7. Kisérlet a kibékülésre. – Az 1861-iki országgyülés. – A provizórium. (1861–1865.)
7. Kisérlet a kibékülésre. – Az 1861-iki országgyülés. – A provizórium. (1861–1865.)
A kormányrendszer megváltoztatása. Tanácskozások a konzervativekkel. Az osztrák miniszterium programmja. A Thun-féle pátens. Demonstrácziók. A kormány engedményei. A birodalmi tanács felállitása. Benedek tábornok Magyarország új helytartója. Széchényi István gróf halála. Zavargások a fővárosban. A birodalmi tanács feloszlatása. Az október 20-iki császári pátens. Benedek tábornok fölmentése. A magyar és erdélyi királyi udvari kanczelláriák felállítása. Az októberi diploma kedvezőtlen hatása. A megyék hazafias magatartása. Az esztergomi értekezlet. A Szerb Vajdaság, a Temesi Bánság s a Muraköz visszacsatolása. Deák Ferencz a császárnál. Az 1861. február 20-iki császári pátens. Az országgyűlés egybehívása és megnyitása. Apponyi György gróf megnyitó beszéde. A trónbeszédre adandó válasz feletti vita. Deák Ferencz felirati javaslata. Teleki László gróf halála. Deák Ferencz beszéde. Tisza Kálmán határozati indítványa. Az országgyűlés többsége Deák feliratát fogadja el. A fejedelem a feliratot visszautasítja. Dorgáló leirat. Deák Ferencz ujabb felirati javaslata. Az országgyűlés óvást emel feloszlatása ellen. Az országgyűlés egyéb határozatai. Az országgyűlés feloszlatása. A régi állapotok visszaállítása. Pálffy Móricz gróf az ország kormányzója. Schmerling politikája. A horvátok és szászok magatartása. Schmerling erőszakoskodásai.
Az olasz háború szerencsétlen kimenetele a kormányrendszer megváltoztatására birta a császárt. Már a villafrancai békeelőzmények megkötése után, 1859 julius 15-én kibocsátott proklamácziójában történik erre utalás, a mennyiben kijelenté, hogy ezentúl egész figyelmét és gondját arra fogja fordítani, hogy Ausztria belső jólétét és külső hatalmát, gazdag szellemi és anyagi erejének czélszerű kifejtése, valamint a törvényhozás és közigazgatás korszerű javítása által szilárdan megalapítsa. A tervezett rendszerváltozást kormányváltozás előzte meg. Buol-Schauenstein gróf külügyminiszter még a háború folyamán lépett vissza, helyét Rechberg grófnak engedvén át, a ki a régi Metternich-féle iskolának volt a híve, mely a népek történeti jogait tiszteletben kivánta tartani. Bach, a gyülölt rendszer megalapítója Rómába küldetett követül, helyébe Goluchovszky gróf, a galicziai helytartó lépett. Kempent, a rendőrminisztert Hübner, a volt párisi követ váltotta fel. A régi miniszterek közül egyedül Thun és Bruck maradtak meg. A kormányváltozást megelőzőleg Rechberg gróf a konzervativ-párt vezérembereivel: Jósika Samu báróval, Dessewffy Emil gróffal és Széchen Antal gróffal hosszas tanácskozásokat folytatott a teendők iránt. Mindannyian az addig követett rendszer elejtését és Magyarország törvényes állapotának visszahelyezését sürgették.
A miniszterium augusztus 22-én tette közzé programmját, a melyben a pénzügyi helyzet javítását, a kiadások ellenőrzését, az el nem ismert nem-katholikus vallásfelekezetek önkormányzatának és vallásuk szabad gyakorlásának biztosítását, a zsidók helyzetének korszerű rendezését, a községi törvénynek az egyes koronaországok viszonyaihoz való alkalmazását, az ügyek jelentékeny részének autonom közegekre való ruházását, és mindezek után: az egyes koronaországokban rendi képviseletek életbeléptetését helyezte kilátásba.
Mindez azonban nem volt képes a kedélyek forrongását lecsillapítani s épen nem elégítette ki a magyarokat, a kik a háború alatt már-már fölkelésben törtek ki. Sőt a szeptember 1-én, a protestánsok részére kibocsátott pátens s annak erőszakos végrehajtása csak növelte az elkeseredést, a mennyiben sértette a protestánsok törvényes autonómiáját. Helyreállította ugyan a régi egyházi szervezetet, de a főfelügyelet jogát a kormány részére tartotta fenn, egyházi és iskolai ügyekben és vagyonuk kezelésében. Szerinte a kormány állapítja meg az iskolai könyveket; a protestánsok középiskoláiban az állami tantervek és vizsgálati szabályzatok kötelezők; az egyházi gyűléseket minden hat évben a kormány hivatja össze; határozataikat a császár erősíti meg, valamint a szuperintendenseket s a világi gondnokokat is. Mind a protestánsok, mind a reformátusok gyüléseikben tiltakoztak autonomiájuk eme megsértése ellen. Feliratokat intéztek a császárhoz s a törvénytelen pátens felfüggesztését, illetőleg visszavételét kérték. De a kormány nem engedett. Thun gróf október 8-án kelt leiratában kijelentette, hogy a pátens az evangelikus egyház régi szervezetét szétrombolta. Egyházi gyüléseket csak a pátens értelmében tarthatnak, ellenkező esetben azok határozatai semmisek, és megtartásuk erővel fog megakadályoztatni. Csakugyan per alá fogták Toperczert, a tiszai kerület helyettes szuperintendensét, Zsedényit, a ki a Késmárkon tartott kerületi ülésen a császárhoz intézendő feliratot indítványozta, börtönre itélték, szintúgy Máday kurátort. A pátensnek egyedül a tótok s a németek között akadtak pártolói. A reformátusok is erélyesen léptek fel ellene. Különösen a Tiszán-túli s a Dunán-túli kerületekben. Az evangelikusok nem törődve a miniszter fenyegetésével, a régi szervezet értelmében tartották meg gyüléseiket, a mi természetesen összeütközésekre vezetett. Igy például az evangelikusoknak Pesten tartott gyülését a rendőrség karhatalommal oszlatta fel.
A mozgalom mind általánosabbá, valóságos nemzeti mozgalommá vált. Mindenki érezte, hogy a protestánsok jogaikat védve, a nemzet szabadságát is védik. A nemzeti érzület mind hangosabban kezdett nyilatkozni. Napi renden voltak a demonstrácziók. Általánossá lett a nemzeti viselet, a magyar nyelv mind jobban tért foglalt, és divatba jött a „Szózat” s a „Himnusz” éneklése. A kormány tett ugyan némi engedményeket, így például megengedte, hogy a túlnyomó magyar vidékeken a gimnáziumokban magyarul taníthassanak, azonban még mindig megkövetelte, hogy az érettségi vizsgálaton a tanulók a német nyelvben való teljes jártasságukat igazolják. Általában majd engedékeny, majd erőszakos volt, mert az abszolutizmussal s az összbirodalmi eszmével egyszerre szakítani nem tudott.
Első lépés a birodalom újjáalakítása iránt volt a megerősített birodalmi tanács felállítása, a mi az 1860. márczius 5-én kelt császári pátenssel történt. E szerint a birodalmi tanács addigi tagjain kívül élethossziglan kinevezett s az országos képviseletek által hat évre küldött tagokból áll. Az országos képviseletek életbeléptetéséig a császár egyelőre harmincznyolcz tagot nevezett ki a különböző koronaországból, a többi között Magyarországból is. Utóbbiak között volt Szögyény László, továbbá Apponyi György gróf, Majláth György és Barkóczy János gróf. Vay Miklós báró, Eötvös József báró és Somsich Pál a kinevezést nem fogadták el; helyettök Széchen Antal gróf, Andrássy György gróf és Korizmics püspök hívattak meg. A pátens értelmében a birodalmi tanács elé tartoztak volna az állami költségvetés előirányzatának meghatározása, a zárszámadások megvizsgálása, az államadóssági bizottság előterjesztései, az általános törvényhozásra vonatkozó fontosabb javaslatok, végül az országos képviseletek fölterjesztései. Kezdeményező jogot a birodalmi tanács nem nyert. Utóbb a császár hatáskörét tágította, a mennyiben elrendelte, hogy az uj adók kivetése, vagy a létező adók fölemelése, valamint az uj kölcsönök kötése csak a tanács beleegyezésével történhetik. A birodalmi tanács 1860. május 31-én nyilt meg.
Hogy mily állást foglaltak el a magyarok ez uj intézménynyel szemben, kitünik abból, hogy maguk a meghivottak mindjárt kezdetben kijelentették, hogy nem érzik magukat hivatva arra, hogy a nemzet nevében szóljanak, s hogy megjelenésük nem sértheti hazájuk jogait, melyeknek visszaállítását minden alkalommál sürgették. A nemzet folyton elégedetlen maradt és elégedetlenségét nem szüntette meg sem Albrecht főherczegnek visszahívása – akinek a helyébe a magyar Benedek tábornokot nevezték ki helytartóul – sem a protestánsok ellen kibocsátott pátens felfüggesztése, sem a helytartóságok egyesítése, sem az ujabban elitélteknek adott amnesztia, sem a magyar nyelvnek a törvénykezés terén való behozatala.
Széchenyi István gróf öreg korában.
(Gasser szobra.)
Az elégületlenség és várakozás e napjaiban egyszerre rémhír futotta be az országot: Széchenyi István gróf öngyilkossá lett. (Ápr. 18.) A nagy férfiú ujabb forradalomtól féltette nemzetét, kétségbeesett a haza sorsán s ez adta kezébe a fegyvert. Valóban ujabb forradalom kitörése előtt állott a nemzet. Az összeütközések a hatalom embereivel napirenden voltak, főleg az ország fővárosában, a hol márczius 15-ének első megünneplése alkalmával a katonaság a vértanúk sirját megkoszoruzó egyetemi tanulók közé lőtt s ez alkalommal egyiköket: Forinyákot halálosan megsebesíté.
A császárnak be kellett látnia, hogy a birodalmi tanácscsal való kisérlet nem elégséges arra, hogy a kedélyeket lecsillapítsa s hogy a birodalom bajait orvosolja. Azért a tanácsot feloszlatta s a magyar konzervativekkel, főleg Dessewffy Emillel és Széchen Antallal folytatott tanácskozások után október 20-án ujabb pátenst adott ki, a melyben uj alkotmánynak rakta le alapját. Egyrészt eleget akart tenni a különböző országok és tartományok történeti jogtudatának és különféleségének, másrészt annak a kivánságnak, hogy oszthatatlan és elválaszthatatlan kapcsolatban maradjanak. Az adott alkotmány értelmében a törvényhozás jogát a fejedelem ezentul a törvényesen egybegyült országgyülések, illetőleg a birodalmi tanács közreműködésével fogja gyakorolni, mely utóbbiba az országgyülések meghatározott számú tagot küldenek. Minden egyes ország a maga ügyeit saját országgyülésén intézi, a közös ügyeket pedig, a milyenek: a pénz-, a hitel-, a vám, a kereskedési-, közlekedési-, adó- és hadügy, a birodalmi tanácsban fogják elintézni. Utóbbiak élére Goluchovszky, majd Schmerling „államminiszter”-t állította a császár.
Vay Miklós báró.
(Marastoni 1861-iki kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében,)
Ugyanakkor Benedek tábornokot Magyarország politikai igazgatásának vezetésétől s az országos hadparancsnokságtól felmentvén, visszaállítá Magyarországnak 1848 előtt létezett kormányát, t. i. a magyar és erdélyi királyi udvari kanczelláriákat, a helytartó-tanácsot, a felső biróságokat s a megyei közigazgatást. Magyar kanczellárrá Vay Miklós bárót nevezte ki, a kit egyuttal utasított, hogy az országgyűlés összehívásának ideje iránt javaslatot tegyen, minthogy szándéka Magyarország államjogi viszonyainak végleges rendezését mielőbb a törvények értelmében hitlevél kibocsátásával és koronázással megpecsételni. Az országgyűlés azonban csak azokra a tárgyakra szorítkozhatik, a melyek nem tartoznak a birodalmi tanács elé. Összehivására és előállításának módjára nézve az 1608-iki III. törvényczikk, továbbá a későbbi törvények által egyes testületeknek engedett követküldési jog szolgál alapul. Kijelenti azonban a császár, hogy a nemesi kiváltságok megszüntetése s a jogegyenlőség életbeléptetése után a magyarországi alattvalóknak az előtt nem választó képességű osztályai is részt vehessenek a választásokon. Az országgyűlés végleges szervezése iránt a közelebbi országgyűlés fog intézkedni. Előkészítése tárgyában a prímás elnöklete alatt az ország kiváló férfiai Esztergomban értekezletet fognak tartani. A tanácskozmány tagjai iránt a kanczellár a prímással egyetértőleg tegyen javaslatokat.
Egyidejüleg a császár Sokcsevics bárót, a horvát bánt utasította, hogy tegyen javaslatokat a horvát- tótországi országgyűlés szerkezetéről, mely gyűlésnek mielőbb össze kell ülnie és nyilatkoznia a Magyarországgal való viszonyt illető kérdésben, hogy az a magyar országgyűléssel egyetértően rendeztessék. Az erdélyi országgyülés szervezéséről az erdélyi kanczellár: Nádasdy Ferencz gróf elnöklete alatt összehivandó tanácskozmány fog javaslatot tenni. A Szerb Vajdaság s a Temesi Bánság visszakebelezése, valamint a szerbek igényei iránt a tartomány előkelőiből összehivott értekezlet tesz jelentést, mely értekezletet Mennsdorf-Pouillet altábornagy, valamint a kiküldött császári biztos fogja összehivni.
Az októberi diploma sem tette meg a várt hatást. Pest városának loyális tanácsa a haza viszonyainak ily szerencsés (?) megoldásáért a város minden templomában ugyan hálaadó istentiszteletet tartott, azt megelőzőleg pedig általános kivilágítást határozott el. De a nemzet többsége nem így gondolkodott. Deák Ferencz, a kiben a nemzet vezérét látta, kezdetben tartózkodóan viselte magát. Nem akart felszólalni, nehogy a dolgok fejlődését már kezdetben megzavarja. Barátja Kemény Zsigmond, a »Pesti Napló« szerkesztője azonban úgy érezte, hogy a tartózkodás nincs helyén, hogy a vélemények zürzavarában határozott nyilatkozatra van szükség s azért lapjában kitüzte az 1848-iki törvényeknek, a jogfolytonosságnak zászlaját, a mely köré rövid időn az egész nemzet sereglett. Ugyanazt tette a kiválóbb hazafiak szövetsége névtelenül és kelet nélkül kibocsátott »Tájékozás«-ában, a melyben reményét fejezi ki, hogy hazánk integritása, alkotmányos élete és önállósága helyre fog állani, hogyha a hon fiai higgadtan és tántoríthatatlanul teljesítik köteleségüket. Tanácsolja, hogy óvakodjanak minden megfontolatlan lépéstől, hogy minden alkalommal követelni kell az 1848-iki törvények értelmében alkotmányos jogainkat, az ország integritásának helyreállítását, az erdélyi »Unió« fentartását, továbbá jogegyenlőséget minden osztály és nemzetiség számára. Ajánlja végül, hogy a kinevezett hivatalokba ne menjenek bele a hazafiak, de foglalják el a megyéket s a választott megyei hivatalokat, hogy így a végrehajtó hatalom kezükben legyen, s hogy a megyei gyűléseken s majdan az országgyűlésen is nyiltan kifejezést adhassanak a haza igényeinek. Addig pedig, míg a haza törvényes jogai életbe nem lépnek, passziv ellenállást tanusítsanak. Az ujra helyreállított vármegyék azonban egészen ellenzéki állást foglaltak el. Megtagadták a törvénytelen adót s az ujonczok kiállítását, érvényen kivül helyezték a Bach-rendszer alatt hozott törvényeket és rendeleteket, sőt ezeket sok helyen meg is égették. A megyei bizottságokat, a mennyire lehetett, az 1848-iki tagokból állították össze. Uj tagokul Kossuthot s az emigráczió más tagjait választották meg.
Mindez természetesen Bécsben visszatetszést keltett. Ennek kifolyása volt az 1860. január 16-án kelt császári leirat, a mely a birodalom határain kívül tartózkodó „hűtlen és felségsértő egyének”-nek bizottsági tagokul való megválasztását semmisnek és érvénytelennek nyilvánitja. Az adóbehajtás megakadályozására irányuló mindennemű kisérlet vagy határozat felelősség terhe alatt mellőzendő, szintúgy az ideiglenesen fentartott törvénykezési intézkedések megszüntetésére vagy megakadályozására irányzott határozatok. Végül szigorúan tiltja a leirat az 1848-iki törvények életbeléptetése végett tett kisérleteket, miután e törvények iránt a legközelebb összehivandó országgyűlés fog intézkedni. A leirat a megyei gyűlések betiltásával, a bizottságok feloszlatásával fenyegetődzött az esetre, hogyha a megyék részéről ellenszegülés történnék. Mindez azonban nem riasztotta vissza a megyéket attól, hogy sérelmeiket el ne sorolják s hogy ne követeljék az 1848-iki törvények teljes helyreállítását.
E közben megtartották Esztergomban a prímás elnöklete alatt az értekezletet, a mely egyhangulag az 1848-iki választási törvényt fogadta el alapúl a legközelebb összehivandó országgyülésre. Ez kedvező hatással volt a nemzetre, szintúgy a Szerb Vajdaság s a Temesi Bánság, valamint a Muraköz visszacsatolása. Az év utolsó napjain a császár Deák Ferenczet és Eötvös József bárót Bécsbe kérette, hogy velök az országgyülés tárgyában értelezzék.
A rövid fél óra alatt, a melyet Deák Ferencz a császárnál töltött, alkalma volt meggyőződni a fejedelem politikai belátásáról és jószívüségéről. A nagy hazafi is mély benyomást tett a császárra. „Ez azután a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésü ember!” – mondá róla Vay Miklós bárónak. „És milyen a logikája! Csakhogy sokat tart kivihetőnek, a mi alig leküzdhető akadályokba ütközik.” Valójában azonban Deák Ferencz nagyon érezte a helyzet nehézségét, sőt úgy vélekedett, hogy a fenforgó kérdéseket, szemben a Velencze miatt fenyegető háborúval, szemben az országban uralkodó izgatottsággal, a túlfeszített reményekkel s a birodalom zilált állapotával szinte lehetetlen megoldani. „Nem egyes ember, nem politikai párt, csak az isteni hatalom mindenhatósága képes ezekből bennünket kisegíteni” – irja e napokban sógorához. „Kábul a fejem, elszorul a mellem, ha szembe nézek a lehetőségek azon kháoszával, mi előttünk áll és miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát. Engedni a kiegyenlítés kedvéért, ép oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.”
Bécsben egyelőre kivihetőnek tartották a birodalom számára kiadott alkotmányt. 1861. február 26-án császári pátens jelent meg, a mely megállapította a birodalmi gyűlés szervezetét. E szerint a birodalmi tanács az urak házából s a képviselők házából áll. Az utóbbi tagjainak számát a pátens 343-ban állapította meg. Ezek közül Magyarország nyolczvanötöt, Horvát- és Tótország kilenczet, Erdély huszonhatot választ, egyuttal a magyar kanczelláriát utasította a császár, hogy a magyar országgyűlést követek küldésére szólítsa fel.
Az országgyűlést Ő Felsége 1861. február 14-én hívta egybe és pedig április 2-ra Budára. Tárgyául a koronázást, a hitlevél kiadását, a nádorválasztást, végül „az. ország boldogságának nevelésére s a közjó gyarapítására kivánt többféle nagy fontosságú törvényes intézkedést” tűzte ki. A választás alapjául az esztergomi értekezlet határozatának értelmében az 1848: V. törvényczikket jelölte meg.
Mindjárt kezdetben viszályt okozott az, hogy az országgyülést Budára hívta össze Ő Felsége és nem Pestre, mint az 1848-iki törvények rendelik. A viszályt így egyenlítették ki, hogy a megnyitás Budán, a királyi várban történt ugyan, de az üléseket Pesten a nemzeti múzeumban, illetőleg a Loyd-épületben folytatták.
Deák Ferencz arczképe és aláírása.
(Az arczkép Marastoni 1861-iki kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Minthogy Ő Felsége akadályozva volt a személyes megjelenésben, Apponyi György gróf országbíró volt megbízva az országgyülés megnyitásával. Megnyitó beszédében Apponyi Ő Felsége üdvözletének s azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy „nincs előitélet, nincs félreértés és nincs akadály, melyet őszinteség, férfias és kölcsönös jóakarat legyőzni képes ne volna.” Ő Felsége reményeit az országgyülés megtartásába helyezi. „A hű és lovagias nemzet” rendeinek és képviselőinek közreműködésétől várja aggályainak megszüntetését, a bonyolult viszonyoknak kiegyenlítését s a létező nehézségek megoldását. A közelebb lefolyt viszontagságos idők emlékei Ő Felsége atyai keblén is fájdalmas sebet ejtettek. „Az egyetértést, bizodalmat, őszinte kibékülést egyedül a kölcsönös jogtisztelet s az érdekek viszonyos méltánylása létesíthetik. Csak ezek hozhatják meg a fájdalmakra az enyhületet és tehetik le alapját a jobb és megnyugtatóbb jövőnek.” Az országgyűlés legközelebbi teendőinek megemlítése után Apponyi az októberi diplomának méltatására tért át, melynek Magyarországra nézve az a czélja – ugymond – hogy az alkotmány jótéteményét visszaállítsa, a többi tartományokra nézve pedig, hogy ezeket hasonló jogokban részesítse; végül az egész birodalomra nézve az a czélja, hogy a közös ügyekre és érdekekre az alkotmányos közremunkálkodást lehetővé tegye. Ő Felsége az erre vonatkozó ügyeknek tárgyalására s azon módoknak megvitatására szólítja fel az országgyűlést, a mely szerint „a birodalom megváltozott belhelyzetének következtében, azok végleges rendezése a magyar alkotmányos állapotokkal összhangba hozható, remélvén, hogy szem előtt tartják az ősök példáját, a kik hazájok alkotmányát az idők és viszonyok szükségével megegyeztetni tudták.” A közös érdekek tekintetéből történt, hogy Magyarország akotmányát csak részben állította helyre a fejedelem.
Apponyi György gróf.
(Marastoni 1863-iki kőrájzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Az országgyűlés Ghiczy Kálmán elnöklete alatt megalakulván, mindenek előtt a trónbeszéd tárgyában tanácskozott. A követek két pártra oszlottak. Legtöbben nem is akartak érdemleges tárgyalásba bocsátkozni. Egyszerűen az országgyűlés határozatával akartak kifejezést adni a nemzet sérelmeinek és kívánságának. A pártnak a számkivetésből visszatért Teleki László gróf volt a vezére. A másik, számra nézve kisebb párt kész volt védeni a nemzet jogait, de egyúttal hajlandó volt méltányos alkura is, a mennyiben az a nemzet jogainak sérelme nélkül lehetséges. E pártnak vezére volt Deák Ferencz.
Május 8-án kellett volna megkezdeni az országgyűlés teendői iránt való tanácskozást, ámde Teleki László grófnak előtte való éjjel történt öngyilkossága miatt az ülések folytatását május 13-ára halasztották.
Teleki László gróf az emigráczió egyik legkiválóbb tagja volt. 1860. deczember havában a szász rendőrség Drezdában elfogta és kiadta az osztrák kormánynak. Bécsben a fejedelem elé vezettetvén, ez nagylelküen megbocsátott neki. Visszaadta szabadságát azon feltétellel, hogy egyelőre tartózkodni fog minden politikai tevékenységtől. Azonban, minthogy mint főnemest meghivták az országgyűlésre, ő a föltétel alól felmentve hitte magát és mandátumot vállalt. Az emigransok, maga Kossuth is gyanusították, elfogatását kicsinált dolognak hirdetvén, a konzervativek pedig szószegést és illoyalitást vetettek szemére. A lovagias és becsületére érzékeny férfiú nem tudta eltürni a hamis helyzetet, melybe őt a körülmények sodorták, s ezért véget vetett életének.
Teleki László gróf.
(Rohn 1861-iki kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A május 13-án tartott ülésen Deák Ferencz emelt szót. Megható szavakkal emlékezett meg a nemzet szenvedéseiről, majd az országgyűlés feladatának fontosságáról és nehézségeiről szólt. Máskor is voltak esetek – mondá – midőn fontos közjogi kérdésekre nézve a fejedelem s a nemzet nem értettek egyet. De minthogy mind a ketten egy alapon állottak: a közösen elismert magyar alkotmány alapján, a kiegyenlítés nem volt nehéz. Most azonban nem állunk közösen elismert alapon. „Nem egyes közjogi kérdések, nem a törvények értelme, hanem alkotmányunk lényege és alaptörvényeink érvénye vonatik kétségbe. Alkotmányt akarnak nekünk adni, de nem azt, amit elvettek tőlünk, hanem egy másikat, ujat, darabját a közös alkotmánynak, melyet az egész birodalom számára készítettek. Nekünk azonban adott alkotmány nem kell. Mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, melyet kölcsönös szerződések állapítottak meg, és mely a nemzet életéből fejlődött ki, azt az alkotmányt, a melynek alapelveit századok szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak, és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő.” Ily körülmények között mindenek előtt szilárdságra és óvatosságra van szükség. Tanácskozni, határozni akar az országgyűlés első ünnepélyes felszólalásának alakja és tartalma felett. Három kérdés áll előtte: mit mondjon? kinek mondja? és minő alakban? A mi az első kérdést illeti, Deák feliratot javasolt, amelyben elpanaszolva a nemzet szenvedéseit és sérelmeit: az ország alkotmányos önállóságának, függetlenségének megtámadását az október 20-án kiadott diplóma által, a mely diplóma a nemzet kezéből kiveszi a legfontosabb jogokat s azokat idegen hatalomra: a birodalmi tanácsra ruházza; a mely közigazgatás tekintétében is idegen kormánytól teszi függővé hazánkat, ellenére törvényeinknek s ellenére a pragmatica sanctionak, mely világosan biztosítja Magyarország önállóságát és függetlenségét, s a melyet mint kétoldalú szerződést egyoldalúlag megszegni nem lehet. Felpanaszolja továbbá az ország politikai integritásának megsértését, a menynyiben sem Erdély, sem Horvát- és Tótország, sem Fiume s a Tenger-mellék az országgyűlésen képviselve nincsen, mert az országgyűlésre meg nem hívattak. Kifakad legfontosabb alaptörvényeinknek, különösen az 1848-iki törvényeknek hatályon kivül helyezése ellen. Nincs felelős miniszteriumunk, a sajtó-törvényt felfüggesztették, az adót önkényesen vetik ki, sőt uj adókat is hoztak be s azokat fegyveres erővel hajtják be még most is, mintha végkép elenyésztetni akarnák hitünket az abszolut rendszernek igért megszüntetése iránt, mintha lehetetlenné akarnák tenni, hogy a remény és bizalom ujra feléledhessen bennünk. Kikel V. Ferdinánd 1848-ban történt lemondásának törvénytelen módja ellen. Felhozza a hazafiaknak politikai vád következtében történt számkiűzését és fogságát, és mindezek után kijelenti, hogy minthogy a magyar király csak koronázás után lesz törvényes királylyá, a koronázásnak pedig törvény-szabta föltételei vannak, a melyeknek előleges teljesítése mulhatatlanúl szükséges: föltételül kijelöli alkotmányos önállóságunk sértetlen fentartását, az ország területi és politikai integritását, az országgyűlés kiegészítését, alaptörvényeink visszaállítását, a parlamentáris kormány s a felelős miniszterium ujból való életbe léptetését s az abszolut rendszer minden még fennálló következményeinek megszüntetését. Áttérve arra a kérdésre, hogy mindezeket kinek mondja el az országgyűlés, Deák Ferencz a II. Mátyás, III. Károly, II. Lipót és I. Ferencz alatt történt példákra hivatkozva, azt indítványozta, hogy a javaslatot felirat alakjában intézzék Ő Felségéhez, a ki a fejedelmi hatalmat tényleg gyakorolja, a ki az országgyűlést összehívta, a ki az alkotmányt felfüggesztette és ismét visszaállíthatja. Mert ha szóba sem állunk vele, a nemzet nem fog kivergődhetni abnormis helyzetéből.
Deák Ferencz javaslatát általános helyesléssel fogadta az országgyűlés, csak egy és más tekintetben kivánta annak kiegészítését. De a feliratra vonatkozó indítványa ellen felszólalt Tisza Kálmán, Teleki halála után a határozati párt vezére és kifejtvén azt, hogy mivel még a fejedelem nem törvényes, nem lehet hozzá feliratot küldeni; annál kevésbbé, mert az országgyűlés nincs kiegészítve, nincsenek törvényes közegeink, melyek által a feliratot fel lehetne küldeni, s végül, mert ez mint alázatos folyamodás mintegy elismerése volna a fejedelemnek, s a nemzetet úgy tüntetné fel, mint meghódítottat, midőn kér, holott követelni van joga.
Felirat helyett tehát határozatot kivánt, mely kifejezése volna a nemzet egyhangú akaratának. Három hétig tartó küzdelem után végre a felirati párt győzött, de mindössze csak három szavazattal. (155: 152.) A részletes tárgyalás során lényegesen megváltoztatták Deák eredeti szerkezetét. Igy például megszólításul „Felséges Császár és Király” helyett ezt fogadták el: „Felséges Úr!” A trónváltozás kérdésében pedig Deák ellenében, a ki javaslatában azt kivánta, hogy a lemondás formahiányát tegyék jóvá akképen, hogy Ő Felsége utólag V. Ferdinánd királytól és Ferencz Károly főherczegtől Magyarországhoz intézendő okiratot eszközöljön ki, a melyben kijelentik, hogy a trónról, illetőleg a trónhoz való jogról már 1848-ban mondtak le, azt a módosítást fogadta el az országgyülés, hogy teljes kiegészítése s az 1848: III: törvényczikk által kijelölt közegek helyreállítása előtt a lemondásról szóló okiratok birálatába nem bocsátkozhatik s a trónváltozás kérdésében nem nyilatkozhatik.
A feliratot, a melyet a ház elnökei vittek fel Bécsbe, a fejedelem nem fogadta el, hanem dorgáló leiratot intézvén az országgyüléshez, a feliratot mint a királyi jogot sértőt visszautasította s az országgyülést felszólítá, hogy az 1790-ben követett eljárásnak megfelelően a feliratot elfogadható alakban terjeszsze fel. Eredeti szövegében küldötték tehát fel, de Bécsben Magyarország függetlenségéről s az 1848-iki törvények visszaállításáról hallani sem akartak. Hasztalan szólalt fel Vay kanczellár és Széchen gróf a magyarok jogos kivánalmai érdekében. Tanácsukra nem hallgattak, hanem őket lemondásra kényszerítvén, helyettök Forgách Antalt kanczellárrá és Eszterházy Móricz grófot tárcza nélküli miniszterré nevezték ki. Julius 21-én küldte le válaszát a fejedelem, a melyben czáfolgatja, hogy Magyarország s az örökös tartományok között pusztán personalis unió léteznék, s erre vonatkozólag régi törvényeinkre hivatkozik. A személyes unió életbeléptetését az 1848-iki törvényekkel akarták megkisérleni, a mi veszedelmes rázkódtatásokat idézett elő. Ép azért kijelenti a császár, hogy e törvények ama czikkelyei, a melyek az összbirodalom érdekeivel, különösen pedig az 1860. október 20-án kibocsátott diplomával s az 1861 február 26-án kelt pátenssel ellentétben állanak, mint eddig, úgy ezután sem fogja elismerni s erre magát személyesen kötelezve nem tartja. Felszólítja ennélfogva az országgyűlést, hogy az 1848-iki törvényeket a pragmatica sanctio értelmében s a közbirodalom érdekeinek megfelelőleg vizsgálja át és módosítsa, mert addig a hitlevél tárgyalásáról nem lehet szó. Felszólítja továbbá, hogy a februári pátens értelmében a birodalmi tanácsba követeket küldjön, annál is inkább, mivel ott a Magyaroszágot érdeklő közügyeket legközelebb tárgyalni és elintézni fogják. A mi Erdélynek Magyarországgal való unióját illeti, erre nézve kijelenti, hogy az soha teljes törvény-erőre nem lépett s általában mindaddig kivihetetlen fog maradni, míg Erdélynek nem-magyar nemzetiségei az unió által érdekeiket veszélyeztetve látják. A horvát kérdést is csak kölcsönös értekezés útján lehet előkészíteni a horvát- és tótországi tartománygyűléssel. E végből az országgyűlés vitassa meg: mi módon lehetne Horvát- és Tótország független belkormányzatának fentartása mellett oly föltételek iránt megállapodni, melyek mellett az említett országok a birodalomhoz való általános viszony sértetlenül hagyásával, készek lennének a Magyarországgal való egyesülésre.
Az országgyűlés készítsen továbbá törvényjavaslatot, amely Magyarország nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait határozottan és világosan formulázva tartalmazza. A szerbeket illetőleg a legutóbb tartott nemzeti gyülekezetökben kifejezett kivánságaik alapján fog intézkedni Ő Felsége, és előterjesztéseit további tárgyalás és végrehajtás végett az országgyűlés elé fogja juttatni. Az V. Ferdinánd király lemondására vonatkozó okmányokra tett kifogását az országgyűlésnek visszautasítja, kijelentvén, hogy uj okmány kiállításának szüksége nem forog fenn. A kivételes biróságok által hozott itéletek következményeinek megszüntetése iránt az országgyűlésnek ez iránt előterjesztendő kérelmét koronázása alkalmával fogja méltányolni.
A leiratra Deák Ferencz ujabb feliratot indítványozott, a melyben annak egyes tételeit részletesen megczáfolja. Kimutatja, mily éles ellentét van a fejedelem s a nemzet felfogása között a pragmatica sanctio s egyéb alaptörvényeinket illetőleg, és ujból ünnepélyesen kijelenti, hogy a nemzet a pragmatica sanctio s annak minden föltételeihez szorosan ragaszkodik. Szorosan ragaszkodik tehát az ország alkotmányos önállóságához, s ép azért az október 20-án kiadott diplómát s a február 26-án kiadott pátenst Magyarországra nézve kötelezőnek el nem ismerheti. Tiltakozik az ellen, hogy a birodalmi tanács Magyarország felett bármi hatalmat gyakoroljon. A követek odaküldését megtagadja, a netalán történő választásokat alkotmánysértésnek tekinti s el nem ismeri. Továbbra is ragaszkodik az 1848-iki törvényekhez s az országgyűlés kiegészítése iránt tett korábbi kívánságához. Végül kijelenti, hogy az ország jelen kormányát, különösen a nem-alkotmányos tisztviselők önkényes eljárását törvény-ellenesnek, a törvénytelenül kivetett adókat és azoknak fegyveres erővel való behajtását pedig alkotmány-ellenesnek kell tekintenie. „Fájdalommal látjuk – e szavakkal végződik a magyar politikai irodalom eme remekműve – hogy Felséged a legmagasabb királyi leirat által minden kölcsönös értekezletet lehetetlenné tett s azoknak fonalát végkép megszakasztotta. A legmagasabb királyi leirat nem áll a magyar alkotmány alapján, hanem az abszolut hatalommal kiadott s alkotmányunk lényegével ellenkező császári diplómát és pátenst tűzte ki főtörvényül; minket pedig a hon iránti kötelesség és képviselői állásunk s önmeggyőződésünk szorosan a magyar alkotmányhoz kötnek, mi csak annak alapján tanácskozhatunk. E két egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező irány óhajtott egyesülésre nem vezethet. Nekünk az irányt legszentebb kötelességünk tűzte ki, s azt elhagynunk nem szabad. Mély sajnálattal mondjuk ki tehát, hogy a legmagasabb királyi leirat folytán kénytelenek vagyunk mi is az országgyűlési értekezések fonalát megszakasztottnak tekinteni. Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.”
Deák érvelésével szemben még a határozati pártnak sem volt kifogása. E párt vezére: Tisza Kálmán kijelenté, hogy a felirati javaslatban kifejtett elvek és nézetek mindnyájuk elvei és nézetei, s hogy abban „erős meggyőződését, legszentebb elveit egészen lelkének titkos sejtelméig” kifejezve találja. Az országgyűlés tehát Bernáth Zsigmond indítványára, a ki korábban a határozat mellett szavazott, augusztus 8-án egyhangúlag és nagy lelkesedéssel elfogadta Deák Ferencz felirati javaslatát. Ugyanazt tette a főrendiház is, augusztus 10-én tartott ülésében.
Az ujabb feliratot Ő Felsége a ház elnökeitől átvevén, kijelentette, hogy válaszát rövid idő mulva az országgyűléssel tudatni fogja. Mivel pedig híre járt, hogy az országgyűlést fel fogják oszlatni, ez Deák Ferencz indítványára előre is óvást emelt, minthogy az 1848: IV. törvényczikk értelmében mindaddig nem lehet az országgyűlést feloszlatni, míg a miniszterium a mult évi számadásokat, s a következő évi költségvetést elő nem terjeszti s az országgyűlés azok iránt határozatot nem hoz. Azt is rendeli az említett törvényczikk, hogy az országgyűlés feloszlása után három hónap alatt ujabb országgyűlést kell összehívni. Ha ez nem történnék meg, ujabb törvénysértés követtetnék el. Az országgyűlés tehát előre is ily eljárást alkotmány-ellenesnek kénytelen kijelenteni. Az erőhatalomnak tettleg ellene nem szegülhet, de azok ellen, a mik ekkép történnek, ünnepélyesen óvást tesz és kijelenti, hogy az ország törvényeihez, s így az 1848-ban szentesített törvényekhez is szorosan ragaszkodva, a hatalomnak minden oly lépését, a mely azokkal ellenkezik, alkotmány-ellenesnek fogja tekinteni. „Nekünk egyetlen fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága – mondá Deák, midőn az óvásra vonatkozó indítványát megtette – és erre támaszkodva kell a hatalomnak fegyverével szembeszállni. Régi állítás s a történelem tanusága szerint aligha csalt valaha az, hogy az igazság végre győzni fog és nekünk abba kell minden reményünket helyeznünk.” Tanácsolja, tehát, hogy a törvény terét semmi esetre el ne hagyja a nemzet. „Mert a törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosabb eseményeket is, ahhoz ragaszkodva, be lehet várni és épen ez fogja előidézni azt, a mi a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, a méltóságot pedig a törvényesség adja meg és semmi más.”
Schmerling.
(Schertle kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az óvást mindkét ház egyhangúlag fogadta el. Ez történt augusztus 21-én. Ugyanazon a napon a képviselőház Tisza Kálmán indítványára határozatot hozott a nemzetiségek igényeinek lehető kielégítéséről, a zsidók emanczipacziójáról s az úrbérrel rokon birtokviszonyok megváltásáról.
Augusztus 22-én feloszlatták az országgyűlést, egyikét a legnevezetesebbnek, a melyet valaha tartottak. Működésének eredményét nem képezi egyetlen egy törvény sem, csupán a törvénykezés javítását tárgyazó javaslatot, melyet az országbirói értekezlet terjesztett elő, fogadta el ideiglenesen. „De – mint egyik érdemes történetirónk megjegyzi – a két felirat, a melyet örökül hagyott ránk, szentesítés nélkül is élő törvényül szolgált. Ingatlan támaszt nyujtott, lankadatlan erőt kölcsönzött várakozásában a nemzetnek.”
Most ismét a régi állapotok következtek be. A megyei gyűléseket felfüggesztették azon ürügy alatt, hogy kicsapongásaikkal s a felsőbb intézkedések iránt mutatott lázadással határos ellenszegüléssel a közcsendet és rendet veszélyeztetik. A helytartó tanács hatáskörét megszorították. A közigazgatás élére Pálffy Móricz gróf altábornagy állíttatott, mint az ország teljes hatalmú kormányzója. A vagyon- és személybiztonság ellen intézett vétségekre katonai biróságokat állítottak fel, az adókat erőszakkal hajtották be, stb.
Mindezzel Schmerlingnek az volt a czélja, hogy megtörje a nemzet ellenállását. Remélte ugyanis, hogy a nemzet utoljára megunja a zaklatásokat, és maga könyörög az októberi és februári engedmények megadásáért. De a nemzet nem engedett. A megyei tisztviselők tömegesen mondtak le hivatalaikról, mert nem akartak a törvénytelen kormány eszközei gyanánt szolgálni. Helyöket ismét a régi cseh és német hivatalnokok foglalták el.
Látván, hogy Magyarországon czélt nem ér, Schmerling Erdélyt és Horvátországot akarta megnyerni. A horvátok azonban sem a Magyarországgal, sem az Ausztriával való közösségről nem akartak tudni. Visszautasították az októberi diplomát s a februári pátenst, és nem küldöttek követeket a birodalmi tanácsba. Erdélyben azonban Schmerling elérte, amit akart. Az 1863-ban Szebenben tartott tartományi gyűlés a magyar és székely követek tiltakozása ellenére elfogadta a fejedelemtől kinált alkotmányt és megválasztotta a birodalmi tanácsba küldendő követeket.
Schmerling erre a birodalmi tanácsot teljesnek nyilvánította, eléje terjesztette Magyarország költségvetését s azt meg is szavaztatta. Minthogy pedig Forgách Antal kanczellár akadékoskodni merészelt, elbocsátották, és helyébe Zichy Hermann grófot nevezték ki kanczellárnak. Lemondásra kényszerítették Apponyi gróf országbirót is, aki nem volt hajlandó eltűrni a bécsi miniszteriumnak Magyarország igazságügyébe való beavatkozását. Zichy Schmerlingnek készséges eszköze volt, a kinek segítségével remélte, hogy a magyarokat megpuhítani sikerül. „Mi várhatunk” – felelé a kibékülést sürgetőknek. Ámde a német ügyeknek Ausztriára való kedvezőtlen fordulata csakhamar aláásta Schmerling tekintélyét, politikáját a birodalmi tanácsban is megtámadták, a hol mind többen emeltek szót mellettünk.
