1. II. József. (1780–1790.) | A magyar nemzet története

1. II. József. (1780–1790.)

Jellemzése. Tervei. Körlevele a megyékhez. Vonakodása a koronázástól. A nyug- és kegydíjak szabályozása. Az udvar egyszerüsítése. Sajtószabadság. A „Controllgang.” Egyházi ügyek. Az állam befolyása ezekre. József egyházi rendeletei. Megtiltja a hazai rendeknek a külföldiekkel való érintkezést. A királyi tetszvény. Batthyány József primás felirata. A türelmi rendelet. A papok elégületlensége. VI. Pius pápa-látogatása Bécsben. Látogatásának sikertelensége. A vallásalap. A vallásügyi bizottság felállítása. Eszterházy Ferencz kanczellár fölterjesztése. Papnevelő intézetek felállitása. Templomok és iskolák szaporítása. A kolostori börtönök megszüntetése. A temetőkre vonatkozó rendelet visszavonása. Az áttérés ügye. Közös templomok. A tanítás ügye. Tanításügyi bizottság és igazgatóság felállítása. A tanítás uj rendszere. A házassági ügyeknek világi hatóságok alá rendelése. Belpolitika. Elégületlenség. Politikai ujítások. A nádori méltóság mellőzése. A koronának Bécsbe vitele. Rendeletek Magyarország elnémetesítésére. A megyék feliratai. A „Magyar Híradó” megalapítása. A magyar irók működése. Révay Miklós czikke. József eltiltja a megyék egymás között való levelezését. Bihar-megye föllépése. József kormányának hatása Erdélyre. A tartomány önállóságának megszünése. Katonai főparancsnok kinevezése. Az erdélyi országgyűlések jelentősége. Erdély hanyatlása. Bethlen-féle adórendszer. Bruckenthal-féle adórendszer. Városok szaporítása. József a görög-keletieknek a római egyházzal való egyesítésére törekszik. Az egyesült görögök püspöke. Az erdélyi határőrvidék felállítása. Buccow. A nép ellenszegülése. A kanczellária fölterjesztései. Buccow helyébe háromtagú bizottság neveztetik ki. Lázadás. A „székely-ölés.” Oláh ezred felállítása. Az 1781-iki erdélyi országgyűlés. Területi beosztás A szászoknak a Királyföldön való kizárólagos birtokjogának eltörlése.Az oláhok a székelyekkel egyenlővé tétetnek. A szász tartományi vagyon. Uj megyei felosztás. A hivatalok betöltése. A jobbágyság állapota. Az oláh jobbágyok helyzete. József jobbágy-politikája. A jobbágyok küldöttségei Bécsben. A helyzet elmérgesedése. József rendelete a katonaállítás ügyében. A helységek összeirása. Az összeirás megsemmisítése. Oláh lázadás. Hóra és társai. Vérengzések. Az oláhok dévai veresége. Abrudbánya elpusztítása. Az oláhok ultimátuma. A hatóságok eljárása. A nemesség fölkelése Hunyadban és Kolozsban. A katonaság s a császár magatartása. A lázadók alkudozása és meghódolása. A lázadás elfojtása. Hóra és Kloska kivégzése. A Jankovics-féle bizottság. József adójavaslatai. Rendeletei a nép összeirása s a házak megszámozása végett. A megyék vonakodása. Telekfölmérés. A megyék ujabb fölterjesztései. A központi telekkönyvi hivatal felállítása. A hiteles helyekre vonatkozó rendeletek visszavonása. A közigazgatás és igazságszolgáltatás ujjászervezése. Kerületi intézmény. A megyék önállásának csökkentése. A városok is elvesztik önállóságukat. Erdélyi kerületek. Az osztrák törvénykezési rendtartás és büntető törvény behozatala. Gyarmatosítás. Az ipar előmozdítása. A nemzet magatartása József ujításaival szemben. A külügyek. Összeütközés Hollandiával. A bajor politika. A német fejedelmek szövetsége. Az orosz szövetség. József találkozása Katalin czárnővel. Török-osztrák-orosz háború. Az osztrákok veresége. Hadik fővezér sikerei. A magyar tisztek vitézsége. Az osztrák Németalföld forrongása. Belpolitikai helyzet. Megyegyülések egybehivása. Megtagadják a katona- és adóajánlást s az országgyűlés egybehivását kívánják. Elégületlenség. József rendelete az ujonczállításra és gabonaszállításra vonatkozólag. A rendek isntételve követelik az országgyűlés egybehivását. A kormány erőszakoskodásai. Röpirat az általános adózás ügyében. A király betegeskedése. Uj gabona-adó. Az országbiró s a kanczellár fölterjesztései. A megyegyűlések ellenszegülése. Bihar-megye fölirata. Törekvések a dinasztia elűzésére. A helyzet javitása. A kanczellár előterjesztése. A király leirata. A megyegyűlések állásfoglalása. Az országbiró jelentése a helyzetről. A németalföldi tartományok függetlenségi nyilatkozata. A kanczellár fölterjesztése a magyarországi viszályok lecsillapítására. József visszavonó rendelete. Halála. Uralkodásának jellemzése.

II. József egyik legjellemzőbb tulajdonsága a nagy tettvágy volt. Azért végtelenül nehezére esett, hogy egész ifjúságát úgy kell eltöltenie, hogy anyja miatt nem juthat önálló szerepléshez. A türelmetlenség a szívósággal olykép egyesült nála, hogy az évekkel nem hogy mérséklődött, hanem inkább növekedett. Ez annyira nem volt titok, hogy külföldön is köztudomású vala. Ezért irta II. Frigyes Mária Terézia halálakor: „Mária Terézia meghalt, a dolgok uj rendje kezdődik.”

Óriási tettvágyának következménye volt az is, hogy nem tudta figyelmét egy dologra összpontosítani. Ő helyre akarta állítani a német birodalmat, ujjá alakítani országait s azokat a történelmi jogok megsemmisítésével egy egészszé összeforrasztani. Meg akarta változtatni az állam s az egyház közt fenforgó viszonyokat s esetleg önálló német egyházat felállítani. Meg akarta szüntetni a nép közt uralkodó babonát és rossz szokásokat. Ki akarta fejteni Belgium erejét – ez akkor Ausztriához tartozott – hogy általa tengeri hatalomhoz jusson, majd el akarta cserélni Bajorországért, ezen felül meg akarta hódítani Törökországot. Ez a sok terv tanuságot tesz nemcsak a nagy tevékenységről, hanem a roppant kapkodásról is, a mi egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt e különben kiváló uralkodónak.

Magyarországot érdeklő legelső intézkedése körlevél volt, melyet a megyékhez intézett. Ebben igéri, hogy a magyarokat meghagyja jogaikban, szabadságaikban, kormányszékeiket eddigi működési körükben. De nem volt a körlevélben, a minek pedig ott kellett volna lennie: hogy kötelességéhez híven országgyűlést akar tartani s ez alkalommal magát megkoronáztatni. Már mint huszonöt éves ifjú nevetségesnek és kellemetlennek találta a német császári koronázást, negyven éves korában nem volt kedve, hogy magát Magyarországon ily „czopfos” szokásnak alávesse. Nevetséges előítéletnek találta a népeknek ily régi szokásokhoz való ragaszkodását. A felvilágosodás gyermekkorában levő emberek módjára nem tudta felfogni az ilyenek mélyebb értelmét, azért kedvet talált abban, hogy nézetének tüntetésével a régihez ragaszkodókat bosszantsa. Első sorban ennek tulajdonítható vonakodása a koronázástól, másrészt annak, hogy magyar országgyűlést – a mely szerinte nem képviselte az egész népet – semmi szín alatt nem akart tartani, nehogy annak határozatai által kezei meg legyenek kötve. A magyarok közül sokan rosszat sejtettek a körlevél hiányaiból, annál is inkább, mert egyet-mást hallottak a császár gondolkozásmódjáról és tapasztalták, hogy Mária Terézia is túltette magát az alkotmány követelményein.

Azonban míg József első körlevele csak a jövőre nézve keltett aggodalmakat, addig egy másik uj intézkedése sok egyes embert támadott meg. A mult századi reform-emberek alig találtak az állam szempontjából botrányosabb valamit annál a majd minden udvarnál divatozó szokásnál, hogy a királyok, királynők s befolyásos embereik kegyenczei csekély szolgálatok alapján vagy épen minden alap nélkül, kegy- és nyugdíjakat húztak az állam kincstárából. A legnagyobb visszaélések e téren is Francziaországban történtek, de Mária Terézia udvarában is mindennapiak valának. A királynő részint az uralkodói méltóság s az udvar fénye iránt való tekintetből gyakorolta az ily jutalmak osztogatását, részint azért, mert gyümölcsöző befektetésnek tekinté, a melynek az emberek lekötelezésével jó hasznát veheti. Józsefet ezek az okok nem győzték meg, azért már ápril 13-ikán kiadott rendeletével szabályozta a nyug- és kegydíjakat. Ezzel számos visszaélésnek vetett véget, de számos megállapított existencziának is. Hazánkat azonban kevéssé érdekelte ez az intézkedés, mert nálunk nem igen voltak ily kegyenczek.

Míg a hivatalnokok jövedelmét József általában megkisebbíté, addig közülök azokét, a kiknek szolgálatára sokat adott, például a kabinet-titkárokét, fölemelte. De sokkal több és pontosabb szolgálatot is kívánt tőlök, mint szokás volt annakelőtte. S hogy ellenőrizhesse, mennyiben tesznek eleget kivánalmainak, elrendelte, hogy minden hivatalfőnök félévenként az alantas tisztviselőkről kimutatást terjeszszen fel.

A jutalmazások leszállításával összefügg az udvar egyszerűsítése. Habár Mária Terézia utolsó éveiben épen II. József befolyása következtében az addigi óriási udvartartást egyszerűbbé tették, még mindig igen sok volt az egyszerűsíteni való. József mindjárt trónraléptekor nagyszámú cselédséget és tisztet bocsátott el. Az udvari istállóban tartott lovak számát is leszállította, legnagyobb részöket tenyésztésre osztván ki.

A mult század embereire alig nehezedett valami nagyobb súlylyal, mint a sajtó korlátozása. Külföldön nyomtatott könyvek behozatala vagy a könyveknek itthon való kiadása óriási nehézségekbe ütközött, a mi természetesen igen előmozdítá a titokban való nyomtatást s a könyvek becsempészését. József a felvilágosult fejedelem babérjaira áhítozván, mindenekelőtt azon volt, hogy a sajtót szabaddá tegye. Csahogy ez az intézkedés a magyar, különösen pedig az osztrák népnek a sajtóügyekben való teljesen iskolázatlan volta miatt számos visszaélésre vezetett. Magáról Józsefről is sok gúnyos röpirat jelent meg. Azonban dicséretére legyen mondva, hogy felfogta, mikép ez természetes következménye az uj szabadságnak, s minden rémítgetés mellett is csak igen csekély korlátozásra volt bírható.

Belátta azt is, hogy miután mindent személyesen akar igazgatni, módot kell nyujtani a népnek arra, hogy vele érintkezhessék. Azért intézkedett, hogy az audiencziához jutás könnyebb legyen. E végből berendezte az úgynevezett „Controllorgang”-ot, a hol bárki beszélhetett vele, minden bejelentés nélkül.

Ezekkel az intézkedésekkel kezdte meg uralkodását József. Még eddig nagyrészt olyanok voltak azok, a melyek, ha egyeseket sértének is, de egészben véve czélszerűeknek bizonyultak. Mindez azonban csekélység volt ahhoz a mulasztáshoz képest, a melylyel mint Magyarország királya beköszöntött s a mely előhírnöke volt annak a politikának, a melyen egész működése, egész élete kárba veszett.

***

Az egyháziak terén is uj korszakot jelöl József trónralépése. Korán sem lehetne ugyán őt a portugál Pomballal s korának többi egyházellenes politikusaival egy kalap alá fogni. De ő is el volt határozva, hogy az egyháznak az állam ügyeire való befolyását megszünteti, ellenben az államnak nagy mértékű befolyást szerez az egyházi ügyek intézésébe. Nem kilátás nélkül indult e küzdelembe. Támogatták a szabadkőműves-páholyok, melyek ekkoriban az összes monarchiában el voltak terjedve, támogatta az azoktól felvilágosított közvélemény, továbbá az a körülmény, hogy az osztrák egyházi rendben s magában a püspöki karban is – a magyarról s a belgáról kevésbbé lehetne ezt állítani – a pápa hatalma alól való emanczipáczióra s az egyházi reformra törekvő párt nem volt jelentéktelen.

Józsefnek egyházi politikáját a következőkben foglalhatjuk össze. A pápának az országaiban levő katholikusok felett való hatalmát tisztán eszményivé akarta tenni, esetleg a német nemzeti egyház felállításával ezt az eszményi függést is meg akarta semmisíteni. A szerzetes-rendek ügyében a jezsuiták eltörlését csak első lépésnek tekintvén, az eltörlést folytatni s a megmaradó rendeket lehetőleg megszorítani akarta. A pápa s a szerzetes-rendek hatalma helyébe aztán a püspökökét kivánta emelni. Szaporítani akarta s javadalmazásban, tekintélyben emelni a néppel foglalkozó lelkészeket. A babonás szokások eltörlésével, a szervezet javításával az egyházban korszerű reformokat kivánt életbe léptetni. Általában az egyházat teljesen állami intézménynyé akarta tenni.

Mily súlyt fektetett József az egyház ügyére, nyilvánvaló abból, hogy első fontosabb rendeletei ennek szabályozásával foglalkoznak. De már ezeknél is kitünnek főhibái. Kapkodó természeténél fogva semmi rendszert nem követett ujításai behozatalában, kényúri hajlamainál fogva pedig fölöslegesnek látta – egy-két az ő nézetén levő egyházi férfiú kivételével – az érdeklettek meghallgatását. Ez az oka, hogy ámbár egyházi intézkedései nagyrészt üdvösek valának, mégis általános felháborodást keltettek.

1781-ben márczius végén jelentek meg első egyházi rendeletei. Az első, a melyet e hó 24-ikén bocsátott ki, a szerzetes-rendeknek a külföldi rendházakkal, különösen a Rómában székelő főkormányzókkal való összeköttetést tiltja el s megszabja, hogy teljesen a megyei püspöknek legyenek alávetve. Ennek folyományaul nem volt szabad Rómába vagy a külföldre pénzt küldeniök, vagy onnan könyveket behozniok; a mire szükségök van, nyomassák idehaza.

Pár nap mulva ezt a rendeletet sokkal jelentősebb követte. József elrendelé, hogy minden pápai bullát vagy brevét, a melyet ki akarnak hirdetni, a királyi tetszvény (placetum) elnyerése végett, a helytartótanács útján terjeszszenek föl hozzá. S hogy megmutassa, mikép a tetszvény-jog nem formaiság, hanem a dolog érdemére is ki fog terjeszkedni, elrendelé, hogy az „In coena domini” s az „Unigenitus” czímű bullák – a pápák bulláit tudvalevőleg kezdő szavaik után nevezik – mint a melyek az uralkodók s a püspökök jogaira sérelmesek, érvényteleneknek tekintendők s az egyházi könyvekből kitépendők.

De nemcsak eme rendeleteiben mutatta be magát József a püspöki jogok védőjeül. Egy különösen velök foglalkozó rendeletben meghagyta, hogy ne tűrjék el a pápai hatalom terjeszkedését, hanem ragaszkodjanak szorosan püspöki jogaikhoz; ne folyamodjanak Rómába se bűnbocsánati, se házassági ügyekben, ne kérjenek onnan czímeket vagy egyéb kegyelmeket. Uj esküformát is állapított meg részökre, mely szerint nem a pápának, hanem az uralkodónak igérnek engedelmességet.

Az uralkodó azt hitte, hogy eme rendeleteket a püspöki kar lelkesülten fogadja. De nem számolt azzal a hatalmas discziplinával, a mely a római egyházban mindenkor megvolt. A hálaadások helyett József Batthyányi József bíboros s Magyarország prímása részéről terjedelmes feliratot kapott, a melyben a főpap a király rendeleteit egyházi szempontból éles bonczoló kés alá veszi s végre kijelenti, hogy sem ő, sem püspöktársai nem hirdették ki azokat, s azt lelkiismeretök sérelme nélkül nem is tehetik. József azonban el volt határozva, hogy nem riasztatja el magát a püspökök felszólalásától. Kijelenté, hogy megfontolva s egyházi férfiak tanácsát is kikérve adta ki a kérdéses rendeleteket, s hogy azokat, mint országaiban szükségeseket, nem is akarja megváltoztatni. Ha valamely alattvalója általok magát érzelmeiben sértve találja, szabadságában áll, hogy állásáról lemondjon és kivándoroljon.

Batthyányi József gróf, Magyarország primása.
(Millitz J. festménye után készült metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

A márcziusi rendeleteknél sokkal nagyobb hatást tett az október 25-iki rendelet. A mit József egyházi politikájáról eddigelé elmondottunk, az tisztán a katholikus egyházat illeti. Pedig országaiban egyike a legégetőbb kérdéseknek volt: a nem katholikusok helyzetének tisztázása. Ezek kisebb-nagyobb számmal, de majdnem minden országában laktak s még Erdélyben is, a hol pedig aránylag a legjobban folyt a dolguk, s a hol mind számra, mind társadalmi jelentőségre nézve tulsúlyban maradtak a katholikusok felett, sok elnyomást szenvedtek. A felvilágosultak észellenes dolognak tekintették, ha valakit elnyomnak vallása miatt. Ennek a tannak volt híve József is, a ki már anyja idejében kijelenté, hogy csak az esetben tartja veszedelmesnek, hogy egy országban több felekezet van, ha azokkal nem bánnak egyformán, mert ezzel az állami rend ellenségeivé teszik őket. Ez okból már Mária Terézia utolsó éveiben odaműködött, hogy az addigi elnyomást megszüntessék. Most pedig, hogy trónra jutott, a legelső teendők egyikének tekinté a nem-katholikusok helyzetének javítását. S ezért bocsátá ki a mondott rendeletet, a mely „türelmi rendelet” néven ismeretes.

A türelmi rendelet nem helyezkedik arra az álláspontra, hogy a különböző keresztény felekezeteket egyenlőknek kell tekinteni. A katholikus egyház elsőségét teljesen fentartja, mit az a körülmény is tanúsít, hogy a rendeletnek „türelmi rendelet” a czíme. Mert ez azt jelenti, hogy a nem-katholikus felekezetek csak megtürtek, a katholikussal – mint állami egyházzal – szemben. A türelmi rendelet megengedi, hogy úgy a protestánsok, mint a görög-keletiek minden oly helyen, a hol legalább száz család lakik, magán-istenitiszteletet tarthassanak, azaz imaházakat építhessenek, torony, harang s az utczára szolgáló ajtó nélkül; a hol pedig a földesuraknak kápolnáik, imaházaik vannak, oda a velök egy hiten levők eljárhassanak. Kimondá továbbá, hogy az említett vallások egyike sem lehet akadály abban, hogy követőik akárhol – tehát a városokban, valamint Tót- és Horvátországban is – birtokot vásárolhassanak, vagy ha arra valók, hogy hivatalra alkalmazzák őket. A vegyes-házasságok ügyét is rendezi a türelmi rendelet; nem az egyenlőség alapján ugyan, de mégis némi méltányossággal. Kimondja ugyanis, hogy a hol az apa katholikus, a vegyes házasságból született gyermekek mind katholikusok, a hol pedig csak az anya katholikus, ott a fiúk az apjok, a leányok anyjok vallását kövessék. Ezentúl a protestánsoknak nem kell a szentekre esküdniök, nem kell körmenetben részt venniök, ha czéhbeliek. A katholikus esperesek többé nem gyakorolhatnak felügyeletet a protestáns papok felett, a katholikus papok a protestáns vallású betegeket hivatlanul nem látogathatják. De megmarad továbbra is a stóla-kötelezettség a katholikus papok irányában. Ezenfelül az állami hatalom egy uj oldalról avatkozott be a protestánsok ügyeibe, a mennyiben kivánta, hogy iskoláik tantervét a királyi iskolákhoz alkalmazzák.

A türelmi rendelet emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján II. József mellképe, e körirattal: JOSEPHUS II. ROM(anorum) IMP(erator) SEMP(er) AVG(vstvs). Azaz: II József, a római felséges császár. Lent szalagon: TOLERANTIA IMPERANTIS. Azaz: Az uralkodó türelmessége. Hátlapján három pap: katholikus, protestáns és zsidó. Fölöttük a császári sas terjeszti ki szárnyait, s e fölött az Isten szeme ragyog. A körirat: SVB ALIS SVIS PROTEGIT OMNES. Azaz: Szárnyai alatt mindnyájokat megvédi. A sas alatt szalagon e szavak: IN DEO. Azaz: Istenben. Lent pedig ezek: ECCE AMICI; azaz: Ime barátok. Legalul az évszám: 1782.

Látni való, hogy a türelmi rendelet igen távol van attól, hogy a különböző felekezetek között egyenjogúságot állapítson meg. Mindazonáltal a klérus is, a világiak közül is sokan a legnagyobb megütközéssel vették tudomásul ezen reájok nézve sérelmesnek vélt rendeletet. A püspökök és káptalanok között élénk levelezés folyt ez ügyben, Pozsony-, Nyitra-, Trencsén-, sőt még a körülbelül felében protestáns Hont- és Szepes-megyék is kijelentették; hogy a rendelet végrehajtását nem engedik meg. Hasonlókép jártak el többen a városok közül, valamint Horvát- és Tótország, a melyek semmi áron sem akarták megengedni, hogy a protestánsok területükön birtokképességet nyerjenek.

De nemcsak a katholikusok voltak elégedetlenek: a protestánsok sem voltak teljesen kielégítve a türelmi rendelettel. Sérelmesnek találták már magát a czimet, a mely egyházaikat a bevett vallás helyzetéből a megtűrtére szállítja le. S habár a türelmi rendelet az eddigi állapotokhoz képest sokat javított a tényleges helyzeten, még igen távol állott a protestánsoktól törhetetlenül megtartott alaptól a békekötésektől.

VI. Pius pápa.
(Mansfeld J. E.-nek Bécsben, természetről rajzolt képe után Adam J. metszette. – Eredetije a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Nem ok nélkül neheztelhetett ezen felül minden honfi azért, hogy a király ily fontos ügyben az országgyűlés meghallgatása nélkül intézkedik.

A magyar és osztrák főpapság József rendeleteivel szemben szükségesnek látta, hogy a helyzetről Rómába tudósításokat küldjön s hogy a pápát közbelépésre bírja. VI. Pius pápa rá is szánta magát, hogy személyesen Bécsbe utazzék s visszatérésre vagy legalább megállásra bírja Józsefet. S ez az elhatározás igen gyorsan ment, mert a pápa már deczember 15-én bejelentette jövetelét, Józsefnek nem nagy örömére. Sokkal jobban meg volt ugyan nézeteinek helyességéről győződve, hogysem azt hitte volna, hogy VI. Pius ékesszólása meg fogja tántorítani. De tarthatott attól, hogy a pápa jelenléte meg fogja erősíteni az a nélkül is elég határozott ellenzéket addigi magatartásában, sőt hogy a nép között formális zavargásokra is vezethet. Mindazonáltal nem akarta mutatni, hogy a pápa látogatása nincs ínyére, hanem kijelentette, hogy nagy szerencsének fogja tekinteni. Nem mulasztotta azonban el hozzá tenni, hogy annyira meg van győződve elvei helyességéről, hogy nem tartja lehetségesnek, mikép más iránynak megnyerjék.

A katholikus egyház fejét József válasza nem ingatta meg elhatározásában. Mihelyt a napok hosszabbodni kezdtek, útra kelt s márczius 22-én Német-Ujhelybe érkezett. József idáig eléje ment s nagy ünnepélyességgel székvárosába kisérte. VI. Pius négy hétig maradt Bécsben, de csak kevés eredményt érhetett el. József ugyanis beleegyezett abba, hogy a házassági ügyekben a pápai szék jogát elismerjék, de a püspökök egyszersmindenkorra fölhatalmazást nyerjenek ama jog gyakorlatára; megengedte továbbá, hogy a püspökök a pápai széknek is esküdjenek hűséget, uj esküforma szerint. Bizonyos mértékig a szerzeteseknek is megengedte az összeköttetést Rómában székelő fölebbvalóikkal, a mi különben annyira a dolog természetében van, hogy megakadályozása lehetetlen. De ezek csekélységek. Általánosan érezték, hogy a pápa egy-két kérdésben való „modus vivendi” megalkotásán kívül semmit sem ért el. Sokan keservesen panaszkodnak is érte, például Hadik Endre, az ismert hadvezér, naplóiban. Annál inkább meg volt elégedve József a pápa látogatásának eredményével, a mit azzal is tanusított, hogy pár napra a magas vendég elutazása után mind a prímást, mind a kalocsai érseket kitüntette.

VI. Pius pápa és II. József találkozása.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Hogy mennyire nem sikerült József egyházügyi politikáját a pápai látogatásnak megváltoztatnia, azt mindennél inkább tanusítja az a körülmény, hogy számos szerzetes-rendnek ez év január havában elrendelt eltörlését tényleg végrehajtották s hogy egyét sem vonták vissza. József, a ki – mint említők – a lelkészi intézmény érdekében nagy áldozatokra volt hajlandó, a szerzetes-rendek javaiból befolyt pénzt csak kezelésre adta át a kincstárnak, de nem fordította állami czélokra, hanem „vallás-alap” czímén külön alapot alkotott belőle, hogy uj lelkészségeket állíthasson fel s a szegényebbeket jobban elláthassa. Mindazonáltal igen nagy volt az ellenszenv, a melylyel ez az intézkedés találkozott. Gúnyiratok jelentek meg, a melyek megtámadták. Megtámadták magát Józsefet is. Hiába nyilatkoztatta ki február 20-án említett szándékát: nem akartak róla tudomást venni, úgy hogy május 24-én ujabb nyilatkozat kiadására fanyarodott. Ebben kijelenti, hogy nemcsak nem ellensége a katholikus egyháznak, hanem inkább annyira ragaszkodik hozzá, hogy habár senkit nem akar is kényszeríteni az áttérésre, semminek sem örülne jobban, mintha alattvalói valamennyien önként térnének át.

Annyit úgy látszik belátott, hogy czélszerűtlenül cselekszik, midőn reformjait akként lépteti életbe, hogy azokról az érdekletteknek sejtelmök sincsen. Elhatározta tehát, hogy oly testületet állít fel, a mely minden reform-tervet előre megvitasson. A gondolat helyes volt talán, de helytelen volt a kivitele. Ugyanis ez évi szept. 10-iki és október 7-iki rendeleteivel József felállította a helytartótanácscsal kapcsolatban a vallásügyi bizottságot, s azt a fővezetésre nézve alárendelte az ugyanily ügyek intézésére felállított bécsi központi bizottságnak. Ez az intézkedés felzúdította egyrészt az egyháziakat, a kik ebben jogtalan beavatkozást láttak, különösen miután az legelőször is a főpapok javadalmainak az alsóbbrendű papság javára való megnyesésében nyilvánult. Másrészt felháborította a hazafiakat, a kik megbotránykozással látták, mikép vonja ki a király a közéletnek ily fontos ágát a magyar vezetés alól s mint rendeli azt idegen hatóság alá. Eszterházy Ferencz gróf kanczellár keserű felterjesztést is tett e miatt. Kimondta, hogy József határozata ellenkezik a törvényekkel, a melyek tiltják, hogy idegen hatóság intézkedjék magyar ügyekben s kijelenté, hogy az valóságos felforgatása a magyar alkotmánynak. De József semmit sem adott a kanczellár fölterjesztésére.

Egyházi téren ezek voltak József legfőbb intézkedései. De ezentúl is következtek oly rendeletei, a melyek jelentősek valának. Leginkább figyelmet érdemel az a törekvése, hogy a kispapok nevelését kivonja a püspökök befolyása alól s közvetetlenül a kormány vezetése alá rendelje. E végből három központi papnevelő intézetet állított fel: egyet Budán, egyet Zágrábban és egyet Egerben. Ezeket később kettővé vonta össze u. m. a pozsonyivá s a pestivé. Az utóbbit 1786-ban az 1783-ban Budáról áthelyezett egyetemmel egyesíté. A tudományos kiképzést egészen e központi intézetekben kellett a papnövendékeknek nyerniök. Csak némely gyakorlati dolgok s helyi szokások elsajátítása kedveért kellett a püspökségenként felállított presbiteriumokban befejezni tanulmányaikat, miután a szemináriumból kikerültek. József e központi papnevelő intézetek segítségével elérni remélte, hogy összes országainak papsága oly felvilágosult s az állami mindenhatóságért lelkesülő emberekből fog állani, mint valának azok, a kiknek tanácsával egyházi ujításait behozta.

Az egyházi bizottságnak zajtalanul létrehozott, de mindenesetre legfőbb műve volt a lelkészi, kápláni és tanítói állások, templomok és iskolák óriási szaporítása. Elég itt a főszámokat szembe állítani. II. József uralkodása kezdetén volt 3578 katholikus pap és káplán, annak végén pedig 4767, a mi körülbelül 33%-kal való gyarapodásnak felel meg.

József az uralkodó tisztéhez tartozónak tekintvén a rossz szokások kiirtását, erre nézve is adott ki számos rendeletet. Csak helyeselhetni, hogy eltiltotta a kolostori börtönöket. De midőn abba akadt, hogy a tertiariusok, a Jézus szívéről és másról czímzett társulatok ne közvetítsenek pápai áldást vagy bűnbocsánatot; midőn eltiltá, hogy a czéhek tagjai ne használjanak a körmeneteleknél czifra zászlókat, öltözékeket és zenét; továbbá midőn akadályozta a költséges oltárdíszeket és világításokat, midőn oly ártatlan szokásokon is fenakadt, mint a vízkeresztkor szokásos házszentelés, kétségtelenül túllépett uralkodói hatáskörén.

Mind e rendeleteire azonban azzal tette fel a koronát, hogy megtiltotta a halottaknak koporsóban való eltemetését, azt zsákokban kívánván eszközöltetni, hogy gyorsabban történjék a rothadás. Ez a rendelet azonban annyira ellenkezik a keresztény szokással, hogy a nép sehol sem akart annak engedelmeskedni, úgy hogy József visszavonta. De azt az elégtételt mégis vette magának, hogy visszavonó rendeletében kimondá, mikép nem hitte volna, hogy a nép még oly kevéssé felvilágosodott. S ezzel itéletet mondott önmaga felett is, mert az a kormányférfiú, a ki azt mondja, hogy nem ismeri népe műveltségi fokát, ezzel bevallja, hogy nem ismeri népe igényeit, tehát nem is tud neki való törvényeket alkotni.

II. József.
(Adam J. egykoru metszetéről; a cs és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében. – A kép különösen érdekes a viselet szempontjából.)

A türelmi rendelettel nem volt még minden függő vallási kérdés megoldva. Hátra volt még egy igen fontos ügy: az áttérés. József ebben, mint általában a felekezeti ügyekben, nem lépett a jogegyenlőség terére, hanem csak arra szorítkozott, hogy a legkiáltóbb visszaéléseknek véget vessen. A katholikus vallásra való áttérést ugyanis némi alakiságok teljesítéséhez kötötte, az abból való kitérés pedig megszünt bűn lenni, habár elég sok akadálylyal maradt is egybekötve. De ez az áttérési szabadság csak a bevett felekezetekre szólt. A ki be nem vett felekezethez állott, azt huszonnégy botütéssel büntették. Józsefnek az volt a törekvése, hogy a különböző felekezetek híveit mind közelebb és közelebb hozza egymáshoz. Erre törekedett egy 1787-ben kiadott rendelete, a mely szerint oly helyeken, a hol már van valamely keresztény felekezetnek temploma, nem szabad a másik részére külön templomot építeni, hanem szolgáljon az közös használatra.

A vallás és egyház ügye mellett a tanügyre is nagy gondja volt Józsefnek. Ennek intézésére is alkotott a vallásügyihez hasonló organumot, a helytartótanács mellett felállított „tanügyi bizottság”-ban. Az uj intézményt 1784-ben állították fel Klobusiczky Péter elnöklete alatt. S ezt is épúgy, mint a vallásügyit, a Bécsben felállított központi bizottságnak rendelte alá József, a melybe három magyart is vett fel tag gyanánt. De ezzel épen nem volt képes az alkotmány iránt érzékkel biró honfiakat az azon ütött csorba elfelejtésére bírni. Hogy a tanügyi bizottságnak alárendelt közegei legyenek, József 1785-ben felállította az öt kerületi tanügyi igazgatóságot: Pozsonyban, Pécsett, Zágrábban, Nagyváradon és Kassán.

A Mária Terézia alatt alkotott tanrendszer természetesen nem elégítette ki. Azért ujat dolgoztatott ki Makóval és Szerdahelyivel. Ebben egészen az uj szabadelvű szellem fuvallatát érezzük. A tanárok kinevezésében a felekezeti különbséget figyelmen kivül akarja hagyni. A Mária-egyletek s az ájtatossági gyakorlatok eltöröltetnek, a havonkénti gyónás kötelezettsége megszünik, a növendékek vallásos nevelése egészen a szülőkre van bízva, a szinházak és egyéb nyilvános mulató-helyek látogatása meg van engedve. Az előbbi rendszer azt tartotta, hogy az ifjakat előbb teljesen ki kell képezni, komoly erkölcsi iránynyal ellátni s úgy bocsátani a világba: az uj a világgal való érintkezés útján kívánja a növendékek erkölcsi és jellemi kiképzését eszközölni.

Az uj rendszer behozatalával megszüntették az iskoláknál fenállott és hagyományokon alapuló különös szokásokat is, például a tanárok hivatalos ruházatát. A házassági ügyekben József szintén mint reformáló lépett fel. Ő ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy uralkodása kezdetén eltiltotta a főpapokat az ily ügyeknek Rómába vitelétől, hanem ezeket 1783-ban és 1786-ban kiadott rendeleteivel általában kivonta az egyház hatalma alól s egészen a világi hatóságok alá rendelte.

***

Józsefnek eddig előadott intézkedései, mint láttuk, sokfelé kihívták a közvéleményt úgy katholikus, mint protestáns részről, de azért nem keletkezett egységes ellenzék.

Volt ugyan már előbb is közös sérelem; az t. i., hogy József mindeddig nem tartott országgyűlést és nem koronáztatta meg magát. De ezeknek a tényeknek megitélésénél nem mérhetünk mai mértékkel. Az a nemzedék, a mely habár némi elégületlenséggel, de mégis szótlanul nézte, hogy Mária Terézia tizenöt éven át nem tart országgyűlést, azt is könnyebben elviselte, mint mi viselnők, hogy József pár éven át uralkodott a nélkül, hogy országgyűlést hívott volna össze.

Nagyobb sérelemnek vették a koronázás mellőzését. Úgy fogták azt fel s igen helyesen, hogy József ki akarja mutatni, mikép a magyar király és magyar nemzet közti viszonyt nem hajlandó két oldalú szerződésnek tekinteni.

Az e miatt támadt elégületlenségnek legtalálóbban Ányos Pál adott kifejezést „Kalapos király” czimű költeményében, a melyben a többi között így aposztrofálja Józsefet: „Míg koronánk homlokodra nem száll, erőszakos úr vagy, nem pediglen király!” Mindamellett elég sokan voltak, a kik a kor szellemének behatása alatt a koronázás tényére nem fektettek valami nagy súlyt. Sőt azt sem bánták, ha az uralkodó egy-két évre túl is teszi magát az alkotmány korlátain, de életbe léptet oly reformokat, a melyeket a szabad szelleműek első sorban szükségesnek tartottak.

Csakhogy József oly erőszakosan támadta meg mind alkotmányunkat, mind nemzetiségünket, oly annyira nyilvánvaló lett törekvése, hogy megsemmisítse Magyarország önálló állami lételét, hogy megszünt a különbség felvilágosodottak és konzervativok, katholikusok és protestánsok között, s mindannyian egyesültek a fenyegetett alkotmány s a haza védelmében.

Politikai ujításait a kormányszékek átalakításával kezdte meg József. 1782. május 17-ikén eltörölte a bécsi udvari kamarát s annak teendőit a kanczelláriákra bízta. Ez a rendelet Magyarországon élénk örömet keltett, mert egy régi sérelmet orvosolt. Az augusztus 14-iki rendelet, melylyel az erdélyi udvari kanczelláriát a magyar kanczelláriába kebelezi be, a tulajdonképeni Magyarországon szintén jó hatást tett, mert megfelelt a nemzet régi óhajának. Kevésbbé tetszett az erdélyieknek, a kik a maguk tartományi önállásához szokván, abból engedni nem igen voltak hajlandók.

A következő év amaz intézkedése, hogy a központi főhivatalok valahára Budára és Pestre helyeztettek át, nem kevésbbé tetszett a nemzetnek. Csakhogy az áthelyezés oly dolgokkal volt kapcsolatban, a melyek alkalmasak valának arra, hogy a nemzet örömét elrontsák. Az áthelyezéskor ugyanis a helytartótanácsot ujra szervezték a nádori vagy királyi helytartói méltóság teljes elmellőzésével. Elnökké Niczky Kristóf grófot rendelték s melléje két alelnököt. Ezek egyikét – a kamarának a helytartó-tanácsba történt bekebelezése következtében – az egykor divatos, de a használatból rég kiesett kincstartói czímmel ruházták fel.

A nádori méltóságon ejtett csorba, valamint az az intézkedés, hogy a helytartótanácscsal kapcsolatban felállított vallásügyi bizottságot a bécsi központi-bizottságnak rendelték alá, habár sérelmesek voltak is, még sem valának alkalmasak arra, hogy az összes közvéleményt felizgassák és ellenzékivé tegyék. Mert e változtatást a politikai életen kivül állók nem érezték meg.

A következő esztendő azonban oly rendszabályokat hozott, a melyek a legegyszerűbb emberrel is megértették: minő szél fúj Bécs felől. A különböző osztrák herczegi kalapokat József már előbb elvitette addigi őrző helyeikről s mint gyakorlati jelentőség nélküli történelmi emlékeket a császári kincstárba tétette. Hasonlókép tett a magyar koronával. Fölöslegesnek találta az arra fordított nagy őrizetet, nevetségesnek azt, hogy úgy tekintik, mint valami szentséget. Elhatározta tehát, hogy azt is Bécsbe viteti.

Tudván azonban, hogy mily nagy a szent korona varázsa, nem merte nézetét nyiltan kimondani, hanem csak nagy kerülővel nyult a dologhoz. A pozsonyi várat az egyik központi papnevelő-intézetnek adta át. Ilyképen a koronát máshol kellett elhelyezni. 1784. április 7-én tehát meghagyá a helytartótanácsnak, hogy más alkalmas hely hiányában, „addig is, mig arról gondoskodni lehet”, küldjék a koronát két koronaőr és négy magyar testőr kiséretében Bécsbe.

A helytartótanács tagjai jól tudták, hogy József rendeletében a hely szűke csak ürügyül szolgál, azért kötelességöknek tartották, hogy intő szavukat fölemeljék a korona szándékolt áthelyezése ellen. Feliratot intéztek az uralkodóhoz, a melyben kérik: vonja vissza rendeletét, mert az egész intézkedés szükségtelen, s a magyar népnek a szent koronához való ragaszkodása miatt végzetes következményeket vonhatna maga után. Tudták ugyan, hogy Józsefnek nem szokása, hogy bármely akadálytól is megrettenjen, de azért remélték, hogy sikerül őt szándékáról lebeszélniök. Néhány nap mulva e czinikus választ kapták: „Risum teneatis amici!” (Ne nevessetek barátim!)

Április 13-án már el is vitték a koronát s az ahhoz tartozó többi jelvényeket, miután Csáky János gróf országbiró s a helytartótanácsosok jelenlétében jegyzékbe vették azokat. Balassa Ferencz gróf és Keglevich József koronaőrök kísérték a nemzet legféltettebb kincsét Bécsbe, idegenbe. A kedélyeket nagyon felizgatta ez esemény. Pozsonyban sírva, jajgatva járt fel s alá a nép, s az akkor támadt vihart az ég elégületlenségére magyarázták. Mindazonáltal semmi zavargás nem történt, senki sem kisérlé meg, hogy a korona elvitelét megakadályozza. Maga József is érezte, hogy kemény próbára teszi a magyarságot. Azon a napon, a melyen a koronának Bécsbe kellett érkeznie, folytonos izgatottságban volt. Nyugtalanul járt fel s alá szobájában vajjon nem hozzák-e valamely zendülés hírét, s csak akkor nyugodott meg, mikor tudta, hogy a korona Bécsben van.

De ezzel nem volt elvégezve a dolog. A helytartótanács körlevélben értesíté a megyéket a történtekről. Ezek nem késtek gyűléseket tartani s egy szívvel-lélekkel tenni meg fölterjesztéseiket. Magához a felséghez ugyan nem fordulhattak, mert József, a ki kész volt bármely egyes embert maga elé bocsátani, nem volt hajlandó eltűrni azt a régi szokást, hogy a megyék közvetetlenül az uralkodóhoz fordulhassanak; azért elrendelte, hogy mint alsóbb rendű hatóságok, a helytartótanács útján tegyék meg fölterjesztéseiket. Ezen az úton tették tehát.

Különösen dicsérettel kell kiemelnünk, hogy az alig pár év előtt visszacsatolt temesközi megyék épen nem maradtak el testvéreik mögött. Sőt Temes-megye fölirata egyike a legkiválóbbaknak, „Bármi legyen oka annak – így szól a többi között – hogy az ország ily aggodalmas gonddal viseltetik a szent korona iránt, akár mivel magát e szent ereklyét tiszteli, akár mivel általa jelenteni akarja, hogy az országban a legfőbb hatalom meg van oszolva király és nemzet között, akár mivel azt oly kapocsnak tartja, a mely a királyt s a nemzetet összeköti: bizonyos, hogy eleink mind maguk úgy éreztek, mind nekünk úgy hagyták örökül, hogy arra üdvösségünknél is nagyobb gondot viseljünk. Hiszszük és tudjuk ugyan, valamint eleink is tudták, hogy a király s az alattvalók között levő kapcsolat szentsége és ereje nem külső jelekben gyökerezik, de bizonyos az is, hogy miután az emberek érzelmeiket csakis külső jelekkel tanusíthatják, még maga a veséket vizsgáló Úristen színe előtt is, a korona mindenkor szent marad előttünk, mint alattvalói hűségünk és kötelességünk jelképe.” Még erősebben nyilatkozott Sopron-megye. Különösen azt találta nagy sérelemnek, hogy a koronának elszállítása azok tudtával, sőt hozzájárulásával esett meg, a kiktől leginkább lehetne megvárni, hogy helyt álljanak törvényeink megtartása mellett. „Valóban nem érdemeltük – így sóhajt fel – hogy mi, a kik már akkor, mikor ő felsége még anyja ölében feküdt s az ellenség minden felől támadást intézett, jobbágyi hűségünknek számos tanujelét adtuk, életünket és vérünket felajánlván s mindenünk veszélyeztetésével segítségére sietvén, most ily bizalmatlansággal találkozunk. Alattvalói hódolattal elismerjük ő felsége jogát ez ország szent koronájára, de ki kell jelentenünk, hogy az ország csak az alatt a föltétel alatt adta át a felséges ház elsőszülöttének örökül, ha összes kiváltságainkat, szabadságainkat és törvényeinket szentül megtartja.”

II. József elrendeli a koronának Bécsbe szállítását.
(Az Orsz. Levéltárban levő eredetiről.)

József azonban ép oly keveset hallgatott a megyék erélyes szavaira, mint előbb a helytartótanács alázatos fölterjesztésére. Ő már azon az uton volt, hogy nyiltan megkezdje a magyar alkotmány s a magyar nemzetiség ellen való harczot. Tudta, hogy még erősebb panaszokat is kell hallania, de úgy vélte, hogy mindez csak szappanbuborék. Abból a körülményből, hogy tényleges zavargás a nép, tényleges ellenszegülés a tisztviselők részéről nem történt, azt következtette, hogy a magyar nemzet, habár némi haraggal, belenyugszik politikájába. Nem ismerte népünket. Nem tudta, hogy a magyar nemzet minden heves vére mellett is, mennyire ellensége minden meggondolatlan hebe-hurgya támadásnak; nem ismerte azt az óriási erőt, a melyet csendes ellenszegüléssel tud kifejteni.

Nem került bele egy hónap, ujabb rendeleteket bocsátott ki. Míg a korona elvitele csak kisérletszerű erkölcsi csapás volt, a május 6-iki és 18-iki rendeletek legfőbb érdekeiben, sőt egyenesen fönmaradása föltételeiben támadták meg a nemzetet. E rendeletek ugyanis arra voltak hivatva, hogy Magyarországot német lábra helyezzék.

Elrendelik, hogy november 1-étől (1782.) kezdve a magyar és erdélyi kanczellárián minden ügyet német nyelven kell tárgyalni, kivéve a peres ügyeket, a melyek még egy éven át – tehát 1783. november 1-éig – latinul tárgyalhatók. Ugyancsak németül intézendő minden leirat a tartományi kormányszékekhez, a megyékhez azonban egy éven át még latinul. Miután az udvari kanczellária németül tárgyalja az ügyeket, 1784. november 1-én túl nem fogad el más nyelvű fölterjesztéseket.

Magyarország és melléktartományainak, valamint Erdélynek hatóságai 1784. nov. 1-től kezdve minden előforduló ügyet német nyelven tárgyalnak; ezen a nyelven teszik meg fölterjesztéseiket az udvari hivatalokhoz. Alárendelt hatóságokhoz azonban még egy éven át latinul írhatnak s azoktól latin nyelven beérkezett fölterjesztéseket ő felségéhez intézett felirataikhoz is csatolhatnak. A megyék, szabad királyi városok, a kiváltságos kerületek 1785. nov. 1-től kezdve szintén minden ügyeiket németül tartoznak intézni, ezen a nyelven tenni meg fölterjesztéseiket és folytatni egymással való levelezésöket. A magyar erdélyi kanczellária az erdélyi kormányszékhez 1785. november 1-éig latinul intézze rendeleteit, azután két éven át egyik oldalon latinul, a másikon németül, azon tul pedig csak németül. Ugyanezt az eljárást kövessék a tartományi kormányszékek az alájok rendelt törvényhatóságok irányában. Három év mulva minden fő- és altörvényszék üléseiben németül fogja tárgyalni a pereket. Az ügyvédek is ezen a nyelven tartoznak előadásaikat tartani. A kiszabott határidőt kész a felség a körülményekhez képest meghosszabbítani. A törvényeket ezentúl latin nyelven fogják szerkeszteni, mert az ügyvédeknek és biráknak a nélkül is kell ebben a felsőbb kiképzettséghez szükséges nyelvben jártasoknak lenniök. Kormányszéki, megyei vagy egyházi hivatalt oly ember nem viselhet, a ki németül nem tud. Ez a szabály a kormányszékeknél azonnal, a megyéknél egy, a kisebb s az egyházi hivataloknál három év mulva lép életbe. Ez okból 1785. nov. 1-től kezdve senkit sem fognak megyei, vagy más hivatalnál javaslatba hozni, a ki németül nem tud. Az országgyűlés nyelve is a német lesz. Ezért jövőre nem lehet oly követet választani, a ki németül nem ért. Végre 1789. november 1-től kezdve egy ifjút se vegyenek fel gimnáziumba, ha csak ki nem mutatja, hogy németül írni és olvasni tud.

József eme rendeletei nem czéloztak kevesebbet, mint azt, hogy Magyarország három év alatt magyar voltából kivetkőzzék és német tartománynyá váljék. Ő tudta, hisz rendelete megokolásában maga is mondja, mily jelentőséggel bir valamely országra nézve az egységes állami nyelv. Melegen emlékezik meg e tekintetben a francziákról, angolokról és oroszokról. De nem gondolja meg, hogy egy országon belül lakó kisebb néptöredékek nyelvét is csak évek hosszú során át lehet háttérbe szorítani, s hogy absurdum, ha valaki egy egész nagy országra pár év alatt idegen nyelvet akar rátukmálni. Nem vette figyelembe, hogy Magyarország, habár az osztrák-német tartományokkal egy uralkodó alatt áll, mégis egészen külön ország, külön multtal, a melynek népét nem lelkesíti az a kilátás, hogy a germanizálás utján beleolvadhat a német nemzetbe.

II. József német nyelvi rendeletének kezdete.
(Az Orsz. Levéltárban levő eredetiről.)

József maga is érezte, hogy e tényével magára zúditja a magyarokat, azért szükségesnek látta rendeletének a magyarázatát.

„Holt nyelvnek, mint a latinnak használata a közügyekben arról tesz tanuságot – így szól – hogy a nemzet még nem jutott el a felvilágosodás bizonyos fokára; tanuságot tesz arról, hogy a nemzeti nyelv hiányos, hogy azt más nép nem érti, vagy pedig, hogy csak azok tudják általában irásban kifejezni gondolataikat, a kik a latin nyelv tanulmányozására adták magukat, a nemzetet pedig oly nyelven kormányozzák s az oly nyelven kapja a végzéseket, a melyet nem ért. Világosan mutat erre az, hogy minden felvilágosult nép elmellőzi a latin nyelvet ügyei vitelében. Csak Magyarország s az ezzel kapcsolt részekben, továbbá Erdélyben, valamint Lengyelországban van még érvényben.” Ez ellenében ki kell emelnünk, hogy a magyar nemzet egyedül a Habsburg-házból származott királyok iránt való tekintetből használta oly általánosan a latin nyelvet. Aztán e nyelv használata épen nem volt oly kizárólagos, mint a hogy József állítja. Nyelvünk nem volt az országgyűlés terméből kizárva, még kevésbbé a megyék és városok ülésterméből. Nem áll tehát, hogy nyelvünk még nem érte el a fejlettség azon fokát, hogy hivatalos ügyekre alkalmazható. Ha Bethlen Gábor és II. Rákóczy Ferencz idejében jó volt arra, hogy a kanczellária és a törvényhozás nyelvéül szolgáljon, jó lett volna az „emberszerető” uralkodó idejében is.

Különös súlyt fektet József rendeletének megokolásában arra, hogy a magyarokon kívül senki sem használja nyelvünket. „Ha a magyar nyelv Magyarországban, annak kapcsolt részeiben és Erdélyben általános nyelv volna – úgymond – lehetne azt a közügyek igazgatására alkalmazni, de tudvalevő, hogy a német s az illir (helyesebben szláv), különböző szójárásaival, továbbá az oláh épúgy használatban vannak, úgy hogy a magyart semmi szin alatt sem lehet általánosnak nevezni. Ezért nem lehet más nyelvet az ügyek vitelére választani, mint a németet, a melyet már alkalmaznak is mind a katonai, mind a polgári igazgatásban.” De ez az állítás ellenkezik a valósággal. Nem áll, mintha a többi nyelvek épúgy használatban lettek volna, mint a magyar; mert a magyarok mindig felülmúlták számra az idegeneket, még inkább társadalmi és politikai súlyra nézve. Hiszen a nemesség az egész országban használta a magyar nyelvet, még azokon a vidékeken is, a hol a köznép nem magyar ajkú. Az is kétségtelen, hogy habár iskoláinkban latin nyelven tanítottak – nem kizárólag, de első sorban – a nép idegen születésű elemeiből is azok, a kik valamire vitték, Mária Teréziának minden germanizáló intézkedései mellett is, majdnem mind tudtak magyarul. A német nyelvről ezt nem lehetett elmondani.

II. József.
(Schwab J. K. metszetéről, mely Hikel J. festménye után készült; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Rendeletét József a következő szavakkal fejezi be: „Ez ő felségének határozott s érett megfontolásból és meggyőződésből keletkezett, a magyar nemzet javára és tisztességére (!) czélzó határozata. Ő felsége nem azért határozta el ezt, mintha vele a nemzeti nyelvet ki akarná irtani, vagy pedig arra akarná a Magyarországban, annak kapcsolt részeiben és Erdélyben lakó népeket kényszeríteni, hogy nemzeti nyelvöket félre téve, helyette mást tanuljanak, de nem is saját kényelme szeretetéből. E rendelet csak arra czéloz, hogy azok, a kik a közügyek vitelére adják magukat, mind latinul, mind németül tudjanak s ennek hasznát vehessék. Ő felségét ezért semmi ellenvélemény nem bírja arra, hogy legmagasabb rendeletének végrehajtásától elálljon.

De tévedett, mikor azt hitte, hogy ezzel elvágta a fölterjesztések útját. A nemzet borzadva látta, hova vezetett a Mária Terézia idejében a nemzetiség iránt tanusított közöny; szörnyűködve vette észre, mennyire igazuk volt az iróknak, a kik azt szemére vetették. Valódi fővárosa nem lévén az országnak, hiányzott ugyan a központi vezetés, mindazonáltal oly egyhangúsággal léptek fel összes megyéink József rendelete ellen, hogy nagyobb összhangot a legrendszeresebb izgatás sem idézhetett volna elő. Minden megye gyűlést tartott, a mely megbotránykozásának adott kifejezést a sérelmes rendelet fölött, s azt felirat formájában el is küldte a helytartó-tanácsnak. Kettőt kivántak ezzel elérni: meg akarták Józseffel értetni, hogy a magyar nemzet megsemmisítése, ha nem is lehetetlen, de legalább nem „időszerű”; másrészt a gyűlésekkel a közönség ingerültségét fokozni és állandóvá tenni törekedtek.

Némely megye a latin nyelvnek fogta pártját, mások figyelmeztettek arra, hogy ha az okiratok ezen a nyelven vannak is írva, a tanácskozásokban, levelezésekben nagy a magyar nyelv kelete. A latin nyelv helyébe fokról-fokra ezt kell mindinkább behozni, nem pedig a németet. Különös dicsérettel kell kiemelnünk, hogy azok a megyék, a melyekben a köznép nem magyar, a nemzeti nyelv ügyében nemcsak nem maradtak el dunántúli vagy alföldi testvéreik mögött, sőt inkább a legerélyesebben kivánták annak mind általánosabbá tételét. Ott találjuk ezek sorában Szepest, Árvát, Trencsént. Mind a három megye kijelenti, hogy a haza idegen ajkú fiai is a legnagyobb készséggel símulnak a nemzeti nyelvhez. De lehetetlen, hogy Zágráb-megye feliratát elhallgassuk. Keserves panaszt emel József intézkedése ellen, mint a mely a nemzeti nyelvet megszünéssel fenyegeti. Ime akkor még a horvátok is együtt éreztek velünk s a varasdi nemesség, habár nem valami jól, de mégis beszélt magyarul.

A magyar nemzetnek az uralkodóház iránt szerzett érdemeit sok helyt fölemlítik. Zemplén például ezt irja: „Az idősebbek között számosan élnek még azok közül, a kik Mária Terézia koronázásán jelen voltak, s látták ő felségét anyja ölében; azok közül, a kik midőn egész Európa föltámadt a királynő ellen, érette életöket és véröket felajánlották, hűségöket a világ bámulatát kiérdemlett hadi tettekkel, sebekkel és fogsággal tanúsították. Ezek keserű könnyhullatások között hallották a parancsolatot, a mely őket, mint a német nyelvben járatlanokat, a közügyekből kizárja; siránkoznak, hogy ezentúl úgy kell élniök hazájokban, mint valami számüzötteknek, s mielőtt a sírba szállnak, azt kell látniok, miképen pusztul el nemzetök, mint válnak unokáik idegen nemzetté!” Ugyanez a megye, valamint Bars arra is nagy súlyt fektettek, hogy kimutassák, mikép az uralkodó kivánsága valóságos absurdum; hiszen uj szokások behozatalára sem elég három esztendő, idegen nyelvére pedig századok kellenek.

Természetesnek kell azt is találnunk, hogy a német nyelv elsősége ellen is igen sok kifogást emeltek, főleg azon az alapon, hogy a németek kevesebben vannak a monarchiában a többi népeknél. Kiemelik, hogy a nemzet műveltsége a tudományban s a művelt szokásokban, nem pedig a német nyelv tudásában nyilatkozik, a mire más nemzetek, a francziák s az angolok szolgálhatnak például, De magát a fejedelmet sem kímélték. Szabolcs például kijelenté, hogy nem a népek milliói vannak a fejedelem kedveért, hanem megfordítva.

A német nyelv kényszere ellen való neheztelést nemcsak a megyék felirataiban látjuk. A nemesen gondolkozó emberek minden néposztályból minden alkalommal kifejezést adtak annak. Ráth Mátyás, a „Magyar Hirmondó” czímű, legelső magyar lap alapítója, az általa közrebocsátandó magyar-latin német szótár előrajzában, a mely egész kis mű, tele becses irodalmi és statisztikai adatokkal, egész fejezetet szentel „a magyar nyelv kiirtásának.”

De a magyar írók nem érték be azzal, hogy kifejezést adtak keserűségöknek. Gyakorlati érzékkel felhasználták az alkalmat arra, hogy a nemzetnek szemére hányják anyanyelve iránt tanusított közönyét, egyszersmind rámutattak arra, hogy a magyaroknak még nem kell a jövőről lemondaniok, csak karolják fel nagyobb mértékben nyelvöket. Igen érdekes, hogy ezt a hangot Révai Miklós a „Magyar Hirmondó”-nak már azon számában üti meg, a melyben a rendelet megjelent. „Édes magyarim – így szól – ezen kegyelmes parancsolatnak, a mint itt ő felsége maga is mondja, az oka az, hogy született magyar nyelvünk elhagyatott, ki nem palléroztatott és országainkban közönségessé nem tétetett; régi eleink, magyar vérből származott királyaink, bár követték volna más országok példáját és a helyett, hogy országainkban más idegen nyelveket behoztanak, bár magok nyelveiket excolálták (kiművelték) és az ország dolgainak folytatásában közönségessé tették volna, most mi is, mint más nemzetek, édes született nyelvünkkel dicsekedhetnénk és ez sem volna akármely legszebb és legvirágzóbb európai nyelvnél is alábbvaló, talán minden nemzet uraságainál és asszonyságainál a franczia és olasznál kedvesebb és közönségesebb volna; ez ugyan már most késő, de azért reményelhetjük mégis, hogy netalán kedves maradékaink elhagyott édes nyelvünket virágzóvá s közönségessé tehetik.”

A nyelvkényszer rendelete óta divatossá lett a „nemzeti”-nek előtérbe tolása. A magyar nyelv művelése, a magyar ruha hordása már csak azért is lábra kapott, hogy ily úton tüntessenek a kormány ellen. Bihar-megye még tovább kivánt menni. Körlevelet irt a többi megyékhez, hogy ujból intézzenek feliratot az uralkodóhoz s ilyképen gátolják meg ama jogtalan rendelet érvényesülését.

Bihar föllépése képezi a kulcsot a kormány harmadik, politikailag sérelmes rendeletéhez. A kormány ugyanis ebből az esetből azt a meggyőződést meríté, hogy a megyéknek egymással való levelezésök kútforrása az izgatásnak az ő rendeleteivel szemben. Hogy tehát ezt lehetetlenné tegye, augusztus 30-án a helytartótanács útján oly rendeletet adott ki, a melyben a megyék levelezését eltiltja. Biharmegyét azonban ez sem tudta hallgatásra bírni. Rendei összegyülekeztek s levelet írtak főispánjukhoz, a melyben az ujabb rendeletet törvénytelennek nyilvánították. Kijelentették egyszersmind, hogy a megyéket amaz ősi és életbevágó joguktól semmi szín alatt nem lehet megfosztani s hogy épen az adott viszonyok között van reá a legnagyobb szükség; mert országgyűlés nem tartatván, a nemzettől el van véve a lehetőség, hogy a közvéleménynek másképen kifejezést adjon.

Ezek voltak a tanulmányi-bizottság felállítása mellett az 1784-ik év politikai tényei. Míg az előbbi évek ujításai leginkább csak egyházi téren mozogván, a nemzetnek csak egyes rétegeiben keltettek ellenszenvet, sőt azzal, hogy némelyek törekvéseinek többé-kevésbbé megfeleltek, inkább arra szolgáltak, hogy József törekvéseivel szemben a nemzetet megoszlassák: a legutóbb említett tények oly annyira sértették minden magyar lelkületét, hogy az összes honfiak az ellenzékhez csatlakoztak.

***

Különös hatással volt József kormánya Erdélyre is. Míg ez a XVII-ik században jóformán középpontja volt a magyar történelemnek, addig a XVIII-dikban majdnem teljesen megszünt szerepelni. S ez igen természetes. Névleg a portától függött, valósággal azonban teljesen önálló állami életet élt. Tagja volt az európai államrendszernek, s a kor nagy kérdéseit többé-kevésbbé az ő befolyásával döntötték el. A királyi hatalom alatt álló Magyarország, azaz annak éjszak-nyugoti része is tőle várta politikai, s jelentékeny részben vallásos törekvéseinek megvalósítását. Ez okból a magyar nemzet mindig kész volt saját uralkodója ellen az erdélyi fejedelem zászlaja alá sorakozni; a hazafiak mindig Erdély felé fordították szemeiket, ha a gyakorlati politikában nem is, legalább az eszményiekben.

Most azonban egészen más lett a helyzet. Erdély épúgy megszünt önálló életet élni, mint Magyarország. Mindenik egyformán alája volt vetve az uralkodó-háznak s az udvari főhatóságoknak. De a gyakorlatban Erdély sokkal inkább. Magyarország, ha jogilag egyenlő helyzetben volt is Erdélylyel, tényleg – nagyságánál fogva – sokkal inkább meg tudta állását tartani, mint a kis Erdély.

Így történt, hogy habár a Lipót-féle hitlevél Erdélynek sok tekintetben kedvezőbb alkotmányt biztosított a papiron, mint a milyen Magyarországnak volt, Erdély tényleg sokkal nagyobb függésbe jutott. A kormányzóságra és más fő-hivatalokra nézve fenállott ugyan a választás joga, de valójában csak előterjesztést tehettek. A kormány azt nevezte ki, a kit akart. A bécsi kormány kegyelméből lett főhivatalnok pedig nem igen volt alkalmas arra, hogy ugyanazzal a kormánynyal szemben hazája jogait védje.

Azonban más eszköz is volt az udvar kezében: a katonai főparancsnok, a ki mintegy a legfelsőbb kormány ellenőreül szerepelt a tartományi hatósággal szemben. Mikor például oly intézkedésről volt szó, a melynek keresztülvitelére az erdélyiek közül nem akadt vállalkozó, akkor ideiglenesen megbízták a katonai főparancsnokot a polgári kormányzat vezetésével, a ki azután végrehajtotta azt.

A kormányzói vagy gubernátori hivatal befolyását azonban nemcsak ez csökkenté. Az erdélyi udvari kanczellária, a mely eredetileg csak az erdélyi kormányszék ügynöksége vala, mind nagyobb és nagyobb befolyásra tett szert. S Mária Terézia uralkodása alatt megszünt az a szokás, mely szerint az Erdélyben székelő kanczellár fő-, a Bécsben székelő pedig alkanczellár czímet viselt. Ezentúl azt tartományi, ezt udvari kanczellárnak hívták. Az utóbbi nemsokára olyféle hatáskört igényelt, a minővel a magyar királyi udvari kanczellár bírt. Ilyképen odafejlettek a viszonyok, hogy az erdélyi főkormányszék vagy gubernium nem volt egyéb, mint a bécsi udvari hatóságok végrehajtó közege.

Az erdélyi „országgyűlések” is nyomorúságos képet mutatnak. III. Károly uralkodása alatt ugyan elég sürűen tartottak országgyüléseket, de alig volt egyéb feladatuk, mint az, hogy az adót megszavazzák. Néha egyes végzéseket is hozattak velök az elnöklő királyi biztosok. E tisztet rend szerint a fő-hadiparancsnok viselte, míg a tulajdonképeni Magyarország rendeinek úgy az alsó, mint a felső táblánál tekintélyes főurak álltak az élükön. A végzésekből azonban Károly egész uralkodása alatt törvényeket nem alkottak, habár rend szerint régibb törvényeket változtattak meg. Mária Terézia idejében már tartottak rendes országgyűléseket, de ezeknek sem volt más rendeltetésök, mint hogy törvényessé tegyék az ország jogainak korlátozását.

Az 1744-ik évi például kitörölte a törvények közül azokat, a melyek a portához való viszonyra vonatkoztak, megszüntette az ellenállás jogát s behozta az örökös monarchiát. Az utóbbira ugyan az 1687-iki és az 1723-iki magyar törvények után tulajdonkép semmi szükség nem volt, minthogy Erdély kiegészítő része Magyarországnak. Az 1751-iki országgyűlés megállapította, hogy a rendek felsőbb jóváhagyás nélkül a tartományi pénztárral nem rendelkezhetnek. Nemsokára ezután Mária Terézia is abbahagyta az országgyűlések tartását. Utoljára 1761-ben hívta össze az erdélyi rendeket.

Az erdélyi országgyűlések csekély szerepe leginkább abban találja magyarázatát, hogy szerkezetök már magában véve lehetetlenné tette a független elemek érvényesülését. Egy kamarában ültek együtt a megyék, városok, a székely s a szász székek követei, továbbá a nagyszámú királyi hivatalosok azaz olyanok, a kiket az udvar vagyonuk vagy egyébként tekintélyes állapotuk alapján meghívni jónak látott. Ha a nemzetek és felekezetek közti viszály maga nem volt elégséges arra, hogy a kormány nézetei érvényesüljenek, akkor csak behívták a királyi hivatalosokat. De erkölcsi hatást sem értek el az országgyűlés független elemei, aminek oka főleg az volt, hogy Erdélyben a fejedelmek korában a megyék korán sem fejlettek ki annyira, mint nálunk, s a megyei közvélemény pressióját ott nem ismerték.

Erdély hanyatlása nemzetiségi tekintetben is nyilatkozott. Míg azelőtt a törvényeket s a hivatalos iratokat magyar nyelven szerkesztették – latinul alig írtak egyebet, mint ünnepélyes okiratokat – most mindenfelé tért foglalt a latin nyelv s pedig akkor, mikor más országok lassanként felszabadultak e nyelv felsősége alól. Mindjárt III. Károly idejében latinul levelezett a kanczellária a kormányszékkel, latin lett az országgyűlések s a törvények nyelve. Mária Terézia korában 1754. május 18-án pedig rendelet ment a hatóságokhoz, hogy a kormányszékhez ne magyarul, hanem latinul írjanak fel. Mindazonáltal Erdélyben nem sikerült annyira háttérbe szorítani a nemzeti nyelvet, mint a tulajdonképeni Magyarországban.

Erdély hanyatlását leginkább azok a sikerek okozták, a melyeket az udvar az ottani elemek megoszlatásában elért. Míg a fejedelmek korában a vezérlet teljesen a magyarok s a reformátusok kezében volt, az uj kormányzatnak gondja volt arra, hogy a szászok s a katholikusok mind nagyobb s nagyobb mértékben érvényesülhessenek. A szászokat főhivatalokra is alkalmazták, sőt egyikök, Bruckenthal Samuel báró, Mária Terézia idejében Erdély kormányzójává neveztetett ki.

A kormány a magyar nemzetiség megbénításán kivül el akarta érni azt, hogy az adóztatásban teljesen független legyen a rendektől. Ebből a szempontból hozták be 1754-ben a Bethlen Gábor főkanczellárról Bethlen-félének nevezett adórendszert. Ez főleg abban különbözött az addigitól, hogy az országra nem vetettek ki bizonyos meghatározott összeget, hanem megállapították, hogy bizonyos mennyiségű birtok és marha után mennyi jár. Ez a rendszer egyrészt az ország fejlődésével maga után vonta az adó növekedését, másrészt elvette a rendektől az adókivetés jogát s habár jogilag nem, de tényleg lehetővé tette az adónak megajánlás nélkül való behajtását. 1770-ben az adórendszert még egyszer átalakították. Innen kezdve Erdélyben a Bruckenthal-féle volt érvényben – így nevezték Bruckenthal báró kormányzóról – és pedig némi apróbb változtatásokkal egész 1848-ig.

A kormánynak Erdélyben létesített kisebbszerű alkotásai közül meg kell említenünk a városok szaporítását, a mennyiben az örményekkel megtelepített Szamos-Ujvárt és Erzsébetvárost szabad királyi városi rangra emelték. A XVII. század végén s a XVIII. elején bevándorlott eme népelem rég megmagyarosodott s így bennök igazi jó hazafiakat nyert az ország. Gyula-Fejérvár, az erdélyi fejedelmek egykori székvárosa, ujjáalakult. Megerősítették s nevét is megváltoztatták. Gyula-Fejérvárból lett Károly-Fejérvár, latinul Alba Carolina, mely névváltoztatást az 1716-ik évi január hóban tartott országgyűlés is megerősített. Régi magyar nevét a város csak a legujabb időben nyerte vissza.

Másutt már említők, hogy a kormánynak egyik kiváló gondja volt a görögkeletieknek a római egyházzal való egyesítése, a mi Erdélyben egyidőre teljesen sikerült is. Hogy a papságot jobban buzdítsák az unióra, 1732-ben az egyesült görögök püspöke – bizonyos Klein – az erdélyi országgyűlésen széket nyert. Azonban mindig akadtak buzgó óhitű szerzetesek, a kik az oláh nép nagy részét ismét visszatérítették. Így esett, hogy utóbb maga a kormány is kénytelen volt belenyugodni a görög-keleti egyháznak Erdélyben való fönmaradásába. 1761 elején ki is nevezte Novákovics Dénest püspöknek s beküldte Buccow Adolf tábornok kíséretében. Ez aztán katonai karhatalom kíséretében végrehajtotta a két oláh felekezet közötti osztályt.

Még nehezebb ügygyel is megbízták Buccowot. A bécsi kormánykörök ugyanis annyira megszerették a határőr-intézményt, hogy elhatározták annak Erdély határaira való kiterjesztesét. Határőrökül két népelem volt kiszemelve: a székelyek s az oláhok. Mindenikből két gyalog-ezredet akartak felállítani: egyet a csík-gyergyó-kászon-széki s a háromszéki székelyekből, egyet pedig a Csíktól éjszakra lakó határszéli oláhokból, továbbá az Erdély déli havasain lakókból. Az első kísérletet az északi vagy radnavölgyi oláhokkal tették. Ezeket még 1761-ben összeírták. Miután annak a vidéknek csak csekély számú magyar és szász lakossága volt, elhatározták ezeknek kicserélését, s azért a Doboka-, Kolozs- és Torda-megyékkel szomszédos vidékeken lakó szabadosokat is összeírták, hogy majdan azok helyett áttelepíthetők legyenek. A jobbágyok közül is jelentkeztek összeirás végett, de ezeket visszautasították.

A következő év elején Buccow és Bruckenthal felutaztak Bécsbe. Ott megbeszélték az ügyet, mire Buccowot április 11-én a határőrvidék felállítására kinevezték biztosúl. Azonban ekkor még nem volt végleg elhatározva a felállítás módja. A kanczellárnak kételyei voltak az iránt: vajjon az oláhok haszonnal alkalmazhatók-e a kitüzött czélra? Azt is kivánta kieszközölni, hogy az erdélyi rendek ne tegyenek kifogást az ügy ellen. Ez okból Buccow április 14-én rendeletet kapott, hogy mondjon véleményt a határőrség felállítása iránt: vajjon kell-e ez iránt az országgyűlést meghallgatni?

Buccow ennek ellenére egyenesen a dolog végrehajtásához látott. Biztosokat küldött Csíkba és Háromszékbe. Ezeknek föladatuk volt, hogy a népet az ügynek megnyerjék. Emlegették a régi híres székely vitézséget, elmondták, hogy a székely földnek rossz lévén a talaja, sokkal többet ér a katonáskodás, mint a földművelés; igérték, hogy ha a székelyek a királynő kivánsága szerint fölveszik a fegyvert, nem fognak többé adót fizetni, legfölebb pár garast a kötelezettség elismeréseül; azt is igérték, hogy csak a hazában kell katonáskodniok. A székelyek azonban elszoktak már a katonáskodástól s kevés kedvet éreztek az arra való visszatérésre. Azt kivánták tehát legelőször, hogy mutassák be a királyi parancsot másolatban. Ezt természetesen nem tehették, de azért felírták és megmérték a tiz éven felülieket, és kikérdezték őket: kinek melyik fegyvernemhez van legtöbb kedve? Följegyezték azokat is, a kik nem akarták fölvenni a fegyvert vagy pedig azt föltételekhez kötötték.

Egyre-másra jöttek a tisztek s elkezdtek mint a nép fölebbvalói viselkedni, rendelkezni, parancsokat osztogatni, jöttek fegyverszállítmányok. Némely székely kész volt átvenni a neki szánt fegyvert, a másik nem. A fegyveresek és fegyvertelenek között pedig állandó volt a viszály, a katonai és polgári hatóságok között állandó az összeütközés az illetékesség kérdése fölött.

Októberben Buccow elérkezettnek vélte az időt a határőrség berendezésére.

Elment tehát Gyergyóba, hogy ott a népet föleskesse. A gyergyóiak biztosítást kivántak az iránt, hogy adót nem fognak fizetni s hogy nem viszik ki őket az országból. S miután a tábornok ezt nem igérhette meg, kijelenték, hogy nem fognak szolgálni. Fenyegetés, ajándékok vajmi keveset értek és hiába buzdította őket Sikó József esperes-plébános is. Csak néhány ember volt rábírható, hogy a fegyvert fölvegye s az esküt letegye. Ugyanily kudarczot vallott Buccow Csíkban és Háromszékben.

A kezdetben csekély számú fegyveresek száma azonban idővel mégis felszaporodott, a minek oka leginkább az volt, hogy a fegyveresek mindenféle kihágásokat követtek el a fegyvertelenekkel szemben. Ezeknek pedig nem állott módjukban egyébként védekezni, mint úgy, hogy szintén fölvették a fegyvert.

De hiába szaporodott ezen az úton a katonaság, a rendszert ily módon életbe léptetni nem lehetett, annál kevésbbé, mivel az egész tartományban általános volt a felháborodás. A megyék fölterjesztéseket tettek, kérvén, hogy a székelyeket ősi jogaikban tartsák meg. Maga a kanczellária is mindent megtett, csakhogy Buccow állása lehetetlenné váljék. Hivatkozott az alkotmányra épúgy, mint a királynő vallásosságára: Buccow ugyanis atheista volt. Kezdetben ugyan hiában volt mindez, de mikor a kudarcz megtörtént, akkor Bécsben a kanczellária fölterjesztései figyelmet kezdtek ébreszteni.

Az eredmény az lett, hogy a királynő a katonásítás ügyét elvette Buccowtól s 1763. május havában három tagból álló bizottságra bízta. Gyalakúti Lázár János gróf, Bethlen Miklós gróf, a kanczellár testvére, és Siskovich József báró tábornok voltak ennek tagjai.

Sajnos, hogy e magyarok kinevezésével semmi lényeges változás nem esett a dolgon. Az ügynek alkotmányos elintézését szóba sem hozták. A változás mindössze csak abból állott, hogy az említettek némileg kíméletesebben s némileg praktikusabban jártak el az erdélyi viszonyokat nem ismerő Buccownál.

A bizottság előkeresett minden törvényt és végzést, a mivel a székelyeknek a többi honpolgárokénál nagyobb mértékű katonáskodását meg lehetne okolni. Ezek alapján aztán a következő tervezetet állította össze: A székely a maga székén belül, saját költségén tartozik katonáskodni. Fegyverzettel és szíjneművel az uralkodó látja el, de azt jókarban tartani köteles. Ha székén kívül vitetik, béke időbeli zsoldot kap. A székely határőr mentes minden nem szorosan katonai fuvartól. Rendes időben a reá eső adónak egy harmadát fizeti; háborús időben azonban mind maga, mind a vele osztatlan telken lakók egészen adómentesek. A csatában elesettek özvegyei egész életökre adómentesek. Miután Udvarhely-, Maros- és Aranyos-szék nem feküsznek a határon, azok katonáskodási kötelezettségét csak elvileg mondta ki a bizottság; a tényleges végrehajtás nem történt meg.

De maguk a bizottság tagjai is érezték, hogy a nagy számmal összehordott országos végzések mellett is eljárásuk alkotmánysértő. Azért jobbnak tartották volna, ha a határőrséget nem kötelességszerűen, hanem mint önkéntesi intézményt, a vállalkozóknak engedendő kedvezmények alapján hozzák létre. Annyira kihalt volt az alkotmányos érzék, hogy a bizottság még csak javaslatba sem hozta az ügynek országgyűlés elé vitelét. De még ennél is szégyenletesebb, hogy mily tanácsokat adnak az uralkodónak arra az esetre, ha az első fölterjesztést elfogadná. Azt mondják ugyanis, hogy ha a székely nép önként nem fogadja el az előterjesztéseket, akkor kényszeríteni is lehet: a közvádló által a királyi tábla elé kell idéztetni őket, kiváltságuknak – melyet követelnek, de oly értelemben, mint állítják, soha megoltalmazni nem képesek – elveszítésével büntetni és kincstári jobbágyokká tenni.

Ez év november elején érkezett le a felsőbb leírat, a mely a székely katonaság felállítását a kötelesség czímén kivánja. A bizottság még november végén hozzá is fogott a munkához. A népet azonban nagy forrongásban találta. Semmi kedvet nem érzett a katonáskodáshoz. Inkább adóznak, mint hogy adózzanak is, katonáskodjanak is – mondák. Azt állították, hogy azok is, a kik készeknek nyilatkoztak a fegyver fölvételére, részint kényszerítve, részint hitegetésekkel félrevezetve tették azt.

Már Gyergyóban nehezen ment ily körülmények között a nép fölesketése. A csíki nép pedig egyenesen lázongásban volt. Elhagyta tömegesen a falvakat s az erdőkben vonta meg magát. Kijelenté, hogy nem akar katonává lenni. A Csík-Szeredán ülésező bizottságnak nehéz volt a helyzete e nyakas emberekkel szemben, annál nehezebb, mert minden isteni és emberi igazság azok részén vala. Embereket küldöttek a nép után: térjenek meg s adják ki a bujtogatókat, a kik nagyrészt a művelt osztályból valók valának. A fenyegetőzésben sem voltak restek. Utánok kergették – az ujév körüli hideg időben – nejeiket, gyermekeiket azzal a hírrel, hogy ha vissza nem térnek, házaikat feldúlják.

A bujdosók száma egyre növekedett. Követeik összeköttetésbe léptek a három- és udvarhely-székiekkel. Háromszékből és Kászonból meg is érkezett valami ötszáz ember. Ezek követei megjelentek a bizottság színe előtt, azt mondván, hogy ők kérelmezők, a kik kérni jöttek, hallván, hogy nagy erővel jönnek ellenök. Kérik, hogy hagyják meg őket szabadságukban, ne kényszerítsék a kivándorlásra, s ezt kérik csíki testvéreik részére is. Másrészt január 4-én megérkezett a bizottság rendelkezésére másfél osztály vasas. Ezeket az erdőalji falvakban helyezték el, hogy a nép élelmezését meggátolják.

A helyzet ilyképen mind feszültebbé lett. Január 6-án a nép nagy része – mintegy kétezeren – Mádéfalvára szállott s ezzel elvágta Csíkot s vele a bizottságot Udvarhelyszéktől. A bizottság úgy találta, hogy már véget kell vetni a dolognak, felszólította tehát őket: tegyék le még az nap az esküt. Ezek egy napi halasztást kértek, tekintettel Vízkereszt ünnepére.

De a bizottság megtagadta a haladékot.

Másnap kirendelték a katonaságot s négy oldalról körülvették Mádéfalvát. Vittek pár ágyút is magukkal, hogy nagyobb legyen a hatás. Néhány házból lövés dördült el, a katonaság felgyujtotta a falut, a katonáskodáshoz nem értő nép a tűztől s a katonaságtól szorítva futásnak eredt. Mily kevés ellentállást tanusítottak, arról leginkább az a körülmény tanuskodik, hogy mindössze két katona sebesült meg s hogy egy lovat lőttek át. Annál nagyobb mészárlás történt a nép között. A halottak száma állítólag kétszáz körül volt, de lehet, hogy több, mert a bizottság, hogy a megszámlálást lehetetlenné legyen, megengedte, hogy kiki elvihesse halottját. Ezenfelül 400-on felül volt azok száma, a kik foglyul estek.

Ez volt a híres „székelyölés” vagy „siculicidium.” (A latin szó betűi az évszámot adják.) A megfélemlített nép megadta magát. Január 17-én be volt fejezve Fel-Csík rendbeszedése, márczius 18-án lettek készen Bardóczczal. S ez volt a székely határőrvidék felállításának utolsó része.

Azonban ez nem volt elég: nyomozások is folytak a főizgatók kitudására. De a bizottság a nyomozást nem folytatta erélyesen, azt tartván, hogy ezúttal nem igen vannak egyes bűnösök. Az udvar leírt, hogy az eddigi katonai bizottság helyett egy nyomozó és büntető-bizottságot állítsanak, a mely esetleg kínzással is vegyen ki vallomásokat s szabjon ki testi és halálbüntetéseket. Az iránt is megkérdezték a bizottságot: nem volna-e czélszerű Csíktól, továbbá Három- és Udvarhely-széktől a mozgalom miatt szabadságaikat elvenni? A bizottság mindkettőt fölöslegesnek találta. Az utóbbira nézve sikerült is engedékenységre bírni a királynőt, de nem az előbbire nézve. Az uj bizottság Kőhalomban márczius 24-én vette át az ügyeket.

Most a még hátralevő oláh ezred felállítására került a sor. Ez Brassótól a Vaskapuig elszórva volt felállítandó. Az oláh ezredet egészen olykép rendezték be, mint a két székely ezredet. Mindenik területén fenállott a polgári hatóság is, s a ki ma fegyveres szolgálatot tett, holnap a székgyűlésen beszélhetett szabadon. Ellenben a második oláh ezred egészen katonai hatóság alatt állott. A gyalogságon kívül egy székely huszárezredet is állítottak fel, a melyben oláhok is voltak.

A katonásító bizottság csak 1765, április 16-án fejezte be működését, a mit Buccow nem ért meg, mert az előző évben, május 17-én elhalt. Helyét a hétéves háborúból ismerős Hadik Endre foglalta el, a ki meg tudta magát kedveltetni az erdélyiekkel. Nagy része volt abban is, hogy a székely mozgalom részeseire kiszabott büntetéseket többnyire elengedték utóbb.

A székelyből jó katona vált, mindazonáltal folytonosan elégedetlen volt. S e körülménynek igen nagy része volt abban, hogy 1848-ban oly lelkesen karolta fel a szabadság ügyét.

Az az Erdély, a mely az imént elbeszélt eseményeket látta, egészen más volt, mint Bethlen Gáboré s a Rákóczyaké. Bár emelkedett gazdagságban, szaporodtak utai, épületei, bár terjedt a közművelődés, de a közéletben hanyatlást találunk. Minden eszme, minden magasztosabb törekvés letünt a napirendről. Az egész erdélyi közéletben évtizedeken át nem szerepelt olyan ember, a ki nézetének szabadon kifejezést mert volna adni. A legfőbb törekvés volt érdemeket szerezni az udvar előtt s ennek segélyével hivatalra, kitüntetésre tenni szert. Az utóbbiban nem is volt hiány. Erdély csak úgy hemzsegett a sok gróftól, bárótól. 1762-ben felállították az udvari főméltóságokat. Miután az egyesek azt találták a legfőbb jónak, igen természetes, hogy az összességre is a nagyobb czím elnyerésében találták az üdvöt. Igy 1766-ban a szász nemzet az „alma”-rangról, a magyaréval és székelyével megegyező „inclytá”-ra emelkedett. Maga Erdély pedig a nagyfejedelemség czimét nyerte.

***

A hanyatlott állami élettel biró Erdély még kevésbbé volt az az ország, a melynek intézményei iránt József tekintettel kivánt lenni, mint a viszonylag nagy kiterjedésű és hatalmú Magyarország. Abban az előnyben részesült ugyan, hogy 1781. augusztus 21-ikén országgyűlést tarthatott. De minő országgyűlés volt ez! A hódolat átvétele után egyszerűen elbocsátották a rendeket, a mi még nagyobb lenézésre mutatott az országgyűlés intézményével szemben, mint ha általában nem tart oszággyűlést.

Hadik András gróf tábornok.
(Mansfeld E.-nek Weikert festménye után készült metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Ezután itt is megkezdődött a viszonyok átalakítása. Legelső teendőnek az egész monarchiában alkalmazott egyházi intézkedéseken kivül a területnek jobb beosztását tekinté József. S ebben igaza is volt. Erdély némely részének oly tarka volt a térképe, akár csak Thüringiáé. Csakhogy azt nem lehetett úgy, minden előzmény nélkül czélszerűen megváltoztatni, mert a különböző területek különböző nemzeteknek lévén földjök, különböző jogi viszonyokkal is bírtak. József nem tartotta ugyan szükségesnek e jogi viszony egyformává lételét megvárni, de azt ő is belátta, hogy némi előleges intézkedéseknek okvetlenül kell történniök.

1781-ben márczius 22-én eltörölte a szászok kizárólagos birtoklási jogát a Királyföldön, 1782. deczember 4-ikén pedig a szászföldön lakó oláhokat a szászokkal egyenlő jogúakká tette. Eddig ugyanis a szászok valóságos fajuralmat gyakoroltak, míg a magyarok földjén az oláh nemes is époly nemes volt, mint a legtisztább magyar. A következő évben József a szász nemzet vagyonára tette a kezét, úgy okoskodván, hogy miután a szász nemzet pénztárának az a rendeltetése, hogy belőle az ottani közigazgatást fentartsák, ő pedig azt államivá tevén, költségeit az államra vette ennélfogva méltányos, hogy az addig a szászok kezén volt pénztár is államivá legyen. Ugyancsak kivette – az eddigi kezekből a szász nemzet levéltárát is, s az erdélyi főkormányszékihez csatolta.

Oly intézkedések valának ezek, a melyeket a szászokon kivül mindenki helyesel, ha nincsenek kapcsolatban nagyobb felforgatással. Az azonban a Magyarországon történtek és József kormányának egész szelleme után nem volt valószinű. S így is történt. 1783. november 26-ikán József a kormányszékhez leiratot intézett, a melyben kijelenti, hogy Erdélyt tíz megyére akarja osztani; a kormányszék ennél fogva tegye meg véleményes jelentését ez iránt és terjeszsze föl ama szász családok jegyzékét is, a melyeknek megnemesítése szükségesnek látszik a végből, hogy a megyékben hivataloskodhassanak. A jegyzéket 1784. május 29-ikén terjesztették fel, s ennek kapcsán sokakat csakugyan meg is nemesítettek, a tervezett felosztásra azonban a kormányszék már 1783. deczember 10-én tette meg észrevételeit. Természetesen ellenezte. József azonban nem törődött ezzel s 1784. julius 13-iki rendeletével meghagyta Erdélynek tizenegy megyére való felosztását.

Más igen fontos intézkedés volt az, a melyet József 1783. január 30-iki rendeletével léptetett életbe. E szerint jövőre a hivatalok betöltésénél nem kell a felekezetek közti egyensúlyra tekinteni, hanem csak a képességre.

A kiváltságos osztályok neheztelését azonban József talán semmivel sem vonta magára annyira, mint azzal az állással, a melyet a nemességnek a jobbágysághoz való viszonyára nézve elfoglalt. A jobbágyság sorsa ekkoriban Európa majd minden országában elég terhes volt, s így Erdélyben is. A jobbágy örökös szolgája volt urának. Hogy mily viszony volt ez, arról tanuskodik az a körülmény, hogy Mária Terézia kormánya, a mely pedig szintén pártolta a jobbágyságot, nem tartotta a jobbágyok ellen elkövetett véteknek, ha addigi földesuraikat a munkaerő elvesztéseért kárpótolja, a jobbágyot pedig elmozdítja telkéről és másutt való zsellérségre szorítja, a mint ez az első oláh határőrezred felállításakor néhány helyen megtörtént. A jobbágy telkétől tetemes adóval tartozott földesurának, azonfelül – eltérőleg a magyarországi szokástól – majdnem egyedül az uraság tetszésétől függött, mennyi legyen az általa szolgáltatandó robot. Ez a robot természetesen egyre növekedett az urasági birtok elaprózásával s a jobbágy-népség szaporodásával. Az urasági földekből mind többet s többet kellett eke alá venni, s ugyanazokra a jobbágytelkekre egymásután kétszer, háromszor s többször annyi földesúri birtok megművelése nehezedett. A jobbágyság szaporodása pedig lehetővé is tette ezt, mert hiszen már is fölvethette az uraság a kérdést: „Ha nem tetszik, elmehettek, majd műveltetem az általatok birtat is jobbágy helyett zsellérrel, vagy béressel!” Hasonlóképen, sőt sok tekintetben rosszabbúl állott a jobbágyság az osztrák tartományokban, habár ott már hosszabb idő óta azon volt a kormány, hogy könnyítsen a nép sorsán. Ausztriában az uraság még alattvalóinak házasodásába is beleavatkozott. Csupán a tulajdonképeni Magyarország uj telepei tettek kivételt, a miről fényesen tanuskodik az a körülmény, hogy az idegenek ezrével vándoroltak be, magyar jobbágyi állapotra.

Erdélyben még egy különös nehézség volt. Mint általában Magyarország, úgy különösen az erdélyi magyar föld sem ismerte a fajuralmat. A ki egyszer nemes volt, az, ha oláh nyelvű és görög vallású volt is, teljesen bírta a nemesi jogokat s a tősgyökeres magyar jobbágy is tartozott az úr dolgával. De Erdélyben tényleg mégis úgy álltak a viszonyok, hogy a nemesség nagy többsége magyar volt, a jobbágyság pedig majdnem hasonló arányban oláh. S az oláh ezenfelül – nem úgy, mint a felföldi tót, a ki szintén magyar földesúrral állott szemközt – még a vallásra s ennek kapcsán egész műveltségére nézve is idegen volt urával szemben. Míg a földesur és tisztjei a jól ellátott katholikus és református egyház isteni tiszteletében vettek részt, addig az oláhoknak legnagyobb részt tudatlan pópák adtak valami vallásfélét elő. A pópáknak a nyugoti keresztény papokkal nem lehetett semmi téren versenyezniök; annál nagyobb gyűlölettel teltek el irántok. A vallási ellentét aprólékos zaklatásokra is vezetett, mint mindenütt, a hol csekély műveltségű emberek vannak különböző vallásokon. Egy-egy uradalmi tiszt például gyönyörűségét találta abban, ha az oláh jobbágyoktól olyankor szedhette be az adót, a mikor azoknak épen valami ünnepök volt. Ilyenek folyton ébren tartották az idegen uralom érzetét, habár ők voltak az idegenek, a kiket földesuraik, ha nem is épen könyörületből, de a haszon kedvéért, mind nagyobb és nagyobb számmal fogadtak be. S irígy pópáik nem is mulaszták el bennök szítani az ellenséges érzületet.

Mária Terézia kormánya Erdélyre nézve már 1769-ben adott ki „bizonyos pontozatokat”, a melyek szerint kellett volna szabályozni a viszonyt úr és jobbágy közt. Ebből azonban nem sok valósult meg. Nem csoda, hogy József, ki az erdélyi nemesben úgy a magyart, az egységes monarchia gátját, mint a kiváltságos nemest, a királyi hatalom korlátozóját gyűlölvén, elfogultan indult erdélyi útjára s a legfeketébb színekben látta a jobbágyság állapotát. Szokása szerint nem is tartotta nézetét titokban, a mi ugyan nem szolgált a jobbágyság javára, de igen is felkölté a szunnyadozó gyűlöletet mindkét félben. A jobbágyságot, különösen az oláhokat, a papi izgatás következtében homályos, bizonytalan vágyak szállták meg. Nem gondoltak ők Dáko-Romániára, mint tulzó testvéreik napjainkban, de igen is arra, hogy a felség megfosztja a földesurakat jogaiktól s ők szabadon fogják bírni azt a földet, a melyen laknak. S miután a határőrvidék csakugyan a földesurak kibecslésével jött létre, továbbá miután József általában jóindulattal, szép igéretekkel szólt hozzájok s miután azt is tudták, hogy igen sok időbe kerül, míg az uralkodónak valamely rendelete érvényesül: készek voltak azzal a gondolattal, hogy József már rég felszabadította volna őket, csak az urak gátolják szabadságuk valósítását.

Növelte a helyzet rossz voltát az a körülmény is, hogy úgy Mária Terézia, mint József kormánya teljesen fordított eljárást tanúsítottak ez ügyben. A helyett, hogy a földesúri tekintélyt őrízték volna, a mi pedig az akkori társadalomnak akár helyes, akár helytelen alapja volt, s a helyett, hogy figyelmöket arra szorították volna, hogy a jobbágyság részére fokozatosan apró anyagi engedményeket eszközöljenek ki, az erkölcsi függetlenítést pedig akkorra hagyták volna, a mikor a nép anyagilag emelkedve és gondosabb tanítástól is előre víve, arra megérik: elnézték, hogy a jobbágyok anyagi sorsain tényleg nem történt javítás s megengedték, hogy a nép, zugirkálóktól is fellovalva, büntetlenül mindenféle méltatlan váddal lépjen föl földesura, birája ellen.

Ez a legfelsőbb helyről követett eljárás megtermé aztán azt a sanyarú gyümölcsöt, hogy egyre-másra jártak a jobbágy-küldöttségek Bécsben. Már pedig bizonyos az, hogy az a község, a mely ily követeket küldött, teljesen ferde viszonyban állott földesurával. Az úri osztályt, természetesen még azokat is, a kik egyébként hajlandok lettek volna engedményekre, szintén felingerelte, hogy mind Józsefnek, mind a katonaságnak nyilatkozatai szerint az uralkodó nemcsak bíró akart lenni a két fél között, hanem egyszersmind a jobbágyok ügyvéde is. Mindenből azt érezték, hogy az udvar nem bánja az oláhok közt uralkodott izgatottságot, hogy általa a nemességre nyomást gyakoroljon s arra kényszerítse, hogy némán tűrje el a magyar alkotmány felforgatását. Nem csoda ezek után, ha gyakran oda nyilatkoztak, hogy akár ezt, akár azt rendeli a császár, nem teszik meg, s nem egyszer történt, hogy a földesurak tisztei a büntetett jobbágyokat azzal gúnyolták: legyenek csak nyugodtan, majd eljön a császár és kiszabadítja őket.

József politikája oda vitte ilyképen a viszonyokat, hogy Erdélyben a helyzet teljesen elmérgesedett s csak egy kis szikrára volt szükség, hogy a bőven felhalmozott tűzi anyag lobbot vessen.

S ez a szikra nem is váratott magára. 1784. május 22-én József rendeletet adott ki, a mely büntetéssel fenyegeti azokat, a kik testök csonkításával ki akarnak bújni a katonai szolgálat alól. Ezt a rendeletet az egész monarchiában kihirdették. Némely izgatók arra magyarázták, hogy az uralkodó azt kívánja, mikép ezentúl mindenki katona legyen. A tudatlan nép könnyen hitelt adott ennek a híresztelésnek, mert József szerelmes lévén a határőri intézménybe, azt folytonosan kiterjeszteni törekedett s még ebben az évben is két községet Talmácsot és Boiczát iratott össze katonául.

A félremagyarázott rendelet alapján Herepe alsó-fehérmegyei község kérte először az összeírást a gyulafejérvári hadbiztosságnál. Ez jól tudván, hogy a kérdéses rendeletben semmi ilyes nincsen, nem vállalkozott a maga oktából a kérelem teljesítésére, hanem kérdést intézett a szebeni parancsnoksághoz. Ez is tudta ugyan, hogy semmi rendeletet nem adtak ki ily értelemben, de így vélte, hogy a felség szándékainak felel meg, ha felhasználja a kínálkozó alkalmat arra, hogy embereket nyerjen meg a határőri intézmény esetleges kibővítésére. S ettől a felfogástól vezetve junius 14-én megadta az, engedélyt az összeírásra, utasítván a hadbiztosságot, hogy a népet a fegyveradásig csendre és urak iránt való engedelmességre intse.

Herepét összeirták tehát. Mintha telegráf vitte volna szét ennek a hírét, oly gyorsan terjedt el. A pópák s egyéb kolomposok elkezdték a népet izgatni a jelentkezésre. Nem is eredmény nélkül. Rövid időn 81 helység volt összeírva, magából Alsó-Fehérből 43, a többi Hunyad-, Zaránd-, Küküllő- és Torda-megyékből.

Ez nem csekély aggodalomba ejtette a nemességet. A nép, minden intés mellett is, urainak megszünt engedelmeskedni. A megyék tehát egyre-másra tették fölterjesztéseiket a kormányszékhez. Ez is belátta a helyzet veszedelmes voltát. Augusztus derekán Halmágyi Istvánt, Maros-megye uj főispánját, mielőtt székét elfoglalta, megbízta, járjon az ügynek utána s a katonák jelenlétében hirdesse ki, hogy az egész összeírás semmis. Kevéssel később a főhadparancsnoksággal is összeköttetésbe lépett. Épen feszült viszony volt a két hatóság között. A mit a két főnök – hivatalaik igen közel lévén egymáshoz – fél óra alatt megbeszélhetett volna, ahhoz hosszú levelezés volt szükséges. A főparancsnokság különben semmit sem akart tudni arról, mintha Herepén kivül is történt volna összeírás, különben igérte segítségét. Halmágyi bejárta a vidéket. Megtette a kihirdetést s hogy a hínárból szabaduljon, szeptember 1-én oly jelentést tett a kormányszékhez, hogy a nép nagyjában lecsendesültnek mondható. Ezzel aztán elment hivatalába. Az összeírás megsemmisítésének Hunyadban való kihirdetését sem végezte el; ez Bánffy Farkas báró tartományi főbiztosra bízatott.

Halmágyi könnyelműsége sokat rontott a helyzeten. Jelentésének az volt a következménye, hogy a kormányszék, a mely augusztus 31-én a helyzetet teljes komolynak feltüntető jelentést intézett a felséghez, most jelentékenyen kedvezőbbet küldött fel, a melyet a magyar-erdélyi kanczellária szeptember 23-ikán terjesztett az uralkodó elé. Ugyanekkor javaslatot is tett a további teendők iránt. Azt ajánlotta ugyanis, hogy csak a fő czinkosokat büntessék meg, a katonaságra nézve pedig azt kívánta kimondani, hogy az illető biztosban több szerénység, a főparancsnokban több előrelátás lett volna szükséges, a mi elvette volna az alkalmat a nép kicsapongásától. Az uralkodó azonban ezzel sehogy sem volt megelégedve. A lázongó népre nézve kimondatni kívánta, hogy épen semmi nyomozás ne történjék, a katonaságra nézve pedig oda nyilatkozott, hogy az nem hibásabb, mint az alattvalók. „Tessék – úgymond – a nemességnek jobban bánni az alattvalókkal!”

A kormányszéknek nem igen volt ideje arra, hogy abban a rózsás ágyban nyugodjék, a melyet Halmágyi vetett a számára. Nemsokára ismét jöttek a panaszok, különösen Hunyadból, a hol Karp alezredes az összeírás megsemmisítését – első sorban bizonyára saját tekintélye fentartása érdekében – nem föltétlenül hirdette ki, hanem csak „felsőbb parancsolatig”. Sőt egyenesen bíztatta a népet, hogy még mindig remélheti, hogy katonává fölveszik. A katonaság eme magatartása még inkább aggodalomba ejté a nemességet, a mely a határőrség iránt különben is nagy bizalmatlansággal viseltetett.

De nemcsak Hunyadban s az avval ez idő szerint egyesített Zarándban volt nagy a mozgalom. Hasonló tüneteknek vagyunk tanúi az Alsó-Fehérmegyében fekvő zalatnai kincstári uradalomban is. S ez érdekes tanusága annak, hogy az oláh mozgalom minden valamivel biró ellen volt intézve. Mert hiszen itt már nem a nemes birtokosság, hanem a királyi kincstár s annak tisztjei álltak szemben az oláh jobbágysággal. Különben igen alkalmassá tette a talajt ezen a vidéken az a körülmény, hogy a népnek régóta sokféle viszálykodása volt az uradalommal, sőt 1782-ben már tettlegességre került a dolog az uradalmi bormérés-bérlők ellen.

Hóra.
(Mangot metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Szeptemberben és októberben mindenfelé súgott-búgott a nép. Izgatókban nem volt hiány. A főkolomposok a nagyaranyosi Ursz Miklós, a kit, mivel részeg állapotban igen szeretett dalolni, közönségesen Hórá-nak, azaz dalosnak neveztek, a kerpenyesi Kloska János s a kőrösfalvi Krisán György valának. A legfőbb azonban Hóra volt, a ki már ismételten Bécsben járt s nagy dolgokat tudott a népnek beszélni. Egy rézből készült aranylánczot is mutogatott, a melyet állítólag a császártól kapott, s azt hirdette mindenfelé, hogy a császár megbízta a nép fölkeltésével s a magyarok kiirtásával. Ügynökei mindenfelé akadtak: pópák, írástudók, némely bírák és esküdt emberek. A tudatlan nép könnyen adott hitelt Hóra és ügynökei állításainak. Bizonyos – így gondolkoztak – hogy a császár a mi pártunkon van, különben büntetés, érte volna a zavargókat. A katonaságtól félig-meddig tett igéretek szintén megtették hatásukat. Ilyképen odafejlettek a viszonyok, hogy novemberre a nép teljesen elő volt készítve a fölkelésre.

Krisán feladata volt a kezdés. Hóra nevében az október 28-ikán Brádon (Fenyő-falván) tartott vásárkor felhivta a népet, hogy a következő vasárnapra, október 31-ére jőjjenek össze a nyírfalvai (mesztákoni) oláh templom előtt, onnan fogja őket Gyula-Fejérvárra vezetni, a megigért fegyverek átvételére. Ezenfelül faluról-falura jártak a posták a meghívóval. A nép csakugyan meg is jelent, nagy tömegben, de még nem volt neki bátorodva. Egyelőre tehát a vezérek csak a Gyula-Fejérvárra menetelt emlegették. Félénkségüknek még nyilvánosabb jelét is adták, midőn elhatározták, hogy nem mennek a rendes úton, Brádnak, mert ott sok magyar nemes lakik, hanem Tehénfalvának, Zdrapcznak, Kuretynak (Káposztafalva), s úgy a hegyek között az Ompolyig.

Hóra érme.
Előlapján az orosz czári koronához hasonló korona, e körirattal: NOS PRO CAESARE, azaz: Mi a császárért. Hátlapján szivbe tűzött görög kereszt. A szív karddal van átszúrva. A körirat: HORIA REX DACIAE. Azaz Hóra, Dáczia királya. Lent az évszám: 1784.

Másnap csakugyan elmentek Káposztafalváig, a hol meg is háltak. Számuk oly nagy volt, hogy a faluban nem jutott mindnek hely. Sokan azért kénytelenek voltak a mezőn tölteni az éjt.

A mesztakoni gyűlésről a hatóság Kara Péter nevű jobbérzésű oláh jobbágy útján értesült. Azonban senki sem tartotta oly merészeknek a szervezőket, hogy szembeszállni is merjenek, s így Hollaki, Hunyadmegye alispánja, menten fölkeresésökre indult. Mire azonban odaért, azok már Káposztafalvára mentek. Két szolgabirót küldött tehát utánuk, egy gornyik (albiró-forma állás volt ez a jobbágy községekben) és néhány katona kíséretében. Ezek a kolompost, Krisánt elfogták. De a nép rájok rohant, Krisánt kiszabadította, a szolgabirót megölte, a katonák közül pedig többeket megsebesített. Ez történt november 2-án.

Az „első vér”, a minek kiontására mindig legnehezebben birható a nép, ezzel elfolyt. Nyomban nehány magyart és Kara Pétert is megölték. De ezzel sem érték be az első napra. Átmentek Kőrösfalvára (Kricsór), majd Brádra. Mindkét helyen meglehetős számú nemesség és némi más magyarság is lakott. Ezek között iszonyú vérengzést vittek véghez. Többeket áldozataik közül félig élve temettek el. Hogy menynyire át volt gondolva a föllépés, arról az a körülmény is tanuskodik, hogy mindjárt első napon azzal a kívánsággal álltak elő, hogy a magyarok térjenek át a görögkeleti hitre. Az olyanokat, kik a haláltól való félelmökben erre ráállottak, felekezetük azon különös elve alapján, hogy más keresztényen keresztségét nem tekintik érvényesnek, pópáikkal ujból megkereszteltették. Sokaknak azonban csak igérték az említett föltétel alatt az életben maradást: mikor a szertartáson átestek, azokat is megölték. Ennél is utálatosabb volt azonban az az eljárás, a melyet fiatal asszonyok és leányok iránt tanusítottak. Az ilyeneket nemcsak hitök megváltoztatására kényszerítették, hanem erővel férjhez adták míveletlen oláh legényekhez. Igy történt például egy szolgabiró leányával. A gyermekeknek sem kegyelmeztek. Nemes Jánost két gyermeke szeme láttára ölték meg. A szegény gyermekeket azután kényszerítették, hogy atyjok holttestére üljenek s ott gyilkolták meg őket.

November 4-én már Hunyadban is megkezdődött a véres munka. Különösen nagy vérengzést vittek véghez a fellázadt oláhok a Maros s a Sztrell völgyében. Az arany, ezüst és egyéb érték, az ennivaló s a ruhanemű mind szivesen látott zsákmány volt; mondhatni egy szöget sem hagytak a helyén. Városokat is megtámadtak, például Kőrösbányát. E helyen különösen a Ferencz-rendiek kolostorában s a reformátusok templomában garázdálkodtak. A Ferencz-rendieknél összetörték Szűz Mária képét, gúnyosan mondogatván: „Nosza magyarok védő szentje, segíts kedves magyarjaidon!” Különben másutt is a templomok s a levéltárak kiválasztott helyei voltak dühöngésöknek.

Nemsokára nagyobbat is mertek. Habár november 3-án egy csapat katona érkezett Dévára, mégis megtámadták e várost 6-ikán, majd nagyobb erővel 7-én. Ez alkalommal háromszázon felül voltak a támadók, míg az ellenök küldött magyarság és katonaság száztíz emberből állott. A katonaság a lázadók feje fölött lőtte ki puskáját, mindazonáltal a magyarok teljes diadalt arattak. Hetvenkét oláh elesett, negyvennégy elfogatott. Ezek ellen Hunyad-megye mint nyilvános gyujtogatók, kegyetlen gyilkosok, házrablók s bizonyos bujtogatók követői ellen rögtönítélő eljárást indított meg. Tízet mindjárt lefejeztek közülük, a többieket pedig egy pár nap mulva, néhánynak kivételével, a kiket eskü mellett szabadon bocsátottak.

Krisán az utóbbi eseményekben nem vett részt. Miután a zaránd-hunyad-megyei mozgalmat megindította, átment a zalatnai uradalomba, hogy ott Hórával és Kloskával találkozzék. Elhatározták azután, hogy „azon az úton, a melyre a császár parancsából lépnek, egy magyart s egy tisztviselőt sem hagynak életben, hacsak nem térnek az oláh hitre.” Zalatna vidéke volt – talán központi fekvésénél fogva – a lázadás góczpontjául kijelölve. Itt voltak a vezérek, itt gyűjtötték össze a legnagyobb tömegeket.

November 5-ikén támadták meg Topánfalvát, 6-ikán Abrudbányát, mindkét helyen iszonyú pusztítást tevén.

Az utóbbi virágzó, gazdag bányaváros sorsa külünösen megérdemli a részvétünket. Lakói jó előre érezték a bekövetkezendő vészt s már november 3-án írtak Zalatnára segélyért. Richard kapitány a segélyt megígérte, de azért nem küldött. 9-ike lett, mire a segítség Abrudbányára érkezett. E közben a város iszonyú dúlásnak lett színhelye. Sok épület a lángoknak esett martalékúl. A lakosok közül sokat megöltek. A kik a halált elkerülték, kénytelenek voltak a görög-keleti hitre áttérni. Szintúgy történt a szomszéd Verespatakon. Az áttértek azonban legfölebb életöket mentették meg, vagyonuk zsákmányul esett. A református és unitárius egyházakra a lázadók felrakták az oláh keresztet.

Miután a zalatnai uradalom felső részének jelentékenyebb helységei el voltak pusztítva, Hóra mind szélesebb alapon szervezte a lázadást. Nagyban adta az urat és hánytorgatta, hogy immár ő a földesúr. Tiszteket tett a nép között s mindenkép oda törekedett, hogy a havasi lakosokat együtt, a maga hűségében tartsa. Az olyanok ellen, a kik erre nem voltak hajlandók, épúgy kegyetlenkedett, mint a magyarok ellen. Így járt bizonyos Gója Vaszilje nevű kisaranyosi jobbágy, a kit Hóra, a nélkül, hogy pappal a halálra előkészítette volna, kőszikláról a mélységbe dobatott. Sulucz Ávrám kerpenyesi pópát is kivégezték, a miért híveit a lázadókhoz való csatlakozástól visszatartotta.

Hóra és Kloska árnyképei.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Hóra szervezkedő útja alatt történt, hogy Bucsumban Szűcs György biró és társai elfogták őt. Elővették: mutassa meg a királyi rendeletet, a mely „a magyarok és tisztviselők kiirtását parancsolja.” Egyszersmind hírt adtak Zalatnára, hogy Hóráért küldjenek katonaságot. De erre nem volt idő, mert az oláhok neszét vették a dolognak és vezéröket kiszabadították.

Az abrudbányai és verespataki véres munka után két főseregre oszlott a lázadó nép. Az egyik 8-ikán Offenbányát pusztította el s onnan az Aranyos mentén egész Toroczkóig hatolt, mely utóbbi helyen szintén nagy pusztítást vitt véghez. A másik csapat Gyula-Fejérvár felé indúlt s 10-én Magyar-Igent támadta meg.

A lázadás hírére egyebütt is támadt mozgalom. Igy a Hunyaddal, Zaránddal szomszédos Arad-megyében. Itt Soborsínon Forray alispán kastélyát dúlták fel. A nép vezérei és orgazdái itt is a pópák valának, a mi abból a körülményből tünt ki, hogy a Forray-kastélyból elrablott tárgyakat jobbára a pópáknál találták meg. Kitörésre nem jutott, de igen veszedelmes volt a forrongás Temesben és Krassóban. Elszigetelt mozgalmakat pedig még a messze eső Szász-Pénteken, Teke és Besztercze közelében is észleltek. Mindezek azonban alárendelt fontossággal bírtak s csak a főmozgalom által előidézett hullámgyűrűknek tekinthetők.

Miután az oláhok már napok óta garázdálkodtak a nélkül, hogy ellen0k valami komolyabb lépést tettek volna, arra vetemedtek, hogy november 11-én, Hóra neve alatt, Brünek Károly kőrösfalvi és maros-sólymosi sótiszthez bizonyos ultimátumfélét adtak be, a kormányszékhez juttatás végett. Ebben azt kívánják, hogy az összes földek legyenek az oláh jobbágyok szabad tulajdona, a földesurak távozzanak azokról, fizessenek adót úgy, mint a jobbágy, és vegyék fel a görög-keleti vallást. Ha ezeket a föltételeket három nap alatt elfogadják, tudósítsák róla a kőrösfalvi pópát, különben el fognak pusztíttatni.

Hogy a lázadás ily könnyen elterjedhetett, annak az volt oka, hogy úgyszólván egy hatóság sem járt el úgy, a hogy kötelessége lett volna. Legjobban a megye tette meg kötelességét. Egyedül a megyei tiszti karoknak köszönhető úgy Hunyadban és Zarándban, mint Alsó-Fehérben és Kolozsban – Torda délnyugoti része akkoriban Kolozshoz volt csatolva – hogy egyáltalában volt valami hatalom, a mely a megtámadottakat legalább némileg összetartotta. Igaz, hogy kezdetben a megyei főtisztviselők is elhagyogatták helyeiket, miért is a kormányszék kénytelennek érezte magát arra, hogy november 8-iki rendeletével a helyükön maradást kötelességökké tegye. De később egy-két ember kivételével híven kitartottak s így mégis meggátolták, hogy azon a vidéken nem irtották ki teljesen a nemességet s a magyarságot. Csekély volt ugyan az erő, a mivel rendelkelkeztek, minthogy a bécsi kormány, illetőleg az uralkodó személyesen akadályozta a nemesség felülését. Ezzel azonban csak az általános fölkelést lehetett meggátolni, különben úgy Hunyadban, mint Kolozsban fölkelt a nemesség s ezzel amott az üldözött magyarságnak némi védelmet nyujtott, emitt pedig a lázadás tovább harapódzását is teljesen meggátolta.

Annál silányabb volt a felsőbb hatóságok működése. A kormányszék és főhadi parancsnokság, Bruckenthal kormányzó és Preisz katonai főparancsnok között feszült lévén a viszony, a legnagyobb veszély idején napokon át levelezett egyik házból a másikba, a helyett, hogy személyesen megbeszélvén a helyzetet, gyors intézkédéseket tettek volna.

Különben Bruckenthal alkalmas volt, hogy némely nem tetszetős dolgokat elég símán életbe léptessen, de az igazi kormányzói tehetség hiányzott nála. Némileg azonban mentségeül szolgál az a körülmény, hogy akár mit akart is tenni a kormányszék a lázadás lecsillapítására, a katonaság s a császár meggátolta. Hiába kívánta a katonaság kiküldését: a főparancsnokság nem tette meg. November 9-én javaslatba hozta a nemesi fölkelés alkalmazását: a főparancsnokság ellene nyilatkozott. Ily módon a kormányszék sem tehetett egyebet, minthogy néhány aprólékos rendeletet adott ki – november 18-ikán például 30 forint jutalmat hirdetett ki minden csábító elfogására – és kiküldött egyes embereket, minden nagyobb hatáskör nélkül, hogy nyomozásokat eszközöljenek.

Még kevesebb mentségre találhat a katonaság magatartása. Mennyi utánjárásba került, míg a főparancsnokság némi katonaságot küldött ki s még akkor is azt adta utasításul, hogy semmit se tegyen! S a tisztek bámulatra méltóan engedelmeskedtek ennek a parancsnak. Déván még ellőttek ugyan a lázadók feje fölött, néhány nap mulva azonban szemök láttára hagyták azokat dulni, rabolni. Igy történt például Alvinczen és Borbereken. Sok helyen pedig egyenesen gátolták a nemeseknek a lázadók ellen való működését. Mikor az oláhok Magyar-Igenről elvonultak, az Enyedi Efraim szolgabiró vezetése alatt fölkelt nemesek hetet elfogtak közölök. Ezeket aztán Richard kapitány jelenlétében vallatták. Az oláhok kijelentették, hogy a magyar nemzet kiirtására gyültek össze, a náluk volt rablott czikkek némelyikének még tulajdonosa is igazoltatott, s mégis a kapitány nemcsak elbocsátotta őket, hanem még zsákmányuk elvitelét is megengedte. Hasonló történt a Torda környékén fölkelt nemesekkel. Ezek – számszerint 72-en – megtámadtak egy nagyobb csapatot s abból 81-et vagy 85-öt elfogtak. (Ez is tanusítja az akkori magyar nemesség felsőségét az oláh jobbágyság felett.) Vallatni kezdték a foglyokat. De Hertelendy kapitány, a főparancsnokság rendeletére hivatkozva, elbocsátotta őket azon igéret mellett, hogy csendesen lesznek és Hórát kiadják. Természetesen nem teljesítették igéretöket.

Megrovást érdemel úgy a kormányszék, mint a főparancsnokság azért is, hogy a lázadókkal valóságos alkudozásokat folytattak. Különösen a Schultz alezredes küldetése volt ilyen. Ezt a lázadók főemberei szép szóval rászedték. A tömegre pedig az alkudozások azt a benyomást tették, hogy még inkább hitelt adott Hóráék híresztelésének, mintha a császár velök tartana s így természetesen a katonaság is.

De tán leghelytelenebb volt a császár magaviselete. A katonai főparancsnokot elmozdította ugyan, de azért semmit sem tett a végből, hogy elég bőven és gyorsan álljon rendelkezésre hadierő. A helyett, hogy gyors eljárást eszközölt volna, egyre azon örvendezett, mennyire mutatja ez az eset a magyar alkotmány hiányos voltát; a kormányszéket pedig megrótta, hogy fölterjesztésében, a melyet a sürgős teendők iránt tett, egy szóval sem emlékezett meg arról, hogy a lázadásnak a nemesség az oka, mert a jobbágyokat elnyomja. A nemesi fölkelést is gátolta, mert azt vélte, hogy az fajharczot okoz. Pedig ez megvolt így is. Mi több: egyenesen halállal fenyegette azokat, a kik nem akarják engedni, hogy az oláhok családaikat felkonczolják. Ez ellenében a magyar-erdélyi kanczellária, a mely különben az egész lázadás idején a magyarok pártján volt, szükségesnek is látta az uralkodót figyelmeztetni arra, hogy akkor a magyarok megvédésére elegendő katonát kell küldeni. Mert ha az nem történik, akkor nem lehet rossz néven venni, ha azok együtt tartanak. Arra a hírre, hogy Déván sokakat felakasztottak, nem gondolván meg, mily hasznos ily esetekben a gyors eljárás, II. József megszüntette a rögtönítélést, s miután az erdélyi hatóságokkal nem volt megelégedve, november 19-én külön bizottságot küldött ki az ügy megvizsgálására, Jankovics gróf elnöklete alatt. Az erdélyi nemesség iránt való ellenszenvében annyira ment, hogy az őket oly közelről érdeklő ügyben kiküldött bizottságba közülök egyet sem vett fel, míg az oláhok megtalálták abban a maguk ügyvédjét, Papilla tábornok személyében.

Ki csodálhatná, hogy ily eljárás mellett a november derekán kissé megcsöndesült lázadás a hónap vége felé ujabb erővel tört ki? November 29-én elpusztították az oláhok Illyét. A szervezkedés mind nagyobb mértéket öltött, Hóra már úgy kezdé magát viselni, mint valami fejedelem. Emberei kémeket, bujtogatókat küldöttek a föl nem lázadt szomszédos vidékekre, hogy a népet csatlakozásra izgassák. Aztán czigányokat szedtek össze s azokkal fegyvert kovácsoltattak.

Így állván a viszonyok, a kormányszék deczember 2-ikán és 3-ikán tett jelentéseiben ujból utalt arra, hogy a vallomások mindig oda mennek ki, hogy az oláhok a császár parancsából ki akarják a magyar nemességet irtani, valamint arra, hogy az oláhság még mindig hivatkozik arra, hogy a katonaság nincs ellenére. Sürgeté tehát oly intézkedés megtételét, a melyek az alattvalók fejéből kiverjék azt a hitet, mintha a császár beleegyezését bírnák. A kanczellária teljesen támogatta e kivánságot.

E közben történt, hogy az oláhok már annyira mentek, hogy a katonaságot is megtámadták, a mi végre siettetőül szolgált annak föllépésére. Kray alezredes megbizatott, hogy nyomuljon Zarándba. Ott volt a lázadók egyik főtábora Krisán alatt, a másik ifjabb Hóra alatt Mogos, Ponor és Remete táján, Nagy-Enyed közelében, a harmadik Kloska alatt Offenbánya körül, a negyedik Hóra alatt Álbákon, egy Torda-Aranyos megyéhez tartozó helységben. Deczember 5-ikén Kray megverte a Blezsény és Mihelég között a 2000 főből álló hadat, a melyből 48-an elestek. Másnap aztán a Krayval volt görög nem egyesült püspök tanácsára meghódoltak. Azután Kray és Ott a zalatnai uradalomba nyomultak. A nép ott is megadta magát. Deczember derekán nem volt már lázadás, csak annyiban, hogy a nép nem csillapult még le. Nem akart az uraknak engedelmeskedni s a fegyverek nagy részét nem szolgáltatta be, várva a következendőket. Semmi sincs, a mi József császárnak s a szebeni főparancsnokságnak eljárását jobban elitélné, mint ez a könnyű siker. Ha a felszaporodott s neki bátorodott lázadókat ily csekély erővel le lehetett győzni, mennyivel könnyebb lett volna az egész lázadást kezdetben elfojtani!

Kray Pál ezredes.
(Löschenkohl metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

A nép végleges lecsillapítására, a tömeg részére biztosított bocsánat mellett, szükségesnek látszott a főczinkosok elfogatása, hogy példát mutassanak. Deczember 27-én fogta el Hórát és Kloskát hét oláh Álbák tájékán az erdőben. Három nap mulva Krisán került kézre Mogoson. A főgonosztevők kézrekerítői a kitűzött jutalmakat megkapták s hogy az erkölcsi elismerés se hiányozzék, az átadás február 5-én nagy ünnepélyességgel, ezernyi nép jelenlétében történt.

A főczinkosok pere sokáig elhúzódott. Nagy gonddal hallgatták ki őket, de Krisán kivételével, a ki elég őszintének mutatkozott, majdnem semmit sem vallottak. Kivégezésök február 28-án történt.

Miután a lázadás külsőleg lecsillapult, elérkezett az idő a Jankovics-féle bizottság működésére. Az erdélyi nemesség közvéleménye, a főkormányszék s a magyar-erdélyi udvari kanczellária abban a véleményben valának, hogy ez idő szerint egyedül a lecsendesítésre kell szorítkozni. Mert ha valamely engedményeket nyernek, az oláhok azt fogják képzelni, hogy a lázadás a helyes út óhajaik érvényesítésére. Másként Jankovics: ő mindenféle igéreteket tett a népnek. Azok szigorú büntetéseket kívántak alkalmazni: Jankovics s az uralkodó még azt sem engedték meg, hogy a nagyobb kihágásokat elkövetők neveit jegyzékbe vegyék, „nehogy később üldözésre szolgáltasson alkalmat.” Abban is eltértek, hogy Jankovics leginkább a pópák útján igyekezett hatni a népre, míg a többi hatóságok s az erdélyi közvélemény ezt veszedelmesnek tartották, tekintettel arra, hogy a pópák a lázadásnak főfaktorai valának. De hiába beszéltek, mert József Jankovicsnak adott igazat.

Egész télen át tartott a forrongás. A megyék ismételve gyanujoknak adtak kifejezést, hogy ujra ki fog törni a harcz. Ennek eltávolítására mindenféle terveket találtak ki, például a Kőrös és Maros közt levő hegyes vidéknek határőri lábra helyezését, vagy a legczégéresebb viseletet tanusított falvak népének kitelepítését Bukovinába. Idővel azonban ezek nélkül is megszünt a mozgalom s csak a hamu alatt maradt meg mindkét részen a keserűség.

Ha minden előitéletet és elfogultságot félretéve tekintünk vissza ezekre az eseményekre, lehetetlen be nem látnunk, hogy azokra többféle okok hatottak közre. Azok között volt kétségtelenül a magyar, illetőleg erdélyi alkotmány, a mely a nép oly nagy tömegét jogok nélkül hagyta, azok között az erdélyi magyar földnek visszás nemzetiségi és felekezeti viszonyai. De ezek csak távoli okok valának, a melyek megkönnyítették egy kitört lázadás elharapódzását, de nem idézték azt elő. Az igazi ok az volt, hogy már Mária Terézia alatt megkezdődött, József alatt pedig egész erővel föllépett az a politika, a mely egyrészt az oláhokban elérhetetlen vágyakat támasztott, másrészt a magyar nemességet – megtámadván azt mint magyart, mint szabad állampolgárt s mint a kiváltságos osztály tagját – minden ujításnak ellenségévé tette. Hogy nem a nemesség eljárása szolgált közvetetlen okul, bizonyítja az is, hogy a lázadás tűzhelye egy kincstári uradalom volt.

Különben az egésznek, helyes eljárás mellett, könnyen véget lehetett volna vetni. A kormánynak, illetőleg az uralkodónak úgy a lázadás alatt, mint azután, az oláhok iránt való részrehajló eljárása valószínűvé tette az egykorúak szemében az oláh vezérek ama hazudozását, hogy ők a császár beleegyezésével cselekesznek. Nem csoda ily körülmények között, hogy a nemességnél az a hit terjedt el, hogy a Hóra-lázadást legfelsőbb helyről inszczenálták a magyar nemesség megzabolázása és elrettentése czéljából. S ha mi, a kik távol vagyunk s elfogulatlanul tekintünk a multra, e gyanunak nem adunk is hitelt, kétségtelen, hogy József a lázadást igen felhasználhatónak vélte az említett czélra.

Hóra és Kloska halálos itéletének végső sorai.
(Az Orsz. Levéltárban levő eredetiről.)

Hóra és Kloska kivégzése.
(Brinhauser metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

De tévedett. Magyarellenes reformjait ugyan minden lázadás nélkül is behozhatta. Meggyőzésre pedig a Hóra-féle lázadás épen nem volt alkalmas. Sőt az ellenkező hatást idézte elő. A török világ letünte óta Erdélynek egyik főtörekvése volt, hogy lehetőleg elzárkózzék és magát függetlenítse Magyarországtól. Ezentúl megváltozott a helyzet: Erdély magyarsága meggyőződött arról, hogy tartományi különállásában nemcsak magasabb nemzeti, de még egyéni érdekei megvédésére sem elégséges s ezentúl egyik legfőbb törekvésévé lőn: a Magyarországgal való egyesülés.

***

II. József korának volt gyermeke. Mint utóbb a franczia forradalom emberei, ő is át akarta az összes közállapotokat alakítani. A legelső teendők között foglalt volna helyet az adózás arányossá tétele, a nemesi és polgári kiváltságok megszüntetésével.

Már 1783-ban foglalkozott József azzal a gondolattal, hogy az arányos adózást behozza. Erre nézve azt az ajánlatot tette, hogy ha a nemesség kész a maga birtokai után oly adót fizetni, mint a jobbágyság, akkor megszünteti a nemesi fölkelés kötelezettségét, továbbá a királyi jogot a nemesi birtokra. Csakhamar egy másik javaslattal állott elő. Azt kívánta ugyanis, hogy fizessen Magyarország oly arányban adót, mint az osztrák-cseh tartományok, s akkor a Magyarország és Ausztria közt fenálló vámot eltörli.

De József emez adójavaslatai kevés tetszésre találtak. A vámvonal megszüntetését ugyan mindenki óhajtá, mert hiszen Magyarország kiszivattyúzására alkalmazták. De ezen az áron sem voltak hajlandók az Ausztriával való arányos adózást elfogadni, mert megsemmisítette volna Magyarországot, mint önálló államot, a mely adóját a maga szükséglete szerint veti ki. Méltányosabb kívánság volt az előbbi. De nem lehet csodálni, ha a nemesség annak elfogadására is kevés hajlamot mutatott.

József azért nem mondott le tervének kiviteléről, csak elhalasztá, hogy az alatt megtehesse az előkészületeket. Egyik előkészítő lépésül a nép összeírása s a házak megszámozása volt kitűzve, mire nézve 1784. augusztus 16-án adta ki az uralkodó a rendeletet. Mai napság az összeírás, népszámlálás mindennapos dolog. Akkor igen kedvetlenül fogadták, mert elő akarta készíteni az általános megadóztatást s egyszersmind alapul szolgált volna az ujonczozásra. A megyék nem is mulasztották el, hogy megtegyék erélyes fölterjesztéseiket, a mire az intézkedésnek törvényen kívüli voltán s ellenszenves intenczióján felül még az is okul szolgált, hogy Ausztriában a köznépet valóságos lázongásba sodorta. Hasonlót tapasztaltak Erdélyben is.

A megyék föliratai egymást érvén, József október 11-én a helytartótanács útján ezen való kedvetlenségét fejezte ki. Ezt az alkalmat a megyék arra használták fel, hogy ujabb s még erősebb fölterjesztéseket tegyenek azzal a kijelentéssel, hogy az uralkodótól vártak választ, nem pedig a helytartótanácstól. József ekkor október 29-én saját neve alatt fejezte ki kedvetlenségét, egyszersmind kijelenté, hogy az összeírásnak a kiszabott időben – november 16-án – okvetetlenül meg kell kezdődni. Erre több megye kijelenté, hogy nem jó szívvel, de engedelmeskedni fog, mások ellenben, mint Pozsony, Nyitra és Vas megtagadták az engedelmességet. Ezek ellen kimondták a kényszerítést és főispánjaikat állásaiktól fölmentették. Ezután mindenütt megtörtént az összeírás, habár elég tökéletlenül, mert a nép sok helyen mindent megtett ellene néhol elfutott az erdőkbe, a turmezeiek pedig épen nyilt lázadásban törtek ki.

A másik, az általános adózást előkészítő lépés volt az 1786. február 10-ikén kiadott rendelet, a melyben meg volt hagyva az egész monarchia telekfölmérése. Mert Józsefnek az volt a szándéka, hogy teljes katasztert állíttat össze a földek nagyságáról és jövedelmezőségéről, hogy azután ehhez képest vethesse ki az adót. Ez az intézkedés természetesen sehogy sem tetszett. A megyék ujból tettek fölterjesztéseket, a melyekben azt a nézetet fejezték ki, hogy ilyen ujítást csak az országgyülés beleegyezésével lehet életbe léptetni. De József ezúttal is makacskodott: a megyék föliratait nem engedte fölterjeszteni, hanem meghagyta Niczkynek, a helytartótanács elnökének, hogy utasítsa vissza.

Jó kataszter létesítése éveken át tartó munkával jár. Józsefnek azonban nem az volt a czélja, hogy a létrehozandó kataszter jó legyen, hanem csak az, hogy általában meglegyen s hogy alapul szolgálhasson az adó kivetésére. Ezért Neu ezredes alatt 750 katonai mérnököt küldött az országba, azonfelül megbízta őket, hogy alkalmas embereket egyes fogásokra tanítsanak be. A mérnökök, sietniök kellvén, e szerint jártak el, bár maga Neu kijelenté, hogy ez esetben nem lehet jó a munka. Az 1787. év végére elkészültek, csakhogy munkájok rosszabb volt a régi módon készült, a porták kivetésénél használt fölbecsülésnél. Mindazonáltal József már a következő évben a szerint vetette volna ki az adót, ha a török háború közbe nem jő.

A kataszterrel kapcsolatban már 1787. április 2-án felállította József a központi telekkönyvi hivatalt. Ennek feladata lett volna, hogy ezentúl mindazt a teendőt végezze, a mit addig a hiteles helyek végeztek. Ennek következtében ki is adta a rendeletet, hogy a hiteles helyek működése szünjék meg s hogy levéltáraikat adják át. Ez az intézkedés is jó lett volna magában, de nem volt még a viszonyoknak megfelelő. Mert hogy egyezhetett volna valaki abba, hogy okiratai a kormány kezébe jussanak, mikor a nemességnek szinte fele pörben állott a kincstárral a királyi jog czimén? A levéltárakat őriző egyházi hatóságok egész népszerűségre tettek szert ellenszegülésökkel, a mely oly határozott volt, hogy József maga is jónak látta elállani terve életbeléptetésétől.

Ez irányú működése Józsefnek tehát abban maradt, úgy hogy a sok munka és izgatottság egészen kárba veszett.

Más kedvencz eszméje volt az összes közigazgatás és igazságszolgáltatás ujjászervezése. A két intézményt egymástól teljesen különválasztotta. Annak legfőbb hatósága a magyar királyi udvari kanczellária, ezé a hétszemélyes tábla lett. Az utóbbinak feladata nem annyira a mai legfőbb itélőszékének, mint inkább az igazságügy-miniszteriuménak felelt meg, főleg az igazságügyi szervezés, a birák kinevezése s a kegyelmi jog gyakorlása képezvén teendőjét. A közigazgatás hatósága a helytartótanács, az igazságszolgáltatásé a királyi tábla volt. Az utóbbi tisztán fölebbviteli törvényszékké lett. Az oly ügyeket, a melyeket eddig ott kezdettek, most a kerületi táblákhoz utasítottak.

Közép-fórumul, a minő eddig nem volt hazánkban, szolgált a kerületi intézmény. Az ország összes megyéit tíz kerületre osztották: u. m. a pesti, pécsi, zágrábi, győri, nyitrai, beszterczebányai, kassai, munkácsi, nagyváradi és temesvári kerületekre. A megyei főispánság puszta méltósággá tétetvén, minden kerület élére egy-egy „működő főispánt” állítottak a közigazgatás vezetésére. A megyék is lényeges átalakításon mentek át. Megszünt a választás; az összes ügyek vezetését az uralkodótól kinevezett alispánra bízták, a kit, hogy tekintélye nagyobb legyen, „királyi tanácsos” czímmel is felruháztak. A többi tisztviselők kinevezését a működő főispán hatáskörébe osztották. A megyei közgyűlések megszüntek, egynek kivételével, a melynek teendőjeül a számadások megvizsgálása volt megállapítva. A megye egyéb jogainak gyakorlására a tisztviselőkből alakított kisgyűlés volt hivatva. A megyék számát kevesbítették azzal, hogy több kisebb megyét másokhoz csatoltak. Önállásuk érzetének csökkentésére meg az volt hivatva, hogy saját czímereiket el kellett hagyniok s oly pecséteket vésetniök, a melyen az ország czímere volt. Az igazságszolgáltatást illetőleg a tíz kerületnek az öt kerületi tábla, a megyéknek az al-törvényszékek feleltek meg.

A városok is elvesztették önállóságukat, a mennyiben a megyék alá rendelték azokat. A városi tanácsot továbbra is választották, de a főbiró kinevezett tisztviselővé lett. Némely birói jogokat megtartottak a városok, de megszünt a külön városi jog, s a városok külön felebbezése a tárnoki és személynöki székhez.

Egészen hasonló intézkedéseket léptettek életbe Erdélyben is. Három kerületre osztották u. m. a kolozsvárira, nagyszebenire és fogarasira, a törvénykezésre nézve pedig két kerületi táblát állítottak fel.

Mivel úgy hallatszott, hogy még ez a szervezet sem végleges s igen el volt terjedve a hír, hogy a magyar királyi udvari kanczelláriát s a hétszemélyes táblát is el fogják törölni, jogkörüket pedig a megfelelő osztrák főhatóságok veszik át, a bizonytalanságnak oly általános érzése támadt, hogy a mi jó lett volna az ujításokban, az is keserűvé lett. Rontotta a helyzetet az a körülmény is, hogy sem a tisztviselők, sem a közönség nem ismerték s nem értették az országot elözönlő rendeleteket.

Az 1782. április 1-én kiadott osztrák törvénykezési rendtartás (Gerichtsordnung) 1785. január 23-án lépett életbe nálunk. Hogy minél inkább elterjedjen, Bécsből leküldötték Kéler Zsigmondot, egy 1786 elején Budán tartandó tanfolyamra. A ki nem tanult Bécsben, vagy Kélernél, az nem lehetett hivatalnok. Bejött az osztrák büntetőtörvény is 1787-ben, sajátságos büntetéseivel, minők voltak a deszkás ágy, a hajóhúzás, utczasöprés stb.

Számos rendeletet adott ki József a jobbágy és földesúr közt fenforgó viszony szabályozására. Különösen fontos az 1785. augusztus 22-én kelt, a melynek értelmében a jobbágy megszünt urának szolgája lenni. A jobbágyi függés csökkentésére szolgált még az az intézkedés, a mely megállapítá, hogy az úri szék büntető ügyekben ne itéljen többé.

A Józseftől leginkább kedvelt dolgok közé tartozott a gyarmatosítás, melynek teréül leginkább Magyarországot és Galicziát szemelte ki. Több czélnak felelt ez meg egyrészt növelni kivánta vele a munkaerőt és használat alá venni addig parlagon volt földeket, illetőleg – a mesteremberek betelepítésével – a monarchia iparát emelni; másrészt folyton gyarapítani akarta a német elemet s így odajutni, hogy a nemzeti elemek háttérbe szoríttassanak. Gyarmatosító politikáját kiegészíti ama törekvése, hogy a czigányokat s a zsidókat földművelésre kell szorítani. Az előbbieknél azonban csekély, az utóbbiaknál mondhatni semmi eredmény sem mutatkozott. Többet ért el József az üzérkedő zsidók korlátozásával, a kiknek legkevésbbé sem volt barátjuk, a nép kiszivóinak tartván őket.

Az ipar előmozdítása szintén kedvencz eszméi közé tartozott Józsefnek. Erre szolgáltak a vámok, a melyeket oly szigorúan kezeltetett, hogy még az uralkodóház női tagjai sem kerülték el a büntetést, ha külföldi csipkét hozattak be. Csehországban, Morvában s az osztrák-német tartományokban számos ahhoz értő iparost telepített meg, azonfelül az ipart közvetetlen kedvezményekben is részesíté. Másként Magyarországban. Erre nézve nyiltan kimondta, hogy míg Magyarország nem fizet annyit, mint Ausztria, semmi támogatásra nem számíthat. Azoknak az iparosoknak betelepülését azonban, a kik oly czikkekben dolgoztak, melyeknek a behozatala lehetetlen vagy igen nehéz, mégis előmozdította. Két év alatt ilyenekből nem kevesebb, mint 1065 telepedett meg.

II. József lóháton.
(Mansfeld M. metszetéről; a cs. és kir, családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

József belügyi intézkedéseinek megitélésénél figyelemreméltó kérdés, hogy mily benyomást tettek azok a nemzetre? Országgyűlés nem lévén, összeségében nem tudott nyilvánulni a közvélemény. A megyék nyilatkozatai azonban – mint láttuk – egyet csalhatatlanul bizonyítanak: azt, hogy a köznemesség határozottan ellene volt József egész rendszerének. Nehezebb a mágnási rend nézeteit megitélnünk, mert ennek nem volt oly eszköze, a melylyel azokat nyilváníthatta volna.

Némelyek abból a körülményből, hogy József tisztviselői között egész sorát a tiszteletre legméltóbb neveknek találjuk – elég legyen csak Zichy Károlyra, Pálffy Károlyra, Orczy Lőrinczre, Széchenyi Ferenczre, Teleky Samu alkanczellárra, Teleky Józsefre és Lászlóra, meg Ürményi Józsefre hivatkoznunk – azt képzelik, hogy ezek helyeselték a József-féle ujításokat. Ámde mit látunk? A megyei hivatalokat is majdnem mind ugyanazok a családok, sőt ugyanazok az egyéniségek töltik be, a kik az ujitások előtt és után. Már pedig a köznemesség nézeteihez csakugyan nem fér szó. Ez tehát legalább is bizonyít annyit, hogy a magyar előkelőknek hivatalaikban maradásából sem lehet arra következtetni, mintha azok a József-féle politikát helyeselték volna. Valahányszor József valamely, a nemzet előtt ellenszenves intézkedést akart behozni: a magyar főtisztviselők mindjárt előállottak fölterjesztéseikkel, amiért József néha meg is dorgálta őket. S mikor az uralkodó kegyvesztésétől nem félve kimondták nézeteiket, határozottan elitélték annak egész kormányrendszerét. Hogy az egyénileg független emberek sem szüntek meg József alatt hivatalt viselni, azt megmagyarázza az a körülmény, hogy előkelőink és köznemeseink abban a hitben éltek, hogy jobb, ha ők foglalják el az állásokat, mint más, a nemzet iránt rossz indulattal viseltető egyéniségek, mert legalább mérséklik József politikáját, a mennyire lehet.

***

Fölösleges volna József reformjait nagy részletességgel előadni. Mert a mily gyorsan követték egymást, oly gyorsan el is multak. Csak fájó emléket képeznek nemzetünk történetében, de nem foglalnak helyet amaz intézmények sorában, a melyek a nemzet fokozatos fejlődésének határpontjait jelölik.

De ha a belügyek terén ily a végsőig megfeszített munkásságot, ily türelem nélkül való ujító vágyat tanusított József, azt hihetnők, hogy legalább a külügyek terén a legnagyobb óvatossággal járt el. Hiszen készen lehetett arra, hogy kétségbe hajtott alattvalói megragadják az első kedvező alkalmat jogaik visszakövetelésére. És mégis ezen a téren is türelmetlen volt s ezen a téren is bonyodalmakba sodortatott.

Az első külügyi kérdés, a melyet fölvetett, kedvező megoldást nyert. A spanyol örökösödési háború befejeztével a Németalföldi Egyesült Államok azt a jogot nyerték, hogy némely Francziaországgal határos osztrák-németalföldi várban szintén tarthatnak őrséget. Ez volt a barričre- vagy korlát-rendszer. Teljesen meg is felelt ez czéljának, a míg Ausztria és Franeziaország mint főellenségek álltak szemben egymással, és míg Hollandia Ausztriának állandó szövetségese volt. De megváltozott a helyzet, mikor a franczia-osztrák barátság jött létre. Az osztrák kormány fölöslegesnek tartotta, hogy ama várakat a hadi tudomány haladásához képest megujítsa, úgy hogy József trónraléptekor már nem feleltek meg a követelményeknek. S ebből természetesen következett, hogy a németalföldi csapatoknak ottléte csak arra való volt, hogy az osztrák kormánynak alkalmatlanságokat csináljanak, a nélkül, hogy magának Németalföldnek bármi előnyt szereznének. Miután József e kérdést megmozdította, a németalföldi kormány – tekintetbe véve, hogy a szerződéseknek csak addig van érvényök, míg fenállnak a viszonyok, melyek azoknak alapul szolgálnak – maga is beleegyezett a barriére-jog megszünésébe.

S miután ez sikerült, Józsefnek az a hite támadt, hogy a kis köztársaság ellen akármit kezdhet. A vestfáliai békekötéskor kikötötték s 1731-ben ujból megerősítették az Escauld folyónak elzárását, a mi lehetetlenné tette, hogy a belgák vagyis az osztrák németalföldiek a kereskedelem terén a hollandiaiakkal versenyezhessenek. József most ezt a kérdést mozdította meg, sőt, hogy a köztársaságra nyomást gyakoroljon, 1784. augusztus havában még némely „haszontalan” erőd lebontását és határkiigazítást is követelt. Nem gondolta meg, hogy a köztársaság ebbe jó szerével nem fog beleegyezni, kényszeríteni pedig nem lehet, mert a többi hatalmak bizonyára pártját fogják. Úgy tett tehát, mintha a köztársaság hallgatólag beleegyezett volna kívánságába s alattvalóinak megengedte az Escauld-on való hajózást. A hollandok azonban résen álltak s a mint az első hajó meg akarta tenni az utat, a hollandok rálőttek, egy más osztrák hajót pedig, a mely Ostende-ból Antwerpen-be akart menni, visszatérésre kényszerítettek. Nagy diplomácziai tollháború keletkezett erre, a melyben azonban József visszavonulni kényszerült.

Nagyobb bonyodalmakra vezetett a bajor politika. József már anyja életében fejébe vette, hogy Bajorország megszerzése Ausztriára nézve okvetetlenül szükséges. Ha azelőtt egyszerűen el akarta foglalni, most Belgium nagy részét cserébe ajánlotta érte, a „burgundiai király” czímével. Károly Tivadar fejedelem erre a tervre kész is lett volna, főminisztere szintén. De kevésbbé tetszett a bajoroknak s a bajor trón örökösének: a zweibrückeni herczegnek, a kinek háta mögött Poroszország állott, a mely Ausztriának minden gyarapodását ellenezte, Németországban meg épen nem volt hajlandó azt eltűrni. E helyzetből származott az a felszólítás, a melyet a zweibrückeni herczeg 1785 tavaszán Poroszországhoz intézett, t. i. hogy Francziaországgal lépjen közbe, nehogy Ausztria tervét végrehajthassa. Ennek pedig az volt eredménye, hogy Poroszország a „német szabadság” fentartására szövetkezésre hívta föl a német fejedelmeket, a kik közül igen sokan csatlakoztak is. Így jött létre 1785. julius 28-án a „fejedelmek szövetsége” (Fürstenbund). Német államférfiak nagy dolgokat vártak e szövetségtől a német birodalom megujulása érdekében. Ebből ugyan semmi sem lett, de azt az egyet elérték, hogy Józsefnek bajor politikája lehetetlenné vált.

Még egy módon vélte József megujíthatni a Habsburg-ház egykori nagy hatalmát Németországban. Ugyanis Miksa főherczeg, kölni érsek s a többi egyházi választófejedelem segélyével külön német katholikus egyházat akart felállítani. Ez iránt az alkudozások 1785-ben s a következő évben folytak, de a németországi katholikusok nem éreztek hivatást arra, hogy József nagyravágyásának eszközei legyenek.

Az eddigi külügyi bonyodalmaknál azonban sokkal nagyobb az, amelybe Józsefet az orosz barátság sodorta. Láttuk, hogy már anyja életében azon működött, hogy ne Francziaországot tekintsék főszövetségesnek, hanem Oroszországot. Az eszmemenetel körülbelül ez volt: Oroszország ép oly hasznos szövetséges Poroszország ellenében, azonfelül módot nyujt arra, hogy a monarchia határait Törökország rovására délkelet felé kiterjeszszék.

Már 1781-ben annyira voltak, hogy József formulázta a maga föltételeit a közös támadás esetére. De egyelőre még nem került kivitelre a dolog. József elállott az 1782-ben Bosznia felé követelt határkiigazítástól, a helyett kieszközölte az 1784-ik évi február 24-ikén kelt kereskedelmi szerződést, a mely alattvalóinak mindazokat a kedvezményeket biztosítá, a melylyel a legtöbb kedvezményekkel felruházott nemzetek bírtak Törökországban.

Az orosz czárnő, az erkölcstelen, de nagyeszű II. Katalin, e közben meghódította az 1774-ben Törökországtól s névleg mindenkitől függetlenné, de valósággal Oroszországtól függővé tett Krimet, s mikor ez megvolt, nem talált semmi okot a további várakozásra. Józsefnek, ha nem akarta az oroszszal való szövetségének gyümölcseit elveszteni, szintén föl kellett lépnie. Az eljárás módozatainak megállapítása végett történt Katalinnal 1787. májusban Chersonban a találkozás. József Falkenstein gróf incognitója alatt utazott ugyan, de azért igen nagy fénynyel fogadták. A hol Chersonba behajtatott, diadalív volt felállítva, ezzel a felírással: „Erre visz az út Konstantinápoly felé.”

Lacy Móricz gróf tábornagy.
(Egykorú metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

A találkozás után megkezdődött az eljárás, a mi a háborúk előjátéka szokott lenni: kifogások, ultimátumok a leendő háborús felek, jóakaratú tanácsok és ajánlatok a semleges hatalmak részéről. Az utóbbiak sorában találjuk Poroszországot, a mely felajánlotta Józsefnek a megzavart viszonyok helyreállítása körül jó szolgálatait. József természetesen nem fogadta el. „Már kivontam kardomat hüvelyéből – válaszolá a porosz királynak – s nem is teszem előbb vissza, míg mindaz birtokomban nem lesz, a mit eleimtől elvettek. Felség uralkodó, ismeri tehát a királyok jogait. Vajjon mi más a törökök ellen való háború, mint visszakövetelése azoknak a tartományoknak, a melyeket koronámtól elszakítottak?” Íme a hódító politika szépítésére az annyiszor kigúnyolt szent koronának kellett helyt állania!

A feleknek nem lévén szándékuk a béke, minden közvetítés kárba veszett. Törökország ennélfogva 1787. augusztus 23-ikán megizente Oroszországnak a háborút. József ebben az évben még nem akart rendes haderővel föllépni, csak álutakon törekedett károsítani a törököket. Így összeköttetésbe lépett a szkodrai lázadó basával s a montenegróiakkal, deczember végén pedig Alvinczy útján Nándor-Fehérvárt akarta meglepni. Mindezek a törekvések azonban kudarczot vallottak, sőt a szkodrai basa elfogatta az osztrák küldöttet, hogy e ténynyel a sztambuli hatalmasokat maga iránt kiengesztelje.

Nem sokkal ujév után nyiltan lépett fel József, s február 9-ikén megizente a háborút. Osztrák részről roppant erőt állítottak talpra: 245,000 gyalogot, 36,000 lovast és kilenczszáz ágyút. A főtábor Futakon volt, a hová márczius 14-ikén József maga is leutazott. A hó végén megkezdődött a háború. Lacy, a kitünő szervező, gyönge hadvezérnek bizonyult. A helyett, hogy egy helyen mért volna döntő csapást az ellenségre, seregét mintegy kétszáz mérföldnyi hosszúságú védelmi vonalban állította fel. Ugyanis nem akart valami derekas dologba kezdeni, míg az oroszok is teljes erővel nem lépnek föl. Ebben pedig gátolva voltak, mert III. Gusztáv svéd király hátba támadta meg őket.

Így esett, hogy a nagy erővel föllépett osztrák hadak alig értek el valami eredményt. A fősereg minden vívmánya Szabácsnak április 24-ikén történt bevétele volt. Nemsokára azonban a törökök Orsovánál átkeltek a Dunán, Krassó-Szörényt elözönlötték és Wartenslebent Mehadiánál megverték. E beütés alkalmával történt, hogy a szeptember 20-ikáról 21-ikére virradó reggelen az osztrák csapatok egy részénél az a hír terjedt el, mikép az utánok jövő osztrák csapatok törökök. Megtámadták a vélt ellenséget, mire óriási zavar keletkezett. Maga József is életveszélyben forgott. Csak reggel felé lehetett a rendet helyreállítani. Azonban még ekkor is oly nagy volt a zavar, hogy harmincz ágyú az ellenség kezébe került. Ez volt a Lugos és Karánsebes közt vívott csata.

Szerencsésebbek voltak az osztrákok a mellékharcztereken: Laudon bevette Novit és Dubiczát, a Galiczia felől, Szuvarovval egyesülten működő Koburg pedig Khocsimot.

A háború alatt a katonaság sokat szenvedett a betegségektől. Ennek tulajdonítható, hogy habár aránylag kevés összeütközés volt, mégis 45,000 ember veszett el a hadjáratban. Maga József is betegen tért vissza a táborból, kimerítve részint a fáradalmaktól, részint a lelki küzdelmektől, a miket részint a török háború sikertelensége, részint pedig az a körülmény okozott, hogy Anglia, Hollandia, főleg pedig Poroszország mind fenyegetőbb állást foglaltak el Ausztriával szemben. A porosz háborútól pedig József annyira félt, hogy készebb volt lemondani minden keleten elérhető előnyről, csak hogy elkerülje azt.

A következő évben a hadvezérletre alkalmatlannak bizonyult Lacy helyett a vitéz és tehetséges, de már elöregedett Hadikot bízták meg a fővezérséggel. Ez azonban nem sokáig győzte a fáradalmakat és visszalépett. Helyére Laudont nevezte ki az uralkodó. E czélra kétségtelenül ő volt a legalkalmasabb az összes osztrák és magyar katonák közül. Működésének volt is hatása: augusztus 28-ikán Clerfait osztálya győzött Mehádiánál, Laudon maga pedig a szeptember 15-ikétől október 8-ikáig folytatott ostrommal bevette Nándor-Fejérvárat. A keleti mellékharcztéren is elég szép eredményeket értek el Koburg és Szuvarov. Augusztus 1-én Foksánynál keményen megverték a havas-alföldi vajdát, szeptember 22-ikén pedig magának a nagyvezérnek kilenezvenezernyi seregét Martinestyénél. A tíz óráig tartó csatában a törökök öt-hatezer embert vesztettek, még többet futás közben. Az egész tábor száz zászlóval és nyolczvan ágyúval az osztrák-orosz hadak kezébe került. Érdekes megemlítenünk, hogy a csatában számos magyar tiszt – köztük Splényi, Karacsay, Szentiványi, Képíró, Bezerédy – igen kitüntette magát. Kevesebb történt a nyugoti mellék-harcztéren. Mindössze bevették Berbirt még mikor Laudon parancsnokolt ott.

Landon Ernő Gedeon tábornok.
(Rugendas J. L. metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

***

József intézkedései tömérdek érdeket sértettek meg. Mégis azt hitte, hogy a nemzet idővel belenyugszik azokba. De nem fontolta meg, hogy egyes osztályok érdekeiket csak akkor hajlandók feláldozni, ha azok helyett nagy nemzeti érdekek nyernék kielégítést. Pedig József nemcsak, hogy ama nagyobb érdekeket nem elégítette ki, hanem egyenesen hadat izent nekik. Semmi sem történt tehát, a mi a magyar nemzet neheztelését ellensúlyozni képes lett volna. Ennélfogva József kormány-intézkedéseibe a nemzetnek lehetetlen volt belenyugodnia azoknak okvetetlenül össze kellett dőlniök.

Semmi csillapodás nem volt észlelhető, sőt ellenkezőleg minden uj intézkedéssel nagyobb lett a nemzet elkeseredése. Ez csak arra várt, hogy a viszonyok oly fordulatot vegyenek, mikor a szabadulás vágyának kevesebb veszedelemmel adhat kifejezést. S a sors gondoskodott arról, hogy ily körülmények bekövetkezzenek.

A törökök kivonulása Belgrádból. (1789.)
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.) – Elől a basa kíséretével, lóháton, oldalt hárem-hölgyei, amint hintóba szállnak.

Egyik volt az, hogy az osztrák Németalföldön – a mai Belgiumban – az elkeseredés a legmagasabb fokra hágott. Mert József nem elégedvén meg vallási reformjaival, 1787. január 1-én kiadott rendeletével az alkotmányt is fel akarta forgatni. Ettől kezdve az egész ország mondhatni forradalmi hangulatban volt. A kormányzó herczegi pár – Albert szász-tescheni herczeg és Mária Krisztina főherczegnő – fölismerték, hogy a helyzet tarthatatlan, s azért Józsefnek ismételten előterjesztéseket tettek az ujítások visszavonása iránt. Ez azonban szokott hajthatatlanságával visszautasította az adott tanácsot és julius 6-ikán Murayt nevezte ki ideiglenes főkormányzóvá. A herczegi pár erre elhagyta Brüsselt, ugyanazon hó 19-én. De az uj főkormányzó nem volt képes jobb viszonyokat teremteni. Az elégületlenség még nagyobb lett. Sokan a befolyásos emberek közül, Van der Noot-tal élökön, külföldre mentek s a szomszéd országok közvéleményét megnyerték hazájok ügyének. A Muray-val tett kisérlet októberre már megbukott, úgy hogy ugyanazon hónap 8-án visszahivták őt. József ekkor nem tudott jobbat tenni, mint hogy a herczegi párt a kormány ujból való átvételére erőltette. Novemberben vissza is tértek brüsseli palotájukba. Társul a politikai ügyekben Trautmannsdorfot, a katonaiakban d'Altont rendelték melléjök. Ez az intézkedés azonban korán sem vetett véget a forrongó állapotnak, úgy hogy Németalföld Ausztriának ezentúl nem erőforrásul, hanem inkább gyöngítésül szolgált, s előnyére mindazoknak, a kik József kormányával elégületlenek valának.

A másik körülmény, a mely az ellenzék helyzetét megkönnyíté, a török háború volt. Mint láttuk, ez kevés szerencsével folyt, de óriási áldozatokat kivánt. Ez áldozatok egyrészt elkeseríték a kedélyeket és hajlandóbbá tették az embereket az ellenzékeskedésre; másrészt a katonaság távolléte felbátorította azokat, a kik előbb ettől való féltökben nem mertek véleményöknek kifejezést adni. De a török háború más tekintetben is javított az ellenzék helyzetén. Az a kilátás, hogy József Törökországból jelentékeny területet talál elhódítani, kihívta az észak-nyugati hatalmaknak, mindenek felett pedig Poroszországnak féltékenységét, a miért is meglehetősen ellenséges magatartást kezdtek tanúsítani, s épen nem látszott lehetetlennek, hogy Poroszország haddal is megtámadja a Habsburgok monarchiáját.

Az ellenzék föllépését megkönnyítő helyzet már 1787-ben volt érezhető. Miután két éven át nem tartottak megyegyűléseket, ujból egybehívták azokat, ujonczok és segély megajánlása végett. A megyék az ujítások visszavonását követelték, a katona- és adóajánlás iránt tett követeléssel szemben pedig kijelentették, hogy nincsenek arra feljogosítva, mert az az országgyűlést illeti csupán. Ha tehát az uralkodónak katonára és pénzre van szüksége, hívja össze az országgyűlést, a mi különben is kötelessége volna. Ezeknek a megyei határozatoknak azonban semmi foganatjok nem volt. Az uralkodó tudomást sem vett rólok, a főispánok pedig több-kevesebb nehézséggel végrehajtották a rendeleteket.

De ha nyiltan nem is történt olyan, a mit az engedelmesség megtagadásának lehetne nevezni, titkon, magánlevelezések útján annál nagyobb volt az izgatás. A feladások egymást érték. 1788 tavaszán már Zichy Károly országbiró, Niczky halála óta a helytartótanács elnöke, figyelmeztette az uralkodót, hogy lázadástól lehet tartani. Ily kellemetlen dolgok közlésétől Zichy általában nem vonakodott, remélvén, hogy az uralkodót a nemzet kivánatai iránt engedékenységre bírhatja.

A hangulat feltüntetésére az eddigieknél alkalmasabb volt az a körülmény, hogy 1788. május 8-ikán rendelet jelent meg, mely szerint minden magyar ezredhez négyszáz ujonczot kell adni. Azonfelül mindenkit, nemest és papot is, arra köteleztek, hogy birtoka arányában gabonát szállítson, és pedig oly föltétel alatt, hogy árának felét készpénzül kapja, másik felét pedig kötelezvénynyel fizetik ki, a melyet a háború után fognak beváltani.

E rendelet kihirdetése s a szállítandó gabona kivetése végett a megyei rendeket juniusban ujból összehívták. Ezek ismét felhasználták a szólásra való alkalmat, hogy követeljék az országgyűlés egybehívását. De még mindig nagy volt a mérséklet. Szabolcs például kijelentette megegyezését az iránt, hogy ha az ujonczok szedése oly annyira szükséges, ily kivételes esetben, a nélkül, hogy jövőre praecedensül szolgálna, az országgyűlés meghallgatása előtt eszközöljék. A gabonára nézve pedig kijelentették a rendek, hogy nem tudják ugyan: mennyi fölöslegük lesz, de készek azt hozzávetőleg felszámítani s az aratás és nyomtatás befejeztével beszolgáltatni. Kívánták azonban, hogy készpénzzel fizessék.

Zichy Károly gróf országbiró.
(Mark O. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

József ismét úgy tett, mint az előző évben. Semmibe sem vette a megyék fölterjesztéseit, hanem egyszerűen beszedette az ujonczokat és kirovatta a gabonát. A megyék amaz eljárása azonban, hogy készeknek nyilatkoztak a gabonának készpénzért való szállítására, több felé azt a gondolatot adta a tisztvíselőknek, hogy csúf csalással a közönséget a gabona megajánlására hajlandóvá tegyék. Azt híresztelték ugyanis, hogy az uralkodó megengedte a készpénz-fizetést. A közönség ennek következtében szivesen ajánlotta fel a gabonát, annál is inkább, mert mint századi közlekedésünk mellett gyakran megesett, hogy a gabona ott dohosodott a vermekben, mert nem akadt vevője. De a mikor a gabona beszedésére került a sor, akkor látta csak a közönség, hogy mily csúful járt. A gabona egész árának készpénzül fizetéséből semmi sem lett, de előfordult az eset, hogy az egészet nyugtatványnyal rótták le. Erre sok birtokos kijelenté, hogy nem ad gabonát. De a kormány feltörette a magtárakat s a gabonát erővel vitette el. Másoknál nem ütött be a termés. Ezek legalább azt akarták elérni, hogy csak annyit tartozzanak beszállítani, a mennyi fölöslegül marad. Hiú törekvés, mert a kivetett mennyiséget be kellett szolgáltatniok, ha a maguknak maradt rész nem futotta is ki, s habár nagyobb áron kellett is a helyett egyebütt vásárolniok.

Hozzájárult, hogy a különböző katona-élelmező hatóságok a szállító népet hol jobbra, hol balra parancsolták. Másutt az átvevő nem lévén értesítve, napokon át várakoztatta a szekereket százával, sőt ezrével, mint például Temesvárt. E közben pedig a szállítóknak élelem hiányában megromlott, sőt meg is döglött a marhájuk s elfogyott a csekély pénz, a mit kezökhez kaptak.

Az erélyes, sőt erőszakos behajtás nem maradt eredmény nélkül. 1789. februárra az 1787-ra kivetett gabona ötvenezer mérő híjján beérkezett. A helytartó-tanács elnöke erről tett jelentésében ama nézetének adott kifejezést, hogy a nem csekély hátralékot, habár nehézséggel, de azt is beszedhetni reméli. Ekkor azonban az a rendelet érkezett, hogy még 250,000 mérőt kell behajtani. Zichy most egyenesen a fejedelemhez tett fölterjesztést, a melyben kijelenté, hogy ennek a mennyiségnek a behajtását még ő sem tartja lehetségesnek. József, a ki ekkor még nem találta a magyarországi viszonyokat aggasztóknak, nagy nehezteléssel fogadta az országbiró fölterjesztését s a kanczellár utján kegyelemvesztéssel fenyegette.

Zichy mit tehetett egyebet: február 18-án ujabb föliratot intézett az uralkodóhoz, a melyben élénken ecsetelé a nép nyomorát, ujból kijelentvén, hogy kevés a kilátás a szerencsés kibontakozásra. Megigérte mégis, hogy minden lehetőt megtesz a fejedelem parancsának végrehajtására.

József még ekkor minden baljóslatú tünetek ellenére annyira biztosan érezte magát, hogy további ujításokon törte a fejét. Az általános adózást minden áron életbe akarta léptetni s az év elején „Ignoti nulla cupido neque metus” („Az ismeretlent sem nem kívánják, sem nem rettegik”) czímű röpiratot küldött szét a királyi biztosokhoz s általuk a megyékhez, a melynek az volt a rendeltetése, hogy a nemességet a nemesi fölkelésnek immár fölösleges voltáról s az általános adófizetés czélszerűségéről meggyőzze. Természetesen nem ért el vele eredményt.

Tavaszszal egy más körülmény ismét könnyített az ellenzék helyzetén. József, a kit a mult évi hadjárat nagy mértékben megviselt, igen elbetegesedett. Április 4-ikén már oly rosszul volt, hogy az utolsó kenetet is föladták rá. Később ugyan magához tért ismét, de előbbi erélyéből sokat veszített.

A hadviselés terheinek előteremtésére József nem tudott egyebet tenni, mint hogy ujból gabonaadót vetett ki és pedig jelentékenyen nagyobbat, habár tudósítva volt, hogy a termés az előző évbelinél sokkal silányabb. Csak annyit tett hozzá, hogy ha nem volna előteremthető, a felét pénzül fizethetik be. Zichy Károly országbiró a rendelet leküldése után tüstént fölterjesztést tett (szeptember 15.), melyben kimutatta, hogy ez elviselhetetlen teher lesz a népre. Nem mulasztá el hozzátenni, hogy az ily önkényes megadóztatás – tekintettel az ország hangulatára – nem lesz sokáig folytatható, s ezért okvetetlenül szükséges, hogy az uralkodó legalább konkurzust tartson, ha országgyűlést egybehívni nem akar.

A kanczellár szeptember 20-án tette meg az előterjesztést. A maga részéről is sürgeté Zichy érveinek figyelembe vételét s az országgyűlés egybehívását. József azonban a legkevesebb hajlandóságot sem tanusítá magyar kormányszékei nézetének elfogadására s ily választ intézett Zichyhez: „Az örökös fölterjesztéseknek meg kell valahára szünniök. Itt az ideje, hogy dologhoz lássanak. A sereg élelmének okvetetlenül meg kell lennie s annak előteremtésére semmi eszköz sem túlságos szigorú, mert azt a világon semmi sem gátolhatja. Én csak terményeket kivánok s mivel azt állítják, hogy Magyarország és Erdély annak szűkében van, teljes joggal kivánom azt pénzül, mivel a szükségletnek külföldről való előteremtése többe kerül. Ettől semmi szín alatt el nem állhatok s mindent megteszek, hogy a sereg élelem nélkül ne maradjon, s ha gabonát nem szállítanak, hogy a pénz befolyjon.”

Tehát ismét csak megyei gyűléseket tartottak. Ezek azonban korán sem voltak oly könnyen hajlíthatók, mint még az előző évben is. Hála az előlegesen folytatott magán-, majd hivatalos levelezéseknek, mindegyik megye határozottan viszszautasítá a kivánt segélyt, még pedig oly hangon, a mely arra emlékeztet, hogy a franczia forradalom már kitört. Bihar például ezt írta: „Minden független nemzet egyedül saját javáért s nem más okból lépett társaságba, s ezért maga bír maga felett legtöbb joggal. A magyar nemzet tehát, a mely Ázsiából hozott szabadságát ezeréves viszontagságok közepette fenn tudta tartani, e felvilágosult században, most, a mikor más nemzetek is viszszavívják rég elvesztett jogaikat, most sülyedjen-e alá erkölcsileg a nemzetek nagy társaságában?” Sőt támaszkodva a törvényadta jogra (1608:3.), nyolcz megye u. m. Bihar, Szabolcs, Borsod, Abauj, Torna, Szepes, Zemplén és Ung az országbirót is felszólították, hogy a mennyiben az uralkodó a következő évi május 1-éig nem hívna össze országgyűlést, ő tegye azt, mint legfőbb zászlós úr.

Míg nyilvánosan az utolsó alkotmányos eszközt vették igénybe, addig titkon sokan egészen másban törték a fejöket. Fölvették Rákóczy politikájának a szathmári békével elejtett fonalát, s azt vélvén, hogy Magyarország önállásának és alkotmányának fentartása a Habsburg-ház uralma alatt lehetetlen, az uralkodó ház elűzését tűzték ki czélul. Némelyek ezek közül a Crouy-Chanel franczia herczegi családnak az Árpádoktól való állítólagos származását kezdték pengetni, mások, támaszkodva Poroszországnak több mint egy század óta a magyar protestánsokkal való összeköttetésére s ama királyságnak Ausztria irányában ezuttal is tanusított ellenséges magatartására, azzal karöltve s valamely, a porosz királytól kijelölt német herczegnek királylyá választásával akarták azt megvalósítani.

Maga a porosz udvar nem volt tisztában azzal: vajjon ily nagy vállalatot, mint Magyarországnak a dinasztiától való elszakítását, megkiséreljen-e vagy sem? Dietz portai követ a radikális eljárásnak lévén barátja, már 1788 tavaszán azt fejtegette, hogy elérkezett az idő Magyarországnak önálló, független állammá tételére. Ez irányhoz hajlott Jakobi bécsi követ is, a ki ugyanazon év őszén a magyar fölkelést a keleti háború szükségképen való következményeül tüntette föl. Ellenben Hertzberg főminiszter József zavarait csak némi területi gyarapodásra kívánta felhasználni.

A porosz kormánykörök emez ingadozása megmentette a Habsburgok monarchiáját. Igaz, hogy így is történtek alkudozások a magyarokkal, a kiknek követei ismételten jártak Berlinben és Weimarban – az itteni herczeg: Károly Ágost, Goethe barátja volt az, a kire a porosz kormány a magyarok figyelmét fordítá – igaz, hogy így is akként készült sokfelé a magyarság, hogy a netalán kitörhető háború készen találja: a nemesség fegyvergyakorlatokat tartott és egyenruhául szolgálható egyforma magyar viseletet öltött – mindazonáltal odafejlődtek a viszonyok, hogy sem a poroszok, sem a magyarok nem igen tekintették az összeköttetést egyébnek, mint oly eszköznek, a melylyel nyomást lehet gyakorolni a közös ellenségre, Józsefre.

Kevéssel az októberi megyegyűlések után ismét javult a magyarok helyzete. A németalföldi forrongás diadalt aratott és József november 20-iki és 25-iki rendeleteivel összes ottani ujításait visszavonta. Ily eredmény elérése volt a czél, a melyre a nemzet nagy többsége most egész határozottsággal törekedett. Hisz csak a végső kétségbeesés tudta a dinasztia-ellenes politika hivévé tenni.

De József még most is alig lett volna engedékenységre bírható, ha a németalföldiek meg nem vetik kegyelmét és deczember 10-én ki nem tör Brüsselben a forradalom. Ez mégis gondolkodóba ejtette: hátha többi alattvalói is fölkelnek s összedűl a Habsburgok monarchiája? Deczember 17-ikén tehát a magyar kanczellárhoz, Pálffy Károly grófhoz fordult: terjeszsze eléje egy leirat tervét, a mely a megyék fölterjesztéseire válaszul szolgálna.

A kanczellár még az nap megtette az előterjesztést, amely érdekes példája annak, hogy az akkori legfőbb tisztviselők mily kevéssé merték nézeteiket az uralkodóval szemben nyilvánítani. Pálffy örvendetes jelenségnek találta, hogy a megyék nagy része késznek nyilatkozott ujonczok és segély adására, s hogy csak tizenhét megye tagadta azt meg. De nem mulasztá el hozzátenni, hogy eljárásuk habár nem helyeselhető, mégis törvényes, a mennyiben a segélyadás csakugyan az országgyűlés dolga. Elmondta továbbá, hogy a megyék keserűségének egyik főoka, hogy fölterjesztéseiket figyelmen kívül hagyták, s ezek kapcsán elmondá, mit tartanak fősérelmeknek. Nem állítá ugyan, hogy a rendek felfogása jogosult, de minden sora hallgatva azt mondja: „Felség, a míg ezek orvosolva nincsenek, nem nyugszik meg a magyar nemzet.” Különösen kiemelé az országgyűlés kívánását. Hozzátevé, hogy azt javasolta a kanczellária is; mivel azonban az uralkodó az országgyűlés tartását sem lehetségesnek, sem tanácsosnak nem tartja, még csak javaslatba sem merte hozni. Ezért az a leirati terv, a melyet a kanczellária fölterjesztett, a megokolásban felhozott saját nézeteivel csak igen kevéssé egyezett meg.

Ebben el van mondva, hogy a felség rossz néven veszi, mikép némely megyék megtagadják a háborúra szükséges eszközöket és parancsolja, hogy mind a gabonát, mind az ujonczokat a szeptember 24-iki rendelet értelmében beszolgáltassák. A megyék kívánságához képest megigéri az országgyülés egybehívását, de csak akkorra, mikor a háborúnak vége lesz. Az ujítások önkéntes behozatala azzal van megokolva, hogy azok részint előmunkálatok, részint kísérletek. Végleges dolgok behozatalánál az uralkodó is szükségesnek tartja az országgyűlés hozzájárulását. A koronázás elmaradását a leírat szerint „nevezetes történetek” hátráltatták.

József a kanczellár javaslatát csekély változtatással elfogadta és meghagyta, hogy a következő napról keltezendő rendeletet minden törvényhatóságnak párhuzamos magyar és német szövegben megküldjék. Ennek kihirdetése végett tartsanak megyegyűléseket, az országbirót felszólított megyéket pedig azzal kell megbüntetni, hogy a rendeletet ne hirdessék ki nekik.

Hogy Józsefet e rendelet kiadására nemcsak a németalföldi és magyar események sarkalták, hanem egészségi állapota is, az kitünik ama sorokból, a melyek kíséretében a leiratot Pálffynak visszaküldte. „Könnyen igérhetek már akármit a kissé távoli jövőre – így ír – nem mintha nem akarnám megtartani, hanem mert minden kilátás szerint nem fogok többé ebbe a mélységbe tekinteni.” Azt hitte, hogy igéretei lecsillapítják egyelőre a népet, s így végrehajtásukat s azzal művének megsemmisítését nem lesz kénytelen önmaga eszközölni.

De másként volt megírva a végzet könyvében. Józsefnek tragikai sors jutott osztályrészül. Miután hibáival és bűneivel a világrendet kihívta maga ellen, magának kellett megszenvednie értök. A megyéket épen nem csillapítá le a rendelet. Elég volt arra, hogy lássák, mikép az egész József-felé alkotmány inog, de épen nem volt elég arra, hogy kielégítve érezzék magukat.

Pálffy Károly gróf kanczellár.
(Mark-nak Pauer festménye után készült metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

A deczember végén és januárban tartott megyegyűlések a legnagyobb zajban folytak le. Az az igéret, hogy országgyűlés „majd” lesz, a legkevésbbé sem elégítette ki a rendeket. Azt kivánták, hogy épen a háború miatt „most” legyen. Az ujításoknak utólagos törvényesítése sem volt eszök ágában. Azt sürgették, hogy töröljék el azokat és pedig azonnal. Sőt, a mi módjukban állott, azt azonnal eszközölték is. A törvénytelen tisztviselőket lemondatták vagy pedig föleskették az alkotmányra, meghagyván, hogy a legközelebbi tisztujításig annak értelmében járjanak el. A német hivatalos nyelvet több felé eltörölték s a magyart és latint viszszaállították. Bihar-megye azt is elhatározta, hogy a helytartótanácstól latin nyelven irott rendeleteket nem fogad el, hanem azokat összegyűjtve visszaküldi.

Némely megye magának az uralkodónak személyét is megtámadta. Nógrád például azt mondja az országgyűlés egybehívására vonatkozó igéretre, hogy abban nem lehet bizni, miután József az alkotmány megtartására trónralépése idejében tett igéretét sem tartotta meg. Trencsén-megye elhatározza, hogy ha a gabona szállítását végrehajtás útján kívánná a kormány eszközölni, önvédelmi jogánál fogva fegyveresen fogja azt visszaverni. A beszterczebányai kerület királyi biztosa, Prónay László azt írja, hogy inkább leteszi a felség kezébe hivatalát, mintsem Hont-megyében, az ott nyilvánuló hangulat mellett erőszakhoz nyulna. De a legérdekesebb jelenségek közé tartozik az, hogy az utolsó évek zaklatásai következtében elkeseredett parasztok is a nemesek s nem az uralkodó mellett foglalnak állást. Hiába hozta be József a parasztnak kedvező úrbéri szabályokat, az azoktól nyujtott kedvezményeket a fokozódott állami terhek sokszorosan ellensúlyozták.

Január 29-ikén az országbiró a helyzetről összefoglaló jelentést tett mind a kanczellárhoz, mind az uralkodóhoz. Eddigelé az ellenzék részleges volt – úgymond – most általános s oly határozott, hogy csak kívánalmai teljesítésével csillapítható le. A nemesség a franczia és németalföldi forradalom kitörése óta sokkal hangosabban szólal fel s „nyilatkozata mindenütt erős, egyértelmű a törvény és szabadság mellett.” Úgy véli tehát, hogy a korona hazaküldése, a földmérési munkálatokkal kapcsolatos végrehajtások beszüntetése, az uj büntető-törvény felfüggesztése, a hiteles helyek levéltárainak Budára szállítását meghagyó rendeletnek visszavonása s a követválasztás elrendelése az országgyűlés megtarthatása végett, okvetetlenül szükségesek a nemzet megnyugtatására.

E közben Belgiumban is tovább fejlettek a viszonyok. József megalázta magát s fölkérte a pápát: járjon csillapítólag közbe az ottani főpapságnál. A pápa engedett kérésének s január 13-ikán megírta a kívánt brévét. De már késő volt. Január 7-ikén Luxemburg kivételével az összes németalföldi tartományok függetleneknek nyilváníták magukat.

József látván a németalföldi, s a magyar viszonyok végzetes fejlődését, érezé, hogy a dinasztiát nagy veszedelem fenyegeti. A családja érdekei iránt való buzgalom végre győzött az egyéni daczon, s még mielőtt Zichy utóbbi levelét csak megírta volna is, január 24-én felszólító Pálffy kanczellárt: tegyen előterjesztést a magyarországi viszályok lecsillapítása iránt.

A kanczellár több előkelővel tartott értekezlet után egybeállítá mindazt, a mit első sorban szükségesnek tartott. Fölterjesztését közölte Kaunitzczal is, támogatását kérve. Kaunitz teljesen helyeslé a kanczellártól kívántakat – nagyjából ugyanazok valának, a miket Zichy fölterjesztésében kiemelt – de szükségesnek találta, hogy az országgyűlést határozottan és pedig bizonyos napra kilátásba helyezzék. Nem mulasztá el az agg miniszter némi elégültséggel kiemelni, hogy ha a felség 1787. junius 20-ikán tett előterjesztését elfogadta volna, Németalföld nem szakadt volna el – talán örökre; annál inkább szükségesnek találja, hogy legalább Magyarországon hasonló fejlődésnek elejét vegyék.

II. József visszavonó rendelete.
(Az Orsz. Levéltárban levő eredetiről.)

József borzadva látta a politikai helyzetből és tanácsosainak mind nyiltabban kifejezett nézeteiből, hogy politikája a monarchiát örvény szélére vitte. Egy nagy elhatározással véget akart vetni az egész küzdelemnek, s január 28-ikán kiadta híres visszaállító és visszavonó rendeletét, a melyben meghagyja, hogy mindent arra az állapotra helyezzenek vissza, a melyben Mária Terézia halálakor volt. Csupán három alkotására nézve tett kivételt: a türelmi rendeletet, a plébániák rendezését s a jobbágy és földesúr közti viszonyra nézve tett rendelkezéseit épségben kívánta tartani.

Ez volt önkezűleg végrehajtott erkölcsi halálos itélete. Hátralevő napjai részint betegségének rosszabbodása, részint a rajta erőt vett csalódás érzete következtében csak haldoklásnak voltak tekinthetők.

Szerette volna azokat békén eltölteni. Nem lehetett. A visszavonó rendelet sem csillapította le a nemességet, habár a kanczellár, az országbiró s a helytartó-tanács mindenkép odahatottak, hogy a siker nagyságát a nemzettel megértessék.

Hogy a régi rendszert József csak május 1-én kívánta helyreállítani, általános megbotránykozást idézett elő. Számos megye tényleg rögtön visszaállította a régi rendet. A három pont föntartását is törvénytelennek tartották. A protestánsokra nézve azt vitatták, hogy a békekötések által megállapított jogi rendet kell helyre állítani. A plébániák rendezését az alapítók rendelkezéseivel ellentétesnek s azért jogtalannak találták. Az úr és jobbágy közti viszonyra nézve pedig az volt a vélemény, hogy az csakis az országgyűlésen oldható meg helyesen. Némelyek Józseftől még azt a jogot is megtagadták, hogy az általa önkényesen felforgatott intézményeket helyreállíthassa. Azt vitatták, hogy törvénytelen eljárása következtében ez csak a nemzetnek áll jogában. Az ilykép nyilatkozó megyegyűlésekhez sok helyt még az szolgált tüzijátékul, hogy a telek-fölmérési munkálatokat népies ünnepélyek között máglyán, többnyire valami csúf helyen, például az akasztófa alatt megégették.

A hangulat oly veszedelmes volt, hogy Zichy Károly február 5-ikén ujból fölterjesztést intézett mind Józsefhez, mind a kanczellárhoz. Előadta a viszonyokat s ama nézetének adott kifejezést, hogy az országgyűlés gyors kihirdetése elkerülhetetlenül szükséges.

A kanczellár két nap mulva tett válaszában azt tanácsolja neki, hogy mérsélelje a népet. Az országgyűlés egybehívását, ismerve Józsefnek az iránt való nagy ellenszenvét s talán a francziaországi példára is tekintve, nem merné tanácsolni. Különben hírül adja, hogy már két nap előtt megtette az előterjesztéseket a főispánok kinevezése iránt. A régi főispánok mind visszanyerik állásaikat, a mennyiben t. i. életben vannak.

Míg Magyarországon ezek történtek, József egészsége mind jobban hanyatlott. Búcsút vett családja összes tagjaitól, öccsét Lipót toszkánai nagyherczeget, mint trónörököst felkérte: jőjjön el hozzá, beszéljék meg a helyzetet s vegye át, mint kormányzótárs, a kormányt. Ez azonban bátyjával pár év óta feszült viszonyban lévén, nem fogadta el a meghívást. Február 13-ikán feladták az uralkodóra az utolsó kenetet. Február 17-ikén átadta a szent koronát a koronaőröknek, hazahozatal végett, három nappal utóbb, február 20-ikán reggel pedig meghalt.

Tragikus szerepe véget ért. Látnia kellett, mint juttatják ujításai országait mondhatni a szétszakadáshoz, pedig azt hitte róluk, hogy országaiból hatalmas és boldog birodalmat alakítanak, látnia kellett, mint hagyják el népei, hív emberei, sőt családja is. Lehetetlen, hogy ily viszonyok között iránta, mint ember iránt szánalmat ne érezzünk. De másrészt lehetetlen ez esetben észre nem vennünk az örök igazság fényes diadalát. Bebizonyult, hogy annak, a ki a népeken uralkodni akar, azok viszonyait, szokásait méltányolnia kell, s hogy egy uralkodónak sincs joga arra, hogy népeitől azt kívánja, mikép mint a puha agyag, szeszélye szerint így is, úgy is idomíthatók legyenek. Különösen pedig mi magyarok tekinthetünk elégtétellel a II. József alatt lefolyt eseményekre. Kitünt, hogy a nemzet ereje Mária Terézia bódító kormánya alatt csak szunnyadt, de nem semmisült meg, s hogy mikor kenyértörésre került a dolog, a magyar nemzet ismét multjához méltón viselte magát. Kitünt, hogy a magyar alkotmány nem papir darab, hanem oly tényleges valami, a mi a nemzet szívébe van írva s a mit bosszulatlanul megtámadni nem lehet.

II. József halála.
(Egykoru metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem