7. II. István. (1116–1131.) – II. vagy Vak Béla (1131–1141.)
7. II. István. (1116–1131.) – II. vagy Vak Béla (1131–1141.)
Háború Velenczével Dalmáczia miatt. Falier Ordelefo doge több tengerparti várost elfoglal. Viszály a csehekkel. Ujabb háború Velenczével. Dalmáczia a velenczeiek birtokába kerül. Ausztria pusztítása. Babenbergi Lipót őrgróf II. Borzivoj cseh herczeggel Sopron-megyét dulja. István oroszországi hadjárata. Ladomér ostroma. A magyar urak engedetlensége. István hazatér. Dalmáczia nagy részének visszafoglalása és ujabb elvesztése. Háború Komnen János császárral. Álmos herczeg halála. Komnen János megtámadja Magyarországot. A Krassó melletti csata. István király beveszi Boroncsot és visszafoglalja a Szerémséget. János császár ujabb hadat indít Magyarország ellen, majd békére lép. István betegsége. Iván és Bars ispánok összeütközése. István Béla herczeget udvarába hívja és Ilonával, Uros rácz nagyzsupán leányával összeházasítja. István halála. Borisz herczeg, Kálmán király törvénytelen fia. Betör az országba. Párthíveit felkonczolják. Az aradi gyűlés. Béla a lengyeleket kiűzi. Szobjeszláv Sziléziát pusztítja. Béla király megnyeri Lothar német császárt. Jaropolk kievi nagyfejedelemnek sereget küld. Hatalmát kiterjeszti Boszniára és Rámára. Béla kegyeletes és vallásos cselekedetei. Családi viszonyai; halála.
II. vagy Ifju István tizenöt éves korában került a trónra.
Mindjárt uralkodása elején háborúba keveredett a velenczei köztársasággal, melynek herczege Falier Ordelafo még Kálmán uralkodásának utolsó évében, 1115 nyarán indult volt ki nagy hajóhaddal, hogy a dalmát városokat visszafoglalja. Közeledésének hirére Arbe szigete mindjárt kijelenté készségét a meghódolásra, ha Velencze megtartja jogaiban és szabadságában. Miután a doge s a kiséretében volt nemesek erre megesküdtek, Zára városát, majd Bielográdot foglalták el a velenczeiek. Zára várát vitéz őrsége, Spalatót a hű Menasses érsek ezúttal még megtartá a magyar királynak. A doge a meghódolt városoktól kezeseket vett, Bielográdot megerősíté, s miután ujra felvette a dalmát-horvát herczegi czimet, haza vitorlázott.
A magyar urak, a kik István kiskorúsága idején az ország ügyeit vitték, nem voltak hajlandók egykönnyen lemondani Kálmán király szerzeményéről. De mielőtt a dalmát városok visszafoglalására indultak volna, Csehországgal akartak tisztába jönni. E végből I. Vladiszláv herczeget találkozóra kérték István királylyal, hogy vele a régi szövetséget megujíthassák. A kitűzött napra mindkét fél megjelent a határfolyónál, az Olsavánál, még pedig nagy számú fegyveres kísérettel. Vladiszláv herczeg békés üzenetére azonban a magyar urak oly fenhéjázóan feleltek, hogy nem ment el a találkozóra. Ez gyanút keltett a magyarokban, a melyet a csehek táborában tartózkodó Solt nevű magyar száműzött még inkább szított. István király tartván a csehek támadásától, a kíséretében volt besenyőket a magyar tábor védelmére az Olsava partjához küldé. A csehek közeledésöket látván, azt hitték, hogy őket meg akarják támadni: hirtelen fegyverre kapnak, átkelnek a folyón s a magyarokra rohannak. S míg a csehek s a besenyők dühösen harczolnak, más cseh-morva csapatok Vladiszláv öccsének, Szobjeszlávnak és Ottó morva herczegnek vezérlete alatt oldalba fogják a készületlenül táborozó magyarokat, s rettenetes öldöklést visznek véghez közöttök. A király is csak nehezen menekülhetett; tábora összes kincseivel a csehek martaléka lett. Ekképen a tervezett szövetség nem jöhetett létre; a csehek és magyarok nem mint barátok, hanem mint ellenségek váltak meg egymástól.
E közben Velenczével is megújult a háború. Sergius ispán hadával kikötött Arbe szigetén, hogy hűtlenségeért meglakoltassa. De az arbeiek velenczei gályáktól segitve, megtámadták a magyarok hajóit, s miután a visszamaradt őrséget legyőzték, a hajókat kirabolták és felgyujtották. Sergius serege ekképen az arbeiek kezébe esett, a kik azonban megelégedtek azzal, hogy a foglyokat békóban háromszor a templom körül vezették és azután haza bocsátották. Ugyanakkor a horvát bán Zára várának fölmentésére indult, a melyet Falier doge német és görög segélyhadakkal ostromolt. A szerencse most is a velenczeieknek kedvezett. A magyar sereget megverték, minek következtében a várőrség megadta magát. Sebenico, Trau és Spalato erre szintén meghódoltak a velenczeieknek, hasonlóképen a szigetek, úgy hogy egész Dalmáczia a velenczeiek kezébe került.
A magyarok nem hagyták annyiban a dolgot. 1117-ben újra megtámadják Zárát. A doge a szorongatott város segítségére siet, de ezuttal vereséget szenved, és elesik. Seregének maradványai a városba zárkóztak s azt megtartották. A doge halála után Velencze a herczeg fiát több előkelő nemessel a magyar táborba küldé, fegyverszünet kieszközlése végett. A fegyverszünet öt évre meg is köttetett oly föltétellel, hogy Dalmáczia Velencze kezén maradt.
A velenczei háborúkat mások váltották fel. István királyt szilaj, nyugtalan természete ujabb s ujabb viszályokba bonyolítá, a melyeknek az ország épen nem látta hasznát.
A német határon úgy szólván mindennapos volt a harcz. Egy izben maga István király csapott nagyobb sereggel Ausztriára s pusztítá a Lajta vidékét. Megtorlásul azután Babenbergi Lipót őrgróf II. Borzivoj cseh herczeggel Sopron-megyére tört, s azt dúlta.
1123-ban Oroszországban találjuk István királyt, hová a Vladimirtól elűzött Jaroszláv, II. Szvjátopolk fia hívta volt. Seregével Ladomér alá szállott s a várost azonnal ostrom alá vette. Az ostrom alatt történt, hogy Jaroszlávot, a mint a várost kémlelve körüljárta, két lengyel, kik a városból kiosontak volt, orozva megtámadta s halálosan megsebesítette. Szövetségese halálán felindulva, István tüstént rohamra akarta vezetni seregét. De a magyar urak felmondták az engedelmességet, s Kozma, Pázmán nemzetségének egyik sarja, kereken kijelenté, hogy ők nem harczolnak; ha a király meg akarja ostromolni a várost, ám tegye maga; ők haza mennek s más királyt választanak maguknak. A sereg a vezérek szaván indulva, szintén haza felé készült; s miután a többi szövetséges is elvonult a vár alól, István király kénytelen volt hazatérni.
Ugyancsak 1123-ban lejárván a fegyverszünet ideje, István király seregével a következő év nyarán Dalmáczia ellen indult. A dalmaták, a kiket a velenczeiek sulyos szolgálatokra kényszerítettek, most már készséggel fogadták a magyarokat. A városok egymásután megnyitották kapuikat, annál is inkább, mert II. István megújítá kiváltságaikat, a melyeket Kálmán király nekik adott volt. Velencze birtokában csak Zára s a szigetek maradtak. Azonban a magyarok nem sokáig örülhettek Dalmáczia birtokának, mert a velenczei hajóhad 1125 tavaszán megtámadta a városokat, s könnyű szerrel hódolatra kényszeríté. A magyarok egyelőre nem is tettek kisérletet Dalmáczia visszafoglalására.
1127-ben II. István a görög császárral bonyolódott háborúba. E háborúra okul az szolgált, hogy Komnen János császár, László király veje, a hozzá menekült Álmos herczeget nem akará István királynak kiszolgáltatni. A király erre betört a császár birodalmába, elfoglalta s lerombolta Belgrádot, azután Boroncsot, Nist meg Szardikét (Szófiát) vette be és egész Philippopoliszig nyomult elő. A császárt a hirtelen támadás készületlenül találta; Philippopolisz falai közé zárkózott tehát s várt, míg István seregével elvonult.
Röviddel utóbb a szerencsétlen Álmos meghalt, de halála nem vetett véget a háborúnak. 1128-ban János császár nagy sereggel Magyarország ellen indult, hogy bosszút álljon a mult évi támadásért. Hajói a Fekete-tengerről a Dunába eveztek, ő maga szárazföldi seregével szintén a folyóhoz sietett.
A magyar sereg, a melyet a beteg István király helyett egy Steffel nevű német vitéz vezetett, a király parancsából a Duna-vonalának védelmére szorítkozott. Míg János császár seregének egy részével a Haram-nál táborozó magyarok ellen készült, addig egy másik hadteste Baziás táján átkelt a Dunán s a magyarokat oldalba fogta.
A magyar sereg iszonyú vereséget szenvedett; sokan a Karassó vizében lelték halálukat, a mely tele volt az elesettek tetemeivel s szinte vérré vált. A császár nem aknázta ki a győzelmet, nem nyomult az ország belsejébe, hanem megelégedett azzal, hogy elfogalta Haram várát, majd megerősítvén Boroncsot, a Szerémség ellen fordult, s azt elfoglalta.
Komnen János császár érme.
István király felépülvén betegségéből, 1129-ben maga állott seregének élére, a melyhez cseh csapatok is csatlakoztak. E csapatokat Szobjeszláv, I. Vladiszláv utóda küldé István királynak, a kivel 1126-ban lépett volt szövetségre. A magyarok mindenek előtt Boroncsot támadták meg. Az őrség, élén Kurtikiosz vezérrel, vitézül védte a várat, de a magyarok bevették és felgyujtották, őrségét pedig részint levágták, részint foglyul ejtették.
János császár most Magyarország ellen vezeté seregét, fölépíté s megerősíté Boroncsot, de a Szerémséget, melyet a magyarok visszafoglaltak, nem támadta meg, mert az idő már télre vált, s a görög sereg a hideg s az élelem hiánya miatt nagyon megfogyatkozott.
II. István ismervén a görög sereg szorultságát, hirtelen átkelt most a Dunán, s a császárt megtámadni készült. De ez neszét vevén a dolognak, hadával ideje korán visszavonult. Végre mindkét fél beleunván a czéltalan háborúskodásba, Boroncs mellett a Duna egyik szigetén összejött, s miután sokáig vádaskodtak s mentegetőztek, békére léptek.
II. István ezüst pénze.
Előlapjának körirata balról jobb felé olvasva: † STEPHANVS REX; azaz: István király. Hátlapjának körirata: LADISLAVS R(ex); azaz: László király.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
A háborúból István súlyos betegen tért vissza. A magyar urak tartván halálától, nővérének, Zsófiának Saul nevű fiát szemelték ki utódjául. Iván és Bars ispánok azonban maguk vágytak a koronára, s e végből összeesküvést is szőttek István ellen, a kit kegyetlensége miatt sokan meggyűlöltek volt. De István nyomára jövén az összeeskövésnek, Ivánt lefejezteté, Bars ispánt pedig Görögországba számkiűzé.
A királyt e fondorlatok mélyen elkeseríték. Érezé, hogy napjai meg vannak számlálva, s fölötte fájlalá, hogy nincs, akire trónját hagyhatná.
Az urak látván a király aggodalmát, végre fölfedezték előtte, hogy Béla herczeg, akit mindenki halottnak hitt, még él a pécsváradi monostorban.
Az aradi gyűlés.
Geiger J. P. rajza.
István nagyon megörült a hír hallatára. Azonnal udvarába hozatta a világtalan ifjút, összeházasítá Uros rácz nagyzsupán férfias lelkű leányával, Iloná-val, s megéré még azt az örömet is, hogy az ifjú párnak fiúgyermeke született.
Halálos ágyán mintha megbánta volna ifjúkori vétkeit: barátruhát öltött magára, s úgy halt meg 1131 tavaszán.
Kálmán király első nejének, Buzillának halála után 1112-ben második házasságra lépett. Ezúttal orosz herczegnőt Monomakh Vladimir szuszdali fejedelem leányát, Eufémiá-t vette feleségül. E házasság azonban nem sokáig tartott, mert Kálmán király megbizonyosodván neje hűtlenségéről, őt haza küldte.
Nem sokára azután Eufemiának fia született, Borisz, a ki magát Kálmán fiának vallván, Béla uralkodásának elején mint trónkövetelő lépett föl.
Először a görög császár támogatását kereste. A császár szívesen fogadta, összeházasította egy rokonával, de segítséget nem adhatott neki.
II. vagy Vak Béla király pecsétje.
Középen, a király trónon ülve, fején liliomos koronával, jobbjában a kormánypálczával, baljában az ország almájával. A körirat: † BELA D(e)I GRA(tia) (Hvngar)IE D(almacie) CHOROVACIE REX; azaz: Béla, István kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország királya.
Eredetije Pannonhalmán.
(A „Turulban” megjelent autotypiáról. Tull Ödön rajza.)
A nagyravágyó ifjú ekkor Lengyelországba ment. III. Boleszló kész volt őt támogatni, annál inkább, mert a magyar urak közül is többen ösztökélték erre. 1132-ben tehát lengyel és orosz hadakkal Magyarországba tört.
Béla értesülvén a lengyel herczeg készülődéseiről, Ausztriába, sógorához Alberthez küldött segítségért, maga pedig seregével az ország határa felé vonult. A támadást úgy látszik Oroszország felől várta. Tapasztalván, hogy a magyarok közül sokan Boriszszal tartanak, s ennek még seregében is vannak titkos hivei, hogy tehát ezeknek a szándékát megtudja, maga köré gyüjté az ország nagyjait, s kérdést intézett hozzájuk: vajjon Boriszt Kálmán törvényes fiának tartják-e, vagy sem? s midőn némelyek e kérdésre kitérő választ adtak, a király elhatározta, hogy ez árulókat megöleti, nehogy a döntő pillanatban Boriszhoz pártoljanak.
A határozatot nyomban végre is hajtották; megrohanták az árulókat s közülök hatvannyolczat összevagdaltak. A kik a veszedelemből megmenekültek, azok Boriszhoz csatlakoztak.
Krónikáink szerint e határozat hozatalában és végrehajtásában Ilona királynénak volt legfőbb része. A szenvedélyes nő mindjárt azután, hogy Béla trónra került, elhatározta volna, hogy bosszút áll azokon, a kik mint Kálmán tanácsosai, férje vakságának okozói valának. A királylyal országgyűlést hirdetett tehát Aradra, a hol kis fiaival maga is jelen volt. A gyűlést ő nyitotta meg egy szenvedélyes beszéddel: „Hiveim, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények halljátok! – igy szólott. Isten mindegyikteknek ép szemet adott; honnan van, hogy egyedül uratok, királyatok van megfosztva szeme világától? Kiknek tanácsából érte őt e csapás? És vajjon a bűnösök elkerülik-e bosszútokat?!” A királyné szavaira az urak bosszúra gerjedve fegyvert rántottak, s a jelen voltak közül hatvannyolczat azonnal fölkonczoltak, másokat börtönbe hurczoltak, vagy számkiűztek.
Mi igaz e dologból, adatok hiányában bajos megmondani. Annyi kétségtelennek látszik, hogy e vérengzés valóban megtörtént, de színhelye inkább az Ungvár közelében fekvő Arad lehetett, mintsem a Maros partján lévő hasonló nevű város.
II. Béla ellenfelével a Sajónál találkozott. Serege a jobb parton táborozott, a lengyelek és oroszok pedig a másik parton.
Mielőtt csatára került volna a dolog, a Boriszhoz csatlakozott urak egyike, Sámson vakmerően átment a király táborába, s behatolván a király sátorába, szemtől-szembe gyalázta őt. „Hitvány kutya – rivallt reá – mit csinálsz az országgal? Jobb volna, ha urad Borisz bírná, te pedig, mint apád, kolostorba mennél!” Elszörnyűködve hallották ezt a királyt környező urak. S amint első meglepetésökből magokhoz tértek, Sámsonra estek, de ez akkorára már lovára pattant, s elnyargalt. Egy vitéz üldözőbe vette, a Sajóba kergette, s ott lándzsájával megsebesíté. Sámsont nehéz pánczélinge akadályozta az úszásban, a víz alá merült s ott veszett.
Az urak erre átüzentek az ellenség táborába, hogy a lengyelek ne akarják a fattyú Boriszt rájok erőszakolni; a korona joggal Bélát illeti, aki az egész ország akaratából uralkodik. Ez üzenetre sokan a magyarok közül Bélához csatlakoztak, a lengyelek pedig gondolkodóba estek, hogy vajjon Boriszért harczoljanak-e vagy sem?
E közben megérkeztek az Alberttől küldött segélyhadak is, mire Béla julius 22-ikén megtámadta ellenségét. III. Boleszló vitézül harczolt, de serege véres harcz után mégis futni volt kénytelen.
Még ugyanazon év őszén a cseh Szobjeszláv, II. Béla másik sógora, Sziléziára rontott, és azt tűzzel-vassal pusztítá.
A következő évben újra folytak a dúló hadjáratok. Végre 1134 tavaszán Szobjeszláv közvetítésével Béla király megnyerte Lothár német császárt, a ki megigérte, hogy a közte és III. Boleszló közt fenforgó ügyet rendezni fogja.
III. Boleszló, kinek az oroszokkal is meggyült a baja, megjelenvén Merseburgban, Lothár császár udvarában, a császár parancsára csakugyan felhagyott minden ellenségeskedéssel Magyarország s a vele szövetséges Csehország ellen.
II. Béla ekképen Boleszlót ártalmatlanná tévén, Borisztól már nem kellett tartania, mert 1134-ben Jaropolk kievi nagyfejedelemnek, Borisz nagybátyjának jelentékeny sereget küldött, midőn az Csernigov ellen hadat indított, s így szövetségesévé tette azt a fejedelmet, a kitől Borisz leginkább várhatott segítséget.
Trónján megszilárdulván Béla király, hatalmát a szerb föld egy részére, Boszniá-ra is kiterjeszté. Ugyanis Vodin, másképen Mihály szerb király halála után trónvillongások keletkeztek; a görög császár beavatkozott az ország ügyeibe, Vodin fiát, Györgyöt foglyul Konstantinápolyba vitte, s a szerbek egy részét uralma alá hajtotta. A Boszna folyó mentén lakó szerbek azonban már előbb elszakadtak volt Vodin fiától, s a magyar király fönhatóságát ismerték el. II. Béla már 1137 elején alig öt éves kis fiát, László-t nevezte ki az új tartomány herczegévé. Kevéssel utóbb hatalma alá veté Rámá-t, Szerbia egy másik részét is. E kis tartomány századokig a boszniai bánság kiegészítő része maradt. Béla király felvette a rámai király czimet, melyet aztán utódai is viseltek mind e mai napig.
Béla uralkodásának végső éveit kegyeletes és vallásos cselekedetek, valamint a családjáról való gondoskodás tényei töltik be. 1137-ben haza hozta szerencsétlen atyja holttestét, s a fehérvári székesegyház sírboltjában örök nyugalomra tétette. Atyja iránti kegyelete nyilatkozott abban is, hogy rendbe szedte annak kedves dömösi monostorát, melyet sok viszontagságai miatt be nem rendezhetett. A pannonhalmi apátság templomát a világtalan király gyakran fölkereste, hogy ott imádkozzék. A templom akkoriban tűz következtében elpusztulván, apátja újra építteté. Az építés költségeihez kétségkivül a jámbor király is hozzájárult, a ki jelen volt, midőn a templomot 1137-ben fölszentelték. Ottó, bambergi püspöknek, a pomeránok apostolának 1139-ben húsz font aranyat, arany- és ezüst edényeket és drága ruhákat küldött vallásos czélokra. Nem csoda, ha e bőkezűség híre elhatott a külföldre is s tiszteletet szerzett a királynak, „a ki vak létére uralkodóvá lett és országát a hit és bölcsesség szemeivel gondosan kormányozta.”
Ilonával való házasságából négy fia: Géza, László, István és Álmos, s egy leánya: Zsófia született. Az utóbbit nyolcz éves korában Konrád német király két éves kis fiával, Frigyessel jegyzé el 1139 tavaszán, s a kis mennyasszonyt gazdag hozománynyal át is adta Konrád követeinek, hogy Németországba vigyék s ott neveljék.
Úgy látszik neje, Ilona akkor már nem élt. A szerencsétlen király bizonyára fájdalmasan nélkülözte hitvestársát, legfőbb támaszát, vezetőjét. Mély bánattól lesújtva, tehetetlenségének nyomasztó érzetében, borivásra adta magát s nem sokára meg is halt, 1141. február 13-án.
Vak Béla pénze.
Előlapján koronás fej. Körirata: † BELA REX; azaz: Béla király. Hátlapjának körirata: LADISLAVS.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
