6. Abszolut uralom. (1849–60.)
6. Abszolut uralom. (1849–60.)
Az egységes osztrák császárság megvalósítása. Haynau visszahivása. Albrecht főherczeg Magyarország helytartója. Az osztrák alkotmány megszüntetése. Magyarország feldarabolása. A magyar egyházak önállóságának megsértése. Germanizálás. A pénzügyi helyzet rosszabbodása. Uj adónemek, új pénzláb behozatala. A Bachrendszer jó hatása. Elégedetlenség az országban. Összeesküvések. Libényi merénylete. A konzervativ párt emlékirata a császárhoz. A császár beutazza az országot. Széchenyi István gróf „Blick”-je. A császár utazásának jó eredményei. Külső bonyodalmak A párisi békekonferenczia. III. Napoleon Viktor Emánuellal véd- és daczszövetséget köt Ausztria ellen. Az olasz-franczia-osztrák háború. A szövetségesek magentai győzelme. Tárgyalások Kossuthtal. Csata Solferinónál. A villafrancai és zürichi béke.
A magyar szabadságharcz leverése után Ausztriában elérkezettnek látták az időt arra, hogy megvalósítsák az egységes osztrák császárságot, a melyet I. Ferencz József trónralépte alkalmával élete feladatául vallott, s amelyet Metternich már a század első tizedeiben megalapítani törekedett. A magyar alkotmány az osztrák kormányférfiak véleménye szerint e törekvésnek nem állhatott többé útjában. Az a nézet kapott lábra, hogy a nemzet fegyvert fogván uralkodója ellen, minden jogát eljátszotta. Tényleg alkotmányunkat nem létezőnek tekintették s úgy bántak az országgal, mint a melyet fegyveres erővel hódítottak meg.
Haynau rémuralma körülbelül egy évig tartott. Kegyetlenségeit végre Bécsben is megsokalták és visszahívták őt. Elmozdítását azzal bosszulta meg, hogy sokaknak, a kikre halálos itélet várt, megkegyelmezett. Utána Albrecht főherczeg lett Magyarország teljes hatalmú helytartója. A katonai uralom helyébe most a bürokratizmus lépett, a mely a katonaságra és csendőrségre támaszkodva akarta biztosítani a rendet, és hajtotta végre a császár és minisztereinek parancsait. Mind a katonai uralom, mind a bürokratizmus egyformán kegyetlen volt a hazafiak iránt.
Az alkotmányt Ausztriában is megszüntették. A miniszteriumot meghagyták ugyan, de az csak a császár akaratának volt végrehajtója. Az uj kormányrendszer, a melyet a torlaszokról a miniszteri székbe emelkedett Bach Sándor dolgozott ki – innen Bach-féle rendszernek is nevezik – 1851 végén lépett életbe. E rendszer értelmében Magyarország s az örökös tartományok egységes monarchiát alkotnak, melynek élén a császár áll, akinek akarata a legfőbb törvény.
Magyarország elvesztette minden önállóságát. Csak olyan része volt a birodalomnak, mint Tirol vagy Stiria. De miután sokkal nagyobb, mint az örökös tartományok bármelyike, jónak látták megcsonkítani. Gyengíteni akarták ezzel, egyúttal megjutalmazni a dinasztia érdekében fegyvert fogott nemzetiségeket. Igy elszakították Erdélyt, melyhez a Részeket is hozzá kapcsolták; el Horvát- és Szlavonországot, a melyek a Muraközzel és Fiumével gyarapodtak; végül elszakították a Szerb vajdaságot, a mely Bács-Bodrog, továbbá Torontál- Temes- és Krassó-megyéket foglalta magában. A megmaradt területet ismét öt kormányzóságra osztották, a melyeknek Pest, Sopron, Pozsony, Kassa és Nagyvárad voltak középpontjaik, s a melyek közigazgatás és igazságszolgáltatás tekintetében el voltak különítve egymástól. A megyék ezekbe voltak beosztva. Mindegyik kormányzóság élén egy-egy kerületi főispán állott, akinek a megyefőnökök és szolgabírák voltak alárendelve. A tisztviselők mindannyian kinevezettek valának. E tekintetben még a városi tisztviselők sem tettek kivételt. A megyék és városok autonómiája teljesen megszünt. Megszüntek a hazai biróságok is. Helyökbe léptek a megyei társasbiróságok, a kerületi országos törvényszékek, végül a semmítő törvényszék. Az utóbbi Bécsben székelt. Minde biróságok osztrák törvények szerint itéltek.
Az 1848-iki vívmányokból nem hagytak meg egyebet, csak a törvény előtti egyenlőséget s a jobbágyság fölszabadítását. A magyar kath. és protestáns-egyház önállóságát is megsemmisíteni törekedtek. A Dráván-tuli püspökségeket kivették a primás hatósága alól s az érseki rangra emelt zágrábinak rendelték alája. Sőt az egész magyar kaltholikus egyházat a bécsi érsektől, mint a birodalom primásától akarták függővé tenni.
Albrecht főherczeg.
(Kriehuber 1850-ben készült kőrajzáról. – Eredetije a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Az idegen, jobbára cseh és német tisztviselők kiméletlenül hajtották végre a kormány parancsait. A közigazgatást és igazságszolgáltatást teljesen német lábra állították. Nyakra-főre germanizáltak az iskolákban is, a melyek a pápával 1855-ben kötött konkordátum értelmében egészen a papság felügyelete alá kerültek.
A nagyszámú katonaság és csendőrség, továbbá a hivatalnoksereg ellátása tömérdek pénzbe került, a mi végett az adók fölemelése és uj adónemek: jövedelmi adó, fogyasztási adó, bélyegadó stb. behozatala vált szükségessé. A fogyasztási adó behozatalával a gyűlölt finánczok lepték el az országot. Az adó annál inkább nyomta a népet, mert ez a Kossuth-bankók értéktelenné válása következtében vagyonában súlyosan megkárosodott. Ezekhez a bajokhoz hozzájárult az államadósság nagy mértékű fölszaporodása, minek következtében az állam hitele mindinkább megrendült. Az ezüst agiója folyton ingadozván, az érczpénz mindinkább kiment a forgalomból. A kormány ismételve tett kisérletet, hogy a pénzügyi bajokon segítsen, de sikertelenül. Igy rendezni akarta a valutát, s ebből kifolyólag 1858-ban uj pénzlábat: az osztrák értéket hozta be.
Bach Sándor.
(Egykoru kőrajzról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A Bach-rendszer súlyosan nehezedett Ausztriára, főleg pedig Magyarországra, s egyéb jó hatása nem volt, mint hogy életbe léptette a forradalom némely vívmányait, a melyek addig papiron maradtak. Behozta az általános védkötelezettséget, s így a közteherviselést szélesebb alapra fektette; ápolta az anyagi érdekeket, a mennyiben vasútakat épített, behozta a katasztert, szabályozta a birtokviszonyokat – az urbéri pátenssel – és megszüntette a közbeeső vámokat. De volt egy mindezeknél fontosabb következménye, a melyet akaratlanul vont maga után, az t. i., hogy mindenkit elnyomással fenyegetvén, közelebb hozta az embereket, megszüntette az osztályok és felekezetek közti különbséget és egységes nemzeti érzületet teremtett. Az ország lakosai – magyarok és nem-magyarok – egyformán gyülölték az idegen kényuralmat és egyformán sóvárogtak a szabadulás után.
I. Ferencz József.
(Stöber J. metszetéről, mely 1854-ben Schrotzberg F. festménye után készült. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Erzsébet.
(Stöber J. metszetéről, mely 1854-ben, Schrotzberg F. festménye után készült. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Ehhez azonban kevés volt a remény. Egyes szenvedélyesebb hazafiak összeesküvéseket szőttek, sőt akadt egy – Libényi – aki 1853 tavaszán a császár ellen merényletet követett el. Mindez nem segített a nemzet baján; ellenkezőleg: sulyosbította azt. Más hazafiak a császár nagylelkűségére appelláltak. Igy a konzervativ párt vezéremberei, a kik a forradalmat megelőző időben a kormány szekerét tolták, élükön Apponyi György gróffal, Dessewffy Emil gróffal és Jósika Samu báróval, még 1850-ben emlékiratot intéztek a császárhoz, a melyben a magyar nemzet képviselőinek összehivását kérték, hogy helyreálljon a bizalom a korona s a nemzet között, korszerű változások életbe léptetésével s a pragmatica sanctio által alkotott viszonyok szilárdításával. „Felségedben a jövő nemzedékek áldani fogják a királyi hatalom visszaállítóját – igy szólnak emlékiratukban – az igazi szabadság védőjét, Magyarország fentartó megujítóját, egyúttal azt a fejedelmet, ki mint igazi békeszerető ki fogja egyeztetni a mult hagyományait a jövő szükségeivel, nagylelkű szelidséggel orvosolni fogja a szomorú jelen ütötte sebeket és biztos kézzel el fogja hárítani a nemzettől mindannak elvesztését, a mi az idő viharai közt drága és kedves volt előtte.” Lépésüknek azonban nem lévén sikere, duzzogva visszavonultak. Midőn 1852 nyarán a császár első ízben beutazta az országot, tüntetőleg távol maradtak. De második utazása alkalmával, a melyet ifjú, szép neje: Erzsébet kiséretében 1857 tavaszán tett, ujabb kérvényt akartak átnyujtani, a melyben már az ország épségének helyreállítását s a nemzetiség védelmét is kérik. A császár azonban nem fogadta el folyamodásukat, mert nem csak hogy nem akart változtatni az addig fönállott kormányrendszeren, sőt inkább, el volt határozva „kormányának addigi alapjait törhetetlenül fentartani,” mint visszatérése után kibocsátott kéziratában kijelenté. Ugyanezen kéziratában utazásának eredményeképen megelégedéssel konstatálja az ország haladását s ezt az uj kormányrendszernek tulajdonítja.
Bach maga is nem átallotta egyik bizalmasával világgá kürtölni: mi mindent köszönhet Magyarország az uj kormányrendszernek. De megfelelt neki Széchenyi István gróf, a ki döblingi magányában betegségéből lassanként magához térve, élénk érdeklődéssel kisérte a hazai viszonyokat. „Blick” czimű, névtelenül megjelent művében a miniszter kérkedéseit kellő értékökre szállította le.
A császár utazásának azonban mégis jó eredménye volt. A nép ragaszkodása, a melyet út közben tapasztalt, mintha meglágyította volna szivét. Hatással volt reá bájos neje is, aki kezdettől fogva részvéttel fordult szerencsétlen nemzetünk felé és sorsán enyhíteni törekedett. Visszatérése után a császár számos politikai fogolynak kegyelmet adott, sőt az emigránsok közül is sokaknak megengedte a hazatérést. A magyar nemzetiségnek is engedményeket tett, a mennyiben elrendelte, hogy ezentúl a hivatalnokok kétharmad részben magyarországiak legyenek, s hogy a törvényszékeknek magyar beadványokat el kell fogadniok. De a legfőbb engedmény volt, hogy megerősítette a Magyar Tudományos Akadémia alapszabályait és lehetővé tette, hogy ujból megkezdhesse áldásos működését a magyar nemzetiség ápolása s a hazai tudomány fejlesztése érdekében.
Hazánk viszonyaiban csak külső bonyodalmak idézhettek elő kedvező fordulatot. A krimi háború folytán (1855–56-ban) tanusított magaviselete következtében Ausztria ellenségévé tette régi szövetségesét: az oroszt. Ellenségévé tette Franczia- és Angolországot is, mert semlegesen viselte magát és nem csatlakozott a nyugati hatalmakhoz. Poroszországgal régibb idő óta feszült viszonyban állott a német hegemónia kérdése miatt. Elszigetelt helyzetét felhasználta Viktor Emanuel, Szardinia királya, a ki a krimi háborúban részt vevén, Franczia- és Angolországot a maga részére nyerte, úgy hogy a párisi békekonferenczián követe: Cavour gróf Italia ügyét is szóba hozhatta.
E szép ország az 1848-iki mozgalmak elnyomása után hasonló sorsra jutott, mint hazánk. Itt is reakczió uralkodott, a mely zsarnoki önkényével mind gyülöletesebbé tette magát az olasz nép előtt. Különösen tűrhetetlen volt az állapot az osztrák uralom alatt állott Velenczében és Lombardiában, valamint Nápolyban, a melynek trónján szintén a Habsburg-család egyik tagja ült. Szabadabb intézményeket, alkotmányos életet egyedül a szárd királyságban lehetett találni, azért a Szardiniával való egyesülés vált jelszavává az idegeneket gyülölő és hazájok felszabadulásáért sóvárgó olaszoknak. Magukra hagyva azonban bajosan vívhatták volna ki függetlenségöket. Ez csak úgy sikerülhetett, ha valamelyik nagyhatalom támogatja őket. Cavour 1858-ban csakugyan kivitte, hogy III. Napoleon császár Viktor Emánuellel véd- és daczszövetséget kötött Ausztria ellenében.
Jelenet I. Ferencz József és felséges nejének 1857-iki utazásából.
(Hohman B. és Böss J. rajza, Heicke kőrajza. – Eredetije az Országos Képtár metszet-gyűjteményében. – A kép azt a jelenetet tünteti föl, mikor Ő Felségeiket Békés-megye határán „Orosháza” mellett fogadják.)
1859 újév napján Ausztria egén váratlanul komor felhők tornyosultak A franczia császár az idegen követek fogadása alkalmával az osztrák követ irányában sajnálkozását fejezte ki, hogy viszonyai kormányához már nem oly barátságosak, mint azelőtt. E szavakból minden udvariasságuk mellett közelgő háborúra lehetett következtetni. Mind Ausztria, mind Szardinia megkezdték hadi készülődéseiket. Kezdetben úgy látszott, hogy Anglia közbenjárásával sikerül megtartani a békét. Azonban e kilátásokat meghiusította Gyulai gróf, az olasz sereg fővezére, a ki a Bécsből kapott utasítás folytán április 23-án Viktor Emánuelhez ultimatumot intézett. Azt követelte tőle, hogy hagyja abba a fegyverkezést, különben három nap mulva megkezdi ellene a háborút. Viktor Emánuel az ultimátumot visszautasította. Erre az osztrák sereg csakugyan átkelt a Ticinon és Szardiniába rontott. III. Napoleon császár ennek következtében május 3-án Ausztriának hadat üzent és seregét Olaszországba indítá.
A szövetségesek május 20-án megverték az osztrákokat Montebellonál, majd mikor a Ticinon visszahuzódtak, Magenta mellett, június 4-én, egy igen véres csatában. E győzelem következménye volt, hogy az osztrákok kivonultak Milanóból és a híres várnégyszög mögé huzódtak. Junius 8-án III. Napoleon és Viktor Emánuel bevonultak Lombardia fővárosába.
A magentai győzelem felvillanyozta az olaszokat. Mindenünnen Garibaldi zászlaja alá siettek, aki hazája szabadságáért fegyvert fogott; mindenütt feltámadtak az idegen uralkodók ellen, a kik menekülni voltak kénytelenek.
A szövetséges fejedelmek a magyarokat is a maguk részére akarták nyerni, s e végből Kossuthtal komoly tárgyalásokat is folytattak. Az volt a terv, hogy Kossuth honfitársait szólítsa fegyverre, Klapka pedig a császári seregből átszökött magyar katonákból s a Magyarországból kimenekült hazafiakból magyar légiót alakítson. Támogatásukkal a szövetségesek Ausztria hatalmát könnyebben megsemmisíthetni remélték. Tényleg Fiume előtt franczia-szárd hajóhad jelent meg, de inkább csak demonstráczióképen; a franczia katonáknak igért partra szállítása elmaradt.
E közben az osztrák sereg vezérletét maga a császár, I. Ferencz József vette át, a ki junius 24-én Solferino mellett még egyszer megkisérlette a hadi szerencsét, de sikertelenül.
Ez ujabb vereség, főleg pedig a magyar fölkeléstől való félelem arra birta, hogy elfogadja a Napoleontól felajánlott békét, a melyet ideiglenesen Villafrancában (julius 11.), véglegesen pedig Zürichben (november 10.) kötöttek meg. E béke értelmében Ausztria lemondott I.ombardiáról a franczia császár javára, a ki ez országot viszont Viktor Emánuelnek engedte át. Mind Ausztria, mind Francziaország elősegíteni igérte az elűzött olasz fejedelmek visszatérését, de fegyveres beavatkozás nélkül. Az olasz államokról azt határozták, hogy azok ezentúl szövetséget képeznek, a melynek a pápa az elnöke, s a melyhez az osztrák uralom alatt maradt Velencze is tartozik.
