V. FEJEZET. Sérelmek és reformok.
V. FEJEZET.
Sérelmek és reformok.
Sérelmek és reformok.
Az új nyelvtörvény. Az országgyűlési viták publicatiója. A kerületi napló. Alkudozás a két tábla közt a vallásügyi kérdésekben. A kormány· magatartása a felekezetekkel szemben. A nagyváradi és rozsnyói pásztorlevelek. Kisfaludy Sándor emlékirata. A jezsuiták. Az unitáriusok és görög nem egyesültek. A zsidók. A katonaság élelmezése és beszállásolása. A katonai kihágások. Folyamszabályozások. Izgatás a lánczhid tárgyában kötött szerződés ellen. Örökváltság s az úrbéri törvények revisioja. Közművelődési ügyek. A nemzeti szinház. A váltó-codex. A váltó-törvényszékek elhelyezése s a bírói állások betöltése. A honosítás ügye. Kereskedelmi törvények. Kamatos kamatokra vonatkozó törvény. Nemzeti bank. A nemzet és a kormány közti viszony
Egyrészről a nemzeti szellem ébredése, másrészről a korona hatalmi törekvései minden lépten-nyomon olyan collisiókat idéznek elő, melyek az országgyűlés működését szükségképen megbénitják. Ugyanazt az ügyet egyik országgyűlés örökségképen veszi át a másiktól, miután a legtöbb kérdést vagy egyátalán nem, vagy olyan compromissummal lehet csupán megoldani, mely egyik félt sem elégitheti ki.
A nemzeti nyelv ügye, a nyilvánosság elvének szélesebb alapon való érvényesitése a törvényhozás körében, a vallás ügye stb., amint nem most először, úgy nem is utoljára kerül szőnyegre.
A magyar nyelv javára mindjárt az országgyűlés kezdetén két nem csekély jelentőségű engedményt csikarnak ki a rendek a kormánytól.
Sárközy Kázmér inditványára a nádor utján azzal a kéréssel fordulnak a királyhoz, hogy az országgyűlés megnyitásakor magyar nyelven üdvözölhessék őt, amibe a király beleegyezvén, Kopácsy József, a volt veszprémi püspök, ki – a nádor sürgetésére és ajánlatára, a közeledő országgyűlésre való tekintettel, 1838 deczember 15-ikén neveztetik ki herczegprimássá,* – ékes magyar beszédet intéz hozzá.
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Praep. ad diaet. III., VI.
Majd ismét a nádor közbenjárása folytán a feliratoknak kizárólag magyar nyelven leendő szerkesztésére kapják meg az engedélyt, miután eleget tesznek annak a föltételnek, melyet a király a nádorhoz október 21-ikén intézett kéziratában köt ki, hogy t. i. amennyiben emlitett kivánságuk az 1792: VII. és az 1805: IV. t.-cz, megváltoztatását s az 1832/36: III. t.-cz. megbővitését involválja, repraesentatio alakjában terjesszék azt fel hozzá.*
* U. o. Acta dieat. 1839.
Az 1832/36: III. t.-czikket azonban még egyébbel is meg akarják bőviteni s e végből, nagyobbára a régi postulátumok figyelembe vételével, törvényjavaslatot dolgoznak ki, melyhez a főrendek is hozzájárulnak.
Hogy a horvátok a magyar nyelv erőszakolása miatt recriminálnak, ez nem szokatlan jelenség; az sem ujság többé, hogy Busán Hermann a horvátok nevében óvást tesz „a nemzetiség lerontására czélzó merénylet ellen”; de annál meglepőbb, hogy a personális ugyanakkor, a mikor a nyelvkényszert helyteleniti, kijelenti egyszersmind, hogy ő a maga részéről soha bele nem egyez, hogy a horvát nemzet a magyar nyelv helyett a maga nyelvét tegye diplomatiai nyelvvé, miután a horvátoknak is kötelességük az anyaország nyelvét tudni s idővel köztanácskozásaikban használni.
A personális és az ellenzék felfogása közt tehát csak az a különbség, hogy amaz Horvátországból a magyar hivatalos nyelv kiszorítását addig, de csakis addig hajlandó megtűrni, mig a horvátok a deák nyelvhez ragaszkodnak; emez ellenben abban az arányban, a mint Magyarországon tért hódit a magyar nyelv, a közjogi kapcsolatból kifolyólag s az ez által megszabott korlátok közt, érvényt akar a magyar nyelvnek szerezni Horvátországban is.
Kopácsy József herczegprimás.
Egykorú kőnyomat Eybl 1841-diki rajza után.
Ugyanonnan, a 422. számú példányról.
Úgyde az ellenzék ebbeli szándékát a kormány ez alkalommal is meghiusitja, amennyiben a magyar nyelvre vonatkozó, immár szentesitett törvényt a kapcsolt részekre tényleg nem terjeszti ki. Az országgyűlésnek annál inkább zokon esik ez, mert a horvátok általában elzárkóznak a nemzet legjogosabb és legforróbb kivánságai elől: a törvényeknek deák nyelven való szerkesztését követelik; a protestánsokat a kapcsolt részek területére nem bocsátják be; a porták kiigazitása, alkalmával az anyaországgal a közterheket aránylagosan megosztani nem akarják; egy szóval, separatisticus törekvésük által utját állják a haladásnak, úgy hogy méltán föltehető velük szemben a kérdés, ha vajjon az anyaországnak a kapcsolatból eredő esetleges hasznát nem szárnyalják-e túl a közjogi kapcsolat hátrányai.
A kormány mindamellett kénytelen a magyar nyelv javára ismét jelentékeny engedményeket tenni, miután ettől függ az országgyűlés sikere. A nádor valami úton hozzájut Deák Ferencznek az ülésteremben felejtett egy iratkájához, melyet azonnal közöl a kanczellárral s melyben az ellenzék vezére valamelyik barátjának a következőket irja: „A magyar nyelv, úgy hallom, rosszul áll Bécsben. Ebből nagy zavar lesz, s megtörténhetik, hogy ezen fog hajótörést szenvedni az ország gyűlése, mert alig hiszem, hogy a karok és rendek más nyelven felirást készítsenek, mint magyarul.”*
* A nádor átirata a kanczellárhoz, 1839 szeptember 21. Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta diaet. 1839.
A közhangulat nyomása alatt létrejön tehát az új nyelv-törvény. E szerint az országgyűlés, valamint a törvényhatóságok feliratai egyedül magyar nyelven szerkesztendők; nemcsak a helytartó-tanács, de az udvari kamara is, melynek hivatalos nyelve eddig a latin volt, magyarul levelez; az anyakönyvek 3 év alatt mindenütt magyarul vezetendők; lelkipásztor nem lehet, ki magyarul nem tud; „a magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapitandó” s a magyar ezredek kormányainak a magyarországi törvényhatóságokkal magyar nyelven kell levelezniök.
A mit még némelyek kivánnak, hogy t. i. a törvények királyi megerősités alá egyedül magyar nyelven terjesztessenek fel, ez annál méltányosabb, mert semmiféle törvénynyel nem ellenkezik; de a többség megelégedve a kivívott eredménynyel, elhatározza, hogy ezuttal még a törvények eredeti magyar, szövege mellett latin forditásukat is fölterjeszti.
Az országgyűlési viták publicátiójára nézve, mely az előző országgyűlést szintén foglalkoztatta, a rendek sokkal kevesebbet érnek el. A nádor ellenzése daczára, különösen gróf Batthyány Lajos sürgetése folytán, február 25-ikétől kezdve a főrendi tábla tanácskozásairól is naplót vezetnek ugyan, mely sokkal alaposabb és hívebb, mint az országos ülések naplója, miután a beszédek gyorsirók jegyzetei után közöltetnek benne; de az országgyűlési ujság s a kerületi napló meginditása még mindig pium desiderium marad.
Az országgyűlési hirlapot a kormány és a főrendi tábla következetesen ellenzik, főképen azért, mert a rendek „megelőző vizsgálat nélkül” akarják közrebocsátani. A mily vihart idézett elő a mult országgyűlésen Mérey, midőn a sajtóval szemben a felügyeleti jogot a koronának követelte, épp oly heves jelenetet provokál most Majláth personális azzal az elhamarkodott kijelentésével, hogy a rendek javaslata „belévág, a divatozó praeventiva censurába, melyről több törvényeink vannak”. Az óvást eme nyilatkozat ellen még a conservativek is magukévá teszik, a kiknek pedig most is az a véleményük, hogy 500,000 nemes ember 12 millió ellen csak egy évig sem védheti meg kiváltságait, ha ez utóbbiak irásban és szóval szabadon ostromolhatják azokat.
A kerületi napló kinyomatását, melyre nézve a rendek a gyorsirókkal és a könyvnyomtatóval már az alkut is megkötötték, a kormány egyenesen megtiltja, jóllehet a közvélemény oly nagy súlyt fektet arra, hogy Hevesmegye 1839 végén körlevélben hívja fel a törvényhatóságokat, hogy, ha a kerületi napló kinyomatása nem engedtetnék meg, minden megye küldjön az országgyűlésre egy irnokot, a ki a kerületi naplót megyéje részére irná.*
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta diaet. 1840.
Az alsó táblának igaza van, hogy a nyilvánosság elvéből kifolyólag, melyet semmiféle törvény sem tagad meg, az országgyűlésnek joga van a kerületi üléseken történteket közzétennie. De a kormány, ha már kénytelen eltűrni, hogy a rendek minden ellenőrzés nélkül kerületi üléseket tartanak s ott teljesen korlátlanul gyakorolják vele szemben a kritikát: legalább annak állja utját, hogy a kerületi ülésekben lefolyt viták publicatiója által a közönséget izgassák ellene.
Amit a nádor hangsúlyoz, hogy t. i. a kerületi napló közrebocsátása által az országos ülések tekintélye szenvedne csorbát, ez nem fogadható el argumentumul a napló ellen. Az országos ülések tekintélyét nem a kerületi napló, hanem maga a kerületi ülés csökkenti, miután a törvényhozás működésének súlypontját már rég idő óta ide helyezték át. A kerületi ülést kell tehát fölöslegessé tenni az országgyűlés czélszerű coordinátiója által. Amenynyiben pedig a kerületi ülések eredetét gróf Andrássy Károly, egészen helyesen, arra az okra vezeti vissza, hogy az országos ülésekben a nyilvánosság korlátozva van s kinevezett elnök elnököl: az országgyűlés coordinátiója alkalmával ezeket a hibákat kell javitni s akkor a kerületi ülések is megszünnek s kerületi naplóra sem lesz természetesen többé szükség.
Az országgyűlési hirlap és a kerületi napló kérdésében tehát a rendek ismét vereséget szenvednek ugyan; de azért annyi haszna a nyilvánosság érdekében kifejtett actiójuknak mégis van, hogy legalább már most a censura nem akadékoskodik, midőn a hirlapok – a szónokok megnevezése nélkül – úgy a kerületi, mint az országos ülésekről tudósitásokat közölnek. Az, hogy a szónokot nem szabad megnevezni, kicsinyes kötekedés a kormány részéről, melylyel még csak annyit sem ér el, hogy a közönség meg ne tudja a szónokok neveit, miután a hirlapok könnyen érthető jelzőkkel a neveket teljesen pótolják.
Az előző országgyűlés hagyatékához tartozik a vallásügyi törvényjavaslat is, melynek actualitása nemcsak hogy nem szünt meg, sőt ellenkezőleg, bizonyos ujabb sérelmek következtében fokozódott.
Az 1832/36-iki eredeti javaslaton az alsó tábla változtatást nem tesz, s Klauzál Gábor inditványa, mely szerint a „bevett vallás” kifejezésének elhagyása mellett a vallásfelekezetek közti teljes egyenlőség és viszonosság elvét mondják ki, valamint Szentpály László ugocsai követé, ki szintén óhajtja a viszonosság elvének kimondását, de csakis a törvényesen bevett felekezetekre nézve, – épp oly kevéssé kelt visszhangot, mint a főrendi táblán gróf Batthyány Kázmér ama liberális nyilatkozata, mely szerint „ő ezen ideát: uralkodó vallás, magával a keresztény vallás szellemével annyira ellenkezőnek tartja, hogy mindazon törvényt, mely ezen szennyet viseli magán, változtatni forrón kivánja s ez okból a teljes és tökéletes viszonosságra szavaz”.
Mi értelme volna a szabadelvű párt részéről a vallás ügyében ujabb követelményekkel állni elő, mikor a haladás útján az első lépést sem tehették meg; s mikor azok a tényezők, t. i. a papság és a horvátok, – kiknek az első lépés meghiusitásában főrészük volt, – semmi jelét nem adják engedékenységüknek. A káptalani követek ugyanis mindjárt a vita kezdetén ezuttal is óvást emelnek az egyházi rend nevében ama törvény ellen, melynek elvei „a katholika vallás változhatatlan principiumaiba ütköznek”. A zágrábi káptalan követe pedig nemcsak azért járul hozzá az óváshoz, mert a kérdéses törvény a felekezetek közti békesség fenntartása végett az evangelikusok javára „örök időkre alkotott” 1790/91: XXVI. t.-czikkel ellenkezik, hanem azért is, mert Horvátország municipális jogainak sérelmét involválja.
A szabadelvű párt – egy-két intransigens tagját kivéve, kik közé tartozik Beöthy Ödön is, – gyakorlati szempontból egészen helyes politikát követ, midőn nemcsak hogy nem megy túl az 1832/36-iki országgyűlés által megállapitott kereteken, de ellenkezőleg, arról győződvén meg, hogy a főrendek hajlandók több oly concessiót tenni, melyről a közelmultban még csak hallani sem akartak, az alku terére lép.
A reversalisok tekintetében a főrendi és alsó tábla most is ragaszkodik ugyan eredeti álláspontjához s amaz a reversalist csakis a jövőre, ez ellenben úgy a multra, mint a jövőre nézve érvénytelennek kivánja tekinteni; de az alsó tábla ezuttal megkisérli áthidalni az ellentétet azzal a magyarázattal, hogy eszeágában sincs azokat az egyéneket, kik reversalisuknál fogva a katholikus hitben neveltettek, akaratuk ellenére ismét az evangelikus vallásra kényszeriteni; hanem intentiója csupán az, hogy a reversalis alapján akár a szülők, akár a gyermekek ellen támasztott bárminemű követelés szüntettessék meg s hogy azok, kik a reversalisok erejénél fogva neveltettek a katholikus vallásban, ha idővel meggyőződésük változván, az evangelikus vallásra akarnának áttérni, ebben ne akadályoztassanak.
A főrendek azonban, amint ezt a magyarázatot, úgy gróf Teleki József koronaőr ama közvetitő inditványát sem fogadják el, mely szerint a multban adott reversalisok csak abban az esetben legyenek érvényesek, ha szabadon adattak, ha gyakorlatba vétettek s ha ellenmondást nem tett ellenük a szerződő felek egyike.
Az áttéréseknél a hat heti oktatás mellőzésébe a főrendek az alatt a föltétel alatt egyeznek bele, hogy a vakmerő áttérések meggátlása végett a vallásváltoztatás a törvényhatóságok által ellenőriztessék. Ezzel szemben az alsó tábla az áttérést teljesen szabaddá akarja ugyan tenni; de másrészről nincs kifogása ellene, sőt szükségesnek tartja, hogy az egyes áttérési eseteket ő felségének bejelentsék, hogy abban az esetben, ha az áttérések oka a vallásos oktatás elhanyagolása lenne, ő felsége legfőbb felügyeleti jogánál fogva a kath. lelkipásztorokat híveik szorgalmasabb oktatására serkenthesse.
A katholikus gyermekeknek az evangelikus iskolák látogatását és a katholikus szülőknek gyermekeik mellé evangelikus vallású nevelők alkalmazását a főrendek már most megengedik, az alatt a föltétel alatt, hogy az emlitett gyermekek saját vallásukban való oktatása biztosittassék, s ez ellen az alsó táblának sincsen kifogása.
A recopulatio kérdésében a főrendek némi concessiót tesznek ugyan, de abba most sem egyeznek belé, hogy a vegyes házasságban élő feleknek ágytól és asztaltól való elválasztása esetében az evangelikus félre nézve a kötés felbontottnak tekintessék és annak az új házasságra lépés megengedtessék. Az alsó tábla ellenben a recopulatio megszüntetését föltétlenül követeli; de másrészről a jó békesség kedvéért kész az elvált vegyes házasok új házasságra lépésének ügyét ezuttal mellőzni.
Hogy az evangelikus lelkipásztorok nem büntethetők meg a miatt, mert más vallásuaknak az evangelikus templomba való járást megengedik; hogy az az elv, mely szerint a hivatalok valláskülönbség nélkül töltendők be, a városokra is kiterjesztessék; hogy a közös temetők használatára nézve törvény alkottassék s hogy az ezredeknél evangelikus lelkipásztorok is alkalmaztassanak, – mindezekre nézve a két tábla közt létrejön a megegyezés.
Horvátországra nézve azonban nem sikerül a differentiákat kiegyenliteni. A főrendek felfogása sokat veszit ugyan ridegségéből az által, hogy ugyanakkor, amikor az evangelikusoknak Horvátországban való lakhatása tekintetében a tilalom megszüntetését magára Horvátországra kivánják bízni, kifejezik egyszersmind reményüket, hogy ez irányban Horvátország nem sokára megteszi a szükséges törvényes intézkedést; de az alsó tábla állhatatosan ragaszkodik ahhoz a nézethez, hogy a vallásügyi törvény nem tehető Horvátország rendeinek beleegyezésétől függővé, annyival kevésbé, mert a viszonosság elvével sem egyeztethető össze, hogy a magyar polgárok egyrésze, csak azért, mivel az evangelikus vallást követi, Horvátországból ki legyen rekesztve s ugyanakkor Horvátország lakosai a polgári jogokat egész teljességükben élvezzék és a közterhekben oly módon vegyenek részt, hogy egy 130–135 portával biró középszerű megye több terhet viseljen, mint egész Horvátország.
Hogy abban az esetben, ha – mint a főrendek kivánják – a protestánsok ügyének rendezését magukra a horvátokra bízzák, ebből nem lesz semmi, azt a főrendi táblán elhangzott felszólalások világosan mutatják. Haulik György zágrábi püspök például, – kinek legfőbb része volt az illirizmus féktelenkedéseiben, kinek titkára, Stoosz Pál, „Meghivás az illir körbe” czím alatt csak az imént szólitotta fel a krajnai szlávokat, bolgárokat, szerbeket, hogy lépjenek be az illir körbe, „mert több szem többet lát, több gondolat többet kifürkész, több kéz többer ír s több szikrából lesz a tűz”, – minden hímezés-hámozás nélkül kimondja, hogy azok a vallási villongások, melyek Magyarországban három száz év óta szakadatlanul tartanak, a horvátokat nem ösztönözhetik ama kiváltságaik megszüntetésére, melyek a közbéke fenntartására szolgálnak, nem sarkalhatják arra, hogy legdrágább kincsüket a század szellemének s némi politikai axiomáknak feláldoznák”.
Minthogy tehát a törvényjavaslatnak Horvátországra vonatkozó pontja abban az alakjában, amint azt a főrendek megállapitották, a törvényhozás jogkörének megszoritását vonná maga után, anélkül, hogy még csak kilátás is lenne rá, hogy maguk a horvátok a méltányosság álláspontjára fognak helyezkedni a protestánsokkal szemben: az alsó tábla inkább mellőzi az egész pontot. S ily módon a többire nézve az alkudozás czélra vezetvén, az országgyűlés a javaslatot szentesités végett felküldi. A főrendi táblán a főpapok és a világi rendből öten óvást tesznek ugyan ellene; de ezt magába, a javaslatba nem veszik fel, sőt az alsó táblával sem közlik, miután a prímás belenyugszik a nádornak a gróf Dessewffy Aurél felfogását megerősitő ama nyilatkozatába, hogy az óvás beiktatására lesz idő akkor is, amikor ő felsége a törvényjavaslatra válaszát leküldi.
A királyi válasz azonban az ügy érdemét nem érintvén, az óvás fölöslegessé válik. A leiratban ő felsége értésükre adja a rendeknek, hogy mivel a javaslat csak az országgyűlés vége felé terjesztetett fel hozzá, nem maradt ideje a nagyfontosságú s alapos meggondolást igénylő tárgyban elhatározásra jutnia.
Lonovics József csanádi püspök, – ki a prímás által az egyházi rend nevében tett óvás értelmét szükségesnek látja egy nyilvános ülésben megmagyarázni, – maga elismeri, hogy a törvényjavaslat „semmi olyat nem parancsol, amit tenni a hit szabályai tiltanának, hanem csupán az egyházi elveket sérti s ama jogok egyrészét veszi el, melyeket a törvény adott az egyháznak,” éppen ezért, ha a javaslatból törvény lenne, „zúgolódás nélkül fog annak engedelmeskedni”: mindamellett ő fejti ki a legnagyobb erélyt a végből, hogy a javaslat törvénynyé ne váljék. Metternichchel e tárgyban az országgyűlés berekesztésekor beható tárgyalásokat folytat,* s ráveszi őt, hogy, amennyiben a főpapság elhatározta, hogy Rómától fog utasitást kérni jövendő magatartására nézve, addig, míg ez megtörténik, tartsa vissza a koronát a törvényjavaslat szentesitésétől.
* Aus Metternich’s nachgelass. Papieren, VI. 376.
Metternich a kormányra nézve legkényelmesebbnek tartaná a vallásszabadság életbeléptetését olyan értelemben, hogy a vegyes házasságban született gyermekek vallása a szülők szabad egyezkedése alapján állapittatnék meg s hogy a világi hatóságok egyátalán ne avatkoznának bele a vallás- és lelkiismeret szabadságát érintő vitás kérdésekbe.* Meg van róla győződve, hogy, ha ez sikerülne: a protestánsok is lefegyvereztetnének, a papság is megnyugodnék s akkor a kormánynak nem kellene örökösen a vallás ügyével bajlódnia.
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta Diaetae extraser. 1844.
Most, az országgyűlés folyamán is, a gyermekek vallásos nevelésére s az áttérésekre nézve, a gyakori collisiók kiegyenlitése végett, kénytelen a kormány rendeleti uton intézkedni s meghagyni, hogy ha a szülők valamelyikének vallásváltoztatása következtében vegyes házasság áll elő, az ezután születendő gyermekek vallására nézve a vegyes házasságban született gyermekek vallására vonatkozó határozmányok kötelezők; továbbá, hogy a törvénytelen gyermekek anyjuk vallását követik; hogy a kanczellária az áttéréseknél, abban az esetben, midőn semmi kétely nem forog fenn, a hat heti vallásoktatásra adja meg az engedélyt s hasson oda, hogy az áttéréseknél a fölösleges huzavonát kerüljék stb.*
* U. ott, Acta diaet. 1839.
Minthogy pedig a vallásügyi törvény magyarázásában és alkalmazásában a kormány sem nem őszinte, sem egyenlő mértékkel nem mér s valóságos tojástánczot kénytelen járni, hogy a törvény követelményeivel a katholikus egyház érdekeit összeegyeztesse, s minthogy az új törvény szentesitése esetén előreláthatólag még többször kellene majd az egyház belső dolgaival foglalkoznia: a főpapság kivánságát az új törvény szentesitésének elhalasztására nézve készséggel teljesiti, annyival inkább, mert reméli, hogy a római szentszékkel meg fogja majd találni a modus vivendit.
Az a vallásügyi speciális sérelem, melyet Bihar- és Gömörmegyék terjesztenek az országgyűlés elé s melyet az a vallásügyi törvényjavaslattal egyidejüleg vesz tárgyalás alá, szintén a kormány részrehajlása és alakoskodása miatt mérgesedik e.
A papság azt a bátorságot vette magának, hogy az 1790/91: XXVI. t.-cz. 15. §-a ellenére követelt reversalisok megtagadása esetén a megyéktől kényszereszközök alkalmazását kivánta. S midőn ezt a merőben törvénytelen kivánalmat a megyék egy része határozottan visszautasitotta, Laitsák Ferencz, váradi püspök azzal a visszatorlással élt, hogy 1839 márczius 15-ikén, a kölni és poseni érsekek példájára, pásztorlevelet bocsátott ki, melyben utasitotta papjait, hogy reversalis nélkül a vegyes házasságokat egyházi áldásban ne részesitsék; majd két hónappal később azt is meghagyta nekik, hogy a vegyes, házasok esküjét nem úgy, mint egyházi személyek, hanem csak mint tanuk s nem is templomban, hanem a parochiális lakon, minden egyházi szertartás nélkül, szenvedőleg fogadják el.
A váradi püspök példáját követte a rozsnyai, ki nem ugyan pásztorlevélben – legalább pásztorlevele nyilvánosságra nem került, – de élő szóval hasonló utasitást adott az alsó papságnak.
Biharmegye, Beöthy Ödön agitatiójára, egyenesen a királyhoz irt fel a sérelem orvoslása végett, miután akkor az országgyűlés nem volt együtt. A helytartó-tanácshoz le is érkezett egy királyi parancs, melyben ő felsége az 1791: XXVI. t.-cz. sértetlen fenntartását megigéri; de ezt a parancsot a helytartó-tanács a megyével – daczára annak, hogy ez négy ízben ismételte meg panaszát a felségnél – nem közölte. Ennélfogva úgy Bihar, mint Gömör az országgyűlésre vitte a sérelmet, ez utóbbi annyival is inkább, mert tanukkal tudta igazolni, hogy a papok kényszert alkalmaznak a vegyes házasokkal szemben s mert a helyett, hogy ez a sérelem orvosoltatott volna, a rozsnyai püspököt a sokkal dúsabb javadalmazású pécsi püspökségbe helyezték át, ami olyan színben tűnt fel, mintha törvénytelenségeért a felsőbbség mintegy megjutalmazni kivánta volna.
Az alsó tábla az ügyet tárgyalás alá vevén, odáig ugyan nem megy, hogy a törvénysértő püspököknek – ugy, amint Beöthy és Kende szatmári követ inditványozzák – az 1507: VIII. és az 1647: XI. t.-cz. értelmében hivataluktól való megfosztását kivánja; de igenis szükségesnek tartja felirás utján megkérni ő felségét, hogy a törvényeknek a vegyes házasságokra vonatkozó rendelkezéseit tartsa fenn, a főpásztoroknak a törvénybe ütköző rendeleteit semmisitse meg s őket szigoruan utasitsa, hogy körlevelüket vonják vissza, jövőre pedig a törvénynek minden efféle uj, helytelen és egyoldalú magyarázatától tartózkodjanak.
Laitsák püspök aláirása József Nádorhoz 1839 ápril 15-dikén a vegyes házasságok ügyében intézett emlékiratán.
Az irat eredetije az országos levéltárban, József nádor titkos levéltárában, Acta praes. a. 1839. nr. 11. jelzet alatt.
A főrendek ellenben, tekintettel arra, hogy az 1790-iki törvény határozottan csak azt rendeli, hogy a vegyes házasságok mindig a katholikus plébánosok előtt köttessenek, az egyházi áldásról azonban nincs benne egy szó sem, tekintettel másrészről arra, hogy az áldás nélkül kötött házasság is mind egyházi, mind polgári tekintetben jogérvényes: a felirást annyival inkább fölöslegesnek tartják, mert a megyék az ügyet már úgyis ő felsége elé vitték. Ebbeli elhatározásukban mindenekfölött az egyház hatalmi érdeke vezeti ugyan őket; de a politikai tapintat szempontjából sem tartják helyesnek az ügy bolygatását. Az alternativa ugyanis – gróf Dessewffy Aurél szerint – az, hogy arra a kérdésre, forog-e fenn törvénysértés, a főrendek, vagy igennel felelnek vagy nemmel. Ha igennel: akkor oly valamire szólitják fel a kormányt, amit nem tehet, mert a kényszerités e tárgyban képtelenség; vagy nemmel s akkor amellett, hogy a kormány a legnagyobb zavarba jön, nem tudván eldönteni, melyik táblának van igaza, az országban is zavarok fognak bekövetkezni, s ami a fő: káros visszahatás fog előállni a két tábla közt még függőben levő hasonnemű, tárgyakra nézve. „Parlag tehát – ugymond – ez a mező vagy legfeljebb töviseket terem.”
Hogy a vita meddő marad, azzal Széchenyi, báró Eötvös József, gróf Teleki László s általában a szabadelvüek is tisztában vannak, s ha mégis felszólalnak, ezt azért teszik, mert az egyház merész föllépése kényszeriti őket rá. A prímás ugyanis egész ridegségében állitja fel az elvét, hogy a világi törvény az egyházi szertartások felett, tehát az egyházi áldás felett sem rendelkezhetik s ha mégis rendelkeznék s ha ennélfogva felsőbbrendű törvényekkel összeütközésbe jönne: megszünik föltétlenül kötelező lenni.
A vita folyamán, a szabadelvüek részéről a papság ellen emelt súlyos vádak ellensúlyozásául, a főrendek mindössze annyi concessióra hajlandók, hogy az egyház hozzájárulásával készek megkérni ő felségét, hogy amenynyiben még Biharmegye feliratára nem felelt, az aggodalmakat szüntesse meg válaszával. De az alsó tábla ebben nem nyugodván meg, az ügyet félre teszik, annyival is inkább, mert a vallásügyi törvényjavaslatra nézve időközben sikerül létrehozni a két tábla közt a megegyezést.
Az emlitetteken kivül még egyéb vallásügyi kérdésekkel is foglalkozik az országgyűlés, de – kivéve a zsidók sérelmeinek részleges orvoslását – eredménytelenül.
A megyékben uralkodó közszellem, mely a felekezeti motivumokat annyira előtérbe tolja, hogy a pártok több helyen felekezeti alapon szervezkednek, az országgyűlésen is érvényesül annyiban, amennyiben az egyes pártok különös érdeklődéssel viseltetnek a vallási kérdések iránt.
Kisfaludy Sándor, „a falusi magányában élő hazafi”, – kinek, saját szerény bevallása szerint, sem becsvágya sem érdeme nincs ahhoz, hogy közhivatal után vadászszon, – tisztán a haza sorsát és érdekeit tartva szem előtt, 1839 elején a nádorhoz egy német nyelven fogalmazott emlékiratot nyujt be, melyben leirván az ország politikai helyzetét, saját tapasztalatai alapján konstatálja, hogy az ország különböző részeiben mily nagy szerepet játszanak a vallási pártok. A dunántúli megyékben például a két protestáns felekezet egyesült, hogy a tisztujitásokon saját jelöltjeit választassa meg. S habár a protestánsok – kivéve Veszprémmegyét – minden dunántúli megyében kisebbségben vannak, mégis többnyire győznek azért, mert democrata és ultraliberális elveket hordván a szájukon, csatlakoznak hozzájuk azok a katholikusok is, kik vagyonukat elpocsékolták, kiknek hivatalra van szükségük, hogy jövőjüket biztositsák s kik az emberszeretet igéit hirdetik, hogy annál inkább elnyomhassák alattvalóikat.*
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta diaet. 1839.
A költő-politikus conservativ és felekezeti szemüvegen nézi ugyan a világot s igy tiszta képet nem szerezhet magának arról; de már az a tény is, hogy ő maga sem képes magát emancipálni a felekezeti szempontok nyüge alól, midőn az ország első dignitását tájékoztatni akarja a közdolgok felől, eléggé mutatja, mennyire dominálja a politikai életet a felekezeti szellem.
Sopron- és Borsodmegye rendei azt tapasztalván, hogy a vegyes házasságokra nézve a surlódásokat a külföldről beözönlő jezsuiták szítják, utasitásul adják követeiknek, hogy sürgessék ama régibb törvények szigorú végrehajtását, melyekben ki van mondva, hogy a törvényhozás engedélye nélkül szerzetesrendek Magyarországon nem telepedhetnek le.
A felirati javaslatot ebben a tárgyban el is fogadja az alsó tábla liberális többsége; de a főrendek azzal az érveléssel, hogy ő felsége az 1715: CII. t.-cz. értelmében az ország világos előnye nélkül szerzetesrendeket különben sem bocsátott be az országba s hogy ennélfogva semmi különös ok, alap vagy alkalom nincs, mely miatt ily irányban a törvényhozásnak intézkednie kellene, – a javaslatot visszautasitják.
Kisfaludy Sándor emlékiratának befejező sorai.
Az 1839 január 10-dikén kelt irat eredetije u. ott, Misc. officiosa a. 1839. nr. 1. jelzet alatt.
A Palóczy és Bezerédj Miklós veszprémi káptalani követ közti szóváltás világitja meg e kérdésben a liberálisok és klerikálisok álláspontját. Amaz fél a jezsuitáktól, mert a hová befészkelik magukat, ott a gyűlölködést, visszavonást honositják meg; ez pártolja őket, mert az evangelikusok törekvéseinek mindig és mindenütt a jezsuiták vetettek gátat. Magasabb politikai szempontból, határozottan tárgyilagosan azonban a conservativ gróf Dessewffy Aurél itéli meg a dolgot, midőn azt mondja; hogy a szerzetesrendek csak akkor felelhetnek meg hivatásuknak, ha a közvélemény mellettük van, a közvélemény ellenére tehát nem lenne czélszerű szerzetesrendet bocsátani be az országba.
Az unitárius vallásnak bevett vallássá nyilvánítása szintén szőnyegre kerül. Actuálissá teszi azt a Partium visszacsatolása. De a főrendek, habár elvileg az ügyet magukévá teszik is, elintézését akkorra halasztják, a midőn a visszacsatolás tényleg megtörténik, miután akkor válik gyakorlatilag szükségessé a Kraszna, Zaránd és Közép-Szolnok megyében élő unitáriusok szabad vallásgyakorlatának az egész országra való kiterjesztése.
A görög nem egyesültek sérelmeit magában foglaló feliratra királyi válasz nem érkezik. Különben maga a felirat is nagy bajjal készült el, miután a főrendek az alsó táblának a görög nem egyesültek egyházi személyeinek illendőbb ellátására, papjaik neveltetésére, kalendáriumuknak a közönséges kalendáriummal való összhangzásba hozatalára s a görög nem egyesültek és más vallásúak közti válóperekre vonatkozó javaslatait nem fogadták el.
A zsidókra vonatkozó eredeti törvényjavaslat két pontból áll. Az egyikben eltörlik a türelmi adót, melynek különben sem volt soha törvényes alapja; a másikban kimondják, hogy a zsidók az ország többi nem nemes lakosai által gyakorolt minden polgári jogokban részesülnek.
A szabadelvű párt, a mint önmagát tagadná meg, ha az első kisérletet vonakodnék megtenni a zsidóságnak a nemzet testébe való beolvasztására nézve: úgy másfelől veszélyeztetné a reformot, ha a haladás lépcsőjén a Pestmegye által ajánlott merész ugrást megtenné s a zsidó felekezetet a bevett vallásfelekezetek közé venné fel. A haladás természetes menetével ellenkeznék a vallási emancipatio, mielőtt a politikai egyenjogusitás megtörténnék, s ez utóbbira nézve is az általános, mindent magában foglaló elvet a liberálisok csak azért mondják ki, hogy annak keretében annyi concessiót csikarjanak ki a zsidók számára, a mennyit csak kicsikarhatnak. Maga a „Magyarország s a hozzá kapcsolt részek izraelita lakosai nevében eljáró küldöttség” sem kér többet az országgyűléshez benyujtott folyamodványában, mint azt, hogy a törvényhozás szívére vevén polgári viszonyaik megjavitásának szükséges voltát, adja meg nekik a honfiúság jogait”.*
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta diaet. 1840.
A hangulat a zsidókra nézve az alsó táblán igen kedvező. A törvényjavaslatot kisérő, fenkölt szellemű feliratban a rendek igazi ékesszólással hirdetik a nemzet jól felfogott érdekeivel ölelkező emberszeretet igéit. A personális veszedelmesnek tartja ugyan túlmenni a jelen országgyűlés által az úrbéri törvényjavaslatban tett amaz engedményen, mely szerint a zsidók úrbéri telkeket birhatnak, mert különben Ung, Bereg, Zemplén s általában a felvidéki megyéket a tisztátalan lengyel zsidók egész raja fogja ellepni; tanúkúl hívja fel egyszersmind a felvidéki megyék követeit, – kik nap-nap mellett tapasztalhatják, hogy a jobbágyok azért nem képesek a közterheket leróni, mert a zsidók kiszipolyozzák őket, – mily borzasztó következményei lennének az országra amaz invasiónak; de a felvidéki megyék közül a provocatióra kevesen adnak visszhangot s jóformán csakis a bányavárosok és a káptalanok követei, valamint a horvát követek osztozkodnak a personális aggodalmában.
Hogy a zsidóság beözönlése folytán, – a mint a mosonymegyei Sőtér mondja – Magyarország Jeruzsálemmé ne váljék s Jeruzsálem sorsára ne jusson, erről a főrendek gondoskodnak és pedig akkép, hogy gróf Teleki József koronaőr inditványára leszállitják a kedvezményeket, melyek a külföldi zsidókat ide édesgethetnék s föltételekhez kötik a letelepedési jogot. Az alsó tábla liberális többsége pedig, habár – Dubraviczky kijelentése szerint – „többet óhajtott volna a zsidók részére kieszközölni”, a haladás érdekében a kevesebbet is elfogadván, létrejön a törvény, mely a türelmi adót nem veszi ugyan le a zsidók válláról, a jobbágy-telkek birhatására sem jogositja fel őket; de azért több kedvezményt biztosit számukra.
Az átalakulás vágya, mely kútforrását képezi a zsidók egyenjogusitására irányuló törekvésnek is, egy decennium alatt sokkal mélyebbre ereszté gyökereit a magyar társadalomban, semhogy képes lenne azt a kormány – még ha akarná is – kiirtani az emberek szivéből. De miért is akarná? A mennyiben a korona jogkörét Magyarország culturális és közgazdasági fejlődése nem alterálja, botor politika lenne részéről, útját állni a reformoknak. S ha úgy a saját, mint az országgyűlés által kezdeményezett reformok egy részét mégis visszautasítja, félbe hagyja vagy halogatja, ennek oka csupán az, hogy a korona hatalmi érdeke és a haladás követelményei közt a demarcationalis vonal kijelölésében elfogult és rövidlátó. Másrészről azonban hozzájárúl a törvények egész sorához, melyek az anyagi és szellemi jólét alapját vetik meg.
A katonai élelmezés és beszállásolás és ezzel kapcsolatban különösen az u. n. deperditák kérdése, melyre a királyi propositiók második pontja hívja fel a rendek figyelmét, egyike ama fontos problemáknak, melynek igazságos megoldását csaknem egy század óta sürgetik azok, kik az adófizető nép sorsát szivükön viselik.
A beszállásolás óriási teherként nehezedett az adózóra, amennyiben az idegen katona házának békességét, családjának nyugalmát zavarta meg – a mint Deák irja – a beszállásolás következtében „a magyar adózó nem volt ura még önsajátjának sem”.* A deperditák pedig, vagyis, az adózókra háramlott ama veszteségek, melyek onnan eredtek, hogy a katonaság részére a terményeket az 1751-ben meghatározott, a piaczi áraknál rendesen alacsonyabb, u. n. regulamentáris árakon voltak kénytelenek átengedni, – hogy mily súlyosak voltak, mutatja például az, hogy Borsodmegye deperditái évenkint 70,000 forintra rúgtak, holott adója nem ment többre 50,000 forintnál.
* Deák F. és Hertelendy K., Követjelentés. 30.
Ennélfogva nemcsak humanitárius, de közgazdasági és pénzügyi szempontból is jogos a rendek ama kivánsága, hogy a katonaság élelmezéséről a kincstár gondoskodjék, az adózók a termesztmények kiszolgáltatásának terhe alól mentessenek fel s a házanként való beszállásolás megszüntettetvén, laktanyák épittessenek oly módon, hogy a laktanyák nagysága, minősége és elhelyezése tárgyában a király a terveket elkészittetvén, ezeket a katonaság kiküldötteivel még a jelen országgyűlés folyamán egy országos választmány vitatná meg. A mennyiben pedig az emlitett terhek a törvénynyel nem ellenkeznek, azoknak esetleg („netalán”) kárpótlás mellett való megváltása iránt a rendek a kincstárral készek egyezkedésbe bocsátkozni s csak a kisebbség – élén Szentkirályival és Palóczyval – tagadja meg a kárpótlást, hivatkozván az 1715: VIII. t.-czikkre, mely a katonaság minden szükségletét az adókból rendeli fedezni.
Ezzel a tárgygyal kapcsolatban a katonai kihágásokra is kiterjesztik a rendek figyelmüket s a katonai igazságszolgáltatásra vonatkozó több fontos elvben állapodnak meg, amilyen például az, hogy a polgári személyek ellen katonák által elkövetett sértések a törvényhatóság és a katonaság részéről kiküldött vegyes biróság illetékessége alá tartoznak.
A felség azonban a katonai kihágásokra vonatkozó törvényjavaslatot hallgatással mellőzi; a katonaság részére kiszolgáltatandó termények megváltására nézve pedig, habár elismeri, hogy igazságosabb kulcsot kell megállapitni az eddiginél: a mennyiben mégis aggályai vannak a megváltási összeg rendes befizetése s, a törvényhatóságok közt leendő szétosztása tekintetében, az alaposabb megfontolást igénylő ügy elintézését a jövő országgyűlésre halasztja. Úgyde az aggodalmak csak ürügyül szolgálnak az elhalasztásra, miután egészen világos, hogy a megváltási összeg biztositásáról magának a kormánynak elég módja van gondoskodni, rendelkezvén erre nézve a szükséges hatalommal; a szétosztásnál pedig igazságosan nem lehet más kulcsot alkalmazni, mint ugyanazt, a mit az adókivetésnél tényleg alkalmaznak.
A királyi propositiók harmadik pontjában foglalt tárgy szintén függőben marad, miután a felség a rendek ama kivánságát, hogy a Duna szabályozására vonatkozó terveket közölje velük, azzal az indokolással, hogy a szabályozás végrehajtása különben is a helytartó-tanács hatáskörébe tartozik, az országgyűlésnek ellenben csak a költségek fedezéséről kell gondoskodnia, visszautasitja. Később mégis beleegyezik, hogy országos választmányt küldjenek ki, mely a jövő országgyűlésig necsak ama forrásokra nézve adjon véleményt, melyekből „az ország alkotmányának és minden rendbeliek jogainak épségben tartása mellett” fedezhetők lennének a szabályozási költségek, hanem vizsgálja egyszersmind meg a szabályozási terveket is.
Hogy e fajta nagyobbszerű vállalatok a nemzeti hitel igénybevétele nélkül nem valósithatók meg s hogy e tekintetben sem a só árának fölemelése, sem a nemzetnek subsidiumokkal való megterhelése nem – lenne czélravezető, – ezzel a gondolattal Széchenyi és Dessewffy már most igyekszik megbarátkoztatni a rendeket. De nem igen boldogulnák velük, miután közgazdasági ismereteik nem terjednek odáig, hogy különbségét tudnának tenni az improductiv költekezés és a hasznos befektetés czéljából csinált adósságok közt.
Mig az imént emlitett két tárgyra nézve az országgyűlés csak az előkészitő lépéseket teszi meg: a lánczhid ügyében bevégzi, a mi még reá tartozik. Jóváhagyja ugyanis a lánczhid épitése tárgyában az 1832/36: XXVI. t.-cz. értelmében báró Sina Györgygyel kötött szerződést, nem törődve egyeseknek ama kifogásával, mely szerint az országos választmány megbízatási körét túllépte, midőn egyrészről a szerződést, mielőtt az az országgyűléssel közöltetett volna, megerősittette a felséggel, másrészről az 1836-iki törvényben megállapitott tarifához nem ragaszkodott.
Ezek a kifogások különben is csak arra valók, hogy a vállalat gyakorlati keresztülvitelét késleltessék. Mert még mindig vannak számosan, kik a lánczhid eszméjével s különösen annak következményeivel nem tudnak kibékülni. Emődy János nyitrai követ a lánczhid épitése által „az ősi szabadságon ejtett halálos seb” miatt még mindig kesereg; gróf Nádasdy Lipót meg a főrendi táblán „erőszakos agitatió” eredményének nyilvánitja az „önzés szülte vállalatot”. Sőt az országgyűlésen kivűl is javában foly az izgatás a végből, hogy a törvényhozás ne fogadja el a pesti hid tárgyában kötött szerződést.
Széchenyi 1839 deczember 8-ikán felhívja a nádor figyelmét „Egy lelkes nemesnek felszólitása a t. kk. és rkhez” czímű iratra, melyet Dietrich báróné több megyének, pl. Veszprémnek is megküldött s melyben az ismeretlen iró a szerződés felbontását s a hid és útak épitése czéljából kölcsön felvételét ajánlja. Hogy a nemesi becsület követelné a már megkötött s a király által aláirt szerződés fenntartását, ezt nem ismeri el, miután – ő szerinte – az alkotmány által biztositott nemesi jogokat semmibe vevő szerződésnek nincs erkölcsi alapja s csak arra való az, hogy a „pártolt hidépitő” a nemzetet csúfosan rászedje.* Nem gondolja azonban meg a lelkes felszólaló, hogy még ha a király szószegésével a vámmentesség privilégiumát ez alkalommal meg lehetne is menteni: az érdekeltek nem sokat nyernének vele, miután a szabadelvű irány fokozatos terjedése a kiváltságokat mindinkább és inkább fenyegeti. Az adó megszavazása alkalmával pl. Beöthy Ödön egyenesen inditványozza, hogy a nemesség minden különbség nélkül járuljon hozzá a közterhek viseléséhez; Dubraviczky pedig, utasitások hiányában, Beöthy inditványát tárgyalhatónak ugyan nem tartja, de a mennyiben „a megváltozott korszellem követelményének tekinti azt”; egy országos választmányra kivánná bízni annak eldöntését, mily arányban vegyen részt a nemesség a közterhekben.
* Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Acta diaet. 1839.
)
A lánczhid alapkövének letétele 1842 augustus 24-ikén.
Barabás Miklós egykorú festménye a magyar történelmi képcsarnokban.
Az országgyűlés positiv alkotásai közt, politikai jelenkőségét tekintve, első helyen áll az örökváltság. Ez a hatalmas reform, mely a mult országgyűlésen a szabadelvűek és conservativek közt oly ádáz kűzdelmet idézett, elő s mégis megbukott, most egészen simán, jóformán minden vita nélkül megy keresztül, miután sem a kormány, sem a főrendek nem állnak útjába.
Az új törvény a jobbágyi tartozások tökéletes és örök időkre szóló megváltását illetőleg permissive rendelkezik ugyan s előre lehetett látni, hogy egy ilyen permissiv törvény, – mely azt engedte meg, a mi azelőtt sem volt senkinek megtiltva, s mely az állam beavatkozását kizárva tisztán magánjogi útra tereli a jobbágyi praestatiók megváltását, – nagyobb gyakorlati eredménynyel nem fog járni: mindamellett magának az örökváltság elvének kimondása kiindulási pontját képezi az egész állami és társadalmi életet átalakitó reformnak.
Az az ultra-radicalis eszme, melyet egyetlen egy országban – Francziaországban – valósitottak meg s ott is csak forradalmi úton, hogy t. i. minden úrbéri szolgáltatás, kivétel nélkül, az országban mindenütt és egyidőben, kárpótlás nélkül töröltessék el, s igy az ország minden lakosa személyének és vagyonának egyszerre korlátlan tulajdonosává tétessék, – az országgyűlésen kivűl, nálunk is fölvettetett.* Úgyde csak azért, mert a megváltás elve – „a parasztnak igen magasra kötött szőlőfürt volt”, melyet üres erszénye miatt elérnie nem lehetett: nem volt szabad a földesúrnak jogos tulajdonát megtámadni s res nulliusnak tekinteni.
* Anti-úrbérváltság. (Lipcse, 1846.) 57.
A lánczhíd legelső képe.
1840-iki londoni aczélmetszet után, Miss Pardoe idézett munkájából.
A mennyiben tehát a törvényhozás – igen helyesen – a megváltás álláspontjára helyezkedett: kettő közt volt választása. Vagy Baden, Württemberg; Hessen, Hannover stb. példáit követve, a megváltást kötelezővé teszi, vagy – úgy, mint Ausztriában történt. – permissiv törvényt alkot. A kötelező megváltással – különösen az állam direct beavatkozása és támogatása mellett – bizonyára hamarább czélt lehetett volna érni, s ha a törvényhozás mégsem ezt a megoldási módot alkalmazza, ennek oka a haladás menetét kizárólag szabályozó politikai helyzetünk volt, melyet ha számba nem vesznek, a szükségkép bekövetkezendett reactio legyőzhetetlen akadályokat gördit vala már a reform megkezdése elé is.
Az úrbéri törvények revisiója alkalmával Beöthy Ödön, – ki sehogy sem tudta az osztó igazsággal összeegyeztetni a mult országgyűlés által alkotott ama törvényt, mely csupán a jobbágy-földeket használó nemeseket kötelezi a közterhek viselésére, – szóba hozza annak eltörlését, majd alkudozásra fogván a dolgot, legalább annyit szeretne elérni, hogy az emlitett törvény rendelkezéseit csak azokra terjeszszék ki, kik a törvény életbeléptetése után szereztek jobbágy-telkeket. De a mint Beöthynek nem sikerül a haladás érdekében már egyszer kimondott elvet visszavonatnia a tör vényhozás által: úgy viszont a szabadelvű többség sem fejlesztheti tovább olyan arányban az úrbéri törvényeket, a mint óhajtaná. Igy nevezetesen ahhoz, hogy a jobbágy, úrbéri telkének haszonvételét minden valláskülönbség nélkül akárkinek, az izraelitákat is ide értve, eladhatja, a felség nem járul hozzá, jóllehet ezt a kedvezményt úgy az alsó, mint a felső táblán jóformán mindenki hajlandó megadni a zsidóknak s még a legilliberálisabb törvényhozó is jónak látja szűkkeblűségét legalább elpalástolni olyan formán, hogy lehetetlen föltételekhez köti a kedvezményt, pl. hogy a zsidók szombati ünnepeiket vasárnapra tegyék át, hogy az úrbéri telkeket biró zsidók kötelesek legyenek keresztény, cselédeket tartani stb.
A jobbágyok személyes szabadságát biztositó törvénynyel sem szerencsésebb a szabadelvű párt, mint a mult országgyűlésen volt, pedig azt most a főrendek sem ellenzik. Azt az elvet, a mi a rendek javaslatában részletesen körül van irva, hogy t. i. az önkény ellen mindenki biztositandó, a felség elismeri ugyan; de azért a javaslattól, mint a mely az ezután elkészitendő büntető törvénykönyvvel áll kapcsolatban, a szentesitést megtagadja.
A mult országgyűlés által függőben hagyott közművelődési ügyek, nevezetesen a tanitóképezdék, műegyetem és reáliskolák, valamint a Ludovicaeum ügye most is elintézetlenül maradnak.
A felség a három előbb emlitett intézet tervét a báró Mednyánszky elnöklete alatt álló tanulmányi bizottság által elkészittette; de felállitásukra nézve – igérete daczára – semmi intézkedést nem tett. Ennélfogva a jelen országgyűlésen a kerületek egy választmányt küldenek ki az ügy előkészitése végett, a mely azonban munkálatával csak az országgyűlés végére készült el, a mikor már tárgyalás alá nem lehetett azt többé venni.
A nemzeti szinház.
Rauch János kőnyomata Sandmann T. rajza után, Alt Rudolf „Buda-Pest” (Pest, 1845.) czímű munkájából.
A Ludovicaeum tárgyában az 1832/36-iki országgyűlés által kidolgozott törvényjavaslatot a rendek megint fölterjesztik. Az 1840 november 1-én megnyitandó intézetre 309,000 forintot szavaznak meg, ismét azzal a kikötéssel, hogy az 1808-iki tanitási rendszer a kor kivánalmaihoz képest átalakittatván, az összes tantárgyak nemzeti nyelven tanittassanak. Ebbe azonban a kormány most sem egyezik bele.
Közművelődési törekvéseik meddőségeért a rendek legalább azzal igyekeznek magukat kárpótolni, hogy a nemzeti szinház jövőjéről gondoskodnak.
A törvényhatóságok adományaiból Pesten felépült szinház a vármegye igazgatása alatt nagyon nehezen fejlődött; a városi szinházzal, melyben német előadásokat tartottak, alig birta kiállni a versenyt, mert daczára annak, hogy Pest városa a magyar szinház épitésére egyik legszebb terét átengedte s ezen kivűl az épitési költségekhez is 15,000 forinttal járult: a polgárság – eredeténél és izlésénél fogva – a német szinházzal inkább rokonszenvezett s azt szivesebben látogatta; ebből természetszerűleg következtek az évről-évre fenyegetőbbé váló pénzügyi zavarok. Jóformán a bukástól kellett tehát megmenteni ezt az intézetet, melyről Tretter György pestvárosi követ elismerte, hogy a főváros magyarositása érdekében három év alatt megbecsülhetetlen szolgálatokat tett.
A törvény, mely a pesti magyar szinházat, mint „nemzeti tulajdont, országos pártolás alá veszi”, minden nagyobb nehézség nélkül jut be a törvénytárba. Egy-két felvidéki követ ellenzése daczára a nemesség 450,000 forintot vállal magára a szinház alapitási és fölszerelési költségeiből; egy országos választmányt küld egyszersmind ki az országgyűlés, hogy a szinház művészi előhaladása czéljából intézkedéseket és terveket dolgozzon ki.
A nemzeti szinház belseje a negyvenes években.
Egykorú rézmetszet után, gróf Vasquez Károly idézett munkájából.
A legnagyobb, – lehet mondani korszakalkotó – reformokat azonban közgazdasági téren az országgyűlés kezdeményezi. A mellett, hogy – mint emlitők – az úrbéri kötelékeket még jobban megtágitja: a hitel előmozditása czéljából a törvények egész sorát lépteti életbe, jeléül annak, hogy Széchenyi eszméi immár nemcsak hogy gyökeret vertek, de gyümölcsöt is kezdenek teremni.
A hiteltörvények közt, – melyekről báró Pilgram János osztrák államtanácsos, korának egyik legkiválóbb jogásza, úgy nyilatkozott, hogy az Ausztriában már ekkor érvényben volt törvényeket sok tekintetben felülmúlják, – a váltó-törvénykönyvet illeti meg az első hely.
A kereskedelem pangásának egyik legfőbb oka az volt, hogy a váltócodex, melynek elkészitése végett már az 1790-iki országgyűlés megtette a lépéseket, csak most jut be a magyar Corpus Jurisba. A belföldi forgalomban a kereskedők kizárólag a pénz használatára voltak utalva; a külföldön pedig magyarországi váltót a legtöbb esetben csakis külföldi kereskedő girójával fogadtak el, s ily módon a kereskedelem meg volt fosztva fejlődésének legfőbb eszközétől. Ennek a hiánynak pótlása végett dolgozzák ki Deák elnöklete alatt Klauzál, Bezerédj, Somssich Miklós és Vághy a váltó-codexet. De mivel ők maguk, állásuknál és viszonyaiknál fogva, kellő alapossággal sem a váltó természetét nem ismerik, sem a váltóüzlet szövevényeibe beavatva nincsenek: dr. Wildner Ignácz bécsi ügyvéd segitségét veszik igénybe s ennek közreműködésével oldják meg feladatukat, és pedig oly kitűnően, hogy munkájukról a külföldi szakemberek is elismerik, hogy annak anyagi része a kor szinvonalán áll, sőt sok tekintetben túl is szárnyalja azt. A Code de commerce-nél például, – melynek korlátozó rendelkezései a váltó forgalomképességét határozottan csökkentik, – a magyar váltó-törvény mindenesetre czélszerűbb. Mittermaier, a hires heidelbergi jogtanár is azt tartja legfőbb előnyének, hogy csak azért, hogy az esetleges visszaéléseknek gátat vessen, nem fosztja meg a váltót legfőbb rendeltetésétől vagyis nem teszi lehetetlenné, hogy a váltó, mint általános csere-eszköz, a forgalom élénkitésének tényezője legyen.*
* Kritische Zeitschr. f. Rechtswissensch. XIII.
Ha azonban a törvény egy vagy más tekintetben kifogásolható lenne is: minthogy a váltó elméletével az országgyűlés tagjai közül vajmi kevesen vannak tisztában, a törvény gyakorlati hatását és következményeit pedig csak a tapasztalat mutathatja meg: a codex anyagi részén a rendek jóformán minden vita nélkül siklanak át. Az alaki rész ellenben annál élénkebb vita tárgyát képezi.
Midőn arról van szó, hogy hol helyezzek el a váltótörvényszékeket, az országos érdekről a legtöbben megfeledkezve, a helyi érdekeket tolják előtérbe. Még a bécsi városi tanács is beleavatkozik a dologba s egy emlékiratban számadatokkal mutatja ki, hogy Magyarország első kereskedővárosa Pest, második Debreczen s a harmadik Arad, ennélfogva, ha a két első megkapja a váltótörvényszéket, a harmadiknak, – mely határozott előnynyel bir az árvizek által háborgatott Szeged s az egészségtelen fekvésű Temesvár felett s melynek három vásárján a bécsi kereskedők nagy számmál szoktak megjelenni, – szintén meg kell kapnia.* A pesti előkelő czégek ugyanekkor bizonyitványt állitanak ki arról, hogy az aradi vásárok a pestiek és debreczeniek után a legnépesebbek és legkeresettebbek.*
* Orsz. levéltár, József nádor titkos lelvéltára, Acta diaet. 1839–40.
* U. ott.
A váltótörvényszéki birói állások betöltésének módjára nézve a rendek előbb a szabad választást sürgetik, majd a végből, hogy a kormánynyal szemben az ellentétet kiegyenlitsék, abba is beleegyeznének, hogy minden. törvényhatóság ahhoz a váltótörvényszékhez, melyhez tartozik, egy tagot jelöljön ki s ezek közül aztán ő felsége nevezné ki a birákat; a feltörvényszékhez pedig annak szervezésekor a megyék, később pedig az első folyamodású biróságok tegyék a kijelölést. De a kormány addig erőlteti a dolgot, mig a korlátlan kinevezési jogot sikerül a maga számára kicsikarnia.
Habár az akkori viszonyokhoz képest ez nem csekély engedmény a rendek részéről: megadják azt cserében egy olyan törvényért, melytől a közgazdaság föllendülését várják. Nem mulasztják el egyszersmind hálájukat ünnepélyes formában kifejezni az iránt a férfiú iránt, kinek szakértelme nélkül az emlitett törvényt nem igen lettek volna képesek elkésziteni. Dr. Wildner Ignáczot, a codex szerkesztése körül szerzett érdemeiért, fölveszik az indigenák közé; de – a mi ezt a honfiúsitást nevezetessé teszioly módon, hogy nem adják meg neki az ülés- és szavazati jogot az országgyűlésen. Hogy a tömérdek indigena az országgyülés nemzeties jellegét ne veszélyeztesse, gr. Teleki László inditványára határozzák el, hogy a régi szokás fölelevenitésével vagy „cum” vagy „sine voto et sessione” történjék a honfiúsitás, s tényleg csak két honfiúsitott kapja meg az ülés- és szavazati jogot, t. i. báró Lederer Ignácz hadi kormányzó és báró Eichoff József, a bécsi udvari kamara elnöke. Ugyancsak az indigenákra vonatkozólag azt az elvet is kimondják, hogy honositás által a hazai nemesek sorába külföldi nem nemes születésű férfiakat is föl lehet venni, s mindjárt föl is veszik Mack Ignácz bécsi polgárt és Pfeiler Alajos bécsi, nagykereskedőt, ez utóbbit jutalmul azért az önfeláldozásért, melylyel az 1838-iki pesti árviz alkalmával részt vett a mentési munkálatokban.
A váltó-törvénykönyvvel kapcsolatban állnak az új kereskedelmi törvények, melyek az akkori viszonyokhoz képest czélszerű rendelkezéseket foglalnak magukban; továbbá a csődtörvény, melyre azért volt szükség, mert a birói itéletek által szabályozott csődeljárás rendkivül hosszadalmas és nehézkes volt s mert a csalárd bukások folytonosan ismétlődtek; végre az adóssági követeléseknek elsőbbség végetti betáblázásáról szóló törvény, mely a telekkönyvi rendszer alapját veti meg, jóllehet a nemesi birtokra nézve a földkönyvbe való bejegyeztetést nem teszi, az ősiség és a birtokviszonyok rendezetlensége miatt nem is teheti kötelezővé.
A hitel fejlesztésére üdvös hatással lett volna a kamatos kamatokra vonatkozó törvény is, a mennyiben a törvénykezés hosszadalmassága miatt még a világos adósságok behajtása is tömérdek időbe került, s igy a hitelezők a miatt, mert a kamatok kamatját nem számithatták fel, gyakran igen súlyos veszteségeket szenvedtek. De a kormány épp úgy, mint a főrendek, s ezek közt különösen Lonovics, Scitovszky püspökök és gróf Andrássy György, ebben a kérdésben a philantropicus szempontokat tolják előtérbe, s bármily meggyőzőleg magyarázza is nekik Széchenyi, mennyire ellenkezik a század szellemével mindig csak az adóst pártolni: a törvényt, mely hitük szerint a szegény adóst az uzsorásoknak szolgáltatná ki, visszautasitják. A megbukott törvényért a hitelezőket csak az a másik törvény kárpótolja némileg, mely beczikkelyeztetett s mely a szóbeli perek biróságainak illetékességét kétszáz forint tőke erejéig terjeszti ki, sőt határozatlan összeg erejéig a szóbeli per kikötését is megengedi.
Az országgyűlés egy nemzeti bank felállitását is sürgeti, melyre különösen azért lenne szükség, mert az örökváltság törvénybe iktattatván, a magukat megváltó jobbágyok a megváltási összeg előteremtése végett nem szorulnának idegen tőkére. Báró Eötvös Ignácz tárnokmester – mint Majláth kanczellárhoz intézett levelében irja – politikai szempontból czélszerűnek tartaná, ha a király szólitná fel a rendeket, hogy Pesten egy bank alapitásáról gondoskodjanak, miután ily módon czáfolhatná meg a kormány azt a vádat; hogy legfőbb törekvése Magyarországot beolvasztani Ausztriába, s ily módon bizonyithatná egyszersmind be, – a mit különben már a királyi propositiókkal is elárult, – hogy t. i. Magyarország jólétét, kereskedelmének és iparának, főllenditését szivén viseli.* De a kormány a tervezett pénzintézettel szemben befolyását nem látván kellőképen biztositva, megakadályozza annak felállitását.
* Báró Eötvös levele a kanczellárhoz. Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára, Acta diaet. 1839–40.
Egy-két reform bukása azonban nem változtat a törvényhozás működésével általában megelégedett közvélemény itéletén.
)
A „Pesti Hirlap” első száma.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról.
Az összhang a korona és a nemzet közt bizonyos ügyekre nézve ezen az országgyűlésen létrejön. E nélkül nem is lehetett volna az országgyűlésnek semmi eredménye. De azt az egyetértést, mely a törekvések közösségén alapul s mely a nyugodt, teljesen zavartalan fejlődés legfőbb biztositékát képezi, az alkotmány két tényezőjénél hiába keressük.
Metternich az országgyűlés befejezte előtt egy héttel azt irja Sainte-Aulaire-nek, hogy a mit a kormánynak jogaiból reclamálnia kellett, azt reclamálta, a mi elmaradt, annak elintézése nagyobbára az országnak állt volna érdekében, s ezek is elintéztettek volna, ha a rendek el nem fecsérlik az időt.* Másrészről meg Deáknak az, a véleménye az országgyűlés munkálatairól, hogy a legfőbb nyereség nem abban áll, hogy a követek egy csomó üdvös törvényt visznek haza, hanem hogy „el van háritva nagyban az ingerültség s meg van szüntetve a terrorismusnak keserű s veszedelmes epochája és mindez a nemzet jogainak sérelme nélkül.”*
* Aus Metternich’s nachgelass. Papiren, VI. 409.
* Deák levele Wesselényihez. Deák Ferencz, Levelek. 68.
A kölcsönös féltékenység, mely abból ered, hogy a két félnek még mindig reclamálnia kell egymástól a maga jogait, a kibékülést köztük lehetetlenné teszi, s ez gördít a haladás útjába minden lépten-nyomon akadályokat.
