9. III. István, II. László, IV. István. (1161–1172.)
9. III. István, II. László, IV. István. (1161–1172.)
Mánuel császár III. István ellenében László herczeget fogadtatja el a magyarokkal királyokul. III. István Ausztriába menekül. Lukács érsek II. László halála. Öccse: IV. István lép a helyébe. Az urak III. István érdekében fegyvert fognak. IV. István leveri őket, utóbb azonban legyőzetik általok. IV. Istvánt elfogják. III. István szabadon bocsátja. IV. István Mánuel császárhoz fordul. A császár uj politikája. Béla herczeg Konstantinápolyban. IV. István, valamint III. István Frigyes császártól kérnek segítséget. Frigyes III. Istvánt pártolja. IV. István betör az országba. II. Vladiszláv III. Istvánnak segítségére jön. Mánuel hazatér. IV. István meghátrálása. Mánuel békére lép. Dalmáczia Mánuel kezére kerül. IV. István a Szerémségben. Zimony ostroma. IV. István hirtelen meghal. Zimony feladása. Mánuel a várat visszaveszi. Békealkudozások. Ujabb meghasonlás Mánuellel Béla miatt. Dénes ispán győzelme. Mánuel három felől támadja meg az országot. Fegyverszünet. Dalmáczia egy részének visszafoglalása. Ebből ujabb háború. A görögök legyőzik Dénes ispánt. III. István visszafoglalja a dalmát városokat. Háború Velenczével Zára miatt. Zára s a velenczeiek. Trau és Spalato a görögök kezére kerül. Szövetség Velenczével. A magyar egyház sérelmei. Viszály Lukács érsek és III. István király között. III. István halála.
Géza halálával legidősebb fia, István, a kit már öt éves korában uralkodó társául kívánt tekintetni, mintegy tizenöt éves lehetett. Atyjának hívei készséggel elismerték urokul és meg is koronázták.
De a nemzet nagy része régi felfogás szerint inkább szerette volna az elhalt királynak valamelyik öccsét látni a trónon. István herczeg ismerte a magyar felfogást, s elérkezettnek látta az időt, hogy régi vágyát megvalósíthassa. Törekvéseiben Mánuel császár buzgón támogatta, mert érdekében állott, hogy tőle függő király üljön a magyar királyi széken. Remélte, hogy akkor az országot fönhatósága alá vetheti, vagy legalább a Száva vidékét birodalmához kapcsolhatja.
Követeket küldött tehát Magyarországba, a kik a trónt István herczeg számára követelék, a mely őt, mint az elhunyt király testvérét törvény szerint megilleti. S hogy követelésének nyomatékot adjon, megindult seregével és Szófiáig hatolt.
IV. István király érme.
Ez érmet s a hozzá hasonlókat eddigelé IV. Béla és V. István érmének tartották. Réthy Lszló dr. az Archeologiai Értesítő 1895. évfolyamának 2-ik füzetében kimutatta, hogy IV. István pénzei, melyeket mint Mánuel császár pártfogoltja byzanczi mintára veretett. Előlapjának bal részén II. Béla, jobb részén IV. István király trónuson ülő koronás alakja. A körirat: REX BELA – REX ST(ephanv)S. Hátlapján Szűz Mária a pólyás gyermek Jézussal. A körirat: SANCTA MARIA.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
III. István királynak kevés olyan hive volt, a kik trónját fegyverrel megvédeni készek lettek volna; de még kevesebben voltak, a kik István herczeget akarták királyokul. Hosszabb tartózkodása Konstantinápolyban, házassága a császári ház egyik tagjával valószinűvé tették, hogy Mánuelnek kész eszköze leend. Féltették tőle a magyar nemzet függetlenségét, s azért semmikép sem akarták, hogy ő legyen a király.
E közben Mánuel az ország határához közeledett és unokaöccsét, Kontosztefanosz Eleket István herczeggel átküldé a Dunán, Haram várába, a honnan a magyar urakat mindenféle igéretekkel, ajándékokkal a herczeg pártjára csábítani igyekeztek. De csak annyit tudtak elérni, hogy a magyarok III. Istvánt elejtve, László herczeget fogadták el királyokul, a kiben több önállóságot tételeztek fel.
III. István jóformán magára maradt. Még Belos nádor is, a kit 1158-ban a szerbek nagyzsupánjokká választottak volt, de a ki öreg napjaira megunva a fejedelemséget, ismét Magyarországba jött, még ő is a herczegek pártjára állott.
A törvényes király kénytelen volt Ausztriába menekülni; csak az osztrák határszél és Pozsony maradt meg az iránta való hűségben.
II. László öccsével úgy egyezett meg, hogy az ország harmadrészét átengedte neki és örökösévé tette. (1162. julius közepén.)
III. István hivei között Lukács érsek volt a legkiválóbb. Mikor II. László azt kivánta tőle, hogy a koronát fejére tegye, nemcsak megtagadta e kivánságot, hanem a királyt nyiltan bitorlónak nevezé, a ki az ártatlant meg akarja fosztani apai örökségétől. S midőn a kalocsai érsek, Mikó, II. Lászlót megkoronázni merészlé, Lukács érsek egyházi tilalommal sujtotta őt. II. László király az érsek merészségén felindulva, karddal támadt reá s őt az egyházi büntetés visszavonására akarta kényszeriteni. De Lukács nem engedett, miért is László elfogatta. III. Sándor pápa közbenjárására karácsony napján visszanyerte ugyan szabadságát, de börtönéből egyenesen a kápolnába sietett, ledobta az oltárról a teritőt s az épitményeket, s a jelen lévő királyhoz fordulva mondá: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd; ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős karoddal, a mely egykoron a Fáraót sujtá, hadd érezze, ki ellen vétkezett!” Nyomban elfogták ismét s még szigorúbb fogságra vetették.
Az érsek jóslata teljesült: II. László király alig fél évi uralkodás után 1163. január 14-én elhalt.
Öccse IV. István lépett a helyébe, kivel szemben Lukács érsek ép úgy viselkedett, mint előbb bátyjával szemben. Őt sem akarta megkoronázni, hanem megfenyegette és magába szállásra szólítá. István tehát mással koronáztatta meg magát 1163. január 27-én.
De csakhamar mind ellenségesebb indulat nyilvánult ellene, sőt némely urak a Pozsonyba jött III. István érdekében fegyverre is keltek.
IV. István Mánuelhez fordult segítségért. A császár meg is indult, Kontosztefanosz Eleket haddal előre küldvén. De IV. István nem várta be a görög segélyhad megérkezését, hanem híveivel megtámadta III. István pártfeleit s őket leverte. Uralkodása még sem tartott sokáig. 1163 nyarán III. István Székes-Fehérvár közelében megtámadta és legyőzte.
IV. István a csatából megfutott; de midőn a Duna közelében, Dióson megszállott, házigazdája elfogta és III. Istvánnak átszolgáltatta. A győztes király azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátá, miután szavát vette, hogy soha többé lábát az országba nem teszi.
IV. István aztán Mánuel császárhoz ment Szófiába, a ki seregével nyomban Magyarország felé indult. Midőn a Dunához, Belgrádhoz érkezett, csakhamar látta, hogy a magyarok mennyire föl vannak ingerülve IV. István ellen; egyelőre tehát elejtette védenczét, s más módon akart magának befolyást biztosítani az országra. Visszavezette seregét, s nemsokára testőrségének parancsnokát Paloiologosz Györgyöt követül Magyarországba küldé, azzal az ajánlattal, hogy egyetlen leányát, Máriát III. István öccséhez, Bélához hajlandó nőül adni, akit halála esetére utódjává tenne.
A magyar uraknak tetszett az indítvány. Átadták Béla herczeget és beleegyeztek, hogy örökségkép Horvátországot s a dalmát tengerpartot kapja, a mely országrészeket II. Géza még életében neki szánt.
Mánuel Bélával csakugyan úgy bánt eleinte, mint leendő vejével. A herczeg nevét Alexiosz-ra változtatta és felruházta a deszpota-ranggal, a melyet csak a császár legközelebbi rokonainak szoktak volt kitüntetésül adományozni. (1163).
IV. István most I. Frigyes császárhoz fordult segitségért s ugyanő hozzá folyamodott III. István király is. De az olaszországi viszonyok annyira elfoglalták a császárt, hogy maga nem avatkozhatott Magyarország ügyeibe, hanem megbízta a szomszédos fejedelmeket, hogy a magyar viszonyokat figyelemmel kisérjék. Ámde ezek inkább hajlottak III. Istvánhoz, mint ellenfeléhez; főleg II. Vladiszláv, Csehország fejedelme, aki III. István nővéreit két fiának el is jegyezte. Szorultságában IV. István 1164 elején maga kereste fel a császárt Parmában s évenként 3000 márka ezüstöt igért neki, ha visszaszerzi számára a magyar trónt. III. István követei azonban 5000 márkát ajánlottak, s ezzel a császárt urok részére hódították.
IV. István reményét vesztve, ekkor ismét visszatért Görögországba, s Mánuelnél sürgetett segítséget. Igérte, hogy hűbérese lesz, ha segítségével a magyar koronát elnyerheti. Eleinte saját erejéből próbált czélhoz jutni. Betört az országba, de midőn III. István ellene indult, hiveinek nagy része elpártolt tőle.
Erre Mánuel is közbelépett, átkelt a Száván és előre küldte Kontosztefanosz Andronikoszt, a ki IV. Istvánt szorult helyzetéből ki is segité. Mánuel császár maga hadával Bácsig nyomult elő. Amerre jött, mindenütt eléje tódult a nép s a papság, hogy őt üdvözölje.
Ily körülmények között az anyakirányné II. Vladiszlávhoz küldött segítségért. Csakugyan a fejedelem nagy sereggel be is jött az országba. Serege rabolva, pusztitva nyomult dél felé. III. István, a ki seregével a Tisza mögött foglalt állást, eléje sietett és hadával egyesülve indult Mánuel ellen.
De a császár tanácsosabbnak tartá a viszályt inkább diplomatikus úton, mint karddal intézni el. Követeket küldött tehát II. Vladiszlávhoz, s azt bizonyítgatta, hogy nem akar egyebet, mint Béla herczeg örökségét, a melyet a magyarok oda is igértek, de megvontak tőle. II. Vladiszláv fölajánlá erre közbenjárását, hogyha Béla herczegen csakugyan valami jogtalanság követtetett volna el.
Mánuel seregével azután haza készült, és IV. Istvánt is rábeszélni igyekezett, hogy vele jöjjön. De miután ez nem akarta elhagyni Magyarországot, védelmére Khalufész Nikefor vezérlete alatt hátrahagyta seregének egy részét, ő maga pedig haza tért. Khalufész azonban látván helyzetének veszélyes voltát, hadaival csakhamar átszökött a Dunán.
III. István és II. Vladiszláv most a magára maradt IV. István ellen indultak. Látván erejöket, a trónkövetelő tanácsosabbnak vélte a meghátrálást. Megmaradt seregével átmenekült a Dunán s táborát a cseheknek engedte oda zsákmányul.
II. Vladiszláv közbenjárására azután Mánuellel megköttetett a béke, olyanformán, hogy Mánuel elismerte III. Istvánt Magyarország királyául, de Dalmácziát és Horvátországot Béla számára követelé. (1164.)
A béke értelmében Mánuel Dukasz Jánost sereggel azonnal Dalmácziába küldé, hogy azt elfoglalja. Spalato, Trau, Sebenico és Scardona rövid időn meghódoltak, s példájokat az ország belseje is követte. (1165.) Másrészt azonban Mánuel nem teljesíté, a mit igért, hogy t. i. IV. Istvánt visszatartja az ország háborgatásától, sőt ellenkezőleg a Szerémségben hagyta s védelmére még sereget is küldött Gabrasz Mihály vezérlete alatt.
III. István ezért 1165-ben hadait a Szerémségbe küldé és IV. Istvánt Zimonyban ostrom alá fogta.
Mánuel hitszegéssel vádolta III. Istvánt, és nagy készületeket tett ellene: Velenczét, az orosz fejedelmeket, Frigyes császárt és Henrik osztrák herczeget mind segitségül hivta Magyarország ellen. Maga is nagy sereget gyüjtött, a melynek soraiban besenyőket, kunokat, szerbeket, sőt törököket is találunk.
E közben a magyarok erősen ostromolták Zimonyt. Mánuel Gabrasz Mihályt és Brüenniosz Józsefet küldé válogatott csapattal a szorongatott vár segitségére. A várbeliek védelmét megkönnyíté, hogy a Dunán a görög hajóhad uralkodott, a mely mindenféle segitséget nyujtott nekik. A magyarok ezért szintén szereltek fel hajókat és megtámadták a görög hajóhadat, de legyőzettek.
Javában folyt az ostrom, midőn IV. István 1165. április 11-én hirtelen, állítólag méreg következtében, meghalt. Halála oly hatással volt az őrségre, hogy a várat szabad elvonulás kikötése mellett nyomban feladta.
A trónkövetelő holttestén III. István vitézei úgy bosszulták meg magukat, hogy kihányták a vár kapuja elé, a hol nehány napig temetetlenül feküdt. Csak később vitték Zimony egyik templomába, a honnan utóbb a székesfehérvári sírboltba szállitották.
IV. István halálának hirére Mánuel azonnal sereget gyüjtött s Béla herczeggel a Dunához indult.
A magyar sereg a Duna s a Száva mentén készen várta a görögöket. Mánuel szinleg Haramnál akart átkelni, voltakép azonban Belgrád felé tartott és Zimonynál ment át az innenső partra.
A görögök azt hitték, hogy a várat a magyar őrség az első támadásra föladja. De csalódtak. A magyarok nyilzáporral fogadták őket s határozott ellenállást fejtettek ki. Mánuel császár most rendes ostromhoz fogott. Az őrség egy ideig vitézül tartotta magát, de miután segitség nem érkezett, végre is elhatározta, hogy megadja magát.
Míg a feltételek felett folyt az alkudozás, azalatt a görögök felhágtak a leomló falakra s a várat rohammal bevették. Az elfoglalt várban iszonyú öldöklést és rablást vittek véghez. Még azokat sem kimélték, kik kegyelemre megadták magukat. Az öldöklés közepette egy gazdag, előkelő magyar gyönyörű nejét, a kit az ellenség elragadott, nehogy durva vágyainak áldozatul essék, maga döfte át kardjával. Csak kevesen menekültek meg. Gergely ispánnak, a vár parancsnokának s a többi alvezéreknek, a kik fogságba estek, Mánuel császár csak Béla herczeg kérésére kegyelmezett meg, de azért börtönbe vetteté őket.
Zimony eleste után III. István követeket küldött Mánuelhez, hogy őt békére birják. Dalmácziát s a Szerémséget igérték oda neki, de Mánuel gúnyosan azt kérdé: hogy van-e még egy Szerémség s még egy Dalmáczia, a melyet neki akarnak adni? Mert a Szerémséget és Dalmácziát ő úgy is birja már. Utóbb azonban mégis megkötötte a békét 1165 nyarán és hazament, hadai egy részét Zimonyban hagyván.
A hátrahagyott görög őrség fölépité a vár falait és megerősité Belgrádot, Nist és Boroncsot.
Az 1165-iki hadjárat után Mánuel császár leányát, Máriát, Béla jegyesét utódjává nevezte ki, a kinek, valamint leendő férjének, mint jövendőbeli római császárnak, a görögök hűséget is esküdtek.
Erről némely elégületlen magyarok értesülvén, Mánuel császártól azt kivánták, hogy jönne seregével Magyarországba, s hozná el Bélát, mert ők királyul hajlandók őt elismerni.
III. Istvánnak tudomására jutván a magyar urak árulása, haragra lobbant Béla és még inkább Mánuel ellen, a miért a Magyarországból küldött leveleket és üzeneteket vissza nem utasitották. 1166 elején tehát seregét, a melynek Dénes ispán volt a vezére, a Szerémség visszafoglalására küldé.
A görögök – élükön Gabrasz Mihály, szerémi parancsnokkal és Vranász Mihállyal – a magyarok jöttének hirére eléjök vonultak. Éjjel hirtelen akarták ezeket meglepni, de utat tévesztve, csak reggelre bukkantak rájok. A magyarok rögtön lóra kaptak, sorakoztak, s az ellenség támadását megelőzve, oly erővel rohantak a görögökre, hogy ezek csakhamar futásnak eredtek. Dénes ispán az elesett görögöket rakásra hordatta s föléjök halmot emelt; azután végig pusztitotta a Duna-menti római tartományt.
Mánuelt a váratlan támadás meglepte; azonnal sereget küldött a Dunához, hogy a szenvedett vereséget megbosszulja.
A sereg élén Béla állott, de a tulajdonképeni vezér, Akszukhosz Alexiosz, Mánuel bátyjának a veje volt.
A görögök több ponton készültek átkelni a Dunán, voltakép azonban még sem keltek át. Ugy látszik csekély számuk miatt nem mertek támadólag fellépni. Ugyanakkor Vatatzész Leo nagy sereggel a törcsvári szoroson betört Erdélybe, s miután iszonyú pusztitást, öldöklést vitt véghez, és tömérdek rabot, marhát, lovat hajtott maga előtt, ismét visszatért, a nélkül, hogy legkisebb ellenállásra talált volna.
Hasonló pusztitást tett egy másik görög sereg, a mely Dukasz János vezérlete alatt a borgói szoroson jött be, hogy Mánuel parancsa szerint az Oroszország felé lakó magyarok ellen intézzen támadást. A görögök elpusztították a népes falvakat, leölték a lakosságot, és roppant zsákmányt szedtek. S mintha valami dicső dolgot műveltek volna, elvonulások alkalmával nagy ércz-keresztet hagytak hátra, a melyen verses fölirat hirdeté, hogy „a magyar nemzetet itt sujtotta Mars és a rómaiak súlyos keze, az isteni Mánuel császár idejében.”
E harczok alatt történt, hogy Henrik, osztrák herczeg, I. Frigyes császár megbizásából Szardikében felkereste Mánuelt, hogy kiegyenlitse a két császár között fönálló viszályokat, és fegyverszünetet hozzon létre a görögök s a magyarok között. Hazatértében a harczeg meglátogatta III. István királyt is, a kivel szorosabb barátságra lépett, sőt leányát Ágnest neki el is jegyzé. (1166.)
A fegyverszünet, a melyet Henrik közvetített, csak nagyon rövid ideig tartott, mert a magyarok még az 1166. év folyamán megrohanták Dalmácziát Ombod nádorispán vezérlete alatt s elfoglalták a kisebb parti városokat s a tartomány belsejét. A görög helytartó, Khalufész Nikeforosz Spalatóból eléjök indult, de megverték és elfogták. Legyőzték a szomszéd bosnyák bánt is, de a tengerparti nagyobb városokat: Spalatot, Sebenicot nem foglalhatták vissza.
A következő évben a magyarok, megunva a folytonos háborúskodást, fegyverszünetre kivántak lépni a császárral, de ez el volt határozva, hogy a háborút folytatja. Csakugyan nyár elején megindult seregével, a melyben besenyő, török, német, olasz és szerb zsoldosok is voltak. A sereget elkisérte Szardikéig, s ott a fővezérletet átadta unokaöccsének, Kontosztefanosz Andronikosznak, majd lelkesítő beszédet tartott a sereg tisztjeihez, a kik ujjongva kivánták, hogy őket Magyarország ellen vezessék.
A magyarokat az ujabb támadás nem találta készületlenül. Henrik herczeg, István apósa, segitséget küldött s a sereg, mintegy 15000 lovas, vegyest nehezebb és könnyebb fegyverzetűek, a Szerémségben Dénes ispán vezérlete alatt foglalt állást.
A múlt évben kivívott győzelem elbizakodottá tette a magyar vezért. Nem akadályozta meg a görög sereg átkelését a Száván, úgy hogy kényelmesen Zimony alá vonulhatott.
A görögök megtudván a magyar sereg létszámát, egy elfogott magyar fogolylyal megüzentették Dénesnek, hogy garázdálkodását a császár immár megsokalta, legyen készen, hogy elvegye méltó büntetését.
Junius 18-án indult ki a görög sereg a magyarok ellen. Útjok a nagy sirhalom mellett vezetett el, a mely elhullott társaik holttesteit takarta. Ennek látása, valamint Andronikosz buzdító beszéde bosszúra lelkesíté a görög vitézeket.
Dénes ispán pedig, mikor meghallotta, hogy jönnek a görögök, örömében bort hozatott s vitézeit hetykén biztatta, hogy csak igyanak a görögök egészségére. Azután fegyvert ragadtak mindnyájan s nagy vígan, mintha csak tánczra mennének, indultak a görögök ellen.
A görög sereg közepén Kontosztefanosz Andronikosz foglalt helyet, körülötte előkelő byzanczi ifjak, olasz zsoldosok és szerb segélyhadak; a jobb szárnyat Lapardasz Andronikosz vezette, a ki alatt görög, német és török csapatok állottak; végül a balszárnyat több parancsnok vezette, a kik között Vranász Demeter volt a legkiválóbb.
A magyar sereg tömött sorban sötét felhő gyanánt közeledett. Elöl pánczélos vitézek, a kiknek a lovait is s szügyükön és a homlokon vaslemez födte. A sereg fölött óriás árbóczfán, a melyet négyökrös szekér vontatott, magasan lengett a magyar zászló.
Dél tájban csapott össze a két sereg. A görögök nyilas lovasaikat küldték előre, hogy a magyarokat üldözésre csábítsák és soraikat megbontsák. De Dénes ispán összetartá seregét s a görög nyilasok támadását visszaverte. Most a görögök jobb és bal szárnya rohanta meg a magyarokat. A magyar baloldal meghátrált, de a jobb szárny helyt állott és a görögök balszárnyát összetörte. Dénes ispán, a ki serege élén lovagolt, erre a görög derékhadat szándékozott megtámadni, de Lapardasz megelőzte, s abbahagyva a balszárny üldözését, ő támadta meg a magyarokat.
Mind általánosabbá lett a csata; ember ember ellen küzdött, végre a magyarok a sokféle ellenségtől legyőzetve futásnak eredtek. Az elesettek számát több ezerre teszik az egykorú kútfők; közöttük volt öt ispán s 800 előkelő vitéz. A görögök a csatatéren valami 2000 pánczélinget, tömérdek sisakot, pajzsot, kardot szedtek össze s kezökbe esett a magyar hadi zászló s a fővezér lova is. Másnap reggel az üresen hagyott magyar tábort prédálták föl a görögök, de nem aknázták ki a győzelmet, hanem országukba visszatértek.
Mint 1152-ben, úgy most is Mánuel nagyszerű diadalmenetet tartott.
A görögök a győzelmet csak súlyos veszteség árán tudták kivívni. Egyelőre tehát felhagytak minden ellenségeskedéssel, annál is inkább, mert Mánuel Egyptom meghódítására készült.
A Szerémség a magyarok kezén maradt. Zimony falait magok a görögök rontották le, s elhordott köveit Belgrád megerősítésére fordították.
Miután III. Istvánnak a görögök támadásától nem kellett tartania, még 1152-ben valami 30000 emberből álló sereggel Dalmáczia visszafoglalására indult.
Trau, Spalato, Sebenico most már örömmel fogadták a magyarokat és ismerték el a magyar király fönhatóságát, mert István szabadságaikat nem csak fentartani, hanem még gyarapítani is igérkezett. Zára, a mely már fél század óta Velencze uralma alatt állott, szintén a magyar király hűségére tért.
Ennek hírére Michael Vitalis doge a velenczei hajóhaddal a város ellen indul, de a záraiak nem fogadják be, s igy visszavonulni kénytelen. 1170-ben újra ostromolják a velenczeiek Zárát. A város lakosai vitéz ellenállást fejtenek ki, de a közelben táborzó magyar sereg a vár alól elvonul, mire a város meghódol előbbi urainak. Ugyanez időtájban Trau és Spalato a görögök kezére kerül. Csak a szárazföldi része Dalmácziának maradt a magyarok birtokában.
1171-ben a görögök a velenczeiekkel háborúba keveredvén, a magyarok felhasználták az alkalmat, hogy a velenczeiekkel, Mánuel ellenségeivel szövetségre lépjenek. Pedig Velencze is ellensége volt az országnak, de még sem oly veszedelmes, mint Mánuel császár.
A folytonos háborúskodás következtében sokat szenvedett az ország; főleg az egyházon esett nem egy sérelem. A háború, mint mindig, sok pénzbe került s III. István, hogy a szükséges költségeket előteremtse, az egyház vagyonához is hozzányúlt. Azt is zokon vették tőle, hogy a püspököket, apátokat és prépostokat kénye-kedve szerint letette vagy áthelyezte. A szigorú erkölcsű Lukács érsek fájdalmas szívvel látta mindezt, s miután a király nem hallgatott könyörgésére, átokkal sujtotta őt.
A király s a magyar katholikus egyház feje között kitört viszályt Manfréd biboros, a pápa követe intézte el, a kinek intésére III. István megigérte, hogy atyja példájára a püspököket a pápa tudta és beleegyezése nélkül nem teszi le, sem át nem helyezi; az egyházi javak kormányzását nem bizza világiakra, s az egyház vagyonából soha semmit a maga hasznára nem fordít, kivéve, ha valami hatalmas ellenség tör az országra, vagy más égető szükség forog fönn, de akkor is csak a püspökök meghallgatásával. Megigérte még, hogy a királyi monostorok apátjait, prépostjait sem teszi többé le, hacsak valami bűn nem bizonyul rájok. Lukács erre feloldozá a királyt az egyházi átok alól s ünnepélyes körmenetben Esztergom városába, királyi székhelyére vezette.
Mondják, hogy a vígság közepette az érsek arcza egyszerre csak elkomorult és szemei megteltek könynyel. A király észrevette az agg főpap szomorúságát és okát kérdezé. Az érsek azt felelte, hogy nem tud örülni, mert érzi, hogy egy év mulva a királyt a halál elragadja körükből.
A balsejtelem valósággá vált. 1172-ben Oroszlán Henrik szász herczeg a Szentföldre készült. Mint a német keresztesek rendesen, ő is a szárazföldi utat választá. Bécsben hajókat szerzett, megrakta eleséggel s azután Henrik osztrák herczeg, III. István apósának kiséretében a Dunán folytatta útját Magyarország felé. A király jövetelökről értesülvén, Florentius urat küldé eléjök Mosonyba, hogy őket Esztergomba kisérje. Másodnapra, márczius 4-én érkeztek az ország fővárosába, s itt megdöbbenve hallák a szomorú hírt, hogy István király a megelőző éjjelen hirtelen meghalt.
A király halálát a kortársak méregnek tulajdoníták, a melyet öccse, Béla herczeg kevertetett volna italába. Béla jelleme és későbbi uralkodása e föltevésnek ellent mond. Ha a király életét csakugyan méreg oltá ki, az csakis Mánueltől eredhetett, a ki gyűlölte Istvánt, mivel ármányait kijátszotta és fegyverével is daczolni mert. A király halálát Mánuelre nézve az is kivánatossá tette, hogy megszabaduljon Béla herczegtől, a ki már-már terhére vált.
