8. II. Géza. (1141–1161.)
8. II. Géza. (1141–1161.)
Belos bán az ország kormányzója. A flamandok betelepítése. Német vitézek bevándorlása. A nyugati nehéz fegyverzet és harczmód meghonosulása. A csehek Boriszt pártolják. III. Konrád király rossz indulata a magyar királyi család iránt. Zsófia herczegnő. Borisz osztrák zsoldosai megrohanják Pozsonyt. Géza visszaszerzi. Háború Ausztriával. A Lajta melletti ütközet. A második keresztes hadjárat. Konrád hadaival átvonul az országon. Ottó freisingeni püspök tudósítása a magyarokról. VII. Lajos franczia király átmegy az országon. Vele jön Borisz, a kinek kiadatását Géza király hasztalanul követeli. Géza nőül veszi Eufrozinát, Msztizláv kievi nagyfejedelem leányát. Géza oroszországi hadjáratai. Háborúk Mánuel császárral. A Tara melletti ütközet. Manuel megtámadja az országot. Feldulja a Szerémséget s beveszi Zimonyt. Borisz herczeg a temesi vidéket pusztítja. Fegyverszünet. Mánuel diadalmenete. Barbarossa Frigyes meg akarja hódítani Magyarországot. István herczeg Görögországba menekül. Komnen Andronikosz Gézától segítséget kér. Andronikosz elfogatása. Ujabb háború Mánuellel. Boroncs ostroma. A görögök veresége. Béke. Mánuel Frigyes császárral akar szövetkezni. István herczeg Frigyeshez, majd Konstantinápolyba menekül. Mánuel Borisz fiát, Kálmán herczeget és Géza nagybátyját, László herczeget is pártolja. Viszony Frigyes császárhoz. Egyházi szakadás. Mánuellel ujabb béke. Géza halála. Uralkodásának jellemzése.
II. Géza nem volt még tizenegy éves, mikor trónra lépett. Kiskorúsága alatt anyai nagybátyja, Belos bán kormányozta az országot, okosan, nagy körültekintéssel.
A bán, bár származására nézve szerb volt, a Magyarországon való hosszas tartózkodás folyamán szívvel-lélekkel magyarrá lett, s minden erejét tehetségét Magyarország védelmére, s hatalmának gyarapítására fordítá.
Géza kormányának mindjárt uralkodása elején egyik üdvös intézkedése volt, hogy Erdély délkeleti részében, az Olt mentén flamandok-at telepített meg, a kiket a tenger áradása s más elemi csapások kényszerítettek az Északi-tenger partján fekvő hazájok elhagyására. E telepítvényesek először kezdték művelni Erdély azon vidékét, a mely később Rajna-melléki németekkel népesülvén, ezekről szászok földjé-nek neveztetett. A flamandok telepítése 1143 és 1150 között történt.
A bevándorlottak jobbára földmüvesek voltak; kivülök Géza uralkodása idején egyes vitézek is jöttek, a kik a királytól földbirtokot nyervén, szolgálatába léptek. A legkiválóbbak voltak: Gottfried és Albert, a kik a német határ közelében, Sopron tájékán, – továbbá Heidrich és öccse Wolfger, a kik Győr és Mosony között, a Csallóközben és Vasmegyében nyertek birtokokat. A Németországból jött vitézekkel a nyugati nehéz fegyverzet és harczmód is meghonosodott nálunk, minél fogva a magyar könnyű lovasság mellett nehéz lovasság is keletkezett, a mely pánczélinget, sisakot és vassarut viselt, védő fegyverül pajzsot, támadó fegyverül pedig lándzsát használt.
Noha Géza kormánya épúgy, mint előbb II. Béla, barátságos indulattal viseltetett a német birodalom iránt, a németek mégis ellenségeskedni kezdtek.
1140-ben Szobjeszláv, Csehország herczege elhalálozván, a csehek nem ennek fiát Vladiszlávot, hanem hasonló nevű öccsét választák fejedelmökül. A mellőzött Vladiszláv hiveivel nagybátyjához, Béla királyhoz menekült, a ki szivesen fogadta. Ennek következtében Csehország herczege megneheztelt a magyarokra, s midőn Borisz 1146-ban megjelent nála, nemcsak szivesen fogadta, hanem érdekében III. Konrád királynál is szót emelt.
III. Konrád rossz indulatát a magyar királyi család iránt már előbb is kimutatta. Fiának mennyasszonyát oly rossz bánásmódban részesítette, hogy a fiatal királyleány kolostorba vonult. Borisz igéreteitől csábítva, most meg épen ellenséges indulatra ragadtatta magát a császár és a trónkereső herczegnek segítséget ígért Géza ellen. Egyelőre azonban sem ő, sem mostoha öcscse, Henrik osztrák őrgróf és bajor herczeg nem léphettek fel Borisz érdekében.
A nyugtalan ifjú tehát osztrák földön zsoldosokat szedett, a kik Beugeni Henrik és Plaieni Liutold grófok vezérlete alatt észrevétlenül bejövén az országba, 1146 tavaszán hirtelen megrohanták a pozsonyi várat, s azt el is foglalták. Géza azonban a vár alatt termett seregével, s oly hevesen ostromolta azt, hogy az osztrák őrség 3000 márka ezüst fejében csakhamar átadta és haza vonult.
Géza ez orvtámadásért az osztrák őrgrófot tette felelőssé. Nyomban Pozsony visszavétele után tehát hadaival Ausztriát pusztíttatta, majd hadat üzent Henrik herczegnek.
A magyar sereg, körülbelül 70,000 ember, 1146. szeptember 11-én átkelt a Lajtán és Henrik ellen nyomult, a ki a maga hadával a Fischa mellett táborozott.
Henrik osztrák őrgróf és bajor herczeg pecsétje.
Körirata: † HEINRICVS D(e)I GR(ati)A DVX BAWARIE. Azaz: Henrik, Isten kegyelméből Bajorország herczege.
Henrik előőrsei jóformán észre sem vették a közeledő magyarokat. Belos bán ügyesen állítá fel hadait: legelöl nyargaltak a besenyők és székelyek, nyomukban Belos bán következett a derékhaddal, végül a tartalékkal, mintegy 12000 válogatott vitézzel, a király, a kit egyházi szertartás közben ezen a napon öveztek fel először a karddal.
A sereg ellenséges földre lépvén, mindent lángba borított. Henrik a felszálló füstöt látva, azt hivé, hogy a magyarok táborukat gyujtották fel, és visszavonulni készülnek. Rögtön fegyvert ragadott tehát s vágtatva neki indult a magyaroknak. Serege követte, de oly rendetlenül, hogy egyes csapatokra oszolva érték a mieinket, a kik szembe jöttek velök.
A besenyőket és székelyeket Henrik vitézei csakhamar elnyomták. A derékhadat is megingatta eleinte a nehéz lovasság rohama, de csakhamar kifejté erejét, hátba fogta a németeket, s míg Henrik herczeg mind hevesebben előnyomult, utócsapatai ingadozni kezdtek és megfutamodtak. A csatát a királyi dandár előnyomulása dönté el, mely addig, mint egy erdő, mozdulatlanul állott a hadrend mögött. Henrik herczeget a magyarok körülvették, de ő keresztül vágta magát, s a fölvert portól védve, elmenekült.
Német részről sok vitéz és számtalan közember veszett el. Állítólag hétezeren hullottak el a magyarok csapásai alatt; de sokan estek el a magyarok részéről is. A kivívott győzelem után Géza seregével hazatért. A németek ereje annyira meg volt törve, hogy még a határszélen lakó parasztokat sem merték bántalommal illetni.
A magyarok tartván a németek bosszújától, VI. Welf grófot, III. Konrád ellenségét igyekeztek megnyerni. Évi segélyt igértek neki, hogy Konrádot nyugtalanítsa s így honnmaradásra kényszerítse. Konrádot azonban csakhamar elfoglalta az ujabb keresztes had, a melyben maga is részt vett, s ennek következtében Magyarország megtámadásától elállott.
Bouilloni Gottfried és társai megszabadítván a Megváltó sirját, elfoglalták Palesztinát, Sziriát, a hol királyságot, fejedelemséget és grófságot alapitottak és visszaszorították a törököket egész az Eufrát folyóig. 1144-ben azonban a törökök elfoglalták az edessai grófságot, a honnan a jeruzsálemi királyságot is fenyegették.
III. Konrád német császár szobra
(A bambergi székesegyházon levő szobor.)
Ily körülmények között III. Jenő pápa harczra szólítá a francziákat a pogányok ellen. Bernát clairvauxi apát elragadó szónoklatával III. Konrád császár szivét indítá meg s rábirta, hogy föltűzze a keresztet.
A keresztes hadak, mint Bouilloni Gottfried idejében, most is Magyarországon át igyekeztek keletre.
Először III. Konrád indult meg nagy sereggel, mely állítólag több százezer emberből állott, de a melyben csak 70000-re ment az igazi vitézek száma.
A sereg szárazon és vizen közeledett Magyarországhoz. 1147 junius elején átlépte a határt, s nagyobb ellenségeskedés nélkül vonult át az országon.
A császár kíséretében volt mostoha testvére, korának legnagyobb történetírója: Ottó freisingeni püspök is, a ki később I. Frigyes császár életrajzát megírván, abban a keresztes háború alkalmával szerzett tapasztalatok alapján érdekesen szól hazánk akkori állapotáról is. Adatai, bár többé-kevésbé részrehajló, fölötte becsesek. A magyarok szerinte marczona külsejüek, szemeik beesettek, termetök alacsony, viseletök vad, nyelvök barbár. Magasztalva szól hazánk termékenységéről s vádolja a sorsot, hogy „e paradicsom”-ot szörnyetegek bírják. Különösen kiemeli, hogy a magyarok mielőtt valami nagyobb dologhoz fognak, a görögökhöz hasonlóan, gyakran és hosszasan tanácskoznak. Városaikban, falvaikban igen hitvány házak vannak – úgymond –, a melyek jobbára nádból, ritkábban fából, s még ritkábban kőből vannak épitve. Az egész nyarat s az őszt sátrak alatt töltik. Ha a nagyok a király udvarába mennek, magukkal viszik széköket, s ott országuk ügyeit gondosan megvitatják. Ugyanezt teszik télen, mikor házaikba térnek. Ez az érdeklődés az ország ügyei iránt, a politizálás hajlama, a mely egyik nemzeti vonásunk, úgy látszik már akkor is meg volt a magyarokban. Leginkább feltünőnek tartja Ottó püspök a király nagy hatalmát s a szigorú fegyelmet, a melynek országában mindenki, még a nagyok is alá vannak vetve. Nemcsak a nyilt ellenszegülést, hanem még a titkos zugolódást is a király ellen való bűnnek tekintik, úgymond. Az egész ország hetven s még több megyére oszlik; a megyék jövedelméből két harmad rész a király kincstárát, egy harmad rész a megyei grófokat illeti. A királyon kívül senki sem mer pénzt veretni, vagy vámot szedni. Ha valaki a megyei grófok közül a legcsekélyebb sértést követi el a király ellen, a király embere megfogja, megkötözi és a vesztőhelyre viszi; s a vádlott nem kivánhatja, hogy egyenrangúak itéljenek felette, sőt még védekeznie sem szabad. A fejedelem akarata törvény, melynek mindenki aláveti magát. Ha a király hadjáratra készül, mindnyájan ellenmondás nélkül körüle sereglenek. A várjobbágyok közül kilenczen, vagy heten, vagy még kevesebben egy-egy vitézt fölszerelnek, s minden szükségessel ellátnak, a többiek pedig otthon maradnak, hogy földjeiket műveljék.
Nemsokára azután, hogy III. Konrád és keresztesei átléptek a Dunán s elhagyták az országot, megérkezett VII. Lajos franczia király 70000 vitézből álló seregével. Regensburgnál a sereg egy része a málhával hajóra szállt s a Dunán folytatta útját, míg a legnagyobb rész a Duna jobb partján vonult lefelé.
III. Konrád császár keresztes hada.
(XIII. századbeli rajz.)
A magyarok szivesen fogadták a zarándokokat. II. Géza és VII. Lajos király a Duna balpartján találkoztak egymással; szövetséget és barátságot kötöttek s megállapították a módot, mely szerint a keresztesek minden fennakadás nélkül átmehetnek az országon.
II. Géza azután átkelt a Dunán s a királyt a kiséretében volt urakkal együtt megvendégelni készült, midőn egyszerre csak hirül veszi, hogy Borisz is ott van VII. Lajos király táborában. A herczeg látván, hogy Konrád császártól nem nyer segítséget, titkon a franczia király seregéhez csatlakozott, s így iparkodott Magyarországba jutni.
II. Géza kiadatását követelte, sőt nagy összeg pénzt is ajánlott fel ezért a franczia királynak s a főbb uraknak. Ámde a lovagias fejedelem megtagadta a király kérelmének teljesítését. „A király háza – mondá a magyar követekhez – olyan, mint az egyház, lábai olyanok, mint az oltár. Hogy adhatnám ki azt, a ki a király házába s a király lábaihoz mint oltárhoz menekült?” Boriszt tehát magánál tartá, s kivitte az országból.
Miután a trónkövetelő herczeg leginkább Oroszországtól várhatott segítséget, Belos nádor az oroszokat azzal iparkodott megnyerni, hogy Msztiszláv kievi nagyfejedelem leányát, Eufroziná-t II. Géza számára megkérte. A házasság valóban megköttetett s következménye volt, hogy Borisz orosz részről nem kapott segítséget.
Az orosz nagyfejedelemmel való rokonság révén II. Géza hosszas háborúba bonyolódott. Sógora Izjaszláv 1146-ban magához ragadta a kievi nagyfejedelemséget, a mely joggal nem illette őt. Nagybátyja, György, szuzdali fejdelem, ezért megtámadta 1140-ben, s miután egy csatában megverte, elfoglalta Kievet, őt magát pedig Ladomérba kergeté.
Izjaszláv most Gézához fordult. Kérésére Géza 1149 telén tizezer lovasból álló sereget küldött Oroszországba, a melyhez lengyel csapatok is csatlakoztak; György herczeg viszont a kunokat, továbbá Vladimirkót, a halacsi fejedelmet, a magyarok régebbi szövetségesét nyerte meg. Ezuttal azonban nem került harczra a dolog. Az orosz fejedelmek a lengyel s a magyar vezérek tanácsára megbékültek egymással, mire Izjaszláv szövetségesei haza mentek.
1150-ben ujra kitört a háború, mert György fejedelem maga foglalta el a kievi trónt és Izjaszlávot birtokaiban is háborgatá. Izjaszláv eleinte szerencsével harcolt ellene, de később Vladimirkótól, György szövetségesétől vereséget szenvedett.
Ismét segítséget sürgetett tehát II. Gézától, a ki most maga állott serege élére s indult Vladimirkó ellen. Ez Przemyslbe zárkózott. II. Géza a város környékét pusztítá, nemsokára azonban visszavonult a főurak tanácsára, a kiket a ravasz Vladimirkó megvesztegetett volt.
1151-ben Izjaszláv sürgetésére Géza újból küldött tizezernyi hadat, a melylyel Izjaszláv azonnal Kiev felé indult. A várost el is foglalta s vele a nagyfejedelmi trónt.
VII. Lajos franczia király keresztes hada.
(XIII. századbeli rajz.)
Tartván ellenfelei támadásától, 1151 tavaszán ismét kért és kapott segítséget Gézától. A magyar sereg még útban volt, mikor Izjaszláv megütközött ellenfeleivel, s bár megsebesült, győzelmet aratott fölöttük. A magyar segélyhad azonban pórul járt. Út közben Vladimir herczeg, Belos bán veje, bort küldött a magyar vitézeknek, a melytől ezek megrészegedtek. Mikor aztán elnyomta őket az álom, Vladimirkó rájok támadt s úgyszólván valamennyiöket lemészárolta.
Izjaszláv, miután Györgyöt lemondásra kényszeríté, fiát Magyarországba küldé, hogy Géza királyt segítségül hivja másik ellensége, Vladimirkó ellen. Csakugyan felkészült az egész magyar had, s a király vezérlete alatt 1152 nyarán Oroszországba indult. Géza Jaroszláv mellett találkozott Izjaszláv hadaival; együtt folytatták útjokat Przemyslig, a hol Vladimirkó seregét tökéletesen megverték. A fejedelem most könyörgésre fogta a dolgot, s miután megesküdött, hogy visszaadja mindazt, a mit a ladoméri fejedelemségből elfoglalt, békét is nyert. De csakhamar megszegte esküjét a ravasz fejdelem s az elfoglalt városokat nem adta vissza.
Vladimirkó 1153 elején hirtelen meghalván, Izjaszláv megszabadult legveszélyesebb ellenfelétől; a többivel maga is elbánt, s nem volt már szüksége a magyarok segítségére.
Sokkal makacsabbak s következményeikben sokkal fontosabbak voltak azok a háborúk, a melyeket II. Géza, Mánuel görög császárral, Komnen János és Piroska fiával viselt.
A császár, a ki 1143-ban került a birodalom élére, nagy czélt tűzött volt ki maga elé: vissza akarta állítani a régi római birodalmat.
Kelet felé a törökök ellenében nem terjeszkedhetvén, fegyvereit nyugatra indítá. El akarta foglalni Dalmácziát, el déli Olaszországot; amott a magyarokkal, itt a normannokkal jutott ellenkezésbe.
1149 nyarán Mánuel seregével Olaszországba készült átkelni, II. Roger szicziliai király ellen; ámde a tengeri viharok meghiusították az átkelést, mire seregét a szerbek ellen vezeté s országukat végig pusztította a Rigómezőtől a Moraváig.
A szerbek nagyzsupánja különben is rokonságban lévén a magyar királylyal, ettől kért segítséget a görög császár ellen. Mánuel ennek ellenére 1150 őszén újra megtámadta Szerbiát s miután most keletről nyugatra pusztította végig, a Drina felé nyomult. A szerbek a Tara mögé huzódtak, s ott egyesültek a Bosznia felől érkező magyar segélyhaddal, a melynek a vitéz Bagin (Bágyon?) ispán volt a vezére.
Keresztes vitéz a második keresztes háború idejéből.
(Geoffrey de Magnaville, Essex grófjának († 1148) síremléke Londonban.)
Mánuel nyomban megtámadta az egyesült magyar-szerb sereget, és teljes győzelmet aratott rajta. A csata hevében összetalálkozott a magyar vezérrel s párviadalra szállott vele. Miután sokáig harczoltak, Bágyon oly hatalmas vágást mér Mánuel fejére, hogy arczvértjét egészen behorpasztá. Ámde a császár az ütéstől meg sem tántorodott; hirtelen kikapta a kardot Bágyon kezéből, s a magyar vezért foglyul ejté. A csata után a nagyzsupán Mánuel elé járult s lábaihoz borulva meghódolt. (1151.)
A szenvedett csorbát kiküszöbölendő, Géza még az 1151. év folyamán készült hadat indítani Mánuel ellen. Előbb azonban kikérte a magyar püspökök tanácsát, akik tüzetesen megvizsgálván a háború okát, úgy találták, hogy a magyarok kezdték a dolgot, mint a szerbek szövetségesei; ennél fogva nyiltan kijelenték a királynak, hogy nincs igaza s ha igazságtalanul háborút kezdene, Isten nem fogja őt megsegíteni. Szavaik oly mély benyomást tettek II. Gézára, hogy legott felhagyott minden háborús szándékkal Mánuel ellen.
A következő évben, midőn Géza hadaival Oroszországban járt, Mánuel seregeit Magyarország ellen vezette. Nem támadott orvul, hanem levelet intézett Géza királyhoz, a melyben elsorolván állítólagos sérelmeit, tudtára adá, hogy haddal megy ellene. A császár kiséretében volt Borisz herczeg is, a ki még mindig remélte, hogy idegen segítséggel czélt ér s elnyeri a magyar koronát.
A görög sereg, miután átkelt a Száván s feldúlta a Szerémséget, Zimony várát fogta ostrom alá. Az őrség vitézül védte magát azon reményben, hogy Géza király segítségére jő. De midőn látták, hogy reményök nem teljesedik, s az ostrom mind hevesebbé lőn, felhagytak a további ellenállással s megadták magukat. Hajadon fővel, nyakukban kötéllel jelentek meg a császár előtt, a ki egyébkép nem bántotta őket, de a várat prédára bocsátá.
Már hazafelé készült seregével a császár, midőn egyszerre hírül hozták neki, hogy a magyarok közelednek. Erre seregének egy részét a foglyokkal s a zsákmánynyal átküldé a Száván, maga a derékhaddal a Szerémségben maradt. Értesülvén arról, hogy csak Belos bán jő ellene, elébe sietett, hogy vele megütközzék. A bán azonban kitért előle s a Duna mentén fölfelé vonult, az lévén a szándéka, hogy a császárt oldalba fogja, és visszavonulását elvágja.
Belos bán e mozdulatára Mánuel sietve átkelt a Duna jobb partjára és Boroncs alatt ütött tábort. Innét Borisz herczeget egy csapattal átküldé a Duna balpartjára, hogy a temesi vidéket pusztitsa.
Borisz az ellene küldött három zászlóaljat megverte és gazdag zsákmánynyal Mánuel táborába tért. II. Géza király épen akkor érkezett az Al-Dunához. Nyomban Borisz ellen indult, de csak utócsapatjára üthetett.
Mánuel attól félt, hogy Géza seregével át talál kelni a Dunán, azért megerősitette a Duna-melléki városokat. A magyarok azonban nem támadtak, hanem fegyverszünetet ajánlottak, a melyet Mánuel el is fogadott. Konstantinápolyba érve, a császár régi római módra diadalmenetet tartott, a melyben a magyar és szerb foglyok külön csoportokban mentek Mánuel diadalszekere előtt.
II. Géza király pecsétje.
Közepén a király trónuson ülő alakja, fején a lecsüngő díszszel ékes koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával, baljában az ország almájával. A pecsét körirata: GEISA D(e)I G(ratia) (v)N(garie) (Dalmatie) (Chroatie) REX. Azaz: Géza, István kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország királya. – A pecsét eredetije az esztergomi káptalan levéltárában.
Knauz „Mon Eccl. Strigoniensis” cz. művéből. Tull Ödön rajza.
Ugyanakkor nyugat felől is veszély fenyegette Magyarország függetlenségét. III. Konrád császár, a ki – mint láttuk – nem épen jó barátja volt a magyaroknak, 1152 elején meghalt. Utóda a Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyes, a német császárságot hatalmának előbbi magaslatára akarván emelni, mindjárt uralkodása kezdetén Magyarországra vetette szemét s azt meghódítani készült. Szerencsére a német fejedelmek, a kiknek még emlékökben volt a Lajta-melletti vereség, nem éreztek kedvet, hogy a császárnak hódító tervei kivitelében segédkezet nyujtsanak s igy a tervezett hadjárat abban maradt.
1154-ben, midőn Mánuel Vilmossal, Sziczilia királyával bonyolódott háborúba, Géza elérkezettnek látta az időt, hogy rajta bosszút álljon. De Mánuel hirt vett készületeiről, s hirtelen a Dunánál termett, még mielőtt a magyar hadak e folyón átkelhettek volna. A császár seregét rögtönzött hajókon a túlpartra akarta szállítani, utoljára azonban mégis jobbnak látta elfogadni a magyaroktól felajánlott békét. Megegyeztek abban, hogy Mánuel a mult háborúban magával hurczolt foglyok közül tizezret megtarthat, a többit azonban váltságdíj nélkül adja vissza.
Nemsokára az ellenségeskedés ujból kitört, mire mindkét részről családi viszályok adtak okot. II. Géza egyik öccse, István herczeg, kivel a kormányt szinte megosztá, támaszkodva Belos bán jóindulatára, s némely urakra, a kik körülötte csoportosultak, úgy látszik nagyon is elárulta, hogy a trónra vágyik, a melyet Géza István nevű kis fiának szánt. Mert a király gyanakodni kezdett és mind nyiltabban mutatá ki ellenséges indulatát öccse, valamint annak pártja iránt, úgy hogy a herczeg, életét féltvén, Görögországba menekült.
Mánuel erre 1154-ben sereget gyűjtött s a magyarok ellen készült, de Géza követeinek kijelentésére, hogy királyuk háborút nem akar, Mánuel megnyugodott.
Hadát azután a császár a szerbek ellen vezeté, a kiknek nagyzsupánját a magyarokkal való szövetség felbontására kényszerítette.
Ugyanez időtájt a görög császári családban is viszály támadt. A császár egyik unokatestvére, a nagyravágyó Komnen Andronikusz, a kit a császár Nis és Boroncs kormányzójává nevezett volt ki, titkon levelet irt Gézának, a melyben igérte, hogy Boroncsot és Nist kezére játszsza, ha Mánuel ellenében a császári trónra segíti őt.
Mánuel császár pénze.
Előlapjának körirata: ΜΑΝΟϒΕΛ ΔΕΣΠ(ο)Τ(ης). Olv: Manuél despotész; azaz: Mánuel fejedelem. – Hátlapjának körirata: ‘Ο ΓΕΩΡΓΙΟΣ. Olv.: Ho Georgiosz; azaz: Szt. György.
Géza erre hajlandónak is mutatkozott; Mánuel azonban átlátott Andronikusz tervein s őt elfogatta. Géza király erről semmit sem tudva, 1155 elején seregével, a melyben cseh és szász zsoldosok, tovább bosnyák csapatok is voltak, átkelt a Dunán és Boroncs alá vonult. De itt ellenállásra találván, a várat osromolni kezdte. Mánuel hamarjában sereget gyűjtött és Boroncs fölmentésére sietett; de nem mert megütközni Gézával, hanem a vár közelében elsánczolta magát, s onnan nyugtalanítá a magyar sereget. Hadában magyarok is voltak, a kik István herczeggel mentek volt ki Görögországba. Borisz azonban nem volt már a császár seregében: röviddel előbb a görög birodalomba tört kunok ellen csatát vesztett és elesett.
Géza, miután egy darabig sikertelenül ostromolta Boroncsot, elvonult a vár alól, s miután a megáradt Dunán nem kelhetett át, Belgrád felé vette utját, hogy a Száván át vezesse haza a hadait. Mánuel tisztes távolságban követte, a java vitézeket pedig Tzintzilukész Vazul vezérrel a hazatérő bosnyák had ellen küldé. A vezér azonban nagyobb dicsőségre vágyván, a magyar sereget támadta meg. De vesztére, mert Géza király lesbe csalta és úgy megverte, hogy hírmondó is alig maradt seregéből. A csatában a görögökhöz pártolt magyarok is részt vettek. S jóformán mind egy szálig ott vesztek.
A győzelem után a magyarok hazamentek. Mánuel császár is visszavonult.
1156 kora tavaszán a Dunánál ismét szemközt állottak egymással a magyarok s a görögök. A császár nagy hadi készületeket tett. Már át akart kelni a Dunán, midőn a magyarok békét ajánlottak, a melyet Mánuel el is fogadott. A békét öt évre kötötték meg, oly föltétel alatt, hogy a magyarok visszaadják az előbbi háborúban szerzett foglyokat s a hadi zsákmányt.
Alig hogy megkötötte a békét Mánuel, már is azon jártatta eszét, hogy megszegje azt. Nyár derekán Frigyes német császárhoz követeket küldött, s őt felkérte, hogy vele a magyarok ellen szeptemberben hadat indítson. De a császár kijelenté, hogy kitűzött időre seregével nem készülhet fel, s így Mánuel jobbnak látta békében maradni.
A béke létrejöttekor Géza király István herczeget hajlandó volt országába visszafogadni, de a hazafiak kijelenték, hogy a békebontó herczeg az országra a polgárháború veszedelmét hozhatná, s hazatérését mindenképpen ellenezték.
Maga István herczeg sem mert hazajönni, hanem Frigyes császárhoz menekülvén, vádat emelt bátyja ellen: hogy élete ellen tör, s menekülésre kényszeríti.
Frigyes pártját fogta a herczegnek, s felszólítá Géza királyt, hogy öccsét fogadja vissza. Géza erre 1158 elején Gyárfás püspököt és Heidrich országbírót gazdag ajándékokkal a császárhoz küldé, a kik István herczeg vádjait mint alaptalanokat visszautasíták, s a viszály okozójául magát István herczeget jelölték meg. Frigyes látván, hogy jó szerével nem boldogul, miután ugyanakkor a daczos Milano ellen készült, s e végből Géza királytól is remélt segítséget, felhagyott a herczeg pártolásával.
István herczeg most Velenczébe s onnan Konstantinápolyba utazott. A császár szivesen fogadta, sőt unokahugával, bátyjának lányával össze is házasítá. Bizonyára határozott terve Istvánnal akkor még nem volt Mánuelnek; de a byzanczi politika mindig szeretett kéznél tartani trónkövetelőket, a kiket aztán szükség esetén föl is használt, hogy velök zavarokat támaszthasson a birodalom szomszédai, ellenségei körében. Ép ez időtájt Konstantinápoly valóságos menedékhelye volt a magyarországi trónpraetendenseknek. Ott volt Borisz fia: Kálmán herczeg, a kit a görögök Konstantinnak hivtak s aki mint vitéz férfiú előkelő állásokra emelkedett, de atyja nagyravágyását nem osztá; ott volt István herczeg s nemsokára érkezett utóbbinak az öccse: László herczeg is, akit úgy látszik a bátyját ért kitüntetés bírt arra, hogy hazáját elhagyva, 1159-ben Konstantinápolyba menjen.
Barbarossa Frigyes császár.
Egykorú relief a Reichenhall melletti Szt. János-kolostor kereszt-folyosóján.
Ily körülmények között Gézának érdekében állott, hogy a német császár barátságát megnyerje. 1158-ban 600 ijászszal segíté őt, midőn Milano városát ostromolta s 1159-ben ujból küldött neki segítséget.
Nemsokára azonban meghasonlottak egymással. Ugyanis 1159-ben meghalván IV. Hadrián pápa, a biborosok többsége III. Sándort ülteté a katholikus egyház fejedelmi székébe. Ez ellenében a császár IV. Viktort választatá pápául. Az ekképen keletkezett egyházi szakadás megszüntetése végett a császár 1160-ban Páviában zsinatot tartott. A zsinaton jobbára III. Sándor ellenségei vettek részt, a kik IV. Viktort ismerték el törvényes pápának, III. Sándort pedig kiátkozták. A zsinat befejeztével a császár Dániel prágai püspököt Géza királyhoz küldé, hogy őt IV. Viktor pápa elismerésére birja. A király azonban – nyilván a szigorú erkölcsű s tudományos műveltségű Lukács érsek tanácsára – III. Sándor pápa pártjára állott. A császár követét szivesen fogadta, de kitérő választ adott neki. „Ily komoly dologban – mondá – nem határozhat a nélkül, hogy a püspökök s főurak tanácsát meg ne hallgatná.” A követ eltávozása után azonban nem sokára nyiltan III. Sándor mellett foglalt állást, sőt VII. Lajos franczia királynak, a ki szintén III. Sándor részén volt, fölajánlotta szövetségét arra az esetre, ha Frigyes császár őt megtámadná. A császár irányában való elhidegülés jele volt, hogy midőn az év végén Frigyes ujra segitséget kívánt az olaszok ellen és II. Géza egyik leányát a thüringiai gróf fia számára megkérte, Géza nem szivesen fogadta s barátságtalan válaszszal bocsátá el a császár követét.
A Frigyessel való meghasonlás teszi érthetővé, hogy a Mánuellel kötött béke idejének lejártával Géza király 1161-ben jónak látta azt további öt évre megujítani. Nemsokára ezután, 1162. május 31-én, meghalt, négy fiút: István-t, Bélá-t, Árpád-ot és Gézá-t hagyván hátra.
Bár ifjan ragadta őt el a halál, mégis kormánytettei után itélve, egyike volt legjelesebb királyainknak. Derék voltát semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy hazánk függetlenségét mind a görög, mind a német császár ellenében megtudta védeni. A mellett lehetetlenné tette Borisz mesterkedéseit s a magyar névnek Oroszországban is tekintélyt szerzett. A külső viszonyok teljesen lekötötték ugyan figyelmét, mégis az ország belső ügyeiről sem feledkezett meg. E tekintetben főleg a szászok betelepítésével tette uralkodását emlékezetessé.
II. Géza király ezüst pénze.
Előlapjának körirata: GIEISA RE(x); azaz: Géza király.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
