1. I. József. (1705–1711.)
1. I. József. (1705–1711.)
Trónra lépte. Változások a kormányban, Békekötési kisérletek. Rákóczy viszonya XIV. Lajoshoz s a bajor választóhoz. Az országgyűlést átteszi Szécsénybe. A pudmericzi, máskép vöröskői csata. Rákóczy fegyverszünetet akar kötni, A szécsényi gyűlés. Rákóczy fejedelemmé választása. A szövetségi kormány megalakulása. A vallásügy rendezése. Egyéb végzések. Ismételt békealkudozások. Erdélyi viszonyok. Rákóczy Forgách Simont, az udvar Herbevillet Erdélybe küldi. Rákóczy országgyűlést hirdet Gyula-Fejérvárra. A zsibói kudarcz, Erdély elvesztése. Déva eleste. Bottyán hadjárata a Dunán-túl. A miskolczi gyűlés. Sennyey István kanczellár. A pénzügy rendezése. A jezsuiták ügye. Fegyverszünet. Rákóczyt neje meglátogatja. Wratizláv közbenjárása. Békealkudozások. A fegyverszünet meghosszabbitása. A békekisérletek meghiusulása. Ujabb hadjárat. Rákóczy beveszi Esztergomot. Rabutin megszállja Kassát. Starhemberg visszaveszi Esztergomot, elfoglalja Kapuvárt a Rábaközt és Kőszeget. Andrássy István báró győzelme Győrvárnál. Bottyán átveszi a dunántúli hadak vezérletét. A rozsnyói gyűlés. Alkudozások XIV. Lajossal a szövetség megkötése iránt. A pénzügy. Adókivetés. Forgách rabsága. Sunderland angol követ megkisérli a béke megkötését. A királypárti főrendek előterjesztése. I. József kiáltványa. Rákóczyné szökése. Az 1707. évi dunántúli hadjárat. Rabutin sikertelenül ostromolja Simontornyát és Csobáncz várát. Starhemberg és Ebergényi hadainak egyesülése. Pekry Lőrincz sikeres hadjárata Erdélyben. Az erdélyiek Rákóczyt fejedelemmé választják, A „nemesek társulata”. Rákóczy elhagyja Erdélyt Az ónodi országgyűlés. Rákóczy előterjesztései. Széchenyi érsek és Szirmay jószágainak elkobzása. Bizottság a sérelmek följegyzésére. A pénzügy rendezése. A thuróczi ügy. Rakovszky lekaszabolása. Okolicsányi lefejezése. Thurócz-megye bünhödése. A rézpénz értékének leszállítása. A „törvénykező országtábla” felállítása. A Habsburg-ház detronizácziója. Az ország kormányát ideiglenesen Rákóczyra bizzák. A királyválasztás elhalasztása a jövő országgyűlésre. A bajor választó trónjelöltsége. Az északi nagy háború. Rákóczy tervei. A harminczad s a só árának leszállitása. Határozatok a jezsuiták ellen. Az országgyűlés berekesztése. A királypártiak tiltakozása a detronizáczió ellen. Külső és belső viszonyok. Starhemberg Vág-vidéki sikerei. A magyarok ismételt becsapásai Ausztriába. Rabutin visszafoglalja Erdélyt. A pozsonyi országgyűlés. A sérelmek tárgyalása és fölterjesztése. A király válasz nélkül hagyja a fölterjesztést. Az országgyűlés feloszlása. A fölkelő had állapota. Rákóczy ujabb szövetségtervei. A porosz király fiának magyar királylyá való jelölése. A trencséni csatavesztés. Általános elcsüggedés. A király kegyelmet hirdet. Ocskay és Bezerédy árulása. Lefejezésök. A bányavárosok elvesztése. Eszterházy, Balog, Bottyán és Bertóthy sikeres működése. Heister kegyetlenkedései. A fejedelem Tállyára országgyűlést hirdet. Az országgyülés áttétele Sárospatakra. A hadsereg létszámának megállapitása. Adók kivetése. A főtisztviselők fizetésének megállapitása. A rendek Tolnay Gábort békekötés czéljából Bécsbe küldik. Az országgyűlés berekesztése. A pestis. Érsek-Újvárnak élelemmel való ellátása. Bottyán halála. A Dunán-tul meghódolása. Felső vidéki csatározások. A pápa kibékülése József királylyal. Rendelete a Rákóczy-párti katholikus papok ellen. A király az országgyülést ujból összehivja A királyi válasz elfogadása. A rendek Rákóczy hűtlenségének kimondására halasztást kérnek. Svéd-lengyel csapatok csatlakozása Rákóczyhoz. Ütközet Romhány és Vadkert között. A segélyhadak szökése. Rákóczy sikertelen alkudozásai a külfölddel. Balog Ádám elfogása és kivégzése. A fölkelők ügyének reménytelen állása. Pálffy Jánost a király a magyarországi hadak fővezérévé nevezi ki. Sikertelen alkudozások. Károlyi találkozása Pálffyval. Fegyverszünet. Rákóczy találkozása Pálffyval. Levele a királyhoz. A salánki tanácskozás. Rákóczy Lengyelországba megy. Angol- és Poroszország közbenjárása. Az orosz szövetség meghiusúlása. Vetésyt Oroszországból kiutasitják. Pálffy és Károlyi ujabb találkozása Debreczenben. A békealkudozások elhuzódása. Károlyi a békepontokat a szövetséges rendek elé terjeszti. A békepontok elfogadása. A rendek követeket küldenek Rákóczyért. Rákóczy a béke ellen. I. József halála. A kormányt az anyakirályné veszi át. Az udvar vonakodása. Pálffyt Bécsbe hivják. Levele. Eszterházy feladja Kassát. A szathmári gyűlés. Béke. Eleonóra császárné megerősíti a békét. A várak átvétele. Munkács várának ellenszegülése. A megtértek üldözése. Rákóczy tervei. Összeköttetésbe lép az európai államokkal. Utazása Angliába, Francziaországba. Terveinek meghiusulása. Az utrechti béke. Rákóczy a franczia udvarnál. Saint Simon Rákóczyról. Háború III. Károly király s a porta között. Rákóczy Törökországba megy. Találkozása a szultánnal. A pozsareváczi béke. Virmond császári követ a magyar menekültek kiadását követeli. III. Achmed ezt megtagadja. Rákóczy Rodostóban. Mikes Kelemen „Törökországi levelei”. Rákóczy megkisérli a kibékülést a bécsi udvarral. A lengyel örökösödési háború. Rákóczy ismét megkisérli a magyar kérdés fölvetését. A fejedelem halála, végrendelete. Hamvainak felkutatása. Jellemzése.
Lipót halálával fia: a huszonhétéves I. József lépett a trónra. Látta, mily kárt hozott az uralkodóra, mily szörnyű pusztulást Magyarországra s Ausztriára az, hogy atyja rossz tanácsadókra hallgatott, azért jelentékeny változásokat kivánt a kormányzatban életbe léptetni. Legfőbb tanácsadója így hadi, mint politikai ügyekben a derék Savoyai Jenő lőn. Magyarország dolgaira különös figyelmet kivánt fordítani: Kollonicsot mellőzte, Heistert pedig, a ki az általa képviselt ügyet még a Habsburg-ház legőszintébb hiveinél is gyűlöletessé tette kegyetlenségével, visszahívta, s helyette Herbeville-t nevezte ki magyarországi parancsnokává; ezen felül mind a nádor, mind Pfeffershofen báró budai parancsnok útján nyilatkozatokat tétetett közzé, a melyekben minden közösséget megtagad atyja kormányzatával.
Így állván a dolgok, a nagy közönség igen bízott a békében, kevésbbé azok, a kik jobban ismerték az alkudozások rendes menetét. Az udvar kész lett volna ugyan a békére, ha Magyarország beéri a legkiáltóbb sérelmek orvoslásával, ujabb engedmények tételére azonban nem volt hajlandó. Rákóczy viszont úgy vélekedett hogy a körülmények többnek kieszközlésére is alkalmasak, s Magyarország ügyét csakis az általános békébe foglalással vélte biztosítottnak. Ámbár tudta, hogy a békealkunak nem lesz semmi eredménye, mégis kijelenté arra való készségét, nehogy a visszautasítás ódiuma reá szálljon. Remélte, hogy ezzel is nyomást gyakorol a franczia udvarra, a mely az ő dolgát csak diverziónak tekinté s ez ideig havi 10,000 tallérnál többel nem gyámolítá. Mindez okokból szeptember 1-jére a Rákosra országgyűlést hirdetett, hogy ott a béke iránt tanácskozni lehessen.
A franczia király, a kinek ügye különben sem állott a legjobban, nem kevéssé ijedt meg a bekövetkező békealkudozásoktól; s hogy Rákóczy harczi kedvét növelje, a segélyt havi 50.000 livres-re emelé. De a fejedelem ezzel nem érte be. Kivánta, hogy mind a franczia király, mind a bajor választó írásban biztosítsák a következőkről: Vele mint erdélyi fejedelemmel örök védő és támadó szövetségre lépnek; békét mindaddig nem kötnek, míg Magyarország az osztrák háztól el nem szakad vagy egyébként összes törvényes igazait vissza nem nyeri, s nélküle még alkuba sem bocsátkoznak. Ha az ország előbb lenne kénytelen békét kötni, akkor annak elszakadt része Erdélylyel együtt teljes felsőségi joggal az ő kormánya alatt marad; holta után a rendek szabadon választhatják fejedelmöket. A mostani pénzsegély a háború végeig tart. Ha fogságba esik, kiszabadítják, ha bujdosni kényszerül, Lengyelországban eszközölnek neki biztos menedéket és annyi jószágot szereznek számára, hogy abból a vele levőkkel állapotához képest elélhessen. Mindezekre adjon a két udvar választ a gyűlésig, a melyet szeptember végeig el fog húzni.
Követének: kökényesdi Vetésy Lászlónak állott volna tisztében, hogy e föltételeket a két udvarral elfogadtassa, de a dolog korán sem ment oly könnyen, mint Rákóczy gondolá. XIV. Lajos el volt határozva, hogy a kívántakat nem teljesíti, mindazonáltal úgy igyekezett vinni a dolgát, hogy Rákóczy ezt észre ne vegye. De mivel ezt hosszú időn át nem lehetett folytatni, az volt legfőbb törekvése, hogy Rákóczy maga előtt bevágja a visszavonulás utját. Így állván a dolgok, nem sokat használt, hogy Rákóczy a höchstädti csata következtében országából kiszorult bajor választót Magyarország koronájával bíztatta.
Miután Rákóczy azon reménysége, hogy Budát, Pestet elfoglalja, nem teljesült, az általa összehívott országgyűlést nem lehetett a Rákoson tartani, s így Szécsénybe tette át. Megnyiltáig oly hadi tényeket szeretett volna fölmutatni, a melyek egy részt emeljék a rendek hangulatát, másrészt a bekövetkezendő alkudozásoknál a királyiakra nyomást gyakoroljanak. Tetemes csapatokat vont tehát össze a Vág mellett. Itt Herbeville Lipótvárt volt fölmentendő, hogy azután Erdélybe mehessen s ezen, nehány erősség híjján a Rákóczy-párt kezeibe került tartományt visszahódítsa. Rákóczyéknak csakugyan sikerült az ellenséget a Vág és Dudvág közé annyira beszorítaniok, hogy az már megadásra gondolt. De Bercsényi és Eszterházy Antal elügyetlenkedték a dolgot, úgy hogy a már-már kivívott győzelemből vereség lett. Ez volt a pudmericzi, máskép vöröskői csata. (1705. augusztus 11.)
Rákóczy ekkép nem akadályozhatván meg Herbeville-nek Erdélybe menetelét, Nyitrán fölkereste Széchenyit s közvetítésével fegyverszünetet akart kieszközölni. De hiában ajánlá, hogy kész a Rabutin kezén levő helyeknek élelemmel való ellátását megengedni, hiában akará, Ausztriába intézett ujabb becsapásokkal legyőzetlen voltát mutogatni: az udvar nem hajlott a szavára.
A vöröskői nap mindazonáltal nem riasztá el az országot Rákóczy követésétől. Szeptember elején sorban gyülekeztek az ország rendei, úgy hogy szeptember 12-én az első gyűlést meg lehetett tartani. Jelen volt kilencz gróf, huszonhét báró, nem számítva azokat a tábornokokat, a kik a seregnél maradtak s maguk helyett csak követeket küldtek; jelen voltak: Telekessy egri püspök, a munkácsi görög-katholikus és négy czímzetes püspök, továbbá a nagyszombati, kassai és váczi káptalanok, a jezsuiták, pálosok, premontreiek és Ferencz-rendiek, huszonöt megye, végül a felvidéki bányavárosok küldöttei. A szintén Rákóczyval tartó Részek követeit az erdélyi országgyűlésre utasították. Az országgyűlés a felekezetek külön-külön tartott isteni tiszteletével vette kezdetét, azután mindannyian összegyűltek az ország sátorában, a hová Telekessy és Petrőczy által a fejedelmet is kérették. Rákóczy röviden üdvözölte a rendeket, majd titkárával, Ráday Pállal hosszú beszédet olvastatott fel, a melyben a saját s a nép szenvedéseit, bujdosását, visszatérését, s a tényleges helyzetet előadván, kijelenté, hogy lemond eddigi állásáról s az ország kormányát a rendek kezébe visszateszi.
Bercsényi indítványára a rendek a lengyel „konfoederácziók” mintájára szövetségre léptek, s ennek fejéül Rákóczyt választák „vezérlő fejedelem” czímén. Pár nap alatt elkészültek a szövetség pontjaival, úgy hogy szeptember 19-én már megesküdött az ország a fejedelemnek, 20-ikán pedig a fejedelem az országnak. Az eskü letétele után Telekessy hosszú, magyar beszédet mondott, a melyben Rákóczyt Mózeshez hasonlítá s az ég áldását kérte reá. Ezután Bercsényi és Forgách háromszor egymás után fölemelték a fejedelmet, miközben három ízben harsant föl síp- és dobszó kiséretében az egetverő: éljen! A szövetségi oklevelet három példányban állitották ki: az egyiket Rákóczynak adták át, a másikat a lengyelországi primás, a harmadikat a hannoverai választófejedelem kezébe tették le.
XIV. Lajos franczia király.
(Rigaud J. festménye; Drevet P. metszete.)
A szövetség természetéből folyt, hogy mindenkinek állást kellett foglalnia vagy mellette vagy ellene. Minden megyében és városban könyveket készítettek tehát, s ezekbe írta nevét s ütötte pecsétjét minden nemes és polgár. Mindezeket a könyveket azután felküldték Rákóczyhoz.
A kormányt olyképen rendezték be, hogy a fejedelem mellé két tanácsot választottak: a 24 tagból álló főtanácsot, s a 16 tagból álló közgazdasági tanácsot. Az utóbbi hatáskörébe tartoztak a pénzügyek, melyek nem a legjobb állapotban valának. Mindkét tanács tagjait a különböző rendekből vegyesen választották, hogy senki sértve ne legyen; az elsőben azonban túlsúlyban voltak a főurak s az egyházi rend, amely három püspökkel volt képviselve; az utóbbinak ellenben csak elnöke volt báró s az egyházi rendet csak két kanonok személyesíté.
A szövetségi kormány megalakulásán kívül legfőbb fontosságú ügy volt a vallás ügye. Rákóczynak e tekintetben különösen nehéz volt a helyzete: maga, valamint a mozgalom főemberei katholikusok voltak, ellenben híveinek tömege a reformátusok közül került ki. Szerencsére maga Rákóczy igen mérsékelt volt, s ez nem téveszté el hatását a többiekre sem. Igen hasznos volt továbbá a protestánsok engedékenysége, a mennyiben lemondtak az 1647-iki országgyűlésen visszaitélt valamennyi templom követeléséről s elfogadták az esetről-esetre való szabad egyezkedés elvét. A megegyezés október l-én történt. Rákóczy oly súlyt fektetett erre a kiegyezésre, hogy örömére emlékpénzt veretett, a melyen három római pap, a három felekezetet jelképezve, közösen éleszti a szent tüzet. Magyarázatul alá van írva: „Concurrunt ut alant.” (Egyesülnek, hogy éleszszék.)
A gyűlés a jezsuiták ellen nem viseltetett jó szívvel, és pedig nem annyira vallási, mint más szempontból. Egyik volt, hogy a rend ausztriai tartományához tartozván, részint németek, részint „németes”-ek valának, s így politikailag veszélyeseknek látszottak. Más oka az ellenök való gyűlöletnek az volt, hogy a katholikus papság féltékenykedett e túlságos hatalmú szerzetre, a mely – mint az országgyűlés végzései mondják – „a tisztelendő klerustól s a hazában levő más régi szerzetesektől magának sok jószágot eltulajdonítván, prépostságokat, apát-urságokat elfoglalván, ezeket, másoknak nem kevés kárával, birja is.” Mindez okból elhatározták a rendek, hogy ama javadalmak eredeti rendeltetésöknek adassanak vissza, a jezsuiták nehány helyre szoríttassanak, s közülök a németek és németesek az országból kiüzessenek; végül a megmaradtak maguk számára külön egyháztartományi hatóságot legyenek kötelesek kieszközölni.
A gyűlés végzései közül figyelemre méltók még a következők: Az eperjesi mészárszék áldozatainak utódai az elkobzott javakat nyerjék vissza, s legyen joguk a törvényszék tagjai ellen törvényes uton eljárni. Thökölyről, a kinek szeptember 18-ikán bekövetkezett haláláról nem volt tudomásuk, szintén megemlékeztek: tekintettel az ő és bujdosó társai érdemeire, visszaadni rendelték elkobzott javait, sőt az ország magára vállalá az általok a haza érdekében tett adósságok kifizetését is.
Végre a gyűlés tulajdonképi tárgyáról, az alkudozásról kellett intézkedni. Kezdetben az angol s a hollandi követektől jött ugyan felszólítás, hogy adjanak nekik biztosítást a szabad jövetelre. Meg is kapták, mindazonáltal nem érkeztek meg. Sokan most már nem is akartak tudni az alkudozások folytatásáról, de a fejedelem, nem akarván mutatni, mintha ellene volna a békének, kieszközlé az országgyűlés felhatalmazását, mely szerint az alkudozást a mellette levő tanácsosokkal együtt folytathassa.
A békealkudozások tehát megkezdődtek ismét. Rákóczy meghatalmazottai: Bercsényi, Sennyei, Csáky István, Jánoki Zsigmond, Gerhard György, Kajali Pál és Labsánszky János tanácsurak Nagy-Szombaton tartózkodtak, a királyéi: Széchenyi és Wratislaw gróf pedig Pozsonyban. Az angol s a hollandi követek a szükség szerint hol az egyik, hol a másik városban jelentek meg. Az alkudozások azonban nehezen indultak meg, a császáriak mindenféle alaki nehézségeket támasztván. Ennek oka volt, hogy előbb be akarták várni, míg Herbeville erdélyi kísérlete el nem dől.
II. Rákóczy Ferencz érme a vallásügyben létrejött egyesség emlékére.
Előlapján Rákóczy fejedelem képe, e körirattal: FRANCISCVS II. D(ei) G(ratia) TRANSYL(vaniae) PRIN(ceps) RAKOCZI 1) DVX CONFOEDER(atorum) H(ungariae) STAT(uum). Azaz: II Rákóczy Ferencz, Isten kegyelméből Erdély fejedelme s a szövetséges magyar rendek vezére. – Hátlapján három augur, a kik egy közös oltár tüzét élesztik. A körirat: CONCVRRVNT UT ALANT; azaz: Egyesülnek, hogy éleszszék. Lent: CONCORDIA RELIGIONUM ANIMATA LIBERTATE A(nno) MDCCV. Azaz: A vallások egyessége élesztve a szabadságtól, 1705-ik évben.
Erdélybe Rákóczy 1704 végén a gyönge Pekry helyébe Forgách Simont küldte volt, hogy az ottani rendetlenségeknek véget vessen. Forgách csakugyan oly sikerrel működött, hogy Rabutinnak csak néhány vár maradt a kezében. Az udvar már azon gondolkozott, hogy e tartományt cserben hagyja, de Rabutin ennek a szándéknak minden módon ellene szegült. Egyrészt bizonyítgatá, hogy ha egyszer kivonulnak Erdélyből, nem mennek többé vissza, másrészt maga is teremtett védelmi eszközöket. Különösen nagy segítségére voltak a Rákóczyhoz csatlakozott uraknak kézrekerített kincsei; ezenfelül a hűségben maradt urakat is kényszeríté, hogy visszatérítés reményében ezüstjöket, aranyukat a pénzverőbe küldjék. Erélye nem is maradt siker nélkül, mert az udvar letett szándékáról, sőt Herbevillet segítségül Erdélybe küldé.
Rákóczyra nézve igen fontos volt, hogy Herbeville ne mehessen oda. Ezért igyekezett a pudmericzi csata után fegyverszünetet kieszközölni s miután ez nem sikerült, katonai uton akarta megakadályozni Herbeville Erdélybe menetelét. De rendes hadak hiányában nem lehetett szó arról, hogy Herbevillenek útját állja; csak úgy lehetett ellene működni, hogy sohasem hagyjanak neki békét s takarítsanak el előle minden élelmet. A hadviselésnek ezt a kegyetlen módját azonban főleg a honfiak érezték.
Az ellenség csipkedésével Bottyán és Károlyi voltak megbízva; az a Duna és Tisza közén Szegedig, ez kivált a Tiszán túl.
A fejedelem e közben Erdélybe ment, hogy magát fejedelmi székébe iktassa. E czélból november 11-ikére országgyűlést hívott össze Gyulafejérvárra. Az ellenségnek kapu gyanánt szolgálható zsibói és karikói szorosokat franczia mérnökökkel elsánczoltatta, azt vélvén, hogy mire Herbeville hada az alföldön s a szorosokon keresztül Erdélybe jut, annyira ki lesz fáradva, hogy könnyedén végezhet vele. Emez elbizakodásból következett, hogy Rákóczy erejét igen szétforgácsolta, úgy hogy aránylag kevés ember állott rendelkezésére, midőn az ellenség a kevésbbé elsánczolt zsibói szoroson keresztül megérkezett. Mindazonáltal meg akart ütközni. Középen maga, a jobb szárnyon Desalleurs, a balon Forgách parancsnokolt. Károlyinak hátból kellett volna az ellenséget háborgatni. Az ütközet Rákóczyra nézve szerencsétlenül végződött. Az ellenség teljes győzelmet aratott; halott ugyan kevés volt, de az ágyúk mind oda vesztek. Így végződött a nap, a melyre Rákóczy a beiktató országgyűlést összehívta.
A zsibói kudarcz több volt egy csata elvesztésénél: maga után vonta Erdély elvesztését is. A várak őrségei egymásután megadták magukat, tíz-tizenkétezer híve Rákóczynak pedig késő őszszel északi Magyarországba bujdosott. Egyedül Déva állott ellen február 20-ikáig, a mikor parancsnoka: Csáky András gróf mindenből kifogyva kénytelen volt a védelmet megszüntetni. A hősies lelkű vezér azonban nem akarván fogságba jutni, megkísérlé, hogy magát csapatával az ellenségen keresztül vágja. Egy résznek sikerült is, de ő és csapatának más része foglyul estek. Nemsokára ujév után Rabutin országgyűlést is tartott, a melyen Rákóczy választását megsemmisítették.
Az erdélyi szerencsétlen hadviselést némileg ellensúlyozá Bottyánnak Dunántúli hadjárata. Miután Herbeville-t a Tiszáig kísérte, Földvárnál a november 4-ikéről 5-ikére virradó éjszakán valami nyolczezer emberrel átkelt a Dunán, s még aznap bevette a várost, a minek jelentősége kivált abban állott, hogy Budát a ráczságtól elvágta.
A Dunán-túli vidéken körülbelül nyolczezerre ment az ellenfél száma is. Pálffy János bán háromezer horváttal, meg a saját vasas ezredével Győr és Komárom tájékán táborzott; négyezerre ment az ifjabb Heister vezetése alatt Vas-megyében levő német és rácz had. Bottyán czélszerűbbnek találta, hogy nem támadja meg egyenesen az ellenséget, hanem előbb nehány várat vesz be. Tudta, hogy ezzel nem fogja seregét kisebbíteni, hanem inkább növeli ujabb csatlakozásokkal; annál is inkább, mert tisztjei leginkább a Dunán-túli kerület előkelő családjaiból kerültek ki. Seregét három részre osztá: az egyik, a mely Balog Ádám vezérlete alatt állott, megszállta Tolnát, Baranyát, bevette Bottyán-várát, Pécset, Siklóst, azután Hellebront ezredest Szigetvár vigyázójául hagyván, Somogyon keresztül Zalába hatott, ott a megye fiát: Kisfaludy László ezredest, az utóda, Sándor által később megénekelt Balaton-melléki várak ellen küldé, majd útját Vasban folytatta s Kőszeget két napi vívás után deczember 10-ikén bevette. A másik hadosztálylyal maga Bottyán elfoglalta Simontornyát és Palotát; azután átvette Tatának megkezdett vívását a harmadik csapattól, a melyet Pálffy szemmel tartására küldött. November 22-ikén Tata falairól is magyar zászló lengett.
Majd Pápát vette meg rohammal Bottyán, a mely alkalommal maga is megsebesült, a nélkül azonban, hogy a további működést abban kellett volna hagynia.
Csáky Tata ostromában felváltatván, Pálffyt egész Magyar-Óvárig nyomta vissza. E közben Ocskay alatt a felső dunai csapatok egy része is átkelvén, két oldalról is szoríták a bánt, a ki előbb Győr ágyúi alatt keresett védelmet, majd Szombathelybe vonta magát. Már most mindkét császári sereg Vas-megyében volt. Oda vonta össze hadait Bottyán is, miután Győr ellen faltörő ágyúk nélkül úgy sem kezdhetett semmit. Hogy Heistert tévútra vezesse, Szombathelyt egész rendszeresen kezdé körültáborolni; egy éjszaka azonban útnak indult hat ezred lovassal s néhány száz kocsira ültetett hajdúval, a meglepett Heister seregét tönkre tette s még Stíriába is üldözte. Azután Pálffyt akará hasonlókép megsemmisíteni, de ez jobbnak látta előle Német-Újhelyre és Bruckba vonulni.
Ilyképen az év végére az egész Dunán-túli kerület, néhány nagyobb erősség kivételével, teljesen a fölkelők kezében volt, s Bottyán 8000 emberéből 20,000 lett, a kiket ezenfelül még 10,000 fölkelt nemes is támogatott. Ez természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy a vidék népe osztatlan rokonszenvvel viseltetett a Bottyán által képviselt ügy iránt, annál is inkább, mert Bottyán a nép iránt való kíméletet tekinté a katona első kötelességének, a mi a „jóltevő János" nevet szerzé meg számára.
A Dráván túl nem tudott a Rákóczy-féle, mozgalom gyökeret verni. Bottyán becsapott ugyan nem sokkal uj év után Eszéknél, de mihelyt elvonult, ismét ellene sorakoztak. Novemberben a fejedelem kísérletet tett, hogy bizonyos Vojanovics Józseffel a horvátokat felizgassa, de hiába.
Bottyán János aláírása.
Nem sokkal uj év után – január 25-ikén – a fejedelmi tanács Miskolczon gyűlést tartott. Itt határozattá lőn, hogy kanczelláriát állítanak fel s kanczellárrá Sennyei Istvánt tették. A legfőbb nehézség a pénzügygyel volt. A fejedelem mindjárt a fölkelés évében megnyerte a megyék beleegyezését, hogy két millió forint értékben rézpénzt verethessen. De ez, mind a mellett, hogy az eleséget a nép ingyen szolgáltatta, elfogyott s most ujabb pénzforrás megnyitásának szüksége forgott fenn. A legegyszerűbb eszköz lett volna ismét vagy két milliót veretni s azt hozni forgalomba. De ennek igen sok hátránya volt, különösen, hogy a magában értéktelen pénz elszaporodván, mindennek felment az ára, a mi megszüntette a mérleg egyensúlyát. Növelte a bajt az, hogy kivált a főbb tiszteknél igen meggyűlt a külföldre ki nem vihető pénz, ezek tehát elzálogosított javaikat akarták vele visszaváltani, a mit a zálogban birók többnyire megtagadván, számos pör támadt. Végre az a nehézség is volt, hogy szinte mindennapiak voltak a hamisítások. A másik pénzforrás az adó lett volna. Ámde méltánytalannak találták, hogy a táborban levők családjait az adóvégrehajtók zaklassák. Utóvégre mégis csak a rossz pénzt verték tovább s a nagyobb hamisítások megnehezítésére finoman metszett, Szűz Máriát ábrázoló bélyeggel látták el. A gyűlés teendői közé tartozott még, hogy válaszoljanak a hat Vág-vidéki megye: Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó és Túrócz részéről a jezsuiták mellett tett fölterjesztésre. A válaszban a fejedelem tanácsadói a rend káros működését fejtegették s kimutatták, hogy azt korlátozni kell.
Miskolczon megjelent Szirmay is a közbenjáró követek levelével, a melyben Rákóczyt felszólítják a mult év végén megszakadt alkudozások folytatására. Rá is állottak a szövetséges rendek, egyrészt, mert a fölkelők nagy része kész volt az alkotmány biztosítása esetén megbékélni, ezeket tehát elkedvetlenítették volna annak visszautasításával; másrészt, mert nyomást akartak gyakorolni XIV. Lajosra, a ki különböző ürügyek alatt egyre vonakodott, hogy formálisan megkösse Rákóczyval a szövetséget.
Ujra megjelentek tehát a császári követek Pozsonyban, a fölkelőkéi pedig Nagy-Szombatban. Maga Rákóczy tanácsával Érsekujvárra tette át a szállását, hogy követeivel folytonos összeköttetésben lehessen. De most Bercsényi csinált nehézségeket azért, hogy Esztergom vívásához készülhessenek. Ez április végére rendbe jövén, május 8-ikán csakugyan megkötötték a fegyverszünetet junius végeig.
Rákóczynak a fogságból való megszökésekor felesége és gyermekei Bécsben voltak s ott volt férjnél egyetlen testvére: Juliánna is. Így mindannyian, a kik szívéhez közel laktak a bécsi udvar befolyása alatt valának. Ezek utján akart tehát hatni Rákóczyra a bécsi udvar. Április végén az angol követ értésére adta Rákóczynak, hogy hozzá eresztik feleségét, ha ez iránt levelet ír Józsefnek. Azt nem teheti – volt Rákóczy válasza – de szivesen ír feleségének oly értelemben, hogy jó szívvel veszi látogatását a fegyverszünet alatt, ha a császár megengedi. Bécsben sokat reméltek ettől a látogatástól s hogy a jóindulat még inkább szembeszökő legyen, még a fegyverszünet megkötése előtt elbocsátották Rákóczynét. Május elsején vette át Ocskay Pozsonynál a fejedelemasszonyt. Királyi pompával Nyitrára vitték, a hol férje várta, onnan Érsekujvárra kísérték.
A fejedelemasszony ottlétét arra kívánta Wratislaw gróf cseh kanczellár felhasználni, hogy Rákóczyval minden ünnepélyesség nélkül beszélhessen. Elment tehát színleg a fejedelemasszony látogatására s úgy találkoztak annak szobájában. Ajánlotta, hogy a fejedelem hajoljon a békére: a császár oly német fejedelemséget ad neki, a mely a birodalmi gyűlésen szavazatra is jogosítja; másrészt azt is kijelenté, hogy József erősen el van határozva, hogy minden békés hajlama mellett sem mond le Erdély birtokáról. Rákóczy azt felelé, hogy tudja mikép házára nézve előnyösebbek a császár ajánlatai, de ő nem a maga hasznáért, hanem csak a nemzeteért fogott fegyvert. Egyszersmind kijelenté, hogy nem kívánja okvetetlenül magának Erdélyt, csak azt, hogy az külön fejedelemségül fenmaradjon. Wratislawra a fejedelem szavai hatással voltak ugyan, mégis azzal vett búcsút tőle: „Jól van fejedelem, Ön Francziaország igéreteiben bízik, Francziaországéban, a mely a szószegésével szerencsétlenné tett fejedelmek menedékháza. Ön is szaporítani fogja azok számát, Ön is abban a menedékházban fog meghalni!” „Nem Francziaország eljárása, hanem kötelességem érzete vezérel határozataimban” válaszolá Rákóczy. Mindamellett a cseh kanczellár szavai később nem egyszer jutottak eszébe. Nemsokára ezután elutazott a fejedelemné. Majd Aspremontné jött el a fejedelem látogatására; ez is azt hozá hírül, hogy Erdély kivételével minden kívánságaít megadják, de Rákóczy most is hajthatatlan maradt.
)
Hajthatatlansága nem igen mutatkozott jó előjelnek az alkudozásokra, a meyekre biztosokul: Bercsényit, Károlyit, Csáky Istvánt, Sennyeit, Petes Endre ansariai püspököt, Jánoky Zsigmondot, Gerhard Györgyöt, Kajali Pált és Labsánszky Jánost küldé ki, míg Józsefet Károly lotharingiai herczeg, osnabrücki és olmützi püspök, gróf Wratislaw, Széchenyi, Illésházy Miklós, Lamberg Ferencz és Wolckra Ottó képviselték.
Junius 15-én adta át Bercsényi a fölkelők követeléseit a közbenjáróknak, melyekre József biztosai junius 29-én válaszoltak. Hogy tehát az alkudozást folytatni lehessen, meghosszabbították a fegyverszünetet julius 27-éig.
A fölkelők legelső követelése volt, hogy a békét a közbenjárókon kívül Svéd-, Porosz- és Lengyelország, továbbá Velencze is biztosítsák. A császáriak ezt megtagadták, mondván, hogy a törvények legbiztosabb kezessége az, ha minden érdekelt fél tiszteletben tartja azokat. Erdély önállósítását az udvar egyenesen megtagadá, állítván, hogy az erdélyiek egy értelemmel József király mellett nyilatkoztak (a zsibói csata után tartott oszággyűlést értették), s megtagadá az „Erdély szövetséges rendei” czímet is a magyarokhoz csatlakozott erdélyiektől. A fölkelők az örökösödés kérdését is alku tárgyává kívánták tenni, s az ellenállás jogát is helyre akarták állítani, de József biztosai ezt megtagadták. Az idegen katonaság kivitelének, az alkotmányos méltóságok hatásköre helyreállításának, a főkapitányságok fölélesztésének kérdését a következő országgyűlésre halasztották. A fölkelők ama kívánságára, hogy a királyi kamara eltöröltetvén, állítsák helyre a kincstartóságot, azt felelék a császári biztosok: mindegy akárhogy nevezik, de kifejték nézetöket, hogy az ország adózásairól és jövedelmeiről felelettel tartozik ugyan a kezelő az országnak, de a királyi jövedelmekről csak a királynak. Hogy a koronát Murányban őrizzék, szintén megtagadták, kijelentvén, hogy Pozsony a törvényes őriző hely. Az ujszerzeményi bizottság eltörlésére az udvar késznek nyilatkozott, de kívánta, hogy épen maradjon a királyi jog. Arra, hogy a kik az ujszerzemény czímén elfoglalt birtokok közül vásároltak, azokat elvesztvén, a császári kamarától követelhessenek kárpótlást, nem adtak választ a biztosok. Szokás szerint most is megígérték, hogy az idegen hatóságok nem avatkoznak a magyar hatóságok jogkörébe; annál inkább megtagadták azt, hogy hivatalt csakis magyarok viselhessenek; ezt méltánytalanságnak mondták a honosítottakra nézve. A fölkelők azt kívánták, hogy a vallás ügyét akkép intézzék el az egész országban, a mint annak nagy részében a szécsényi egyesség értelmében tényleg már is divatozik templomokat, iskolákat, javadalmakat többé semmi szín alatt ne foglaljanak el. József követei válaszukban csak az utolsó országgyűlés ez iránt való intézkedéseit kivánták helyreállítatni; csak annyit igértek a protestánsok megnyugtatására, hogy a földesuri jogot nem fogják balul magyarázni. A jezsuiták kizárására irányuló követelés, az igazságszolgáltatásnak a hazai törvények szerint s nem bizottságok által való gyakorlása, az udvar, kamara és fiscus által megkárosítottak kárpótlása, s a törvénytelen adományozások ügyét az országgyűlés elé utasították. Hasonlókép a rézpénz ügyét, a melynek tovább nem veretését mindkét fél kívánatosnak találta, s a melynek törlesztésére a fölkelők a bányák jövedelmét kívánták fordítani. Némileg jogosnak ismerték el József megbizottai a panaszt, hogy a karloviczi békét a nemzet megkérdezése nélkül kötötték meg, mégis mivel nem olyan ügy, amely ez idő szerint kérdéses volna, legjobb azt is az országgyűlés elé halasztani. A közbocsánatot hajlandó a király megadni, habár nem is a fölkeltek ama megokolásával, hogy azok, akik fegyvert fogtak, helyesen jártak el. A fölkelők a Rákóczy és Bercsényi ellen törvénytelenül indított perek megsemmisítését, sőt érdemeik megjutalmazását kívánták. A király követei ezt az országgyűlés elé tartozónak jelentették ki, de kilátásba helyezték a király kegyelmét, kivált ha az említettek a béke művét előmozdítják. Az országgyűlésnek minden harmadik évben tartásához – 1687 óta nem tartottak s ez egyik fő-sérelem volt a nemzet szemében – kész volt a király hozzájárulni; a nemesek, jászok, kunok, hajdúk jogainak fentartására pedig azt válaszolák biztosai, hogy a nemeseké az eddigiekben eléggé biztosítva van, a többieké pedig az országgyűlés elé való. Megigérték, hogy adót ezentúl csakis az országgyűlés megajánlásával fognak szedni. Azt a kívánságot, hogy a béke megkötése után a tisztviselők mindkét részről leköszönvén, helyöket ujonnan választottakkal töltsék be, megtagadták.
Látszik, hogy igen lényegesek voltak az eltérések a között, a mit a fölkelők kívántak s a között, a mit a király megadni volt hajlandó. A fő-nehézség azonban Erdély kérdése volt. József csakis abban az esetben volt hajlandó a fegyverszünet meghosszabbítására, ha a fölkelők ez iránt a karloviczi békekötés határozatait elfogadják, a mire meg ezek nem akartak ráállani. Igy esett, hogy a fölkelők még válaszukat sem adták át, mikor a fegyverszünet lejárt. Rákóczy azt utóbb Veratius Constantius álnév alatt latinul és magyarul bocsátá közre. Követei julius 22-ikén óvást tettek a közbenjárók előtt, hogy az ujabb háborúságnak nem okai s ezt julius 30-iki nyilt levélben Rákóczy a nemzet előtt is kifejté.
***
A békealkudozások tehát meghiúsultak. Újból a fegyverhez kellett nyulni. Mindegyik fél lehetőleg erélyesen igyekezett föllépni. Rákóczynak első dolga volt Esztergom megvívása. Még az alkudozás alatt mindent előkészített erre s rövid időn (szept. 14.) a vár megadta magát.
Ideje is volt, mert ha néhány nappal tovább tartja magát, Rákóczy ellene irányzott fáradozásai aligha kárba nem vesznek. Császári részről ugyanis e közben szintén megkezdték a hadjáratot és pedig két oldalról: Starhemberg Guidó vezérlete alá nyolczezer embert rendeltek, azzal, hogy a felső Dunán Buda felé nyomuljon elő. Erősítésére feljött Pálffy bán is mintegy három ezer horvátból és ráczból álló rakonczátlan hadával, melynek felét Starhemberg hazaküldé, másik felét meg beosztá a német ezredekbe. Ez a had már nem volt messze Esztergomtól.
Más oldalról Rabutin nyomult elő Erdélyből kihozott hadaival. Azt lehetett hinni, hogy Starhemberggel egyesül, azonban útját folytatá a Tisza mentén fölfelé, kegyetlenűl pusztítva a vidéket azon való dühében, hogy közeledtére a lakosság rend szerint elköltözött s minden élelmet magával vitt. Útja közben a Tiszán-túl parancsnokoskodó Károlyi s a Felső-Dunától a Tiszához rendelt Bercsényi hadainak kellett volna őt előnyomulásában akadályozniok, azonban alig mentek valamire. Rabutin megszállotta Kassát, sőt be is veszi, ha parancsnoka nem a hőslelkű, agg Radics Endre, egykor Zrinyi Ilona segéde Munkács védelmében. Kassa elvesztése nagy veszedelem lett volna a kuruczokra nézve, sőt már az is, ha Rabutin Szepesben, Sárosban vehet téli szállást. Ezért minden áron meg kellett akadályozni, hogy Kassát megvegye. Rákóczy tehát a saját vezérlete alatt álló rendes hadat, a melylyel Esztergomot ostromolta volt, szintén Rabutin ellen vitte, mire ez a betegségek által a nélkül is eléggé megzavart hadával jobbnak látta a megmérkőzést kikerülni. Tokaj felé fordult tehát s ott megszüretelt. A kuruczok ebben nem akadályozták, mert Rákóczy véleménye szerint az uj bor, az édes szőlő, a hideg éjszakák s a Tisza vize több kárt tesznek a németekben a magyarok fegyverénél. Azután Debreczennek folytatta útját Rabutin, onnan pedig Pestnek, a hol február elején megérkezett s Budára átment.
I. József.
(Heiss E. C. metszetéről. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Mig Rákóczy hadait Esztergom alól Rabutin ellen vitte, addig a Vág-vonal védelmét gróf Eszterházy Antalra, a karvai sánczét s Komárom tájékáét Bottyán Jánosra, Esztergom őrizetét pedig Bonfoux nevű francziára bízta. Forgáchnak azt a megbízást adta, hogy Fierville, Pozsonyban raboskodott franczia mérnökkari ezredes útmutatásai alapján lepje meg Pozsonyt.
Starhemberg Guidó.
(Vogel B. metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Mindez azonban elégtelen volt Starhemberg föltartóztatására. Forgách még csak meg sem kísérté feladatát, hanem Bazin és Szent-György városokba vette magát; azokat, valamint a szomszéd magyar és osztrák vidéket egyaránt zaklatta s Pozsony polgáraival alkudozásba elegyedett szüretjök megengedése iránt. Pedig Rákóczy igen sokat várt e tervtől, a mely ha sikerül, szükségkép visszavonulásra kényszeríti Starhemberget. Így azonban nem volt semmi akadály. Eszterházynak a Vág-vonal őrízetére kellett maradnia, Bottyán csekély hadával ellenállást meg sem kísérthetett s így a császáriak rövid időn ostrom alá vették Esztergomot. Erre a magyarokból és németekből álló őrség között viszály támadt, a parancsnok pedig megrémülvén, szabad elvonulás föltétele alatt október 9-ikén feladta a várat.
Starhemberg a késő őszi időben nem haladt tovább. Megelégedett azzal, hogy Pálffy ellátta Székes-Fejérvárt s hogy a Duna-vonal Pozsonytól Budáig császári kézben volt. Visszafordult tehát az ország nyugoti részébe. Azonban még nem tartotta befejezettnek működését, hanem átlépett a Dunán-túli vidékre. ltt a közelmult nyáron Bottyán János a császáriaknak nagy károkat tett: az Ausztria védelmére a Fertő-tavától Bánfalva és Fraknó felé egész a határig húzott sánczokat elfoglalta és elpusztította; Ausztriát is pusztíttatta ismételten csapataival. Hogy a kárt helyre üsse, Starhemberg elfoglalta Kapuvárt az egész Rábaközzel, el Kőszeget, s e vidék védelmére öccse: Miksa és Ebergényi báró vezérletök alatt tetemes hadat hagyott. Meghagyta egyszersmind a Horvátországban állomásozó Heister Hannibálnak: keljen át a Dráván s igyekezzék Starhemberg Miksával valami jelentékenyebbet tenni a kuruczokkal szemben. Azonban ez a vállalkozás nem volt szerencsés. Bottyán Komárom tájékára lévén rendelve, ugyan nem állott már e vidék kuruczainak élén, de utóda Andrássy István báró tábornok, támogatva kivált a hősiességökkel kitünt béri Balogh Ádámtól és Bezerédy Imrétől, a november 6-án és 7-ikén folyt két napi harczban Győrvárnál, Vas-megyében teljes diadalt aratott az ellenségen. Az egész hadtest szétzüllött, Heister foglyul esett. De a szerencsés csatának mondhatni semmi következménye sem lett. Andrássy István és Pál tábornokok pihenésnek adták magukat. Bezerédy ugyan ismételten Stiriára ütött, de ennek csak igen kevés hatása volt. Stahremberg Miksa ujból rendbe szedhette csapatait, így hogy ismét félelmes ellenféllé lőn.
Ilyképen mind általánosabb lett a meggyőződés, hogy erre a vidékre erélyesebb vezér szükséges. Mindenki Bottyánt kívánta ez állomásra s maga Andrássy is hívta. A fejedelem ennek következtében már novemberben kiadta a parancsot Bottyán menetelére, de ez épen ekkoriban élte mézes heteit gróf Forgách Juliannával, Forgách Farkas gróf leányával. A Starhemberg Guidó-féle hadtest szabad mozgásának akadályozására is ajánlatos volt, hogy fentartsák vele szemben Bottyán hadát. Igy tehát a fejedelmi parancs egyelőre teljesítetlen maradt. Csak deczember 13-ikán küldött Eszterházy, mint a Dunán-túli kerület főkapitánya, rendeletet az Andrássyaknak a parancsnokság átadására, mire Bottyán 14-ikén és 15-ikén csapataival Karvánál átkelt.
November derekára Rákóczy Rozsnyóra hívta össze az országtanácsot. Az értekezletnek egyik legfontosabb tárgya a franczia szövetség ügye volt. A franczia király – mint említők – nem tekinté a magyar fölkelést egyébnek némi diversiónál. Minden törekvése tehát odairányult, hogy kikerülje a Rákóczyval s a fölkelt rendekkel való alakszerű szövetséget, mégis annak vezéreit figyelem tanusításával jó kedvben tartsa. Így a fejedelem részére – de nem az ő, hanem Sziniavszka lengyel herczegné nevére – megvette Lengyelországban a jároszlavi uradalmat, Bercsényinek pedig értékes asztali készletet küldött. Miután azonban Vetésy, Rákóczi lövete, folyton sürgeté a szövetséget, XIV. Lajos oly föltételhez kötötte azt, a mely lehetetlenné tette volna a kibékülést a király s a fölkelők között. Azt kívánta t. i., hogy a magyarok ne legyenek másnak alattvalói.
A kérdés nagy megfontolást kivánt. Ha a magyarok megszakítanak Józseffel minden összeköttetést, felmentik azt a magyar nemzet iránt való kötelességei alól. Maga Rákóczy is jónak látta e tekintetet a tanácsban felhozni, bár csak a forma kedveért. De a tanács tagjai abban a véleményben voltak, hogy nem várhatni semmi jót Józseftől s bele mentek a franczia király csapdájába. Elhatározták ugyanis, hogy a jövő évi május 1-én Ónodon összejövendő országgyűlés elé fogják az elszakadás javaslatát vinni, nem gondolván meg, hogy ha a franczia király nem lép szövetségre velök, a míg Józseffel kibékülhetnek, még kevésbbé fogja azt tenni, ha elvágják a kibékülés útját s akár akarnak, akár nem, kénytelenek lesznek minden bajban a franczia királylyal tartani. Pedig épen akkoriban már igen rosszul állott a franczia ügy: Olaszországban a turini csatában 1706 őszén tönkre tették XIV. Lajos hadait, Bajorország császári kézben volt s csak Spanyolországban és Belgiumban volt még kétes a harcz kimenetele. Lajos pénzbeli ereje is végképen fogytán volt, úgy hogy ekkoriban már békét ajánlott s hogy az nem jött létre, annak nem ő, hanem a szövetségesek tulzása volt az oka.
Portyázó kuruczok fogoly labanczot hajtanak maguk előtt.
(Rugendas L. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A másik kiváló nehézség volt a pénzügy. A fölkelés már több mint három éve folyt s ez egész idő alatt nem volt Rákóczy kormányának rendes bevétele, a bányák és harminczadok csekély jövedelmén kívül. Ilyképen mind több és több rézpénznek veretése és forgalomba hozatala vált szükségessé, a mi meg annak nagymértékű értékvesztését idézte elő. Az adó szedésének szüksége mind érezhetőbbé vált s bármennyire idegenkedtek is Rákóczy és Bercsényi ettől, kénytelenek voltak valami adófélét kivetni, egyelőre ugyan nem pénzben, de gabonában és marhában. Az adóügy fővezetését Hellenbach báró fő-bányaigazgatóra bízták, a ki a bejövendő marhát és gabonát a morva és sziléziai határon volt elárúsítandó; kezelésére pedig minden főkapitányság mellett tartományi biztosi és pénztárnoki hivatal volt felállítandó. Ilyen hivatal öt volt: a győr-kanizsai, az érsekujvári, a kassai, a szolnoki s a szathmári.
A harmadik legfontosabb ügye a rozsnyói értekezletnek az volt, hogy eldöntsék: mi történjék Forgách-csal, a kire a fejedelem engedetlenségeért igen neheztelt s a kit ennek következtében magához idézett és fogságra vetett. Az országtanácsnak az volt a véleménye, hogy teljesen megérdemelte sorsát. Szepes-várába vitték tehát, a honnan czimboráskodást kezdett Lubomirszky herczeggel, a szepesi tizenhárom város kormányzójával s a bécsi udvar barátjával. Ennek következtében meg akart szökni, de a kötél elszakadt s ő tetemesen megsérülve a földön maradt. Ismét elzárták, azután Munkácsra vitték, a hol a fölkelés végeig raboskodott.
Az országtanács január 22-ikén körlevelet bocsátott a megyékhez, a melyekben azokat a május elsején egybegyűlendő országgyűlésre meghívja, február 3-ikán pedig a királypárti főurakat szólítá fel a csatlakozásra, hűtlenség terhe alatt.
A rozsnyói értekezletről Bercsényi visszatért hadaihoz, a mit az a körülmény tett szükségessé, hogy Sunderland angol követ találkozást kért a béke közvetítése czéljából. Az angolok méltán hihették, hogy a magyarok most a francziák vereségei után hajlandóbbak lesznek a megegyezésre, de hiába. Ugyanez időben a királypárti magyar főurak összegyűltek Bécsben s előterjesztéseket tettek Józsefnek, remélvén, hogy elfogadásuk esetén a nemzet kész lenne megbékélni. Érdekes, hogy az összejövetel elnöke Keresztély Ágost szász herczeg – 1707 elejétől kezdve prímás – volt, valamint az, hogy a királypárti főurak is majdnem teljesen a szövetséges rendek álláspontjára helyezkedtek. Fölterjesztésökben elmondták, hogy illendő, mikép a népek uralkodóik hitlevelében is megbizzanak, mindamellett nincs a királyi méltóságra semmi sérelem abban, ha a kiegyezésnél a külföldi hatalmasságok kezeskednek. Hiszen a bécsi békénél is kezeskedett Ferdinánd stíriai herczeg, Bethlen Gábornak pedig maga a királyi udvar ajánlá fel a pápa, a spanyol, a franczia s a lengyel király kezességét. Nincs tehát semmi ok, a miért a király e tekintetben ne tehetne eleget Rákóczyék kivánságának. Azt is elmondták, hogy Erdély kétségtelen része ugyan Magyarországnak, kormányzatát azonban a magyar királytól függő külön fejedelem is viheti. Az idegen katonaság kivitelét megengedhetőnek vélték az udvar részéről is. A vallás-ügyben ugyan nem tanácsolták a szabadság megadását, de igen az 1681-iki végzések végrehajtását.
Ha a külső viszonyok máskép alakulnak, könnyen nagy események kiindulásául szolgálhatott volna ez az előterjesztés. De a francziák ügye egyre hanyatlóban lévén, József nem találta szükségesnek, hogy hívei tanácsát elfogadja, hanem április 12-én kiáltványt intézett a nemzethez, a melyben mindent a szövetségesekre kívánt hárítani. Rákóczyt személyesen azzal akarta megsérteni, hogy feleségét őrizet alá helyeztette.
Ez azonban kijátszotta: sétalovaglás szine alatt eltávozott Bécsből s Lengyelországba menekült.
Az 1707-ik évi hadviselés legjelentékenyebb része a Dunántúl folyt le. Rabutin ugyanis átkelvén a Dunán, össze akart működni Starhemberg Miksával, hogy így egyesült erővel tönkre tegyék a Dunán-túli kuruczságot. Jövetele általános rémülést idézett elő. Sokan egészen meg akarták szüntetni a harczot. Bottyán nem engedett s csak annyit tett meg az előkelők lecsendesítésére, hogy megengedte családaik átmenetelét a Duna balpartjára, a hol a kamarai, az Eszterházy herczeg s a Koháry-féle jószágokon nyertek ellátást.
Bercsényi Miklós arczképe és aláírása.
(Az arczkép Doby J. metszetéről, mely egykoru festmény után készült.)
Bottyán csapatai Sárvár és Székes-Fejérvár között voltak elszállásolva, kisebb részek azonban a Buda és Székesfejérvár közt fekvő vidékeken is tanyáztak, s Rabutint már itt kezdték zaklatni. A császári vezér Simontornya felé vette útját s ezt a jelentékeny erősséget vette ostrom alá, de siker nélkül. Ezután Veszprémnek indult, hogy erre nyisson utat a Rába felé. Ez sem sikerült, valamint Starhemberg kísérlete sem, a ki a Rába jobb partjára kívánt átjönni. Rabutin, a kit Bottyán hadai a „magyar módra” való harczolással, a folytonos csipkedéssel, egyre zaklattak, lemondott az egyenes előnyomulás reményéről s a Balaton partján délnek folytatta útját, hogy erre jusson el a Rábához. Út közben hírét hallá, hogy Csobáncz vára, a mely katonai szempontból mondhatni semmi jelentőséggel nem birt, tele van menekült nemességgel, a mely jelentékeny kincseket halmozott ott össze. Nyereségvágytól indítva, február 25-én megtámadta a várost, de a várban lévők, még az asszonyok is, a legnagyobb elszántsággal védték azt s Rabutin utóbb is kénytelen volt igen sok katonájának – köztük egy tábornoknak – elvesztésével tovább vonulni.
Márczius 3-ika volt, mikor végre vagy másfél ezer ember elvesztése után sikerült Starhemberg Miksa és Ebergényi hadaival egyesíteni a magáéit, a melyeket azonban kénytelen volt egy időre Ausztriába pihenőre vinni. Ezután Nehem állott a Rabutin-féle csapatok élére s főhadi szállását Szombathelyre tette át. Míg ő ott volt, Vas-megye ugyanott megtartotta közgyűlését, felolvasta Rákóczy rendeleteit s követeket választott az ónodi gyűlésre. Mindenesetre fényes tanúsága a ragaszkodásnak, a melylyel a nemzet zöme Rákóczy s az általa képviselt ügy iránt viseltetett.
Bottyánnak nem lévén két oldalon dolga, májusban és juniusban Vas- és Sopron-megyékből majdnem teljesen kiszorítá a császáriakat. Azonban augusztusban nem tudta meggátolni Rabutinnak és Pálffynak egyesülését, kivált mert az aratás idejére csapatainak nagy része hazaszéledt, mint az a kuruczoknál állandó szokás volt, s a mit ily néphadnál megakadályozni nem lehetett.
Erdélyben Rabutin kijövetele óta gyöngébben álltak a császáriak. 1706-ban Pekry Lőrincz benyomult s az egész tartományt némely várak kivételével kézrekeríté. Rákóczy fel akarta az alkalmat használni, hogy magát Erdély fejedelmi székébe iktattassa. E végből 1707. márczius 28-ikára országgyűlést hívott össze Marosvásárhelyre. Maga április elején érkezett meg. Az erdélyiek nem mulasztottak el semmit, a mivel őt ünnepelni lehetett. A „haza atyja” czímmel is felruházták, de minden kézzelfogható dolgokban bizalmatlanságot tanusítottak. Különösen a hitlevélről folyt nagy vita, mert az erdélyiek minden áron csak az Apaffyét akarták elfogadtatni. Rákóczy ellenben azt a fejedelmi méltósággal megegyeztethetőnek nem találván, I. Rákóczy Györgyét kivánta mintául vétetni. Akaratát nagy nehezen sikerült is keresztül vinnie, de abban meg ő volt kénytelen engedni, hogy a nemesek jobbágyaikat a táborból visszaparancsolhassák. S ez volt egyik fő oka erdélyi hada hanyatlásának.
Megtörténvén a megegyezés, április 5-én szabad ég alatt végbement az ünnepélyes beiktatás, a mely alkalommal a rendek nevében Pekry Lőrincz üdvözölte a fejedelmet. Ezután a magyar szövetséges rendek követei üdvözlék az erdélyi rendeket, a kik viszont elhatározták, hogy az ónodi gyűlésre követeket küldenek. Határozattá vált még, hogy a török szultánhoz is küldenek követeket. Követekül Teleky Mihályt és Henter Mihályt választották, de ezek az útlevelek meg nem érkezése miatt nem mehettek el.
II. Rákóczy Ferencz.
(Mányoki Ádám festménye. – A szász király birtokában lévő eredetiről.)
Rákóczy a gyűlés után Radnótra ment, azután Gyulafejérvárra. E várost fejedelmi székhelyeül választá békésebb időkre, a melyek azonban soha sem következtek be. Mint fejedelem felállítá a „nemesek társulatát”, a melynek hivatása volt, hogy az előkelő fiatalság képző intézetévé váljék.
Erdélyben sok baja volt Rákóczynak azzal, hogy folyton hivatalokért ostromolták s a tanácsúri állások betöltését kívánták. Mindennek azonban csak részben tett eleget, mert állásokat kívánt fentartani a Nagy-Szebenben félig önként, félig kényszerűségből tartózkodó udvari pártiak részére.
Erdélyben egyébiránt nem találta jól magát Rákóczy. Ő nem bízott az erdélyiekben, azok nem bíztak ő benne, ezért nem is tudták egymást megérteni. Az is nagy hátrányára volt, hogy – hála Rabutin amaz intézkedésének, melylyel az előkelőket Szebenben lakásra kötelezé – az ország legtekintélyesebb emberei az ellenpárton valának; bár császári érzelmök őszinteségéhez némi szó fér, miután az egész Rákóczy-kor alatt alig van példa rá, hogy valamelyikök fegyverrel kezében küzdött volna Rákóczy ellen.
***
Rákóczy rövid mulatás után elhagyta Erdélyt. Nem igen tetszett ott neki, különben is sietnie kellett, mert a május 1-jére kihirdetett és 17-ére halasztott országgyűlésre már gyülekezni kezdtek a rendek. Ónod Borsod-megyében, a Sajó jobb partján fekszik, határa azonban az árvizek kövctkeztében nem volt gyűlés tartására alkalmas. Ezért a balparton fekvő körömi mezőn ütöttek fel sátrakat e czélra. Mindamellett az itt tartott gyülést közönségesen „ónodi gyűlés”-nek szokás nevezni. A terület meg volt rakva kisebb-nagyobb sátrakkal. Középütt volt az ország óriási sátora, a melyet a gyűlés tartására szántak. A gyűlés helyét tizezer katona vette körül, hogy megvédhessék, ha Rabutin netalán megtámadná.
Május 23-án érkezett meg a fejedelem. A bevonulás alkalmával mind ő, mind a rendek nagy pompát fejtettek ki. Maguk a gyűlések csak május 31-ikén kezdődtek, mert előbb néhány késlekedő megye küldötteit be akarták várni; addig a fejedelem és tanácsosai szűkebb körben vitatták meg a teendőket.
Az első gyűlés – általános szokás szerint – csupa formaságból állott. Telekessy egri püspök ünnepélyes isteni tiszteletet tartott, ezután számba vették a megjelent urakat és követeket. Mindnyájan együtt tanácskoztak, épúgy, mint Szécsényben. Mikor pedig mindezen átestek, megjelent körükben a fejedelem. Az üdvözlő beszédet az egri püspök tartá, mire Rákóczy, a ki jobbján Telekessyvel, továbbá Pethes czímzetes püspökkel meg Sennyei kanczellárral, balján Bercsényivel és Károlyival foglalt helyet, köszönetet mondott az egybegyülteknek eljövetelökért, nem mulasztván el egyszersmind szomorúságát kifejezni némelyek elmaradása felett. Erre a rendek az elmaradókra kivetették a törvényszabta büntetést: főurra nyolczszáz, nemesre négyszáz arany forintot.
Másnap felolvastatta a fejedelem az elöterjesztéseket. Ezekben nagyjából előadta azokat az intézkedéseket, a melyeknek megvalósítása szükségesnek mutatkozott, az elszakadásra vonatkozó indítványra is előkészítvén a rendeket azzal az előterjesztéssel, hogy a béke-alkudozások ismét sikertelenek maradtak, valamint a „portugallusok, helveták, a hozzánk hasonló hittel szövetséget kötött hét tartományok (Németalföld)” példái emlegetésével, „melyek, ha a súlyos hadakozásoktól megijedtek volna, bizony most is azon ellenségnek, kitől mi szabadulni kivánunk, igája alatt nyögnének.” Ez alkalommal elhatározták Széchenyi érsek és Szirmay jószágaiknak elkobzását, mert császári biztosi minőségökben nem viselték magukat elég hazafiasan.
Junius 4-én volt az első érdemleges gyűlés. Legelőször is a sérelmek jegyzékbe vételére papokból, továbbá megyei és városi követekből bizottságot választottak. Ezután következett a pénzügy rendbehozatalát czélzó tanácskozás. Rákóczy kormánya már tizenöt millió forintra rúgó rézpénzt veretett, nagyon természetes tehát, hogy az fedezet hiányában teljesen elveszté értékét, a mit Rákóczyék fonákul „ellenségünk és netalántán sokaknak praktikái” eredményének tekintettek. Szükséges volt, hogy a pénz jelentékeny részének bevonásával – a rendek négy, sőt két millióra kívánták a forgalomban maradót leszállíttatni – a maradéknak becsét ismét fölemeljék, valamint hogy némi adóról is gondoskodjanak. Némelyek azt képzelték ugyan, hogy a bányákból, harminczadokból s az állami javakból födözni lehet az ország szükségleteit, de Hellenhach báró bányaigazgató kimutatá ennek lehetetlenségét; kimutatá, hogy azokon a jövedelmeken felül több mint két millió forintra van az országnak szüksége. A rendek elfogadták a két milliónyi adót és pedig olyképen, hogy a nemesek is fízessék a honvédelem váltságául. Az oly nemes emberre, a ki egy lovast tartozott állítani a maga személyétől, egy évi „váltság” gyanánt 60 forintot és 24 pénzt róttak; a kinek pedig egész portája volt, s így három lovassal tartozott szolgálni, arra 180 forintot és 72 pénzt. A parasztságra minden porta után – a porta már ekkor korán sem volt egyértelmű a telekkel – 384 forintot vetettek ki, ezen felül gabona- és barom-adót is, úgymint 95 3/4 pozsonyi szapú búzát, 31 1/2 pozsonyi szapú zabot, meg tizenhárom darab vágó marhát. A pénzbeli adót részben „fehér pénzül”, azaz ezüstben kellett fizetni; az utóbbiból a nemesek nagyobb arány szerint tartoztak fizetni, mint a parasztság, kétségkívül azért, mert nálok inkább volt.
Nem mulaszthatjuk el kiemelni, hogy az ónodi gyűlés eme határozata fényes tanubizonyságot tesz arról, mikép nem volt igaza Lipót király kormányának, mikor a nemesség ellenkezését az önkényesen kivetett adó miatt egyedül arra magyarázta, hogy ez a terheket a parasztságra kívánja hárítani.
Nagyobb zavart idézett elő a rézpénz kérdése. A mint a rézpénz szaporodott, vesztett értékéből; mindenki óvakodott attól, hogy nagyobb mennyiség a kezébe jusson. Külföldre sem lehetett vinni s így a katonaságnál, különösen a főbb tiszteknél nagy összegek gyűltek össze. Sok főtisztnek voltak elzálogosított jószágaik; arra kívánták tehát az összegyűlt rézpénzt felhasználni, hogy azokat kiváltsák. Csakhogy, a kik a jószágokért annak idején jó ezüst pénzt adtak, tudni sem akartak efféle üzletekről. Ez a kérdés került most napirendre. A nem katonák közül sokan azt kívánták, hogy a rézpénzt jószág-kiváltásra alkalmatlannak nyilvánítsák, a katonák ellenben a már mondott okból a leghevesebben tiltakoztak ez ellen. Rákóczy nem lévén barátja az erélyes eljárásnak, egyik irányban sem nyilatkozott, hanem érettebb megfontolás kedveért a határozat-hozatalt elhalasztaná.
Junins 6-ikán ismét tartottak országos gyűlést, a melyen a rézpénz-kérdésnek el kellett volna dőlnie. A hangulat egy cseppel sem volt engedékenyebb, mint két nap előtt. A rézpénz-ellenes párt még egy utolsó kísérletet tett: Berkes váczi püspök-helyettes fölkelt és tizenhárom megye nevében ismétlé a tiltakozást a rézpénzzel való birtok-kiváltás ellen. Rákóczy és Bercsényi úgy látszik akkép vélekedtek, hogy a rézpénz további elértéktelenedését csak azzal gátolhatják meg, ha egyelőre nem vernek többet s a meglevőnek forgalmát kényszerűvé teszik; ezért minden ilynemű törekvés nyilvánulását meg akarták gátolni. Tizenhárom megye tiltakozása ellenében azonban nem akarván határozatot hozni, ki akarták mutatni, hogy ama tiltakozás csak egyesektől ered. Felállott tehát Bercsényi és kérdést intézett a püspökhöz: van-e meghatalmazása a tizenhárom megyétől és pedig olyan meghatalmazása, a melyet az egész nemesség a magáénak vall? Bercsényinek ez az erélyes föllépése s a katonaság fenyegető magatartása megijeszté a tiltakozó főpapot, úgy hogy elhallgatott.
Kurucz főtiszt kiséretével.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Rákóczy felhasználni kívánván a rendek elrettentését s nagy keserűséggel szemIélvén az elégületlenséget, annál nagyobb keserűséggel, mert maga is átlátta sok panasz jogosult voltát, de a legjobb akarat mellett sem volt képes segíteni, a tárgy némi hasonlóságánál fogva előadta most a turóczi ügyet. Ez a következőben állott. Turócz-megye megunván a harcz terheit – ámbár félreeső helyzeténél fogva aránylag kevésbbé volt terhelve – folyamodást készített Rákóczyhoz, a melyben mindezen terhek figyelembe vételére s a békének az uralkodó házzal való megkötésére kéri fel. A megye ezt a folyamodást, a melynek szerzője Okolicsányi Kristóf volt – Pál fia, ugyanazé a Pálé, a kivel már föntebb mint konkolyhintővel ismerkedtünk meg, még pedig Rákóczy pártja között – nem küldte el egyenesen a fejedelemhez, hanem a szomszédos megyékhez, január 1-én kelt körlevelével, a melyben felszólítá azokat: csatlakozzanak hozzá s járuljanak együttesen a mondott folyamodványnyal Rákóczyhoz. Elutasítás esetén természetesen a szövetségtől való elszakadás s a király pártjára való áttérés lett volna a következmény. De a szomszéd megyékben sokkal erősebb volt a ragaszkodás a nemzeti ügyhöz, sokkal inkább meg voltak győződve arról, hogy sikerre csak abban az esetben számíthatnak, ha mindvégig kitartanak a szövetség zászlója alatt, hogysem Turócz-megye eme föllépését helyeselték volna. Válasz nélkül hagyták tehát a felszólítást s hűségök jeléül rendre felküldözték a fejedelemnek. Rákóczyban s főbb embereiben az irat nagy keserűséget keltett, egyrészt, mert politikájok volt megtámadva benne, másrészt mert czélzás volt benne arra, mintha a harcz tulajdonkép nem is annyira a nemzet, mint inkább egyesek érdekében folyna. Meg voltak győzödve arról, hogy ily körlevelek a legnagyobb mértékben veszélyesekké válhatnak a szövetség ügyére, s hogy ilyenek kibocsátását nem lehet eltűrni. De mikép fenyítsék meg a körlevél szerzőit? E kérdés foglalkoztatá a fejedelmi tanácsot már a gyűlések megkezdése előtt, de úgy látszik, végleges határozatra nem jutottak.
A Berkes-féle eset után Rákóczy beszédében a pártok között való összekoczczanásokat azoknak tulajdonítá, a kik „istentelen és nyughatatlan hamis irásaik által, nem gondolván sem hitökkel, sem a szoros szövetség mivoltával”, a megyéket tőle s a tanácstól elpártoltatni törekednek, különösen Turócz megyének, „mely az elmult januárius havában más hat vármegyének levelet írván, más sok hamisságai között, a mostani adózásokat, a melyek magunk fenntartására szükségesek, a német időben volt elviselhetetlen terheknél súlyosabbnak állította.” Erre a sereg nevében felállott Eszterházy Dániel gróf s ily bűnösök törvényes megfenyítését kivánta; mire a fejedelem felszólítá Turócz követeit: Rakovszky Menyhértet és Okolicsányi Kristófot, a Pál fiát, adjanak számot a megyei határozatról. Rakovszky fölállott és szólni kezdett, de a nagy zúgás miatt alig lehetett valamit megérteni beszédéből. A fejedelem közelebb hívta magához. Odament s fejtegetni kezdé, hogy mindaz, a mi a folyamodási tervezetben s a körlevélben foglaltatik, igaz. Bercsényi nem bírván dühével, ismételten félbeszakítá őt, a fejedelem ellenben megőrizé hidegvérét s Bercsényit is csitítani igyekezett. Mikor Rakovszky szavait bevégezte, Rákóczy hidegen válaszolva előadá, hogy a fölemlített bajok a háborúval együtt járnak, hogy Turócz legkevésbbé panaszkodhatik, mert Schlick futó hadán kívül ellenséget nem látott s a szövetségesek seregéből is csak keveset. Még helytelenebb azonban az az állítás, hogy e bajok nagy része egyesek haszonkeresésének a következménye. Ez egyenesen őt sujtja, mert méltatlan volna a rendek bizalmára, ha ilyeneket eltűrne, föltéve, hogy azokról értesítik. De miért fordult Turócz a megyékhez előbb, mint ő hozzá? Vagy őt is részesnek tartja a felhozottakban? Aztán követeltek-e Turócztól bármi czímen többet, mint a többi vármegyétől?
A megtámadott turóczi követek ijedtükben nem tudtak mást válaszolni, minthogy ismételték az előbb mondottakat. Erre Rákóczy is tűzbe jött; kijelenté, hogy Turócz eljárása veszedelmes és ellenkezik a szövetség alapelvével, s kifejezé reményét, hogy a rendek elégtételt adnak az ellene szórt rágalmakért. Kínos csend támadt, a melyben minden pillanat hosszú, hosszú időnek tűnt fel. A fejedelem szakítá azt meg, ismételve fölhivását és hozzáadva azt, hogy az igazságot a szövetség legkisebb tagjától sem tagadhatni meg.
Azonban még most is általános volt a csend. A tanácsurak úgy vélekedtek, hogy a dolog természete szerint nem őket illeti a kezdeményezés, mert hiszen a vádak részben vagy egészben ő ellenök vannak intézve; hanem illetik a független rendeket, ezek pedig a kor szokása szerint mindenben s így most is a főktől várták a kezdeményezést. A csend mind kínosabbá lett. Rákóczy nem gondolt arra: mi e hallgatásnak az oka? Ő csak azt értette belőle, hogy a rendek a turócziak pártján állanak vele szemben. S kitört belőle a keserűség. „Ezt érdemlettem tőled oh haza – kiáltott fel – bujdosásim után? Életemet, véremet, mindenemet éretted felszentöltem; feleségemet, gyermekimet, szerencsémet megvetettem; sőt édes eleim is hozzád való szerelmekért s virágzó előbbi szabadságodnak helyére hozásáért, mindeneket koczkára vetvén, véröket, hitöket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal koporsómba viszem, mert te tudod Istenem, hogy igazszívű vagyok s a magam hasznát nem keresem. Ne szenvedd édes hazám rajtam ezt a gyalázatot!” Majd kijelenté, hogy ily viszonyok között nem marad más hátra, minthogy lemondjon a szécsényi gyűléstől reáruházott vezérlő fejedelmi tisztről és visszavonuljon erdélyi fejedelemségébe.
Bevégezvén beszédét, fölkelt s távozni készült. De Klobusiczky, a közgazdasági tanács elnöke, útját állta s erővel visszavitte székéhez. Bercsényi pedig fölkiáltott „Hogyan, kegyelmetek oly hálátlanok szabadítójok iránt, hogy inkább távozni hagyják, hogysem igazságot szolgáltatnának neki rágalmazói ellen? Nem, nem, inkább haljanak meg ezek az árulók! ”
Ezzel kardjával csapást mért Rakovszky vállára, Károlyi pedig fején ejtett halálos sebet. A három Ilosvay testvér is a két turóczira rohant: Rakovszkyt összekaszabolták, ellenben Okolicsányinak sikerült, bár sebesülten, elmenekülnie a sátorból. A véres jelenet Rákóczyra lehütőleg hatott. A háta mögött levő palotás tiszteknek meghagyta: igyekezzenek elejét venni minden további zavargásnak, mi végből el is zárták a jelen volt turóczi nemeseket.
De mindez nem volt elég. Bercsényi ujból felállott s kijelenté, hogy Okolicsányinak is vesznie kell a fejedelmen ejtett sérelemért. A gyűlés helyeslőleg fogadta az indítványt, s a fejedelem, a kinek most kellett volna kegyelmet nyujtólag szólani, hallgatott. Kétszer kihallgatták Okolicsányit s nem tekintve arra, hogy legrégibb törvényeink s a törvényes szokás szerint az országgyűlésen jelenlevő követ személye sérthetetlen, junius 9-én lefejezték őt. Rakovszky holttestét pedig mindjárt a véres nap után kitették a mezőre, az ég madarainak eledelül.
A bűnös megyére is szabtak büntetést: zászlóját Rakovszky holtteste felett összetépték, pecsétjét pedig a további intézkedésig félretették. Ezután a megyét négy szomszédos megye között felosztották, de ezt az intézkedést nem iktatták az országgyűlés törvényczikkelyei közé. Nem is hajtották végre, mint az a megye jegyzőkönyveiből kitünik. Magában a megyében is elfogtak többeket, köztük Révay Ferencz főispánt.
Junius 7-én a rézpénz kérdését is elintézték a rendek. Kimondták, hogy annak mennyisége 2.200,000 forintra korlátozandó, s hogy ezt el lehessen érni, a 10 polturás értékét 4 polturára, a 20-asét 8-ra szállították le; az egy polturás értékét azonban meghagyták. A forgalomban maradandó pénz bizonyos ideig bélyeggel volt ellátandó, s azontúl teljes értékkel kellett birnia s alkalmasnak lennie minden ügyletre s így zálogváltásra is.
A következő napon több, a közigazgatás szempontjából szükséges intézkedést tettek. Kivetették megyénként a kétmilliós adót, s elhatározták főtörvényszékül a,,törvénykező országtábla” felállítását, a melynek minden évben három hónapig Korponán, háromig Eperjesen kellett volna összeülnie.
Hátra volt még a rozsnyai értekezlet határozatai legjelentékenyebbjének: a Habsburg ház detronizácziójának kimondása. A junius 6-iki véres jelenet után Rákóczy előterjeszté a tanácsnak: vajjon megmaradjanak-e ama határozat kimondása mellett s magukra vegyék-e azt az esetleges vádat, hogy az egészet szántszándékkal csinálták, oly végből, hogy a rendeket ama határozat elfogadására kényszerítsék? Más, nem kevésbbé jelentékeny kétségek is merültek fel, a melyek igen megérdemelték a figyelembe vételt. Említettük már, hogy az 1706. év őszén vívott turini csatában teljesen tönkre tették a franczia sereget, úgy hogy XIV. Lajos kénytelen volt elfogadni a kiürítésre vonatkozó egyezményt, a mely szerint hadait Olaszországból végkép kivonja s annak birtokba vételére kísérletet sem tesz. Nem sokkal ezután elfoglalták ellenfelei Nápolyt és Szardiniát is, minek következtében a franczia király kétségbeesett kisérleteket tett a béke érdekében. Vetésy, Rákóczy követe a franczia udvarnál, ily körülmények közt egyre azt írá urának: ne vágja el a visszavonulás útját s ne mondja ki az elszakadást; sőt még a XIV. Lajos kívánatára elfogadott trónjelölt: a bajor választó is ezt tanácsolá.
Rákoczy és társai azonban sem az okokat, sem a figyelmeztetéseket nem vették tekintetbe. Ők egyedül attól vártak valamit, ha Magyarországot az általános békébe belefoglalják, erre pedig XIV. Lajos szavainak hitelt adva, elkerülhetlennek tartották az elszakadás kimondását. Szükségesnek vélték ezt azon irány ellenében is, a melynek az imént Turócz-megye adott kifejezést; minden, a szövetséghez csatlakozott megyére nézve lehetetlenné akarták tenni a visszavonulást.
Ilykép elhatározta a tanács, hogy indítványba hozzák a Habsburg-ház letételét. Junius 14-én tette meg Rákóczy és Bercsényi az erre vonatkozó indítványt, a melyet egyhangúlag el is fogadtak ily kiáltással: „Eb ura a fakó, mai napságtól fogvást József nem királyunk!” A függetlenségi nyilatkozatot e határozat értelmében elkészítették és számos példányban szétküldték. Hosszasan elmondták benne azokat a törvényszegéseket, a melyeket a Habsburg-házból származott királyok és alattok mások elkövettek; elmondták, hogy Lipót erőszakkal kényszeríté a nemzetre az örökös királyságot, hogy a magyar nemzet ezt a rabszolgaságot nem hajlandó tűrni; végül reményöket fejezték ki az iránt, hogy valamint Svájczot, Portugáliát és Németalföldet segítették a külhatalmak szabadságuk visszazerzésében, azonképen fogják abban Magyarországot is támogatni.
A függetlenség kimondásakor az ország leendő kormányáról is kellett intézkedni. Végzéssé lett tehát, hogy ideiglenesen a vezérlő fejedelem kezében hagyják; távolléte vagy akadályoztatása esetére pedig Bercsényit választották helytartójává. A királyválasztást a jövő országgyűlésre hagyták, főleg azért, mert nehéz lett volna megegyezni abban: kit válaszszanak meg? A legtermészetesebb mindenesetre Rákóczy megválasztása lett volna, a ki magyar születésű s mégis fejedelmi származású volt, s miután nemcsak atyai rokonai nem voltak, hanem anyjáról, nagyanyjáról sem, az az akadály sem forgott volna fenn, hogy egyik- másik uri családdal közel vérségi viszonyban van. Óriási vagyonnak is ura volt; négy nagy családét: a Rákóczyakét, a Báthoryakét, a Thökölyekét s a Zrinyiekét egyesítette kezében. Aztán egyéni tulajdonai is ajánlották.
Az 1707-iki függetlenségi nyilatkozat.
(Az ónodi gyűlés artikulusainak egykoru nyomtatott példányáról. – A Nemz. Muzeum könyvtárában.)
Azonban a nemzet gyöngesége miatt késznek kellett lenni arra is, hogy trónját nem adhatja annak, a ki előtte legkedvesebb, a ki egyéni tulajdonainál fogva arra legalkalmasabb, hanem a ki egy vagy más szolgálattal meg tudja vásárolni. XIV. Lajosnak az volt a szándéka, hogy Magyarország királyi széke a bajor választó fejedelemnek jusson, jutalmul azokért a szolgálatokért, a miket neki tett s kárpótlásul azokért a károkért, a melyeket az ő szövetségében szenvedett. Desalleurs franczia követ a rozsnyai értekezleten ezt azzal a hozzátétellel indítványozta, hogy Erdély fejedelemsége az éjszak-keleti tizenhárom megyével Rákóczyé legyen. Rákóczy nem volt anynyira hiú személyére, hogy a királyságot magának követelje; úgy látszik beérte volna Erdélylyel s a szomszéd megyékkel. Így esett, hogy a tanács minden ellenkezés nélkül elfogadta a bajor választó jelöltségét s ennek a franczia királynál meg a választónál tolmácsolásával meg is bízta a gyűlés folyamán hazajött Vetésyt.
A bajor választó trónjelöltségét különben a rendek nem találták valami megváltoztathatlannak. Ez kitünik abból, hogy Rákóczy a magyar trónt a szász választó fejedelemnek is felajánlotta. Ugyanis, majdnem egyidejűleg a spanyol örökösödési háborúval, kitört az úgynevezett „északi nagy háború”, a melyet XII. Károly svéd király ellen Nagy Péter orosz császár, Frigyes Ágost lengyel király és szász választó fejedelem, meg Dánia indítottak. Svédország még ekkor nagyhatalmasság volt s Károly kitünő vezéri tehetség, úgy hogy bátran fölvette a három részről odavetett keztyűt. Előbb Dániát kényszeríté békére, azután Péter czárt szorítá vissza egy időre, végre Lengyelországra vetette magát s a lengyeleket uj király választására kényszeríté. Lengyelországból Szászországba is benyomult és Frigyes Ágostot békére kényszeríté. Majd egy évig maradt Szászországban, a honnan a sziléziai protestánsok érdekében a bécsi udvart is fenyegeté. Ez lévén 1707-ben a helyzet, Rákóczy rá akarta bírni a svéd királyt Ausztria megtámadására; ki akarta a szászszal békíteni s ezt is megnyerni a harcznak azzal, hogy teljes őszinteséggel lemondjon Lengyelországról s a helyett Magyarország királyává választassék. Reménye volt, hogy ez esetben a svéd királytól függő uj lengyel királyt is be lehet vinni a harczba, ezenfelül némi területgyarapodás fejében a porosz királyt is. Ilyképen a szász választó jelöltségének az esetben, ha e szövetséget sikerül létrehozni, több értelme lett volna a bajor választó jelöltségénél.
A Habsburgház detronizácziójának kimondása után is egy időre együtt maradt még az országgyűlés és több másodrendű kérdésben intézkedett. Egyebek között fölemelte a harminczadokat s leszállítá a só árát; oly intézkedések, a melyek az úri osztály terhére, de a szegény népnek hasznára voltak. Határozatokat hoztak a jezsuiták ellen is. Junius 20-ikán megérkeztek az erdélyi követek, a kiket, mint gondolhatni, szívesen fogadtak. Ujból megkötötték velök a testvéri szövetséget. Azután a fejedelem megerősítette és kihirdette a végzéseket, mire a gyűlés junius 22-én szétoszlott.
Az uralkodóház letétele oly tény volt, a melyre – úgy érzék a királypárti magyarok – okvetlenül válaszolni kell. Julius 29-ikén Eszterházy Pál herczeg nádor tehát kibocsátá „saját s a királyi felség hűségében megmaradt valamennyi egyházi és világi úr, nemes és polgár, tehát az ország négy rendének nevében” tiltakozását, s ezt augusztus 20-ikán egy Európa összes népeihez intézett nyilatkozat követé.
A roppant hosszúra nyúlt és mód felett dagályos oklevél bőségesen elmagyarázza, mily készséget tanusított az uralkodó a békés megalkudozásra, azonban Rákóczy és társai magán-érdekeket hajhászva, arról semmit sem akartak tudni. Ezért összehívták az ónodi „álgyűlést” s elrettentéssel keresztül vitték, hogy az ott a nélkül is többnyire csak „kényszerítve” jelenlevők kimondták az uralkodóház letételét. Az oklevél hosszasan bizonyítgatja azután a fölkelők részéről felhozni szokott érvek helytelenségét, a mi néha túlságra ragadja. Hosszadalmasan találjuk például bizonyítva, hogy Magyarország 1687 előtt is örökös monarchia volt, pedig a nemzet e véleménynek soha sem adott helyet; az eperjesi mészárszékről pedig úgy beszél a nádor, hogy ott „igazságos fenyítés érte a bűnösöket”, mégis más helyen megszüntetését Lipót királynak nagy érdemül rója fel. Arra is hivatkozik Eszterházy, hogy a többség a királyipárton van, pedig ez épen nem áll, mert a nemzet nagy tömege Rákóczyhoz csatlakozott. Végül azt a hitét fejezé ki, hogy ő felsége az ország összes karait és rendeit minden ősi jogaikban és törvényeikben, hitleveléhez s az utolsó pozsonyi országgyűlés negyedik törvényczikkelyéhez képest uralkodásának minden időszakában szentül megtartja.
***
Rákóczy és társai rövid időn tapasztalhatták, mennyire elszámították magukat, mikor azt kitték, hogy a Habsburg-ház trónvesztésének kimondását nyomban fogja követni Magyarország függetlenségének elismerése XIV. Lajos részéről s az annak alapján kötött nemzetközi szövetség. Alig volt valami távolabb a franczia királytól. Kétségtelenül örült volna annak, ha Magyarországot elveszíti a gyűlölt Habsburg-ház, de mint föntebb említők, oly helyzetben volt, hogy már-már minden áron meg kellett kötnie a békét. Nem akarhatta tehát helyzetét azzal még bonyolultabbá tenni, hogy Magyarország irányában kötelezettségeket vállaljon. Mert ha a fenforgó viszonyok között lehetett volna is Magyarország érdekében valamit kieszközölnie, az csakis az ő igényei rovására történhetett volna. Abban a hitben volt, hogy a magyarok, ha követik is tanácsát az elszakadás kimondásában, nem fogadják azt meg a bajor választó trónjelöltsége ügyében, s ez alkalmat fog neki szolgáltatni nehézségek támasztására. Ebben azonban – mint láttuk – csalódott s nem maradt egyéb mit tennie, mint hogy mindenféle mellékajtókon bújkáljon s némi hiányzó alakiságokat állítson a nem-szövetkezés okául. Hogy azonban végkép el ne keserítse Rákóczyékat, némi apróbb kedvezésekkel kivánta őket jó hangulatban tartani. Megküldé a hátralékos segélypénz egy részét, a fejedelem nevére íratá a számára vett, de eddig Sziniavszkyné nevén volt jaroszlawi uradalmat, kifizette némely ékszer-számláit, Bercsényit pedig 100,000 frank értékü asztalkészlettel tisztelte meg.
XII. Károly svéd király.
(Tanje P. metszetéről, mely Kraft Dávid festménye után készült.)
Megigérte még a fejedelemnek; hogy kieszközli számára unokájánál: a spanyol királynál az aranygyapjas rendet, a mit Rákóczy később csakugyan el is nyert. Egyebekben is tanúsított szívességet, de a szövetség megkötése elől mindig kitért.
Rákóczy maga a legjobban érezte, hogy a franczia szövetség, kivált abban az alakban, a melyben XIV. Lajos minden kötelezettség nélkül volt, nem biztosítja az ügyet, ezért másokban is igyekezett támaszt nyerni. S erre nézve is igen nehéz volt helyzete, mert ez idő szerint épen hazánk északi határán torlódtak össze az északi nagy háború hullámai. A franczia udvar jól volt a különben is hatalma tetőpontján álló svéd királylyal, Rákóczy tehát – mint említők – igyekezett azt a maga ügyének megnyerni. Egyszersmind igyekeznie kellett Nagy Péter orosz czárral is fentartani a jó viszonyt már csak azért is, mert ahhoz, hogy a svéd király Ausztria ellen fordulhasson, szükséges lett volna, hogy az oroszszal kibékítsék. A czár azonban másra kívánta Rákóczy barátságát fölhasználni. Benne a lemondott Ágost helyett ellenkirályt akart adni Lesczinszky Szaniszlónak, s azzal fenyegetődzött, hogy ha el nem fogadja a lengyel koronát, Ausztriával lép szövetségre ellene. Végre kivált az öregebbek kívánatára még a törökkel is kellett barátkoznia Rákóczynak, de csak kevés sikerrel tehette. A törökök ugyanis a szövetség fejében azt kívánták, hogy adja át nekik kezességül valamelyik főbb várát, a mire azonban semmi áron sem volt hajlandó.
De ha a külső viszonyok nehezek voltak, a belsők nem kevésbbé valának azok. A pénzügy a megajánlott adó mellett sem akart jobb állapotba jutni, a mi meg a hadügyre volt kedvezőtlen hatással. Az egyedüli szerencse az volt, hogy I. József király nem volt abban a helyzetben, hogy nagyobb haderőt állíthasson talpra, bármennyire szeretett volna is ilykép válaszolni az ónodi gyűlés végzésére. A mit ez évben tehetett, csak annyiból állott, hogy a Vág vidékére derék vezért küldött a vitéz Starhemberg Guido személyében, a ki a Bercsényi helyett parancsnokoskodó Eszterházy Antallal szemben oly ügyesen mozgott, hogy Lipótvárat, amelynek őrsége már-már megadásra gondolt, ujból elláthatta élelemmel, s Detrekőt is kézrekerítette.
Kevesebb eredménynyel működött a Dunán-túl Pálffy János. Ez semmi sikert sem volt képes felmutatni Bottyánnal szemben, a kit Balogh, Bezerédy s a két Kisfaludy támogatának, úgy hogy Starhemberg jónak látta a felvidéki műveletek elvégzése után személyesen is átkelni a Dunán. Mindazonáltal így sem tudták megakadályozni azt, hogy a magyarok Ausztriába ne csapkodjanak. Egész Bécsig kalandoztak, sarczolták a vidéket s egy alkalommal kevésbe mult, hogy magát Józsefet el nem fogták.
Legtöbb eredményt mutatott fel Bussy-Rabutin. Ezt Erdély visszafoglalására küldték ki. Szerencsésen átment az egész alföldön, a nélkül, hogy az ott parancsnokoskodó Károlyi jelentékenyebben akadályozta volna. Bejutott Erdélybe, ahol annál inkább könnyű volt a dolga, mert a legujabb törvény értelmében a nemesek visszaparancsolhatták a táborból jobbágyaikat s e joggal siettek is élni, a mi igen megfogyasztá az erdélyi hadat; a tulajdonképeni Magyarországból pedig alig lehetett küldeni, mert az erdélyiek azok ellen bizalmatlankodtak. Elősegíté Bussy-Rabutin dolgát végre az is, hogy Pekry Lőrincz az erdélyi hadak főparancsnoka, igen alkalmatlan volt a vezéri tisztre. Rövid időn csakugyan császári kézbe került majdnem az egész Erdély és számos nemes keresett Felső-Magyarországon menedéket.
Minthogy a császári erő nem volt elégséges arra, hogy Magyarországot fegyverrel leigázhassa, legalább addig, a mig a spanyol örökösödési háború tart, Józsefnek arra kellett gondolnia, hogy ne higyje a nemzet, mikép győzelem esetén az országot Csehország sorsára juttatják. Ezért kész volt hallgatni a nádor s a primás megkeresésére, a kik országgyűlés egybehívását javaslák, hogy azon orvosoltatván a sérelmek, a fölkelőktől elvegyék az ürügyet a harcz folytatására. Az év végén hirdeté ki az országgyűlést, 1708. február 29-ére, Pozsonyba. Érdekes, hogy a nádor számos meghívót küldött a fejedelemhez, kérvén: küldje szét azokat a jó béke létrehozása érdekében a vármegyéknek. Mert ha most gátat vetnek a kibékülés elé s az ország az addigiaknál nagyobb károkat szenved, annak egyedül ő, t. i. a fejedelem, lesz az oka. Ez azonban az ónodi határozatok után igen természetesen nem tett ennek a kívánságnak eleget. Sőt miután némely megyék a meghívót beküldötték, február 18-án kelt körlevelében igyekezett mindenkinek a kedvét elvenni a megjelenéstől, az udvarnak a magyarok iránt ellenséges törekvéseit állítván rémképül a nemzet elé. Tíz nap múlva pedig a nádornak írt s visszaküldé a meghívókat. Levelében szemrehányásokat tesz neki, hogy ő és hívei oly kevesed-magukkal külön Magyarországot akarnak alkotni szemben a szövetséges rendekkel; megtagadja Eszterházytól a közbenjárói tisztet a király és nemzet között, mivel az ország elnyomását békével nézte, sőt maga is részes volt abban.
Az országgyűlés azonban Rákóczy minden ellenkezése mellett is megnyílt. A felsőházban tizenkilencz főpap és ötvenhét világi úr ült, az alsóban két káptalan, a nyugoti megyék és városok, s több távollevő főúr követei foglaltak helyet. Ezen a királypárti országgyűlésen is igen megérzett a viszonyok hatása. Legelső kérelmök az volt az uralkodóhoz: engedje meg, hogy követeket küldjenek a szövetséges rendekhez, hogy meggyőzzék őket a király törekvéseinek jóságáról és igéretei őszinteségéről. József attól tartott, hogy ha ezekkel összeköttetésbe lépnek, még azok is megingattatnak hűségökben, a kik addig hívei valának, bár a rendek azzal kívánták magukról a gyanút elhárítani, hogy a követség vezéreül Keresztély szász herczeget, az esztergomi érseket, hozták javaslatba. Azért megtagadta beleegyezését; a helyett arra utasítá őket: siessenek a sérelmeket, és pedig ez úttal – tekintve a helyzet nehézségeit – csakis a köz-sérelmeket összeállítani és fölterjeszteni, hogy azokat haladéktalanul orvosolhassa. A rendek április 14-ikén kezdték meg a sérelmek összeállítását s körülbelül két hónapig foglalkoztak azzal. A fölterjesztés, a mit tettek, ismét tanusága annak, mennyire egyértelmű volt az egész nemzet a kívánatokban; mert alig mondott kevesebbet, mint a mit a szövetségesek a nagyszombati békealkuvásnál követeltek, csakis a királyválasztás jogát nem kívánta vita tárgyává tenni és Erdélynek nem kívánt külön fejedelmet. Ezenkívül még egy dologban tértek el a szövetséges rendek s a királypártiak. Az elsők között igen jelentékeny számmal, sőt valószinűleg többségben lévén a protestánsok, az igazi vallás-szabadságot kívánták helyreállítani, a mely egyedül felel meg oly nemzet igényeinek, a mely több vallásfelekezetre van szakadva; az utóbbiak teljesen katholizáló irányt követvén, helyre kívánták ugyan állíttatni a vallás-szabadságot, de olyképen, hogy az „épségben maradván a földesurak joga” féle záradék akkép értelmeztessék, mikép a katholikus földesúrnak jogában álljon ugyan elűzni birtokáról a protestáns lelkészt, ellenben a protestáns földesúr ezt a katholikus lelkészszel ne tehesse. Az országgyűlésen jelenvolt két református és nyolcz lutheránus nem bírt felekezetök javára jobb fölterjesztést kieszközölni, ámbár nem mulasztották el, hogy egyházuk jogos igényeit erélyesen védelmezzék és különösen, hogy a mondott záradék eltörlését követeljék.
Egyebekben, mondhatni, ugyanazok voltak a panaszok és kívánságok: Tartsanak országgyűlést legalább minden harmadik évben, szünjék meg az idegen kormányférfiak beavatkozása a magyar ügyekbe, tegyék a magyar királyi kanczelláriát a törvények értelmében valóban önálló hatósággá. Állítsák helyre a hazai törvényszékeket, a melyek immár több mint ötven éve szünetelnek az egy 1700-ik év kivételével, a mely alkalommal azonban azt a botrányt követték el, hogy a királyi fiscus perelhetett ugyan mindenki ellen, de az ellen senki. Utasítsák a felségsértési pöröket is ezen törvényszékek elé; a kik ellen pedig idegen birák törvénytelen ítéleteket hoztak, azoknak vagy pedig utódaiknak adjanak elégtételt az elkobzott jószágok visszabocsátásával. A nádori, országbirói s egyéb zászlósuri méltóságok jogkörét állítsák helyre. Az idegen katonaságot, a mely borzasztó kihágásokat követ el s a melynek főtisztjei önkényesen oly adókat zsarolnak a néptől, hogy többen gyermekeiket adták el vagy kétségbeesésökben öngyilkosságra vetemedtek, tartsák féken, a béke helyreálltával pedig vezessék ki az országból. Panaszt emeltek az udvarnak a nemzetet meggyalázó s fönállását alapjában veszélyeztető amaz eljárása ellen is, melylyel a hivatalokat a honfiak mellőzésével idegeneknek osztogatja; kívánták tehát, hogy ezeket, úgy a világiakat, mint egyháziakat – a nemzet iránt érdemeket szerzett esztergomi érsek kivételével – elmozdítsák s állásaikat magyarokkal töltsék be. Az országtól elszakasztott részeket, mint a bors-monostori apátsági javakat s néhány egyéb helységet a nyugoti határon, a Muraközt s a Dráván-túl levő, a töröktől visszahódított megyéket, valamint a tengerparti Zrinyi- és Frangepán-féle jószágokat – csatolják vissza az országhoz. Az újszerzeményi bizottságot töröljék el, a só árát csak az országgyűlésen szabják meg stb.
Az országgyűlésnek azonban nem volt meg a kívánt eredménye. A király úgy látszik, azt várta, hogy a pártján egybegyűlt rendek Rákóczyék ellenében foglalnak állást, ezek pedig époly kíméletlen kritikát gyakoroltak az utolsó években elkövetett visszaélések ellen, mint azok; csakhogy nem vonták le azt a következtetést, hogy az uralkodóház elűzendő. llykép nem lévén az országgyűlés a mondott czélra használható, a király jobbnak látta a fölterjesztést válasz nélkül hagyni. Az udvar hagyományain ő sem volt képes annyira fölülemelkedni, hogy helyreállítsa a nemzet jogait, a mint azt a törvények kívánták, azok visszautasításával pedig nem akarta a hűségében maradtakat elkeseríteni. Az országgyűlés ekképen eredmény nélkül oszlott szét.
Mialatt a királypártiak a közeli kiegyezés reményében gyűléseztek, azalatt Rákóczy nehéz időket élt. Seregét ugyan sikerült jó állapotba hoznia: uj ruházatot, jó fölszerelést adott vitézeinek, a mi oly örömet keltett, hogy seregestül tódultak az emberek a fejedelmi zászlók alá. A császári sereg élén sem állott már a derék Starhemberg Guidó, hanem annak testvére, a léha Miksa. Azonban igen elcsüggeszté Rákóczyt az a körülmény, hogy a franczia udvar megszűntette a segélypénz küldését. XIV. Lajos miniszterei kezdték a magyar követnek, a furfangos Vetésy Lászlónak értésére adni, hogy Rákóczy terhére van a franczia királynak, s Torcy egy ízben Vetésy ama fenyegetésére, hogy ura, ha a franczia király nem segíti, minden reá való tekintet nélkül kibékül Józseffel, azt válaszolá, hogy ez haszontalan beszéd, mert a kibékülés a trónvesztés kimondása után lehetetlen. Rákóczy ily viszonyok közepette nem tehetett egyebet, minthogy az eddiginél nagyobb mértékben fordítá figyelmét az északi szomszédokra. Elhatározá, hogy a bajor választó jelöltségét – miután az a mondott körülmények között nem akarván Ausztriával végkép elrontani dolgát, maga sem tanusított sok hajlandóságot – elejti s miután a szászéról szó sem lehetett a svéd szövetség létrejötte nélkül, a porosz király fiának akará felajánlani a magyar trónt. A porosz király ez időben szövetségben állott ugyan Ausztriával és segédcsapatai a francziák ellen harczoltak; de késznek nyilatkozott elhagyni addigi frigyestársát, ha Rákóczy olykép tud föllépni, hogy a jelöltség valósítására számítani lehessen. E végből Rákóczy az év őszén egész erővel Sziléziába akart csapni, nagy reménye lévén ahhoz, hogy e tartománynak fele részben protestáns lakossága, a mely a svéd királynak egy éven át Szászországban tartózkodása alatt igen nekibátorodott, sikeres beütése esetén fölkel az osztrák uralom ellen. Ez esetben pedig Rákóczy hatalma közvetlenül Brandenburgig terjedne s az által mód nyilnék a porosz királylyal – a kinek főbirtoka a brandenburgi választó-fejedelemség vala – egyesülésre. Seregét, a mely – mint említők – most oly jelentékeny volt, mint alig valaha; erre vezette, azonban szerencsétlenségre a Bottyán katonáitól elfogott Starhemberg Miksa helyett a főparancsnokságot ujból átvett Heister és annak kitünő társa: Pálffy János a trencséni csatában (1708. augusztus 3.) tönkretették. Maga Rákóczy is sebesülten menekült meg a harczból.
***
A trencséni csata képezi a forduló pontot a Rákóczy-féle fölkelésben. Addig is elvesztettek ugyan a szövetséges rendek minden nagyobb ütközetet – legfölebb a nagyszombatit vehetjük ki, mint a mely eldöntetlenül maradt – de e veszteségek mellett is úgy tudták a kis harczot folytatni – támogatva a nemzetnek rokonszenvétől, a mely csekély kivétellel a kuruczok részén volt – hogy a Dráván-túli részek és némely erősített városok kivételével majdnem az egész országban tényleg ők voltak a tér urai, s József király kormánya alatt alig állott egyéb terület az országból, mint a melyet katonái tényleg megszállva tartottak. Hiszen még a Bécs tövében levű Sopron- és Mosony-megyék is majdnem állandóan Rákóczy hívei kezében voltak; alkalmas kirohanási pontul szolgálván Alsó-Ausztriába. A trencséni csata után azonban senki sem bízott többé abban, hogy Rákóczy még valami derekas dolgot vihessen véghez.
Általános volt az elcsüggedés. „Sem főurak, sem nemesek, sem tisztek nem gondoltak többé a háborúval, mindenki csak arra törekedett, hogy családját, jószágát megmenthesse” – írja maga a fejedelem. Az egész seregből alig maradt valami együtt, a többi mind hazaszéledt, részint, hogy felhasználva a kihirdetett királyi kegyelmet, meghódolással mentse meg, a mije megmenthető, nem gondolva az ország jogaival, részint, hogy családját, fölkelhetőségeit a Tisza vidékére szállítsa a királyi hadak elől. Hogy a trencséni csata ennyire lesujtotta a nemzetet, kétségkívül abban találta magyarázatát, hogy egyrészt jól tudták, mikép Francziaország ügyei rosszúl állván, attól nem igen remélhetni semmit, másrészt, hogy a Habsburg-ház letétele után ennek győzelmével a legrosszabbat várhatni.
Különösen figyelemre méltó az a jelenség, hogy a főbb rangú tisztek is elárulják azt a zászlót, a mely alatt éveken át küzdöttek. Ocskay László volt az első, ugyanaz, a ki oly kitünő ügyességet tanusított a nyugoti felföldön folyt harczok alatt, s a ki úgy tudta buzdítani a Fehér-hegységnek majdnem kizárólag tót parasztjait, hogy csaknem egyedül belőlök álló csapatjaival folytonos rettegésben tartá Alsó-Ausztriát és Morvát, sőt magát Bécs városát is. „Tűzváltság” czímén egész vidékeket adóztatott meg, ami a „tűz fejedelme,” „Rákóczy villáma” czímeket szerzé meg neki. A másik Bezerédy Imre volt, egyike a legügyesebb Dunán-túli vezéreknek. Az udvar nagy súlyt fektetett ezek megnyerésére, azt hivén, hogy példájokat számosan fogják követni. E reményében azonban csalódott. Senki sem tekinté őket másnak, mint közönséges árulóknak, amint hogy soha sem voltak politikai egyéniségek, hanem csak kemény vitézek. Még saját alárendeltjeiket is csak kis részben tudták megnyerni. Ocskay ugyan úgy vitte a dolgot, hogy legénysége kénytelen volt az összeaprítás kikerülése czéljából a király hűségére esküdni, de nagyobb részök visszaszökdösött a fejedelem zászlai alá. Bezerédy nem juthatott ennyire. Árulási terve idejében tiszttársainak tudomásokra jutott. Eszterházy Antal tehát, a Dunán-túli hadak főkapitánya, parancsot adott Horvát Istvánnak az ő és czinkosai elfogására. Ezt végre is hajtották. Bezerédyt Egerbe vitték, s ott alezredesével: Bottkával együtt kivégezték. Ocskay ellenben mintegy másfél éven át szolgált a királyi hadakban, mig végre 1710 újévkor Jávorka Ádám érsekujvári hadnagy által elfogatott s Érsek-Ujvárt lefejeztetett. De ha ezen két árulásnak nagyobb következménye nem volt is, mégis a fegyelem legnagyobb mértékű meglazulásának szolgálnak tanuságául.
A trencséni csatának egyik legelső következménye a bányavárosok elvesztése volt. Oly helyeken, a hol a lovasság könnyen működhetett, még ez évben is számos sikeres harczot vívtak a kuruczok. Így Eszterházy mindjárt augustusban oly támadást intézett Ausztria ellen, hogy Heister maga is kénytelen volt az osztrák főváros védelmére sietni. Ugyancsak Eszterházy tönkre tette a főparancsnoktól fölrendelt horvátokat, derék alvezére a vitéz béri Balog Ádám pedig a ráczokat; a Vág vidékét sikerrel védelmezte Bottyán, Sárost Berthóty Ferencz, a bányavárosok vidékén azonban gyalogságra volt szükség. Ez pedig alig volt annyi, hogy a várak őrsége kiteljék belőle, nem hogy a síkon való harczra is maradjon. Ilyképen úgy elvesztek a bányavárosok, a melyek pedig majdnem egyedüli pénzforrásul szolgáltak a szövetséges rendeknek, hogy megmentésökre jóformán kísérleteket sem tehettek. Hogy azonban az ellenség minél kevesebb hasznot huzzon a bányavárosok birtokából, több várost, mint Zólyomot, Besztercze- és Körmöczbányát, fölgyujtották a kivonulás alkalmával; az utóbbiban, valamint Selmeczbányán a bányákat is annyira elpusztították, hogy azok csak évek mulva voltak ujból használhatók.
Ezen katonai szempontból némileg megokolható pusztításkor nem gondolták meg: hány embert fosztanak meg ezzel kenyerétől. Egyáltalában az volt egyik főfegyverök Rákóczy híveinek a királyiak ellen, hogy elszállították a népet minden fölkelhetőségével a benyomuló ellenség elől s felgyujtották az épületeket. Most is bőven alkalmazták ezeket az eszközöket. Heister szinte magán kívül volt dühében e miatt a fogoly fölkelőknek orrukat, fülöket vágatá le, s hogy a népet elrettentéssel elvonja a Rákóczyék pártjából, a legkisebb összeköttetést a legszigorúbban büntette.
Álljon például – egy a sok közül – az, a melyet valamely királypárti labancz, tehát nem részrehajló írónál találunk. A pozsonyi káptalan csallóközi jobbágyaitól az érsek-ujvári őrség szekereket kivánt. Ezek nehézségeket támasztottak, mondván, hogy Heister kegyetlenül megfenyíti őket, ha ily szolgálattal támogatják a kuruczok ügyét. Az érsek-ujváriak nem akarván erőszakoskodni, elfogadtak váltságul két kardot és két rőf selymet. Heisternek ez tudomásara jutván, háromra a mondott jobbágyok közül 300–300-at veretett három-ujjnyi vastagságú lapáttal, az után az egyiket fel is akasztatá. E kegyetlenségével csak akkor hagyott kissé alább, mikor magyar részről figyelmeztették, hogy eljárásának kárát igen könnyen a Rákóczy fogságában levő testvére: Heister Hannibál vallhatja.
Heister Siegfried.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A további teendők iránt a fejedelem országgyűlést hívott össze november 22-ére Tállyára, a melyet már összejövetele előtt Sáros-Patakra tett át. Ez is leginkább a pénzügyekkel foglalkozott. Miután a hadsereg létszámát hetvenöt ezredben állapíták meg, mely számot azonban soha többé nem érte el, annak fentartására adót vetettek ki pénzben, gabonában, húsban, sóban és fuvarban. Ez az adó jelentékenyen kisebb volt a mult évinél s nem nevezték rovatalnak vagy dikának, mint a mely név gyűlöletes a nép előtt. Szabályozták a főtisztviselők fizetését: a fejedelemét 100,000, Bercsényiét 50,000, Csáky István országos főbiztosét 25,000, Vay Ádám udvari főkapitányét 20,000 forintban stb. állapították meg. Még egy határozatot hoztak a rendek; Tolvay Gábor királyi ítélőmestert, a ki régebben foglyul esett, azzal az ajánlattal küldték Bécsbe, hogy készek volnának az angolok és hollandok közbenjárása mellett békét kötni, ha a magyar nemzet szabadságait e hatalmak biztosítják, továbbá, ha a szövetséges rendeket személyökben, vagyonukban biztosítják, Erdély külön fejedelem választási jogát elismerik; de készek voltak abba is beleegyezni, hogy az erdélyi fejedelem annyira alá legyen vetve a magyar királynak, mint a német fejedelmek a császárnak.
A deczember 20-án bevégződött országgyűlés után a fejedelem igen szomorú állapotban töltötte idejét. Az általános csüggedést fokozta a rendkívüli hideg s a Törökország felől behurczolt, s az ország nagy részében elterjedt pestis. A fejedelem, hogy nyomorúságos állapotát elpalástolja, udvari hadaival hol egy, hol más pestismentes faluba vette magát. A nyomorúságot igen emelte az a körülmény, hogy a Felső-Tisza vidéke zsúfolva volt felső-dunavidéki s erdélyi menekültekkel. Ezekről a helybeliek tartoztak gondoskodni, a szövetség ama pontja értelmében, hogy ha valakit a királyi hadak javaiból kiszorítanak, azt a szövetség többi tagjai kötelesek eltartani.
Nagyobb hadi műveletet az egész tél idején nem hajtottak végre, sőt egyáltalán az év nagyobb részében sem. A figyelmet leginkább megérdemli Érsek-Újvárnak élelemmel való ellátása, amit februárban és májusban Bottyán és Károlyi eszközölt. Ez időben az utóbbi kezd mind nagyobb jelentőségre vergődni. A háború kitörésekor ujoncz volt a hadviselésben s így nem csodálhatni, ha kezdetben határozott tehetsége mellett is tábornok-társai túlszárnyalták. Az immár hat éve folyó hadviselés azonban elég iskola volt számára. Annyira begyakorolta magát, hogy ekkoriban mondhatni ő volt az első katona a szövetségesek között. A fejedelem kiváló dicsérettel említi azt a tulajdonságát, hogy mindig vidám és nyájas volt, alattvalóit jól meg tudta válogatni és azokat a maguk helyén alkalmazni, és a mi akkori katonában kiváló dicséret: ellensége volt a lakmározásnak. A különben derék Eszterházy Antal, a fölkelők között tán a legnagyobb katonai képzettségű Forgách Simon, a báró Andrássyak, nem is szólva a másod- és harmadrendűekről, hetedhét-országra szóló dínom-dánomokat szerettek csapni. Ennek következménye volt, hogy az a nélkül is gazdag Károlyi igen tetemes vagyont szerzett a háború alatt – a zsákmányból mindig igen jelentékeny rész illette a vezért s a legénységtől is sokat összevásárolt – a nélkül, hogy a népet vagy a vármegyéket zsarolta volna. S ezen tulajdonságainak köszönheté, hogy a fejedelem mind nagyobb bizalommal volt hozzá s az utolsó években vállalatait leginkább általa viteté véghez, mig Bercsényit a külügyek vezetésével bízta meg.
Heister a mult évben a bányavárosok vidékét keríté a kezére, most a Dunán-túli részeket kívánta megkeríteni. Eszterházy Antal látván, hogy nem lesz képes ellenállani, egyre-másra kérte a fejedelmet segítségért. Ez érezvén e kerület birtokának fontosságát, Bottyánt küldé segítségül. De siker nélkül. A budai őrség s a földvári naszádosok által el lévén a Duna zárva, Bottyán nem tudott átkelni. Hogy fenyegetett bajtársán segíthessen, a bányavárosok felé intézett támadást, abban bízva, hogy ha ott elég erélylyel föllép, Heister át fog a Dunán kelni azok védelmére, az alatt meg Eszterházy helyreállíthatja a maga seregét. De itt sem működhetett soká. Mint a Duna-Tiszaköz főkapitánya kénytelen volt Kecskemét s a szomszéd városok segítségére menni, a melyeket a ráczok beütése végső veszedelemmel fenyegetett. Ezek ellen való útjában halt meg ez évi szeptember 27-én. Eszterházy ekkép segítség nélkül maradván, kevesed magával átkelt a Dunán, a Dunán-túli kerület nemessége pedig kétségbeesve a siker iránt, sietett a király kegyelmével élni és meghódolni.
Károlyi Sándor arczképe és aláirása.
(Az arczkép Éble „Károlyi Ferencz gróf és kora” czimű művében megjelent képről, a mely egykoru festmény után készült.)
Míg Heister a császári hadak nagyobb részével a Dunán-túl volt, addig a felső vidéken folyt a kis háború egyrészt Csáky Mihály és Andrássy Pál, másrészt Pálffy és Viard vezérletök alatt.
Pálffy a császári hadakban meghonosítá a magyarok által kedvelt cseleket. Érdekes példája volt ennek az, a hogy Csábrágot bevette. E vár meredek hegyen épült s a Koháryaknak volt tulajdonok. Ezek azonban labanczok lévén, Rákóczyék a várat elfoglalták s rabtartó-helyül használták. Az őrség mindössze negyven-ötven emberből állott Kovács János várnagy alatt. Kívülök Mérey Mihály szegzárdi apátúr székelt ott. Pálffy egy vagy két száz magyar labanczot kuruczos öltözetbe bujtatott, aztán megkötöztetett tiz németet, s elküldé őket Csábrág ellen, mintha amazok rabokul vinnék. A semmi rosszat nem gyanító várparancsnok bebocsátá őket, de ekkor leoldozták a németek bilincseit, az őrség ellen támadtak s a várat kézre keríték.
Rákóczy ügye ez évben mind kétségbeesettebb lőn. Az év elején ugyan abban maradtak a békealkudozások Francziaország s annak ellenségei között – ezek már annyira mentek a követelésben, hogy nemcsak azt kivánták, hogy Fülöp mondjon le az egész spanyol birodalomról, hanem hogy Francziaország engedje át Elzászt – s a franczia miniszterek igen biztatólag beszéltek Rákóczy követével, ígérvén neki a hátralékos segélypénzek megfizetését; de az ujabb csatavesztések még kétségbeesettebbé tették a francziák és spanyolok helyzetét, s ez évben már a pápa is elismerte József öcscsét, Károlyt Spanyolország királyául.
A fejedelem követei ily körülmények között Európa majdnem minden udvarának rendes vendégei valának, itt segélyért, ott közbenjárásért könyörögve, de üres szavakon kívül nem sokat nyerve. A pápa és József király kibékülésének Rákóczyra, illetőleg a fölkelésre nézve közvetetlenebb következménye is volt. Ugyanis a pápa augusztus 17-én rendeletet intézett a magyarországi katholikus papsághoz, a melyben tiltja a királyellenes párttal tartást, minek következtében a prímás az összes Rákóczy pártján levő főpapokat állásaiktól megfosztá.
Ez évben József ismét összehívta az országgyűlést, a mely az elmult évben a sérelmekre választ nem nyert. Ezúttal nem igen volt egyéb teendője, mint a válasz elfogadása. A király ebben nagyjából és általánosságban kimondja azt, hogy a nemzetet megerősíti összes alkotmányos jogaiban, azonban egyenesen kimondja a pénzügyi függést, szükségesnek állítván, hogy „a magyar kamara összefüggésben legyen a bécsivel,” más szóval: alája legyen rendelve; a sérelmek nagy részét pedig felelet nélkül hagyja. A másik teendője lett volna az országgyűlésnek, hogy az udvar kivánsága szerint kimondja a hűtlenséget Rákóczy és Bercsényi ellen. A rendek azonban ennek elhalasztását kérték az udvartól, a mibe ez bele is egyezett. Ámde fegyverei sikerét látván, az országgyűlést ismét feloszlatá s a nélkül mondá ki a fölkelés két vezérére a kárhoztató ítéletet, híveiknek a megtérésre egy havi határidőt engedvén. Egyszersmind rendeletet bocsátott ki a király, a melyben a protestánsokat biztosítá, hogy minden abban az állapotban marad, a melyben a háború előtt volt.
Az év vége felé Rákóczy hadai mindinkább abba a háromszögbe szorultak, a melyet a Tisza s a Beszkidek alkotnak. A katonaság nagy része szülőföldjén vonta meg magát, a fejedelemnek alig volt egy-két hasznavehető csapata. Ily körülmények között, mondhatni, kapóra jött az az esemény, hogy a svéd királynak Péter orosz czártól ez évben Pultavánál teljesen megvert seregének egy része hazánkban keresett menedéket és Rákóczy szolgálatába állott.
A fejedelem használni kivánván az alkalmat, a rendes csapatokkal kiegészített seregét a császáriak ellen vitte s 1710. január végén Romhány és Vadkert között megütközött velök. Az ütközetnek tulajdonkép semmi eredménye sem volt: sem az egyik, sem másik félt nem lehetett győztesnek nevezni. A fejedelem ez alkalomból Érsek-Ujvárat Eszterházy által élelemmel kívánta ellátni, ennek azonban nem sikerült, csak Károlyinak. Nemsokára ezután megszökött a svéd-lengyel segéd-had nagy része. Rákóczy most minden reményét már csak a külfölddel való alkudozásba veté, hátha sikerül valami segélyt nyernie. Hiába. E közben a király hadai mindinkább előnyomultak. Balogh Ádám Dunán-túli kisérlete sikertelen maradt, a nép már nem mert csatlakozni s maga a sok csatában harczolt hős is foglyul esett; s miután állhatatosan visszautasított minden csábítást, hogy átpártoljon, – Pálffy tábornok, a hadi foglyok kicserélése iránt kötött egyezmény ellenére, a következő év elején kivégezteté. Eszterházyt a fejedelem csak illedelemből alkalmazá Eger erősítésénél, majd egy kisebb hadtestnél. Az egyetlen tényleg működő hadsereget Károlyi vezeté ügyesen, de a tulnyomó ellenség ellenében siker nélkül. Az év vége felé a legfőbb várak is elestek: szeptember 24-én Érsekujvár, október 16-dikán Szolnok, s egyidejüleg ezekkel: Kraszna-Horka, Szepesvár és Bártfa; deczember elején: Murány és a sarkadi sáncz; végül Egert, Eperjest és Kassát is ostrom alá vették a császáriak. A megyék is kezdének hűségre térni, például az év vége felé Sáros, nem különben egyes előkelők, mint Andrássy István báró.
Harcz kuruczok és labanczok között.
(Rugendas L. metszetéről.)
November 16-ikán a fejedelem kibocsátá munkácsi fogságából Forgách Simont s engedélyt adott neki, hogy Lengyelországba mehessen. A főúr csakugyan ugy cselekedett, a helyett, hogy – mint gondolták – a királyi párthoz csatlakozott volna. Hasonlókép kibocsátá a fejedelem Eszterházy Antalt, több főurral. Bercsényi már régebben kint volt, hogy Dolgoruky orosz miniszterrel alkudozzék. A fejedelemnek olyan izeneteket küldött ottani sikereiről, hogy szinte azt kellett várni, mikép legközelebb egész orosz hadsereg élén nyomul be Magyarországba, hogy a császáriakat tönkre tegye. A fejedelem azonban annyi csalódás után nem volt oly vérmes reményű. Csakugyan megtudta, hogy semmit sem várhat, sőt miután a franczia kormány nemcsak nem járt közben a svéd és orosz között, hanem inkább a törököt izgatá az orosz ellen való háborúra, épen arra kellett készen lennie, hogy az orosz a császárral fog szövetségre lépni. Ilyképen nem maradt fenn számára egyéb reménység, mint az, hogy a császári párton levő protestáns hatalmak: Anglia, Hollandia és Poroszország a magyar protestánsok iránt való tekintetből nyomást fognak gyakorolni szövetségesükre. Teljesen csalódva tért ekképen vissza 1711 elején.
***
A magyarországi hadak vezérletében őszszel változás állott be: Heister helyére Pálffy János tábornagy lépett és pedig jelentékeny hatalomkörrel. Ez a kinevezés szerencsés gondolat volt. Oly császári tábornagy kezébe adták a magyarországi had folytatásának a békekötés művének eszközlését, a ki mint magyar főnemes maga is érdekelve lévén a haza javában, azt biztosabban, a nemzetre megnyugtatóbban s így gyorsabban volt véghez viendő, mint az idegen tábornokok vagy államférfiak bármelyike. Pálffy abban a véleményben volt, hogy a Rákóczy pártján levők elvesztették már abbeli reménységöket, mikép az országot a Habsburg-háztól elszakíthatják. Elérkezettnek vélte tehát az időt arra, hogy megkezdje köztük a propagandát a király hűségére való visszatérítés érdekében. És nem siker nélkül. Sokan voltak, a kik a fenforgó körülmények között nem tarták lelkiismeretökkel megegyeztethetetlennek, ha lemondanak a közös érdekekért való működésről, csakhogy a sajátjokat megmenthessék. Ezek között találjuk ifjabb Barkóczy Ferenczet, Pethőt és másokat. Ily másod-, harmadrendű egyéniségek áttérítése is hasznos volt ugyan a királyi pártra. Mert az adott körülmények között mindez bomlasztó hatást gyakorolt a kuruczokra. De Pálffy a mozgalom vezetőit is kívánta megnyerni. Reményét első sorban Károlyi Sándorba vetette, a ki mint láttuk, ez időben a fejedelemnél és rendeknél Rákóczy összes tábornokai között – Bercsényit sem véve ki – a legtöbb befolyással bírt, a fölkelők seregének nagy részét tényleg vezette s mint komoly gondolkozású, higgadt ember, legtöbb reményt nyujtott arra, hogy a további küzdelem reménytelenségét látva, kész lesz nemcsak személyesen csatlakozni a királyi párthoz, hanem a fölkelőket általában rábírni a csatlakozásra.
Már november 17-ikén írt Pálffy Károlyinak ez iránt. Levelében arra kéri, „tekintse hitvesét, gyermekeit, nemzetsége fényét, mentse meg ezeket, mentse meg javait s méltóságát, fölkent királyának hódolván.” Kijelenti, hogy kész a régi barátságot megujítani vele s arra figyelmezteti, hogy a tényleges katonai helyzet mellett az országnak a fölkelők kezében levő részét meghódíthatná ugyan, de nem akarja azt fegyverrel szerezni meg, mert annak a nemzet könnyen kárát vallhatná.
Károlyi örült e kezdeményezésnek. A vett levelet megmutatta a fejedelemnek s annak megegyezésével válaszolt is reá. A válasz egyébiránt nem mondott sokat: a nemzet szerencsének tartja, hogy ily derék magyar úr lett a fővezér; meg van győződve mind Józsefnek, mind Pálffynak jóakaratáról, de miután hit köti a szövetséghez, egyelőre nem igérhet egyebet, mint készséget a béke előmozdítására.
A levél átadásával Károlyi Komáromy Györgyöt, Bihar-megye alispánját s Debreczen bíráját bízta meg, a ki szóval is biztosítá a fővezért a fejedelem és Károlyi készségéről a békére.
Ekkoriban valaki egy iratot terjesztett el a szövetséges rendek között, a melyben elmondja, hogy Józsefnek és Pálffynak őszintesége mellett sem bízhatni a békességben, mert a mint Caraffa nem tartá meg a Caprarától, és Kollonics nem tartá meg a Caraffától kiadott hitlevelet, azonképen történhetik azzal is, a melyet most nyerhetnének. Ennek következtében igyekezzenek minden erejökből azon, hogy kihúzzák az általános békekötésig, vagy pedig a beteges József haláláig. Károlyi tartott tőle, hogy ez az irat Pálffynak is tudomására jutván, elveheti békés szándékait. De az nem vett róla tudomást s Komáromyt most már a fejedelemhez intézett izenettel bocsátá vissza, a melyben javasolja: írjon alázatos levelet az uralkodóhoz, akkor biztosan meg lesz a közbocsánat; de az erdélyi fejedelemségről, meg a békekötés érdekében összehívandó országgyűlésről ne is tegyen említést.
A fejedelmet a Károlyihoz viszszatérő Komáromy még Lengyelországba való útja előtt érte. Rákóczy kihallgatá s teljes hajlandóságot tanusított a békülésre, azonban a Józsefhez intézendő levél írására nem tartá az időt alkalmasnak. Ezenfelül mind ő, mind Károlyi a békekötés ügyében országgyűlés tartását javaslák. Ezzel Károlyi ujból elküldé Komáromyt, a ki a következő év (1711.) első napjaiban Nádudvarnál találkozott Pálffyval. Ez időközben seregével Szolnoknál a Tiszán átkelt. A tábornagy azt mondá, hogy az országgyűlést téli időben, a ragályos betegségek nagy elterjedtsége mellett lehetetlen megtartani, tehát arra ne is gondoljanak. Ismét tanácsolá, hogy írjon a fejedelem alázatos levelet Józsefnek, kérjen abban kegyelmet s biztos lehet, hogy nemcsak saját személyében s javaiban fogják megvigasztalni, hanem József az országot is kész régi szabadságaiban megtartani, minek az igaz furcsa magyarázatául szolgál az a mondása: ne törődjék Rákóczy másokkal, folyamodjanak s azok is kegyelmet nyernek. Egyszersmind kijelenté, hogy szeretne vele találkozni, de ha nem akar, küldjenek hozzá bárkit, biztos lehet teljesen. Pálffy ezúttal arra is tett lépést, hogy Károlyit a többiek ellenére is megnyerje. Ugyanis meghódolása esetére kegyelem-levelet eszközölt ki részére, s annak másolatát el is küldé Komáromytól.
Mire Komáromy Károlyihoz érkezett, a fejedelem már túl volt a határon.
Pálffy János.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Ennek tudta nélkül pedig nem akart sem a béke érdekében lépéseket tenni, sem távollétét Pálffynak elárulni; mert nemcsak a béke megalkotásán fáradozó magyar főúr, hanem az ellenségnek vezére is volt. Halasztást kért tehát Pálffytól valami más czímen, egyszersmind kifejezé óhajtását, hogy szeretne találkozni vele. Pálffynak ez az ajánlkozás tetszett, sietett is, hogy a kurucz tábornokot erről tudósítsa s megnyugtassa biztonsága felől.
Károlyi nem is gondolt arra, hogy Pálffy ily hamarosan válaszoljon, azért az idő meghatározása nélkül szólítá fel a találkozásra. Most szükségesnek látta, hogy halasztást kérjen január 25-ikéig, igérvén, hogy akkor mindenesetre, de ha lehet, előbb is szemben lesz vele. Abban reménykedett, hogy addig talán csak megjő a fejedelem, kit a helyzetről levélben értesített s a kinek egész Munkácsig eléje ment, hogy vele előbb találkozhassék. De Rákóczy nem jött. Károlyi türelmét veszté; hogy ne látszassék ily nagy dologban egészen a maga feje szerint eljárni, bár a fejedelem megtiltá az összeköttetés megkezdésének bárkivel való közlését, fölfedezé azt Sennyei István kanczellár s Vay Ádám, a fejedelem udvari hadának ezredese előtt, a kiket mint a fejedelem kiválóan bizalmas híveit ismeré. S ezek, érezvén a béke szükségét, azt tanácsolták, hogy csak menjen el a találkozásra.
Károlyi elment, s elmondá nemcsak magának, hanem a fejedelemnek is készségét a békére, kérve Pálffyt, hogy találkozzék a fejedelemmel és tűzzön ki helyet és időt a találkozásra. Pálffynak ehhez eleinte nem volt kedve, de mégis ráállt. Vaját, Olcsva-Apátit vagy Kis-Várdát jelölé ki találkozó-helyül. Megmutatá a másolatban már közlött királyi kegyelem-levelet is Károlyinak, a ki azt „nagy alázattal és engedelmességgel” megcsókolá, de azért nem hallgatott Pálffy „sok szép intéseire”, a melyekkel rá akará bírni, hogy a királynak hűséget esküdjék. Kijelenté azonban készségét, hogy közreműködik tovább is a békéltetés művén s megigéré, hogy akár jön a fejedelem, akár nem, maga öt nap alatt visszatér és választ hoz.
Károlyi meg volt győződve, hogy Rákóczy ez alatt már eljött Munkácsra. Ez azonban csalóka remény volt; kénytelen volt tehát Pálffytól a fegyverszünetnek egy héttel való meghosszabbítását kérni. Pálffy kelletlenül bár, de teljesíté kivánságát, január 30-dikáig odázván el a határidőt, Károlyi pedig elindult, hogy a fejedelmet Lengyelországban fölkeresse. Téli idő volt, óriási hó, minek következtében kellemetlen, sőt veszedelmes volt az út, a melyet Károlyinak a vereczkei szoroson keresztül Szokolyáig, a fejedelem tartózkodása helyéig tennie kellett.
Károlyi előadta Rákóczynak a helyzetet. Elmondta mennyi haszon háramolnék abból, ha kész lenne Pálffyval találkozni. A fejedelem akként válaszolt, a mint azt tőle, a kinek nemes lelkületét ellenségei sem vonhatták kétségbe, várni lehetett. Ha a fogyatkozás – úgymond – csak az ő megaláztatásán áll, jól tudja: ki egy Rákóczy s ki egy fölséges császár. Azért hadait meg ne indítsa Páltfy, sőt csak adjon engedelmet; édes hazájáért s nemzetéért kész Bécsbe is menni s ő felsége előtt magát megalázván, lábaihoz borulni. Január 29-ikén értek el a veszedelmes hegyi uton Munkácsra. Innen Károlyi embert küldött Pálffynak, hogy vigyen hírt jövetelükről s arról, hogy másnap Vaján, a Vay- család ősi birtokán találkozhatnak.
A mondott napon maguk is útra keltek. Kis-Várdán a fejedelem a Lengyelországba menetele előtt ott összevont seregének tiszteivel beszélt. Tudtokra adta, hogy Vajára megy, hogy Pálffyval, a békesség létrehozása érdekében találkozzék. De kijelenté, hogy ha ez nem sikerül, nem marad más hátra, mint meghalni a hazáért.
A találkozás megtörtént. A vacsorát Rákóczy Pálffyval s még három tábornokkal költé el, mely után egyedül maradtak s késő éjszakáig beszéltek. Pálffy magyarázgatá a béke szükségét, mely mind a fejedelem, mind a haza érdekében van. Biztosítá a fejedelmet, hogy az erdélyi fejedelemségen kivül minden kegyelmet, minden kitüntetést várhat a királytól. De az országra is igen szükséges a béke úgymond – mert ha nem békekötés, hanem a fölkelők teljes leveretésével jön létre, úgy a német miniszterek könnyen megfoszthatják az országot alkotmányától, szabadságától. Ujból sürgeté tehát: írjon a fejedelem Józsefnek, bizonyára nem fogja kárát vallani. A fejedelem ki is jelenté erre való készségét, bár választ nem remélt. Kijelenté továbbá, hogy a kötendő szerződésben csak arra fog szorítkozni, a mit az országra nézve szükségesnek tart, de föltételeit nem közölheti, mielőtt a tanácscsal nem értekezett. Személyére nézve nem kiván az egészben részt venni, mert meg van győződve arról, hogy a német miniszterek nem fogják engedni, mikép az ország tényleg hozzá jusson ahhoz, a mi a szerződésben lesz; pedig akkor hazaáruló szinében tűnnék fel, a ki magánhaszonért föláldozá az ország érdekeit.
Megtörténvén a találkozás, annak eredményéről az Olcsva-Apátin rendelete értelmében összegyülekezett tiszteket tudósítá. Elmondta nekik, hogy az uralkodó kész őt és Károlyit kegyelmében részesíteni, de ő nem nyugszik, mig mindnyájok részére ki nem eszközli ezt; tartsanak ki mellette viszont ők is. Kijelenté, hogy a császárhoz irandó levéltől nem vár sokat, de mégis megteszi, nehogy valaki azzal vádolhassa, hogy módja lett volna megmenteni a nemzetet, de nyakasságból elmulasztá.
A fejedelem február 3-ikán megírta a kérdéses levelet, egyrészt hogy magát minden szemrehányás elől biztosítsa – a mire annál inkább el lehetett készülve, mert azt, hogy Erdély fejedelemségét eddig oly határozottan követelé, a nélkül is sokan önzésre magyarázták – másrészt, hogy időt nyerjen. Mert bármennyire bízott is a külföldi segedelemben, különösen orosz részről, tisztán állott előtte, hogy jelenleg arra nem lehet számítania. Saját hadának harczkedvéről meg épen nem volt meggyőződve; különben is aránylag kicsiny vala. Abban a véleményben volt, hogy csak a békébe vetett reménység hozott embereiből össze annyit; ha ismét harczra kerülne a dolog, már nem számíthatna reájok.
A mi levelét illeti, az nem volt valami alázatos. Okul, hogy a császárhoz fordul, felhozza, hogy miután a megyék többsége meghódolt, nem akarja, hogy magánbosszúról és megátalkodottságról vádolhassák, mint a ki elmulasztja megkísérteni a béke helyreálltásának módját. Ezután előadja, mennyire fel volt jogosítva ő is, meg a nemzet is a fölkelésre. Előadja, hogy ismételt békekísérletei tanuságot tehetnek arról, hogy mindig törekedett a kiegyezésre és levelét e szavakkal végzé: „Ha tehát a fölhozott okok Felséged szemi előtt igazaknak látszanak, Felséged igazságáért, atyai kegyelmeért könyörgünk, hogy mi is, kik eddig fegyverben voltunk kénytelenek állani, visszaadandó javainkon, az országnak Felséged által is esküvel erősített törvényei és szabadságai élvezetében békén élhessünk, mind Magyarországon, mind Erdélyben.”
II. Rákóczy Ferencz fejedelem aláirása.
A fejedelem a levelet Károlyitól akarta Bécsbe felküldeni, de Pálffy azt a betegségek örve alatt ellenzé. A levél ellen is számos kifogást emelt. Több kifejezéssel elégedetlen volt, mint a melyek szerinte nem felelnek meg a kívánt alázatosságnak. Azt is hibáztatá, hogy a fejedelem valamennyi híveinek kéri visszaadni javait; ezt úgymond csak magát és Károlyit illetőleg kellett volna tennie, a többiekről csak általánosságban kellett volna megemlékeznie. A fejedelmet mód felett elkeseríté Pállfy válasza, s keserű hangon válaszolt. Pálffy ezzel így látszik eleget vélt tenni a meghagyásnak s a levelet felküldé.
Rákóczy a vajai találkozás után alig tudott hova lenni az országban. Ott lett volna ugyan családi vára: Munkács. De nem akarta abban ütni fel udvarát, mert nem szerette volna az ott nagy gonddal felhalmozott s hosszú ostromra elegendő készletet fogyasztani, a falvak pedig a nélkül is telve voltak menekültekkel. Végre a Munkácstól három mértföldnyire levő Salánk nevű birtokára vonult, a hova úgy a magyar, mint az erdélyi tanácsot összehívá, hogy értekezzenek arról: vajjon engedhetnek-e a föltételekből, a melyeket a nagyszombati béke alkalmával elengedhetetleneknek jelentettek ki, vagy nem? S miután ezt megtagadták, kérdezé: vajjon bezárkózzék-e Munkács várába s ott védelmezze magát, vagy pedig kimenjen Lengyelországba segítségért? A tanács véleménye az volt, hogy jobb lesz, ha Lengyelországba megy. Az erdélyieknek meg a fejedelemséget ajánlá vissza Rákóczy. Ámde azok kijelenték, hogy semmi szándékuk sincs, hogy lemondását elfogadják, sőt inkább készek őt akár a bujdosásba is követni.
Ilykép tanácsadóival dolgát rendbe hozván, Rákóczy február 18-ikán útnak indult. Helytartójául Károlyit rendelé. Bercsényi, az ónodi gyűlés által választott helytartó, itthon több kárt tett, mint hasznot, azért a fejedelem a külföldi alkudozásokat bízta reá. Károlyihoz írt levelében reményét fejezi ki, hogy „nemzete boldogulásának gyümölcse nélkül valóságos tractára nem fog lépni, egyikök a másikat el nem hagyja, különben, ha észrevenné az ellenkező félnek ravaszkodását, és mégis valami tractába bocsátkoznék, az az összeszövetkezésökre letett hitökkel ellenkeznék."
Ugyanekkor Munkácsot ellátta minden szükségessel, még pénzverdét is állított fel benne. Arra számított, hogy ez a vár még akkor is tarthassa magát, ha az egész ország a császáriak kezében lesz. Parancsnokává a Lengyelországba magával vitt Vay Ádám helyett Sennyei István báró kanczellárt nevezé ki.
Aztán útnak indult a fejedelem. 21-én Vereczkén, az ország határszélén Károlyinak ujabb levelet írt. Leveléhez csatolá a szövetséges rendekhez szóló nyilt levelet is, a melyben azokat Károlyi helytartóságáról értesíti, türelemre inti és segedelemmel bíztatja. Azután átlépte a határt, hogy a hazába soha többé vissza ne térjen.
Hogy igy lesz, Rákóczy semmiképen sem hitte. Ez időtájban ugyanis Angliában a békére törekvő tory-párt megbuktatá a harczra vágyó wighokat. A toryk azzal is remélték a békét előmozdítani, ha a bécsi udvart arra kényszerítik: állítsa ki valahára teljesen járulékát a közös hadsereghez, a mely eddig majdnem egyedül az angolok s a hollandok illetményéből állott. Hogy azonban ez a követelésök teljesíthető legyen, szükségesnek látszott, hogy az uralkodó-házat a magyar nemzettel kibékítsék, s ezt lord Strafford, valamint az 1711. február havában Bécsbe jött követ, Peterborough kiváló buzgalommal mozdították elő. Poroszország követe: Metternich gróf szintén felszólalt a magyarok érdekében, főleg a protestánsok iránt való tekintetből, mert üldöztetésöktől lehetett tartani, ha a kormány diadalmaskodik.
Az említett hatalmak közbenjárásán kívül Rákóczy Nagy Péter orosz czár segítségét is várta még mindig, a ki jóindulattal volt iránta. Azonban épen ez időtájt vége lőn ez ámításnak is. Az orosz kormánynak ugyanis tudomására jutott, hogy a franczia kormány a helyett, hogy – mint Rákóczy ígérte – Svéd- és Oroszország között a béke érdekében közbenjárt volna, a svéd király érdekében a török szultánt izgatá háborúra Oroszország ellen. Az orosz kormány ezen való dühében kiutasítá Vetésyt, a ki most ismét sürgeté urát: kössön békét, a hogy lehet, a míg fönnáll a szövetség, mert különben az egyesek fognak meghódolni, s ő az országon kívül reked.
Nagy Péter orosz czár.
(Le Roy J. festménye, Bause J. F. metszete.)
Különösen pedig inté, hogy Oroszországba ne menjen, mert a részeges czártól még az is kitelik, hogy haragjában kiadja az osztrák kormánynak.
Pálffy sietett volna a béke létrehozásával, kivált miután Locher udvari tanácsos a császár ujabb parancsaival érkezett le hozzá. Ezért február 25-ikén Pestről írt Károlyinak, tudatván vele, hogy Debreczenbe megy: ott találkozhatnak.
A fejedelem, igaz, úgy utasítá tábornokát, hogy ne érintkezzék személyesen a császári vezérrel. Ámde Károlyi el lévén tökélve a béke eszközlésére, nem látta észszerűnek, hogy megtagadja Pálffy óhajtását, a mely magában csekély, de a melyre, mint felhívásának Ónodról való ismétléséből kítünik, nagy súlyt fektetett. Legjobbnak vélte tehát, hogy ez iránt a Magyarországon levő többi vezér-emberek, különösen Sennyei véleményét kikérje, s miután ezek nemcsak helyeselték a találkozást, hanem ennek igazolása czéljából a fejedelemnek írtak is, Debreczenbe utazott.
Itt nagyjából megegyeztek. Pálffy Károlyinak a fejedelemhez intézett levelet adott át s közölte azokat a pontokat, a melyek elfogadása esetén kész a királyi kegyelem. Ezek szerint Rákóczy mind személyét, mind javait illetőleg kegyelmet nyer, csakhogy három-négy hét alatt jelentse ki megtérését. Munkácson egyelőre nem lakhatik, de időnként elmehet oda, a nélkül, azonban, hogy vitézeket és fölösleges szolgarendet vinne oda. Fiainak ügyét illetőleg, a kik még mindig az udvar kezében voltak, az udvarhoz utasíttatik a fejedelem. Az urak, nemesek és főtisztek közül, a kik a fejedelem mellett vannak, kiki a maga részére kegyelmet kérhet. A köz-vitézlőrend azonnal részesül abban, mihelyt a fegyvert leteszi és hűséget esküszik. A fejedelem mellett levő tisztek és vitézek számába az erdélyiek s az idegenek is betudandók. A fegyverletétele után senkit sem kényszerítenek a császár szolgálatára. A kuruczságban elhaltak özvegyei jegybérök iránt a törvény intézkedése alá esnek, árváikat illetőleg a fiscustól elfoglalt jószágokra nézve ő felségének kell a kegyelmét keresni. Azokra az urakra és nemesekre, a kik az országból kimentek, de töredelmesen megtérnek, gondja lesz ő felségének, amennyiben javaikból tisztességes ellátást fog rendelni számukra. A kik több év előtt mentek ki, de csak saját nyugalmuk kedvéért, s fegyvert nem fogtak, sem egyéb ártalmas dolgokat nem műveltek, kérelmökre e kegyelmet szintén elnyerik. Ő felsége az ország jogait, szabadságait és törvényeit sértetlenül megtartja s nem engedi, hogy az általános kegyelem ellenére ujabb villongásokat és pereket kezdjenek. E kegyelem megerősítését az országgyűlésen is kívánhatják.
Ezekkel a márczius 14-ikén kelt iratokkal Károlyi elindult, hogy fölkeresse a fejedelmet, s miután ez nem jött vissza, kiment utána Lengyelországba. Egyszersmind Szathmáry Miklós ezredes révén tudósítá a már türelmetlen Pálffyt a dolgok állásáról, távollétére Sennyeyt jelölvén ki, mint olyat, a kihez bízvást fordulhat, ha valami közleni valója van. Ugyanakkor összehívá a hadakat április 9-kére, hogy a királyi kegyelmet velök közölje. Stry városában találta a fejedelmet Bercsényi, Eszterházy Antal és Forgách Simon kíséretében. Ezek épen nem voltak megelégedve a békepontokkal, a melyeket Károlyi magával vitt, sőt Pálffyval való titkos egyetértéssel gyanusíták őt s ezért elfogatását is ajánlották a fejedelemnek, a mit azonban Rákóczy visszautasított. De ő is kijelenté, hogy vannak a közlött pontok között olyanok, a melyek bővebb magyarázatot kivánnak, s a melyek iránt külön követet fog küldeni. Meghagyá tehát Károlyinak, hogy ezentúl személyesen ne találkozzék Pálffyval, a várakat ne adja át – Pálffy Kassát már előzetesen követelé – s a magyar és erdélyi rendeket hívja össze április 27-ikére, hogy meghallgassák a Pálffytól küldött békepontokat s azok küldendő magyarázatát.
Károlyi Lengyelországból visszatérve megkapta Pálffy válaszát ama levelére, a melyet kimenetele előtt hozzá írt. Ebben a császári fővezér kijelenti, hogy Károlyinak őszinteségében ugyan nem kételkedik, de annál inkább a fejedelemében, a kiről azt hiszi, hogy Lengyelországban csupán csapatgyüjtés végett jár. Kívánja tehát, hogy a fejedelem vagy igent mondjon vagy nemet, hogy tudja magát mihez tartani s hogy elejét vehesse az ellene, mint magyar ellen, Bécsben könnyen támadható gyanúnak.
Kuruczok.
(Rugendas L. metszetéről.)
Károlyi, a ki Stryből oly benyomásokkal tért vissza, a melyek nem igen vallottak Rákóczy és környezete békülékenységére, sietett e levélről a fejedelmet tudósítani. A fejedelem már 31-ikén válaszolt. Levelében a neheztelés, sőt a gyanu hangján szól tábornokához, a kivel az utolsó időben kiválóan bizalmas viszonyban állott.
Károlyi nehéz helyzetben volt. Ugyanegy időben kapta a fejedelem levelét, a mely tulajdonkép oda ment ki, hogy alkudozhatik ugyan, de csak azért, hogy tovább lehessen kihúzni az időt, és a Pálffyét, a melyben a tábornok türelmetlenül kívánja, hogy valamely irányban történjék valami, különösen pedig, hogy adják át végre Kassát őszinteségük jeléül. Mit tegyen már most? Tudta, hogy ha tovább folytatják vagy akarják folytatni a harczot, könnyen megeshetik, hogy Pálffy kihirdeti a királyi igéreteket, s ez esetben a fölkelők megunván a harczot, megtagadják a további szolgálatot és egyenkint a király hűségére térnek. A vezéreknek pedig nem marad egyéb hátra, minthogy várakba zárkózzanak, vagy ezek elestével külföldre meneküljenek; holott letévén a fegyvert, előnyös békére számíthatnak.
Így állván a dolgok, Károlyi elhatározta, hogy abban az esetben is folytatja az alkudozást, ha ellenkezésbe jönne a fejedelemmel.
Április 3-ikán levelet írt Pálffyhoz, a melyben kijelenti, hogy alázatos tisztelettel fogadja a király határozatait; meg van győződve, hogy arra csak a békesség helyreállításának vágya indította. Csak némely dolgok iránt vannak aggodalmai, a melyeket eloszlatni kiván. Ezeket tizenhat pontban sorolja elő. Ugyanakkor a fejedelemnek is írt. Levelében magyarázgatá, hogy Kassa átadásában meg kell nyugodni; hogy a békesség megkötése elkerülhetetlen; végül hogy a legjobb, a mit a fejedelem tehet az, hogy ne hagyja el a szövetséges rendeket, hanem jöjjön be személyesen és adjon nagyobb súlyt a nemzet kívánságainak azzal, hogy maga vesz részt az alkudozásban.
Rákóczyt ez a levél igen elkeseríté. Még mindig bízott az orosz segítségben. Emlékébe hozta Károlyinak, hogy nem a maga fejétől, hanem az összes tanácsadók nézetéből ment ki Lengyelországba, hogy ott a segítség szerzésén fáradozzék; emlékébe hozta, hogy oly föltételek mellett, a minőkkel Pálffy kínálja a rendeket, már az első gyöngyösi értekezleten megbékélhettek volna, de akkor nem tartották érdemesnek, hogy annyi kiontott vérnek az legyen a jutalma. „A Kegyelmed lelke adjon számot érte – így fejezi be levelét – a melyet bizonyára nem Pálffy, nem is egy császár széki eleibe czitálok én, az egész magyar ontott és ontandó vérrel együtt; de az eleibe, a ki előtt nincs titok; meg fogja az, tudom, birálni mindazokat, a melyektől Kegyelmed magát a világ előtt kívánja mentnek tartani, mindazt: ki micsoda clausulákkal, reservátákkal és restrictiókkal tette le és tartja hitit, s hol volt az igaz confoederatio s ki mivel tartozik avagy tartozott Istenének és urának. Mindezeket íratja velem nemzetemhez kötött szívem s lelkem; vegye hathatósan Kegyelmed tőlem s csendesítvén elméjét, nézzen végig a nyolcz esztendőn, melynek folyása alatt, ha mind jó tanácsot adott volna is Kegyelmed: mindazoknak fejezeteire vajjon adhatott volna-e rosszabbat annál, melyet ád, midőn bémenetelemet arra kívánja, a melyet maga is ír, hogy kénytelenségből fog cselekedni s nem egyéb okból kívánná vagy magam, vagy helytartóm, vagy a senatorok jelenlétét, hanem hogy mások cselekednék inkább azt a rosszat!”
Károlyi nem remélvén kedvére való választ a fejedelemtől, nem is várakozott arra, hanem másnap megnyitotta a gyűlést, a melyet tulajdonkép a tiszti karral tartott, de a melyen igen sokan megjelentek a felső-magyarországi és erdélyi rendek közül is. Előadá a békepontokat, a melyeket Pálffy a király nevében vele közlött, valamint Rákóczy fejedelem észrevételeit, a melyeket kanczellárja: Ráday Pál, Pálffy elé terjesztett. Az első pontra megjegyzé Rákóczy, hogy nemcsak a maga, hanem az összes rendek részére kérte a kegyelmet. A szövetkezett magyarság kezében lévén a várak, azok csakis ettől kérhetők. A fiaira vonatkozó pontot, úgy hiszi, a béke tárgyalásakor az udvar sem teszi kérdés tárgyává, különben nagy okot szolgáltatna a gyanúra. A harmadik pontot igen is magyarázatra szorulónak találja, mert a vele volt uraknak, nemeseknek és tiszteknek nem ad kegyelmet, hanem csak jogot arra, hogy kegyelmet kérhessenek. Ugyanez áll a negyedik pontra is. Az ötödik és hatodik pont ellenkezik a hetedikkel, mert ha az ország törvényeit megtartja a király, az özvegyeket, árvákat és a külföldre bujdosottakat is meg kell tartania természetes jogaikban.
A gyűlés az utóbbi pontokat helyeslőleg fogadta, a Pálffy-féle pontokra ellenben többször zúgással felelt. A rend csak akkor állt helyre, mikor Károlyi kijelenté, mikép maga sincs azokkal megelégedve, hogy azok iránt Pálffynak írt is, s hogy válaszát minden órán várja. A válasz másnap – husvét vasárnapján – csakugyan megérkezett s megnyugtatá a rendeket. Csupán protestáns részről tettek még nehézségeket, a mennyiben a nyilatkozatok között egy sem szólt a vallás-szabadság biztosításáról. Erről Károlyi tudósítván Pálffyt, ez sietett kinyilatkoztatni, hogy a király a protestánsoknak a törvényekben biztosított vallás-szabadságát épúgy meg fogja tartani, mint a többi törvényeket.
Ezek után megnyugodtak a szövetséges rendek és hadi tisztek, s kijelenték, hogy „semmi egyéb híjával nincsenek már, minthogy a fejedelem nincs közöttük.” Elhatározták tehát – április 7-dikén – hogy a magyarországiak közül Csajághy Jánost és Bulyovszky Dánielt, az erdélyiek közül pedig Cserey Jánost hozzáküldik, azzal a kéréssel: jőjjön vissza a rendek közé; mert hogy a kivívott eredmények tényleg valósuljanak, arra legtöbb biztosítékot nyujt, ha a fejedelem maga is visszatér.
Rákóczyt ezuttal elhagyta a hidegvérűség, a melyet eddigelé megőrzött. A követeket április 18-ikán visszaküldé a rendekhez, heves hangú levéllel, a mely arra volt számítva, hogy őket Károlyi ellen zúdítsa. De siker nélkül. Április 19-én Károlyinak magának is írt, keserű szemrehányásokkal illetvén őt.
Ellenkezésével azonban nem ért el mást, mint azt, hogy a rendek erdélyi követe: Cserey eltért társaitól s maga is bujtogató hangon írt leveleket a szövetséges rendekhez. Károlyi és Pálffy most már el voltak határozva, hogy a békét Rákóczy nélkül, sőt ellenére is létrehozzák.
Míg ezek történtek, április 17-én meghalt a szelídlelkű s különösen az utolsó időben a magyarok iránt engedékeny I. József. Ha halála két-három évvel előbb következik be, könnyen nagy lendületet adhatott volna Rákóczy ügyének, míg most, mikor a nép a harczba már-már belefáradt, nem lehetett semmi jót remélni attól. Ellenkezőleg: a Pálffy értelmében való kibékülés ügye megnehezült. Ugyanis az anyacsászárné: Eleonóra, a ki Spanyolországban levő fia: Károly helyett átvette a kormányt, megnyitá fülét azok tanácsának, a kik a fölkelésben részt vettek dús vagyonára vágyakozva, a békés kiegyezést minden áron meg akarták akadályozni, hogy az elkobzott jószágokat a maguk számára megnyerhessék. E tanácsok következménye volt, hogy Pálffyhoz levél ment: jelenjék meg Bécsben, hogy az udvart tanácsával támogathassa, a békéltetést pedig bizza Cusani őrgrófra. Pálffy, a kinek az volt a törekvése, hogy az uralkodóház győzzön ugyan, de a mellett a nemzet jogai is teljes érvényben maradjanak, sehogy sem örvendett az udvar kivánságának. Ezért oly értelmű fölterjesztést tett, hogy kész ugyan tisztét Cusaninak átadni, de fél, hogy a magyarok nem lesznek az őrgróf iránt oly bizalommal, mint ő iránta. S ezzel halasztást eszközölve azon volt, hogy minél előbb bevégzett tényeket teremthessen.
A majtényi fegyverletétel.
(A „Wahrhafftige u. curieuse Beschreibung von dem seit 1701 bis 1711 gewährten neun-jährigen Rebellions-Krieg in Ungarn” czimü, 1711-ben megjelent műből.)
Eleonóra, császárné és királyné, I. Lipót özvegye.
(Hederich metszetéről. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
S e törekvésében sikerült Károlyit társul megnyernie. Ennek ugyan, mint Rákóczy tábornokának, szükségkép eszébe kellett jutnia, hogy József halála oly változást idézhet elő az európai államok politikájában, a mely ismét jobb karba hozhatja Rákóczy ügyét. De úgy látszik, nem merte a nemzetet ujból az elmult küzdelmeknek kitenni. E helyett jobbnak találta, ha felhasználja az időt, a míg a Habsburg-ház e válságos kort éli, s megköti az eddigiek alapján a békét. Ekkép megegyezvén a két fővezér, elhatározták, hogy József halálát, a meddig lehet, titokban tartják, igyekeznek a legbefolyásosabb embereket a békének megnyerni s azt megkötni. S működésük nem maradt siker nélkül. Április 22-ikén Sennyei a béke mellett nyilatkozott, 26-ikán Eszterházy Dániel feladta Kassát, 27-ikén pedig Károlyi – nem Huszton, hanem Szatmáron – megnyitá a szövetséges rendek gyűlését. Ezek nem sokáig tanakodtak, hanem elfogadták a békét, a mely szatmári béke néven ismeretes.
Ápril 30-án a majtényi síkon, Szatmár küzeleben, Pálffy nagyszámú lovas népét, Károlyi pedig a szövetséges rendek tízezernyi hadát csatarendbe állította. Miután Locher a békeokmányt felolvasta s a szövetséges rendek azt ünnepélyesen elfogadták, a vitézek, tisztek s a legénység hűséget esküdtek a királynak, majd meghajtották zászlóikat és fegyvereiket letették. Másnap aláirták a békeokmányt, melynek lényeges pontjai a következek: Rákóczy fejedelem mind életéről, mind összes ingatlan és ingó javairól – kivéve azokat, a melyek a várak erődítéséhez tartoznak – úgy Magyarországon, mint Erdélyben biztosíttatik. De köteles három hét leforgása alatt letenni a hűség-esküt, a várakat a császári őrségnek átadni, a maga hadait pedig elbocsátani. Szabadságában áll Lengyelországban lakni. A föltételek végrehajtása után fiait is visszakapja. Ugyanily amnesztiát kapnak a fejedelem mellett volt magyarországi és erdélyi egyházi és világi urak, nemesek és főtisztek, de három hét alatt szintén tartoznak hűség-esküt letenni. A javak visszaadása azokra is értendő, a melyeket eladományoztak, vagy elzálogosítottak. Az ujszerzeményi-bizottmánytól senki se féljen, mert az őszinte békekötés minden cselfogást kizár. A fegyver-letétel alatt csak az ellenségeskedés megszüntetése értendő, az urak, nemesek és szolgáik fegyvereiket nemzeti szokás szerint ezentúl is viselhetvén. A közrendű vitézek – honfiak úgy, mint idegenek – mindnyájan kegyelmet nyernek, s nem kénytelenek a császár szolgálatába állani. Az idegenek a hazamenetelre útlevelet nyernek. A császári ezredekből átszököttek kötelesek ugyan ezredeikbe visszatérni, de büntetlenül maradnak. A protestánsok vallás-szabadságát a törvények értelmében meg fogják tartani; ha azon felül valami kérni valójok van, azt akár most, akár a legközelebbi országgyűlésen fölterjeszthetik. Az özvegyek és árvák visszakapják férjeik és apáik el nem idegenített javait; a melyek más kezén vannak, azokról az országgyűlés fog intézkedni. A kik az országtól távol lévén, a kitűzött határidőre meg nem jöhetnek, forduljanak megokolt kérelmökkel az udvarhoz vagy Pálffyhoz, vagy, ha erdélyiek, az ott parancsnokoskodó Steinville tábornokhoz, és teljes bocsánatot nyernek. Hivatalaikba, méltóságaikba azonban mindezek, mind az előbbiek csak az uralkodó különös kegyelméből helyezhetők vissza. A jászok, kunok és hajdúk kiváltságain esett sérelmeket az országgyűlésen fogják orvosolni. A kegyelemben a hadi foglyok is részesülnek. Az utolsó fegyverszünet alatt ejtett károkat helyrepótolják. Hogy minden félelemnek s bizalmatlanságnak elejét vegyék, a békekötést ő felsége által minél előbb megerősíttetvén, a megyéknek haladéktalanul megküldik. Ő felsége mind Magyarországnak, mind Erdélynek összes szabadságait megtartja s nem tűri, hogy a megadott kegyelem ellenére bárkit üldözzenek vagy bántalmazzanak. Az ország lakóinak joguk van, hogy összes sérelmeiket fölterjeszthetik a jövő országgyűléskor s azok orvoslását oly szabadsággal kérhetik a felségtől, hogy senki ne kételkedkedhessék abban, mikép ő felsége a magyarországi és erdélyi törvények hűséges megtartásával, a hivataloknak benszülöttekkel való betöltésével az egész világ előtt tanusítani kivánja, hogy Magyarország és Erdély iránt valóban atyai indulattal viseltetik. Viszont ő is megvárja a nemzettől, hogy ezentúl törvényei és alkotmánya értelmében kormányoztatván, egy nemzettől sem hagyja magát a király iránt való hűségben felülmulatni. A szerződést 151-en írták alá, köztük: Károlyi Sándor, Vay László, Perényi Miklós, Csajághy János, Krucsay János, Ilosvay Imre, Ocskay Sándor, Beleznay János; Teleky Mihály, Barcsay Miklós stb. Eleonóra császárné fia helyett május 26-ikán erősíté meg, a derék Jenő herczeg javaslatára.
Elonóra császárné és III. Károly megerősitik a szatmári békét.
(Eredetije a bécsi állami levéltárban.)
Pálffy külön még az iránt adott ki biztosítást, hogy a nem-nemes főtisztek a földesúri hatalom alól fölmentetnek; azután átvette a várakat, a melyeket parancsnokaik ellenszegülés nélkül adtak fel. Kivételt egyedül Munkács tett. Ennek parancsnoka: Sennyei ugyan szintén pártolta a kibékülést, de a fejedelem parancsa értelmében Munkácsot az uj király trónfoglalásaig semlegességben kívánta tartani. Hiába volt minden beszéd. Károlyi is fölkereste, a kinek családja szintén Munkács várában volt, de a gondjaira bizott várat Sennyei csak junius 23-ikán, egy havi lövetés után adta fel.
Szerencséjök volt a hűségre térteknek, hogy legalább egy igazi nagy úr: Károlyi, együtt tartott velük. Ugyanis némely az udvarnál befolyásos emberek – úgy látszik első sorban Eszterházy nádor és Illésházy kanczellár – nehezteltek, hogy a javak általános visszaadását rendelték el, s ezért elkezdték a megtérteket erőszakkal és törvényes úton is üldözni. Mikor pedig (1712. elején) Károly Bécsbe érkezett, azon működtek, hogy a béke megerősítését a következő országgyűlésig halaszsza, hogy aztán csak részletes bocsánatot iktathassanak törvénybe. De Károlyi, valamint az uj uralkodó hazajötte előtt is fáradozott egyes hiányos pontok kiigazításán, úgy most is sietett azonnal kieszközölni a béke megerősítését Károly részéről, továbbá rendeletet a magyar kanczelláriához, nádorhoz és országbiróhoz, mely szerint a szatmári békekötés ellen ne merjék kiadni a legkisebb parancsot se.
***
A béke megkötése után maga Rákóczy is ingadozott, hogy mitévő legyen. A békepontok között leginkább sérté az, hogy a megtérő alattvaló szerepére legyen kárhoztatva. Jobb szerette volna, ha visszatérhetése nem ezen a módon, hanem az általános béke valamely pontja értelmében történhetett volna. Az ország szabadságát is csak a közönséges békébe való foglalással vélte biztosítottnak. Ezek a szempontok, valamint az a körülmény, hogy József halálával ujabb bonyodalmakat várt, mindinkább arra bírták, hogy elforduljon a Habsburg-házzal való kibékülés politikájától. Ismét felkarolta tehát a tervet, hogy a bajor választót magyar királylyá válaszszák, s ujból elküldte Vetésyt Párisba, hogy tervének a franczia királyt s a bajor választót megnyerje. Hogy pedig terve kivitelére időt nyerhessen, Pálffynál a fegyverszünet meghosszabbítását sürgeté azon a czímen, hogy mivel József meghalt, az egyességet az uj királylyal kell majd megkötni, Sennyeit pedig – mint láttuk – utasítá, hogy Munkácsot mindaddig tartsa meg.
De terve nem akart sikerülni. Pálffy és Károlyi tudni sem akartak arról, hogy a szatmári békekötést érvénytelennek tekintsék, és Sennyeit utóbb fegyverrel is kényszeríték Munkács feladására. De a mi ezeknél még nagyobb dolog vala: azok, a kikre támaszkodva akará Rákóczy tervét megvalósítani, határozottan ellene valának. A bajor választó nem akarta ügyét nehezebbé tenni azzal, hogy nevét ehhez az előreláthatólag semmi kilátással sem kecsegtető vállalathoz adja, a franczia király érdekei pedig épen ellenkeztek Rákóczy törekvésével. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy Károly szövetségesei nem akarhatják, mikép a Habsburg-ház mindkét ágának birtokait elnyerje, s ezért készek egy vagy más részéből e birtokoknak külön államot alkotni. XIV. Lajos arra számított, hogy ily alapon unokáját Spanyolország királyául ismerik el. Ellenben ha Magyarország elszakad a Habsburg-háztól, nem lehet arra számítani, hogy Károly szövetségesei még Spanyolországnak is más kézbe jutásába egyezzenek.
Vetésy hamar át is látta a helyzetet, s azért azt tanácsolta a fejedelemnek fogadja el, ha még lehet, a szatmári békekötést, mert keserű lenne a száműzetés kenyerét ennie. Rákóczy azonban nem akarta hinni, hogy a hatalmak semmit se tegyenek érte. Annyit legalább is várt, hogy a kegyelem elfogadásánál tisztességesebb, őt kevésbbé sértő föltételek mellett térhet vissza.
Még egy reménysége volt. Péter orosz czár régóta összeköttetésben volt vele. Ez szép kilátásokkal biztatá, hogy a franczia kormány közbenjárását kinyerje Svéd- és Törökországgal való háborújának befejezhetésére. Azonban a törökök megverték az oroszokat s a franczia udvar jobbnak látta, nem ártani magát a dologba.
Alkudozásokat folytatott a fejedelem II. Ágost szász választóval és lengyel királylyal is, a kinek ismét a magyar királyságot kinálta. A nyár folyamán pedig Klement nevű ügynökével az angol királynéhoz emlékiratot nyujtatott be, amelyben elmagyarázza, hogy a magyar nemzet csak akkor békül ki végkép, ha szabadságát teljesen helyreállítják. Ennek elengedhetetlen föltétele pedig Erdély különállása. Különben az uralkodóház nem vihet ki csapatokat Magyarországból, mely esetben pedig a Francziaországgal való háború terhei Angolországra nehezednek. Kéri egyszersmind, hogy ismerjék el erdélyi fejedelemségét és foglalják be Magyarországot a kötendő általános békébe. Az angol államférfiak azonban, a kiknek úgyszólván egyedüli törekvésök volt, hogy hazájoknak a békét visszaszerezzék, óvakodtak attól, hogy másnemű kötelezettség elvállalásával kezöket megkössék. Azért azt tanácsolták a fejedelemnek egyezkedjék ki Károlylyal s az angol udvar pártolásában nem lesz hiány. Mikor pedig látták, hogy Rákóczy erre nem igen hajlandó, azt igérték, hogy a béke megkötésénél teljes erejökből támogatni fogják igényeit, föltéve, hogy a franczia udvar azokat előhozza.
Rákóczy tehát ismét a franczia udvar jóakaratára volt bízva. Elküldé ezért Brenner szepesi prépostot Párisba, bár Vetésy legutóbbi ottlétekor nem tudott egyebet kieszközölni, mint azt, hogy a franczia udvar Rákóczy és bujdosó társai részére havi 20.000 livre-t rendelt, s utóbb szinte elutasítólag bánt vele. Természetesen Brenner sem ért el sok eredményt.
Az idegen hatalmak első sorban csak azért tanusítának – legalább külsőleg – némi érdeklődést Rákóczy ügye iránt, hogy Károlyt hajlandóbbá tegyék a békére; Anglia, Hollandia és Poroszország ezenfelül azért, hogy a magyarországi protestánsok vallás-szabadságát biztosíthassák.
A bécsi udvar nagy aggodalomban volt, s mindenkép szerette volna ezeket a nehézségeket elhárítani. Kész lett volna Rákóczy hódolatát a kitűzött határidőn túl is elfogadni; sőt, hogy kelepczébe csalhassa, holmi meg nem bízható emberekkel még Erdély birtokára is nyujtott neki kilátást. Mikor pedig ez nem sikerült, anynyira ragadtatta magát, hogy előbb Ribinszky, majd Lubomirszky útján láb alól el akarta tétetni a fejedelmet. De egyébként is meg akarván őt fosztani támogatóitól, azon fondorkodott a béke létrehozása érdekében összegyűlt utrechti kongresszuson, hogy a magyar protestánsok ügyét válaszszák külön a Rákóczyétól, a mely – szerinte – egyszerűen családi ügy. S ebben a magyar protestánsok ügynöke, Körtvélyesi is hasznára volt a bécsi udvarnak. Mikor ugyanis látta, hogy mily gyöngén áll a fejedelem ügye, jobbnak tartotta a magyar protestánsok sorsát nem kapcsolni ahhoz, hanem ennek egész önálló tárgyalását kivánta.
I. József halála.
(Egykorú metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Az ekkoriban Danczkában lakó fejedelem – ide költözött, hogy közelebb legyen az események szinhelyéhez – átlátta ennek veszélyes voltát s utasította Klementet, hogy igyekezzék a különválasztást megakadályozni; fejtse ki, hogy a magyar protestánsok vallás-szabadságát csakis az ország összes szabadságainak fentartása, ezeket pedig csak Erdély különállása biztosíthatja. Klement igyekezett is mind szóval, mind egy nagy figyelmet keltett emlékiratban kifejezést adni ura nézetének, de hiába.
Rákóczy azt hivén, hogy személyesen többet eszközölhet ki, 1712. november havában elhatározta, hogy útra kel. Először Angolországba ment. Mint alkotmányos országtól, ettől várt legtöbbet a magyar szabadság érdekében. Hitte, hogy Anglia, mint protestáns állam, a magyar protestánsok érdekében az összes magyar szabadságot pártolni fogja, s meg volt győződve róla, hogy mint Károly király leghatalmasabb szövetségese, legnagyobb befolyást gyakorolhat reá. De csakhamar ezen hitéből is ki kellett ábrándulnia. A Londonban székelő császári követ szemrehányásokat tett Oxford lord kincstartónak, hogy Angolország a császárt – Károlyt időközben római-német császárrá választották – nemcsak a spanyol ügyben hagyja cserben, de még a magyarokat is támogatja ellene; mire az szavát adta, hogy Angolország nem fog Rákóczy ügyébe elegyedni. Rákóczy Hullban nyerte az értesítést, hogy Anna királyné nem fogadhatja, tehát ne fáraszsza magát a Londonig való úttal. Egyuttal hajót bocsátottak rendelkezésére, a mely Francziaországba vigye.
Francziaországba 1713. február havában érkezett meg. Itt a Páris mellett levő Challiosban, majd, miután ottani háza leégett, Passyban fogadott szállást. Kevés számú cselédséget tartott, s hogy ezt tehesse, Sárosy gróf álnevet viselt, mint általában Danczkába menetele óta. Április 27-ikén megható levelet irt XIV. Lajos királyhoz, a melyben bár mérséklettel, de keserűen emlékezik meg arról, hogy mily szolgálatokat tett Francziaországnak, s kéri mindezekért, hogy a király ne hagyja el. De csak annyit ért el, hogy a segélyhátralékok czímén 600,000 livre-t utalványoztak részére, a mely összeg értékesítésénél azonban több mint egy harmadát elvesztette. Rendes havi segélyül a Danczkában élvezett havi 20,000 livre helyett havonként 6000-et igértek neki. Ezen felül a spanyol király 30,000 livre évi járadékot rendelt számára. A Lengyelországban lakó bujdosók junius 7-én fordultak a franczia királyhoz segedelemért, de ez – illetőleg minisztere Torcy – kijelenté, hogy a Károlylyal való béke megkötése előtt ez iránt nem határozhat.
Márczius 14-én megkötötték Utrechtben a békét Francziaország és Anglia, Hollandia, Szavója, Portugália meg Poroszország között. Alapul vették, hogy az egykori spanyol monarchia megosztandó: a tulajdonképeni Spanyolország és gyarmatai maradjanak meg XIV. Lajos unokája: V. Fülöp birtokában; mindazonáltal kimondták, hogy a franczia és spanyol korona egy főn soha sem egyesíthető, s ha Fülöp utódai kihalnak, a spanyol trónt a Szavója-ház örökli. A spanyol birodalom európai melléktartományait Sziczilia szigete kivételével Károlynak itélték oda. Ez azonban semmikép sem akart hozzájárulni a békéhez, s egy ideig még folytatta a harczot. De be kellett látnia, hogy magára hagyatva nem mehet semmire, s így 1714. márczius 6-ikán ő is békére lépett Francziaországgal, Rastadtban.
Időközben nem szűnt meg a fejedelem a franczia udvarnál oda működni, hogy harczias hangulatot keltsen. De ott mindenki csak a békét óhajtá, s Rákóczyt teljesen elejtették. Nemcsak hogy Magyarország érdekében nem tettek semmit, nemcsak hogy a fejedelem birtokainak ügyét nem hozták szóba, de még azt sem, hogy a bujdosók Magyarországba visszatérhessenek; sőt mi több, még azt sem eszközölték ki, hogy a bécsi udvar a fejedelem gyermekeit kiadja. S mindezt azért, hogy a béke ügyét meg ne nehezítsék. A franczia kormány inkább magára vállalá a menekültek eltartását, Rákóczynak évi 100,000, Bercsényinek, Csákynak, Forgáchnak pedig egyenkint 8000 livre-t rendelvén.
Rákóczy ezután négy évig Francziaországban lakott, lesve a leggyöngébb szellő fuvallását is, a mely az európai békét zavarni látszék. E közben az önmegtagadást a legnagyobb mértékben kellett gyakorolnia. Hogy XIV. Lajos segítségét a netalán bekövetkezhető eseményekre magának biztosítsa, hálásnak kellett magát mutatnia iránta, pedig elhagyta volt őt.
Szerénysége, valamint finom, művelt modora a franczia udvarnál rövid időn kedvelt egyéniséggé tették. Maga XIV. Lajos is igen megkedvelte, s Maintenon aszszony, a király kedvese, szintén jó indulattal viseltetett iránta. Így történt, hogy a franczia király kisebb lakásaiban is szállást nyert annak ott tartózkodása idején, a mi kitüntetés számba ment; részt vett az udvari vadászatokban s egyéb udvari mulatságokban.
Érdekes, a mit emlékirataiban Saint-Simon herczeg ír róla: „Rákóczy magas termetű, de nem túlságosan. Testes, de nem elhízott, izmos, arányos növésű. Tekintete igen nemes, majdnem parancsoló, de a legkisebb durvaság nélkül; arcza kellemes, de valóságos tatár-formájú. (?) Ildomos, szerény, s ha nem is szikrázó szellemű, de olyan, a ki mindent jól és értelmesen tesz. Igen udvarias, természetesen az egyénekhez mérten, de mindenkivel szemben igen könnyed-modorú, s bár a hiúságnak, keresettségnek még csak árnyéka sincsen benne, mégis méltóságos. Nem beszél sokat, de részt vesz a társalgásban. A mit látott, tapasztalt, igen jól adja elő s nem beszél magáról. Igen becsületes, igazságos, őszinte, egyszerű, rendkívül bátor s igen kegyes és istenfélő, a nélkül, hogy ezt akár fitogtatná, akár titkolná. Titkon sokat ád a szegényeknek és sok időt tölt el az imádkozással. Háza rövid időn igen népessé lőn. Házában szigorúan megköveteli az erkölcsösséget s a jó gazdálkodást, de ezt is mindig nyájasan. Igen jó, szeretetreméltó, kedves ember, de a ki őt közelebbről megismerte, csodálkozott azon, hogy lehetett valaha egy nagy párt vezére, s hogy üthetett oly nagy zajt a világban.” Ily kedves képet nyujt a szegény, bujdosó magyar fejedelemről egy, az emberek szigorú megitéléséhez szokott franczia udvari férfiú. Csak a politikai embert nem bírta kellőkép megérteni. Rákóczy tudta, hogy a franczia udvar előtt meglehetősen közönyös dolog, mit óhajtő hazájára nézve; azért nem kívánt senkit annak emlegetésével terhelni. Ezt tehát nem észlelhette Saint-Simon, azt pedig nem tudhatta, hogy Rákóczy mily szívósággal, rajongással csügg hazáján s a maga vélt küldetésén; hogy ügynököket tart Magyarországon, a kik a nép hangulatát fentartsák.
Némi változás állott be Rákóczy életében XIV. Lajosnak 1715. szeptember 1-én bekövetkezett halálával. A franczia udvar ugyan továbbra is megadta neki az illő tiszteletet, de azért Rákóczy még sem érezte magát többé Francziországban oly otthonosnak, mint annak előtte. A következő év nagy részét a grosbois-i camaldulensisek kolostorához tartozó házban töltötte, a legnagyobb visszavonultságban. Szorgalmasan megjelent a zárdában tartott minden imádságnál, hetenként egy vagy két napon kenyéren és vízen bőjtölt, látogatót alig fogadott s ha Párisba ment, csak legjobb ismerőseit látogatta, azonkívül csak a köteles tisztelgéseket tette meg a királynál s az orleánsi herczegnél, a ki ez időben Francziaországot kormányozá.
1717 elején Péter orosz czár járt Párisban. Rákóczy sietett vele összeköttetésbe lépni, ámbár minden fondorlata, a melyet kimenekülése óta Ausztria ellen német és olasz fejedelmekkel szőtt, kudarczot vallott. Ez ujabb összeköttetésnek sem volt semmi eredménye. Más ügy volt ekkor folyamatban, a mely a fejedelem egész további életére kihatott.
1716-ban ugyanis kiütött a háború Törökország és Károly császár s magyar király között. E háborútól a magyar menekültek sokat vártak. Azt hitték, hogy ez vissza fogja vezetni őket hazájokba. A török kormány meg azon hitben volt, hogy ha a menekültek az ő oldalán megjelennek, Magyarországon a nép között zavar támad, a mely bénítólag hat Károly hadainak működésére. Rákóczy maga is, bár mindig irtózott a török szövetségtől, jónak látta Pápay nevű követe útján érintkezésbe lépni mind magával a török kormánynyal, mind az oláh vajdával. Maga csak akkor kívánt a török mellett föllépni, ha az írásban s egész formaszerűen biztosítja őt önálló parancsnokságról és Magyarország minden szabadságainak épségben hagyásáról. III. Achmed szultán s a portai főhivatalnokok nem is fukarkodtak az ígéretekben, de kötelezettséget nem akartak vállalni magukra. Pápay olyan levelet vitt Rákóczyhoz a szultántól, a minőt ez az uralkodó-fejedelmekhez szokott intézni, de abban csak igen általános dolgokról volt szó. Igéreteket csak szóval tett.
A fejedelemnek nehéz volt magát elhatároznia. Francziaországi barátjai azt tanácsolák, hogy ne engedje magát felhasználtatni. Végül az a körülmény döntött, hogy a török ismételt vereségeket szenvedvén, attól kellett tartania, hogy ha Konstantinápolyban meg nem jelenik, a szultán okvetetlenül békére lép; míg különben a hadjárat annál is inkább hosszúra nyujtható, mert a spanyol kormány is fegyverkezett, hogy Ausztria elfoglaltságát felhasználva, az utrechti békekötéskor elveszett mellék tartományokat legalább részben visszaszerezhesse. Így történt, hogy a fejedelem 1717. szeptember havában negyven főből álló kíséretével s a fogadására Francziaországba küldött követtel útnak indult.
A grosbois-i kolostor romjai.
(Baránsky Emil rajza.)
Október 10-ikén kikötött Gallipoliban. A törökök ekkoriban már egészen meg voltak rémülve a két évi szerencsétlen hadviselés következtében, úgy hogy sokan már Ázsiába költöztek át. A szultán kormányának annál inkább volt gondja arra, hogy az uj „szövetséges” ünneplésével a csüggedő népben némi jó hangulatot idézzen elő. Bárhová ment Rákóczy és kísérete, mindenütt a legnagyobb előzékenységgel fogadták. Deczemberben a nagyvezérrel, a vitéz Chalil basával, 1718. január 4- ikén pedig magával a szultánnal találkozott.
Fülöp orleansi herczeg.
(Edelinck M. metszetéről.)
III. Achmed szultán.
(Driesch Kristóf Konrád „Hist. Beschreibung der letzten Gesandschaft an den Sultan, so k. k. Majestät durch Gf. v. Virmoudt (1719-1720) verrichten lassen” czimü, 1722-ben megjelent művéből.)
Azonban rövid időn be kellett látnia, hogy a török csak ijesztő gyanánt kívánja használni Károly ellenében, de hogy magát irányában lekösse, arra legkevésbbé sem hajlandó. A vezérlete alatt felállítandó hadseregről szó sem volt. Csak arra akarták bírni, hogy a néphez felszólításokat intézzen a fegyver-fogásra s ezzel az ellenfélre nyomást gyakoroljon. De a fejedelem visszautasítá eme szándékot, bár fenyegették e miatt.
Még kevésbbé volt kilátása, mikor május 9-ikén Chalil megbukott s helyét Ibrahim addigi kajmakám s a szultán veje, a békepárt vezére, foglalá el. A következő hónapban ugyan jelentékeny hadsereg indult Magyarország felé, de csak azért, hogy a török biztosoknak némi támogatásul szolgáljon az alkudozásoknál. Julius 21-én csakugyan megkötötték Pozsareváczon a békét.
Rákóczy és társai eddig Drinápolyban voltak. Szeptemberben Jenikőibe helyezték át őket, Bercsényi pedig Perában, Konstantinápolynak európaiaktól lakott külvárosában telepedett meg.
Rodosztó.
(Baránski Emil rajza.)
A fejedelem, a ki csak kelletlenül ment el Törökországba, szeretett volna ismét visszatérni a művelt nyugoti államokba. Pénzben ugyan nem szenvedett hiányt, mert a török kormány naponként 70 tallért fizetett ki részére, a mi kivált ott igen tekintélyes összeg vala. Tisztelettel is bántak vele, még sem érezte jól magát. Párisból jobban megtarthatni vélte összeköttetéseit a különböző államok intéző köreivel, a mire oly sokat adott; mert mindvégig szívósan ragaszkodott ama meggyőződéséhez, hogy egyszer még felvirrad az ő napja is. De a franczia kormány, illetőleg annak feje, a kiskorú király gyámja: az orleansi herczeg, Spanyolország iránt való féltékenységből Ausztriához hajlott s ez nem tartá ildomosnak Rákóczy befogadását. Ekkép a szegény fejedelem akarata ellenére is kénytelen volt igénybe venni a török kormány vendégszeretetét.
Két év mulva nagy veszedelem fenyegeté. Ugyanis Virmond császári követ fenyegető hangon a magyar menekültek kiadását követelte a portától. III. Achmed szultán azonban kijelenté, hogy azt sem becsülete, sem a korán nem engedik; inkább elveszti fővárosát, hogysem ily becstelenségre vállalkozzék. Mindössze annyi engedékenységet tanusított, hogy a menekülteket a Konstantinápolytól kissé távolabb fekvő Rodosztóba helyezé át, a mi azonban nem vált kárukra, mert Rodosztó szép helyen fekszik, s az ott nyert házaik alkalmasabbak voltak azoknál, a melyeket Jenikőiben bírtak volt.
A magyarok utczája és Rákóczy ebédlő-palotája Rodosztóban.
(A fejedelem ebédlő-palotája jobb felől. – Baránski Emil rajza.)
Rodosztóban a fejedelem valóságos kolostori életet hozott be udvarában, a melyről legtöbbet kamarásától, Mikes Kelementől tudunk meg, a ki emlékiratait levelek („Törökországi Levelek” czimen ismeretesek az irodalomban) formájában dolgozta fel és hagyta hátra.
„Reggel hatodfél órakor a dobot megütik – írja Mikes – akkor a cselédeknek fel kell kelni és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak és akkor a fejedelem felöltözik, azután a kápolnába megyen és misét hallgat. Mise után az ebédlő házba megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. A mikor az óra három-fertály nyolczra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő mulva harmadikat dobolnak; akkor a fejedelem misére megyen, mise után a maga házába megyen és kiki odamegyen, a hova tetszik. Tizenegy s félkor megütik a dobot ebédre, tizenkét órakor az asztalhoz ülünk és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejedelem csak magányosan a kápolnába megyen és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolcz órakor a fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkel.” S e rendet még akkor is pontosan meg kellett tartani, ha a fejedelem beteg volt. A korabeli uralkodók – különösen XIV. Lajos – szokása szerint ő is szerette, ha hozzátartozói öltözésénél jelen valának. Mikes tehát mindig megjelent, bár a fölkelést igen koránlotta.
Maga a fejedelem délelőttönként írt, olvasott, délutánonként fúrt, faragott, esztergályozott, így hogy Mikes szerint gyönyörű szakála is soltszor tele volt forgácscsal. Az egyhangú életbe némi változatosságot hozott be a vadászat, a melyhez való kedvét a fejedelem a Márvány-tenger partján is megtartá, valamint a táborozás, a melyre olyankor szorultak, ha a városban a pestis dühöngött.
Változatosságul szolgált az is, hogy a Rodosztóban levő magyarság folytonos hullámzásban volt: egyik jött, a másik ment. A főurak közül eleinte Bercsényi, Csáky, Eszterházy, Forgách és Vay voltak Rákóczy mellett, 1720 végén megjelent ott Bercsényi László, a Miklós fia is. Ez a franczia hadseregben szolgált s azt a megbízást kapta: szedjen össze a Törökországban bujdosó magyarokból ezredet. Ez sikerült is neki, bár az összetoborzott csapatnak csak fele volt magyar. Bercsényi László a következő év derekán hagyá el Rodosztót, hogy csapatával Francziaországba visszatérjen. E csapatból a hires Bercsényi-huszárezred alakult, a mely Francziaországban egész a nagy forradalomig fennállott. Francziaországba költözött az ifjú Eszterházy is, Forgách ellenben, a ki Bercsényivel Rodosztóban sem tudott megférni, Lengyelországba ment.
Később – 1727 nyarán – a fejedelem ifjabbik fia: Rákóczy György, a ki 1723-ban Károly királytól a Rákóczy-névről s a fejedelmi rangról való lemondás föltétele alatt Szicziliában a giunchi-grófságot 2500 scudi évi járadékkal nyerte s a ki ennek elfogadását úgy látszik csak a Bécsből való szabadulásra használta fel, szintén megjelent Rodosztóban. Sajnos, hogy apja nem sok örömet találhatott benne, mert nevelése egészen el volt hanyagolva. Hogy nevelését tökéletesebbé tegye, a fejedelem három-negyed év mulva Francziaországba küldé. Többet nem is mutatta magát Rodosztóban.
Szomorú változást idéztek elő a bujdosók között a gyakorta bekövetkezett halálesetek. A kezdetet 1722-ben Eszterházy Antal tette, ugyanez évben hunyt el Párisban a fejedelemné is. A következő évben Bercsényiné halt meg. Rettentő büszke és rátartós asszonyság volt ez, a kit Mikes szerint karon kellett vezetni egyik szobából a másikba, s a ki unalmas hosszadalmassággal szokta elmesélni azokat a mulatságokat, a melyeknek ifju korában hőse vala. Mégis sokat vesztettek benne. Mert Bercsényinének némi udvara volt, a hol a bujdosók fiatalabb része női társasághoz juthatott. A gróf ugyan ujból házasodott, de második felesége csak egyszerűbb leány vala. Mikor két évre rá Bercsényi is elhunyt, özvegye szintén elköltözött a bujdosók városából.
Rákóczy egyszerű életmódja mellett mégis elkölté, a mit a szultán tartására rendelt. Igen sok ment el a számos személyből álló udvar fentartására, építkezésre és isteni tiszteletre. Bár Mikes nem említi, kétségtelenül jelentékeny összeget fordított Rákóczy a Magyarországgal való összeköttetés fentartására is. Szenvedélye volt a fúráson, faragáson kívül, hogy mindenféle házi eszközöket szerzett be, a melyek mind különös alkotásuak valának. Ilyképen halálakor alig maradt valami értéke, ezüstneműjén és némi ékszereken kívül.
Rákóczynak és bujdosó társainak emléke Rodosztóban ma is él még. Még ma is mutogatják ott a „magyarok utczáját” s benne a „madzsar kiráj” – így nevezik a lakosok Rákóczyt – egykori palotáinak s egyéb épületeinek maradványait. Ezek közül legérdekesebbek a fejedelem ebédlő-palotája, czedrusfa-koczkákkal kirakott mennyezetével, érdekes ablakaival, falfestéseivel és stucco-díszeivel, mely utóbbiak mindenféle gyümölcsöt ábrázolnak. Az ebédlő-palotában ott látható még a nagy pohárszék s egy barokk-stilű, aranykeretes, töredezett tükör, Rákóczy egykori kápolnája a jelenlegi plebaniá-épület emeletén van. Előcsarnokában egy koronával diszített, régi, kopott karosszék áll, melyről azt tartják, hogy abban ült a fejedelem, mikor misét hallgatott. A „magyarok kútja” („madzsar cseszme”) szintén a bujdosókra emlékeztet. A görög templomban még megvannak Bercsényi, Sibrik és Eszterházy Antal gróf síremlékeik, a plébánián pedig a régi anyakönyvek, melyekben a bujdosókra vonatkozó számos érdekes följegyzés található. Sőt női ágról való utódaik is élnek a bujdosó magyaroknak Rodosztóban, így Kőszeghy Györgynek, Rákóczy ungvári tiszttartójának és Pálnak, Bercsényi titkárának maradéka.
Rákóczy rodosztói visszavonult élete mellett is mindig tudta: mi történik Magyarországon, s az európai udvarokban. És mindig várta, hogy valami háború törjön ki. De úgy látszott, hogy hiába várakozik, mert a főbb államok belefáradtak volt a folytonos hadviselésbe. Ez, valamint az aggodalom: mi lesz halála után azokból, a kik sorsukat az övéhez kötötték, arra bírta, hogy a porosz s a lengyel udvarok útján kibékülést kísértsen meg a bécsi udvarral. De hasztalan. Megmaradt tehát tovább is addigi szerepében, várva az európai bonyodalmakat. Csak 1733-ban következett be oly esemény, a mely – mint előre látta – ismét felzavará Európát.
Ez az esemény II. Ágost lengyel királynak halála volt. A lengyel koronára ketten vágyakoztak: az elhunyt király fia: Ágost és Lesczinsky Szaniszló. Az elsőt Károly király és Oroszország pártolta, az utóbbit Franczia- és Spanyolország. Rákóczy minden követ megmozdított, hogy ez alkalommal a magyar kérdést is fölvessék, de siker nélkül. A fejedelem azt hitte, ha személyesen megjelenhetik az európai udvaroknál, tehet valamit. Elküldött tehát a portára, hogy ha nem akarja is a minap szenvedett csorba kiköszörülésére felhasználni az alkalmat, legalább engedje meg, hogy ő mehessen Francziaországba. A szultán ezt nem tiltá meg neki, de nem is javaslá. Ilyképen elmúlt a két évig tartó háború a nélkül, hogy Magyarországon a legkisebb mozgalom is keletkezett volna.
Ez a fejedelmet végkép megtörte. Nemsokára ezután, 1735. április 8-án, nagypénteken, meghalt.
Egész utoljáig tartotta magát. Nem akarta észrevétetni betegségét, ezért mindvégig megtartatta s a mennyire lehetett, maga is megtartotta a házi rendet. Azonban gondoskodott arról, hogy mi történjék halála után: levelet írt a nagyvezérhez s Francziaország konstantinápolyi követéhez. Megköszönte a mit érte és társaiért tettek s kérte őket: ne hagyják el azokat, a kik vele voltak. Megírta végrendeletét is, a melyben csak kisebb fiáról: Györgyről emlékezett meg, mert az idősebbik még mindig a bécsi udvar kezében volt. Jelentékeny összegeket hagyott hű embereinek Csáky Mihály tábornoknak, Zaynak, Krucsaynak, Pápaynak, udvarmesterének: szarvaskendi Sibrik Miklósnak, főkamarásának: zágoni Mikes Kelemennek, továbbá udvari papjainak, tisztjeinek, szolgáinak, a grosbois-i szerzeteseknek, s a missióknak. Azonban kész pénze alig maradván, ezeknek Francziaországon való követeléseiből kellett volna kiegyenlíttetniök, de mivel a Fleury-ministerium megszüntette a kegydíjak fizetését, a menekültek soha sem jutottak a nekik szánt összegekhez.
Holttestét bebalzsamozták. Belső részeit eltemették a rodosztói görög templomban, a hol Bercsényi, Eszterházy s mások is találtak nyugvóhelyet; szívét kívánságához képest a grosbois-i kolostorba küldték, testét pedig, miután a porta engedélyét annak Konstantinápolyba szállítására megnyernie sikerült, az ottani jezsuita-templomban temette el hű embere Mikes Kelemen, dicső anyja: Zrínyi Ilona mellé.
Thaly Kálmán érdemes történetírónk, a Rákóczy-kor lelkes kutatója, 1889 őszén a M. T. Akadémia megbizásából többed-magával Konstantinápolyban időzvén, fölhasználta az alkalmat, hogy a nagy fejedelem hamvait fölkutassa. Megnyervén az engedélyt a sír felbontására, 1889. október 7-én délután fogott a munkához P. Lobry, a lazarista-rend derék főnökének, Bonetti pápai internuntiusnak, Fraknói Vilmos kiváló történettudósunknak s a lazarista-rend több tagjának jelenlétében és részben segítségök mellett. Először a templom déli oldalhajójának szentélyében, Rákóczy sírkőlapja alatt kutatott Thaly. Egy födetlen, nem igen hosszú fakoporsó került elő, javakorában elhunyt férfiú csontjaival. Thaly több jelből következteté, hogy az 1738-iki törölt háborúban elhalt Rákóczy József herczegnek, a fejedelem idősb fiának a csontjai ezek. Azután egy másik helyen ástak, a hol a zárdai hagyomány szerint a fejedelem hamvai nyugszanak. Itt női koponyát és csontokat találtak, a melyet: Bercsényi Miklósnéi lehettek s melyeket az 1730-iki tűzvész után eredeti helyéről a déli hajó szentélyébe szállítottak át, miután a tűz a sírkövet s a koporsót megemésztette volt. Végül a déli főfal mentén, Zrinyi Ilona sírtáblája alatt folytatták a kutatást s itt két lábnyi mélységben két födetlen koporsóra akadtak. A kisebb koporsóban gyönyörű női koponyát s néhány szétszórt csontot találtak, mik kétségkívül Zrínyi Ilonáéi, a fejedelem dicső anyjáéi. A nagyobban meglelék végre a nagy fejedelem csontjait, a mit bizonyossá tett az a körülmény, hogy a koponya el vala fürészelve. A ruhának és szemfedőnek kisebb-nagyobb darabjai, paszomántok, gombok, aranycsattok, koporsószegek, forgácsok, az olvasónak néhány szeme s egy üveg-kösöntyü is előkerülének. Az utóbbin mintha a Boldogságos Szűz lett volna kimetszve, karján a kis Jézussal. A csontokat s a koporsóban lelt tárgyakat gondosan kivették s egy új czedrusfa-ládába téve úgy helyezték vissza a koporsóba. A sírbontásról pedig franczia nyelven jegyzőkönyvet vettek föl, a melyet üveghengerbe zártak s a láda fiába tettek. Thalynak és Fraknóinak ígéretet kellett tennie, hogy Rákóczy hamvainak hazaszállítása iránt nem kezdenek agitácziót. Vajha mások indítanának meg mozgalmat ez iránt, hogy a nagy fejedelem hamvai hazakerülve, végre hazai földben pihenhessenek!
A galatai Szt. Benoît-templom egyik oltára, a mely előtt Rákóczy fejedelem nyugszik.
(Thaly K. „Rákóczy-emlékek Törökországban” czimű művében megjelent képről.)
Ilyképen távol honától, idegen országban, idegen hatalom jóakaratára utalva fejezte be pályáját II. Rákóczy Ferencz fejedelem, a Bocskaytól megkezdett nemzeti fölkelések utolsójának a vezére.
A sors kétségtelenül fényessé tette pályáját, de mintha csak azért emelte volna fel, hogy annál fájóbb legyen a lehanyatlás. Láttuk, hogy gyermekkora is mily hányatott volt. Szerető anyja mellett csak rövid ideig lehetett. Munkács feladása után a jezsuitákhoz került, a hol testvérét ritkán, anyját soha többé nem látta. Szerencsére véget vetett ez állapotnak nagykorúvá nyilvánítása és korán kötött házassága. Azt lehetett hinni, hogy okult a családját ért csapáson és visszavonulva fogja tölteni életét. De hiába. Magasabb gondolkozású volt, hogysem akár a nemzeti, akár a családi csapásokat el tudta volna feledni. Cselekvésre készteté a nemzeti közvélemény, a mely benne vezérét látta, továbbá a franczia kormány bujtogatása és magának a bécsi kormánynak eljárása.
Mint a fölkelés vezére, tapintatos volt, amit bizonyít az, hogy majdnem az egész nemzetet, katholikusokat úgy, mint protestánsokat, főurakat és nemeseket úgy, mint polgárokat és pórokat odaadó lelkesedésre tudott bírni az általa képviselt ügy iránt. Egyik főhibája volt, hogy nem volt katona. Ő az elmélet embere csak tudatlanságot, hibát látott a hadviselés azon módjában, a melyhez a magyar tisztek szokva voltak. Pedig a rendelkezésére álló anyaggal más harczmód lehetetlen volt; a minek legfényesebb tanusága az, hogy a fölkelő sereg minden rendes csatát – egy-két kétes kimenetelű híjján – elveszített. Hogy inkább volt politikus, mint katona, azt azzal is kitüntette, hogy a magas katonai tisztségek betöltésénél inkább volt tekintettel a származásra, mint a katonai képességre.
A fölkelés politikai vezetésében gondosnak, figyelmesnek, részrehajlatlannak mutatta magát, de nem elég erélyesnek. Egész a tulságig hajlandó volt a rendek akaratára hallgatni. Azt tartotta feladatának, hogy a nemzet kivánságainak eleget tegyen. Ennek a túlságig menő engedékenységnek kivált Erdélyben adta példáját, a mi egyik főoka lőn annak, hogy Erdély oly könnyen kisiklott kezéből. Engedékenysége minden szép és jó, a tudomány, művészet és a társadalmi műveltség iránt való fogékonysága mellett kétségtelenül igen jó hatással lett volna a nemzetre, ha békében kormányozhatta volna.
Kiválóan dicsérettel kell említenünk, hogy ámbár maga buzgó katholikus volt, a vallások egyenjogúságát pártolta.
Bujdosása alatt is megtartá törhetetlen hitét a maga küldetésében. Folyton várta az idő eljövetelét, a mikor ismét az ő vezetése alatt egyesül a magyar, s habár e tekintetben tévedett, mégis ez tartá fenn benne a ruganyosságot huszonnégy évi bujdosása alatt; ez nem hagyta őt elcsüggedni, ámbár látta, mennyire megváltozott a közvélemény irányában: hogy lett belőle, az általánosan ünnepelt vezérből, a „haza atyjá”-ból, minden nehézség nélkül „hazaáruló.”
Bizonyos mértékig igaza is volt. Az az idő nem érkezett ugyan el, a mikor neki vagy társainak módjukban lett volna az ország politikájába avatkozni. De a közvélemény folyton ragaszkodott hozzá. Alakja minél inkább távolodott, annál magasztosabbnak tűnt fel. Nemes, nem-nemes egyaránt az ő nevével köté össze a „szabadság” fogalmát, s ámbár az ujabb kor sok uj eszmét, sok nagy embert produkált, neve nem merült feledésbe és semmit nem veszített varázsából.
