike asztalalakú, másika pedig szárnyas volt.
Azon általános benyomás, melyet a történelmi hangszerkiállítás a szemlélőre tett, hangszeriparunk multjának nem nagyon kedvezett, mert a külföldi készítmények túlnyomó többsége nemcsak hazai produkcziónk csekély voltát bizonyítja, hanem azon fölényt is, melylyel a külföldi, nevezetesen olasz mesterek, készítményei minőségük folytán hazánkban is bírtak.
Annál nagyobb megelégedéssel tekinthetünk azonban hangszeriparunk jelen állapotára, mely néhány évtized alatt a multnak mulasztásait majdnem teljesen pótolta.
