IV. FEJEZET. II. Endre adományozásai. Gertrud és Bánkbán. Keresztes hadjárat.

Teljes szövegű keresés

IV. FEJEZET.
II. Endre adományozásai. Gertrud és Bánkbán. Keresztes hadjárat.
Endre helyzete. A királyi jószágok. A modrusi ispánság. Imre adományai. Endre pazarlása. A merániak hadjáratai Halicsban. Gertrud megöletése. Endre családi élete. Erzsébet eljegyzése. A várföldek elidegenitése. Berthold kalocsai érsek. Ekbert bambergi püspök. A német lovagrend. A nép nyomora. Az urak elkeseredése. Gertrud megöletésének okai. A gyilkosság. János érsek. A király új házassága. Berthold távozása. Ujabb halicsi hadjárat. Endre és a latin császárság. A szentföldre megy. Szerződése Velenczével. Spalatoi tartózkodása. Magyarország és a kelet. Endre kisérői. Táborozása a szentföldön. Hazatérése. Házasitások. Az ország állapota. Halicsi hadjárat. Béla királyfi házassága
II. Endre, öcscsének Lászlónak halála után teljes nyugalomban fogott az uralomhoz. Helyzete sokkal kedvezőbb volt, mint bármely elődjéé Szent-László óta. Nem volt senki az országban, a ki kétségbe vonta volna jogát a trónhoz, vagy a ki arra jogot tartott volna.
Ez a kiváltságos helyzet, melyet oly könnyű lett – volna az ország javára gyümölcsöztetni, vészes hatással volt Endrének különben is gondtalan jellemére. Nem kötelességnek tekintette a királyságot, hanem eszköznek tékozló hajlamai kielégitésére. Eleget kellett szenvednie, nélkülöznie, mig bátyja volt a király. Most örökös lesz a dinom-dánom. Az ország a királyé; kincse kifogyhatatlan, méltó, hogy részesedjenek benne azok, kik vele fondorkodtak, vele bujdostak: neje, annak rokonsága, többi czinkosai, aztán meg ki-ki, a ki kedvében bir járni a jókedvü adakozónak és hitestársának.
Bár Istvánnak egy törvénye elidegenithetlennek nyilvánitja a király jószágát és szolgáló népét, ezt a törvényt sem ő, sem utódai nem tartották meg teljes szigoruságában. Ha más nem, az egyházak javadalmazása mindig a királyi jószág és jövedelem rovására történt. A bevándorló idegen urak is a királyi birtokból nyertek jutalmakat, szolgálat fejében. III. Béla, bizonyára egyike a legjobb gazdáknak, mégis odaadta az egész modrusi ispánságot Bertalannak, Veglia ispánjának, örök birtokul, csak arra kötelezve őt, hogy az országban tiz, külföldi háború esetén pedig négy pánczélos vitézzel szolgálja.* Ez világosan hűbér, nyugati módon, mely még a biráskodás jogát is megadja az adományozottnak. Hanem az ily eset elszigetelt maradt és az, mi azon a szegény, örökösen háborgatott vidéken történt, Magyarországra nézve nem szolgáltatott példát. Fontosabb az, hogy Imre és Endre, viszálykodásuk idején már kénytelenek voltak földadományokkal jutalmazni hiveiket. Imre a pozsonyi várnak egy vitéz jobbágyát, Zerzovojt, Zbima fiát, teljesen kiveszi az ispán hatósága alól, úgy hogy földjeit egész szabadon birja. Lőrincznek, ki Mármarosban, medvevadászaton megmentette életét, öt ekényi földet adott a soproni várbirtokból. Mindez csökkentette ugyan a várbirtok terjedelmét, de nem lényegesen, és a várföldek erősebb népesitése és jobb mívelése teljesen fölért e veszteséggel.
Fejér, Cod. Dipl. II. 292–93.

II. Endre koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 123. lapján
A mi eddig nagyon is indokolt, kivételes kegy volt, az adományozási, azt Endre legfőbb uralkodói maximájává tette. Mennyire kéjeleg abban a gondolatban, hogy osztogathat, boldogithatja barátait, fitogtathatja hatalmát, ujra meg ujra, vég nélkül. Nem használt III. Inczének jóakaró intelme azon időben, midőn még korrnányzó volt III. László helyett, „hogy ne idegenitse el a királyi javakat.” Nem használt koronázási esküje, melyben megfogadta királysága jogának s koronája becsületének teljes épségben való fentartását. Oklevelének ezek a megszokott kifejezései: „Ha földieket adományozunk, mennyei javakat szerzünk, muló javakért örökkévalókat nyerünk.” – „A fejedelem adományozásának legjobb mértékeül a mértéktelenséget tartják.” „A királyok kiváló nemességét nem kell bőkezüség dolgában semmi határokkal körülvenni, mert a királyok királya is bizonyitja, hogy minden szennyet jóvá lehet tenni alamizsnával.” – „A királyi felséget ékesitő erények közt a bőkezüség mérhetetlensége tartatik legajánlatosabbnak és kiválónak.”* És a szavaknak megfelelnek a tények. Koronázásán való örömében 100 ezüst márkát adományoz évenkint az esztergomi egyház kanonokának, mint csekély ajándékot. Két évvel később több falut adományoz János érseknek. Hivének és pohárnokmesternek, Sebus ispánnak odaadja Szent-Györgyöt, Csatayt, Ivánt, Eberhárdot Pozsonymegyében. A varasdiakat, kik midőn városuk szomszédságában, Keve várában volt fogságban, hiven szolgálták őt, nagy szabadalmakkal tünteti ki, s területüket körülhatárolja. A sebenicoi ispán nagy adományt kap, mert elfogta az ellenségei által küldött követeket.* A topuszkói cziszterczita klastrom, melyet ő alapitott, az egész Goramegyét kapta javadalmazásul, úgy hogy a király csak hat nemzetséget tartott fenn magának. Előfordult az is, hogy haragjában visszavette a már eladományozott jószágot és másnak ajándékozta. Midőn hirét vette első fia születésének, épen a Bakony erdejében vadászott; örömében a veszprémi püspöknek ajándékozta azt a falut, hol épen – tartózkodott, Billegét.* Később Salamon bánt gazdagitotta vele. Oly nagy volt a rendetlensége, hogy az egyszer már eladományozott földet feledékenységében ismét másnak adta, „mert az ember nem emlékezhetik mindenre, mi a királyságban történt.”*
E formulákat II. Endre okleveleinek bevezetéséből Bartal György állitotta össze. Commentarii ad historiam Hungariae. II. 110.
Fejér, i. m. III/I. és III/II. köteteiben több helyütt.
Bartal, i. h. 108. l.
1218-i oklevele, melyben Tardost visszaadja János érseknek.
Bármily káros volt az a könnyelmű gazdálkodás az országra nézve, el kell ismernünk, hogy igazi lovagi jellemvonás volt. De lovag királynak nemcsak fényben és pompában kell tündökölnie, alkalmat kell keresnie arra, hogy csatában, veszélyben is csillogtassa a maga és társai vitézi erényét.
Gyermekkora óta Halics volt részére kiszemelve királyságúl, és a mig élt, nem mondott le arról a reményről, hogy magának vagy egyik fiának megszerzi a Kárpátokon tuli fejedelemségeket, melyekért már annyi magyar vért ontottak.
Halicsban Vladimirral, Jaroszlav fiával, ki a magyar fogságból haza szökött, kihalt a fejedelmi család. Az uratlan fejedelemségre Román volhiniai fejedelem, „kinek esze olyan mint a bölcsé, bátorsága az oroszláné, gyorsasága a sasé”, akarta reátenni kezét.* A halicsiak féltek erőszakosságától és a lengyeleket hivták országukba. Hanem Lesko lengyel herczeg, Román unokatestvére, ennek adta át az országot. Román most a legkegyetlenebb módon éreztette alattvalóival haragját. Ellensége volt minden szomszédjának, örökösen csatákban, hadjáratokban forgolódott és igy természetes, hogy jó barátságba igyekezett lépni Endrével, kitől nem tartott. Számos diadal után a lengyelek ellen Zavichosztnál, Szendomir közelében 1205 június 19-én elvesztette a döntő csatát és maga is elesett. Ezzel vége volt hatalmas birodalmának. Mindenfelől reátámadtak az ellenségek: lengyelek, oroszok, kúnok. Román özvegye Endréhez fordult segitségért. Csakhamar, még 1205-ben megjelent a magyar sereg, helyreállitotta a rendet és Román négy éves fiának biztositotta az országot. Hanem saját rokonai annyira áskálódtak a gyermek uralma ellen, hogy Endre a következő évben jobbnak tartotta szerződésre lépni velök, a mely szerint Dániel csak örökölt birtokát Ladomért kapja, Halicsról pedig lemond. A bősz rokonok azonban Ladomérban is megtámadták az özvegyet, ki Lengyelországba menekült és Leskótól s Endrétől kért segitséget. Endre hajlandó is lett volna erre, de Igorevics Román, Halics fejedelme, nagy pénzajándékkal lecsillapitotta haragját. Egy ideig megelégedett azzal, hogy többi czímeihez hozzácsatolja Halics és Ladomér királyságáét is.
Roepell, Gesch. Polens. I. 406.
Ismétlődött, a mit II. Géza idejében is láttunk: az egyik beavatkozás szükségkép maga után vonta a másikat. A halicsi bojárok sem jószerével, sem kegyetlenséggel nem voltak megfékezhetők. Az a magyar sereg, mely 1208-ban Benedek erdélyi vajda alatt foglalta el az országot, az utóbbi módot választotta. A vajda Románt a fürdőben elfogatta és azóta teljesen önkénye szerint kormányzott. Bár hires szép felesége volt, a spanyol Tota, ki még Konstanczia királynővel jött el Aragonból, nem szünt meg bujaságával a bojárok nejeit, leányait, hugait üldözni, s ha e miatt, vagy a zsarolás miatt valaki panaszkodni mert, azonnal elfogatta. Mihelyt Román börtönéből megszökött, a halicsiak felkeltek a magyarok ellen, s Benedeknek ki kellett vonulnia a fővárosból. Hanem az új fejedelem annyira garázdálkodott, hogy csakhamar visszahivták ujra a magyarokat. Endre most, 1212-ben Dánielt tette oda fejedelemmé, saját fönhatósága alatt. Nem volt maradása: lengyelek, oroszok és saját alattvalói szükségessé tették a magyar királynak ujabb beavatkozását; elindúl, de mielőtt átlépte a határt, borzasztó hírt vesz: Magyarországon felkelés támadt, nejét Gertrudot megölték.
A történetirás és a költészet megörökitették e bünös és szerencsétlen királyné tragoediáját. Katona József poetikus lángesze felismerte, hogy az több az egyéni bünnél és annak megtorlásánál, hogy abban a nemzeti történet egy jelentékeny része nyert kifejezést.
Gertrud a legboldogabb házasságban élt Endrével. Frigyök öt gyermekkel volt megáldva.


Gertrud királyné zsoltáros könyve a friauli társaskáptalan kincstárában, Cividaleban.
A Psalterium Gertrudis czim alatt ismert codex a X. században* bizonyos trieri Gertrud részére készült, de hogy később a hasonnevü magyar királyné birtokába került, valószinüvé teszi az, hogy ennek leánya Szent-Erzsébet ajándékozta a káptalannak. A hasonmás a codex 8. lapját mutatja be; a miniature Szent-Pétert ábrázolja, kinek lábainál dúsan öltözött fejedelmi alak térdel, baloldalán fejedelmi férfi és nő álló alakjai láthatók. A szöveg olvasásával
Az aláirásban hibásan áll XIII. század eleje.
Leányát, Erzsébetet, már négy éves korában eljegyezte Lajosnak, Hermann thüringiai fejedelem (Landgraf) fiának és óriási hozománynyal és kelengyével el is küldte Németországba, hogy leendő apósa udvarában, a hires Wartburgban nevelkedjék. „Mert a királyné hatalmas asszony volt, ki férfias gondolkodással vezette a birodalom ügyeit és előkészitett mindent leánya ellátására. Az érte jövőket királyi ajándékokkal halmozta el és kis leányát aranyba, ezüstbe, selyembe pólyázva, ezüst bölcsőben adta át nemes kisérőinek. Számos és különbnél különb arany és ezüst edényeket küldött vele, azonfelül igen drága ékszereket, gyürüket, karpereczeket, sokféle ruházattal, egy ezüst ládácskát fürdőnek, ágynemüt, vánkosokat, paplanokat selyemből, sok bibor és selyemszövetet számtalan más drága holmival. Ehhez még ezer márka ezüstöt tett, és még többet igért, ha megél. Nem is láttak Thüringiában soha annyi szépet és ékest, mint a minőket a királyné küldött leányával.”* a magyar, pompaszerető létére, örült, ha királya a külföld előtt teljes fényben ragyogtatta pompáját, hatalmát és ebben tulajdon dicsőségét látta. De azt nem feledhette, hogy ezt a kincset, mivel a királyi tár már üres volt, elviselhetetlen adókkal kellett összeharácsolni. És mialatt az országban általános volt a panasz és a szegénység, a királyné mind nagyobb kincseket gyüjtött a maga és családja részére.
Szent-Erzsébet élete. Kiadta Pray. I. 42.

II. Endre első nagy pecsétje.
A király trónszéken ülő alakja zárt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával. A királytól jobbra nap, balra félhold és ötágu csillag. A körirat a külső körben: + ANDREAS : D(e)I : GRA(cia) : VNGARIE : DALMACIE : CROACIE : RAME : S(er)VIE : GALICIE : REX : a belső körben: SIGILL(um) • SECVNDI • ANDREE • REGIS • TERCII • BELE • REGIS • FILII : Az esztergomi primási levéltár eredeti példányáról.
Knauz Nándor reproductioja után
Gertrud jó leány, jó testvér volt, azt kivánta, hogy szülei, testvérei is részesedjenek mind abban a jóban, mit országa adhat, bámulják őt nagyságában, hatalmában. Láttuk már, hogy öcscsét, Bertholdot megtette kalocsai érsekké. Incze pápa nem akarta őt megerősiteni, mivel a kánoni jogban, a hitszónoklatban még gyöngén sem jártas, és még távol áll a kánoni kortól.* Később azonban, 1207 végén, megerősitette őt főpásztori hivatalában. Szép volt az új főpaptól, hogy aztán elment Vicenzába iskolába, és az első elemek megtanulásán fáradott. Hanem azért Endre megérdemelte Incze keserü szemrehányását, hogy miatta a mesterek mesterévé nevezte azt, ki még a tanitványoknak sem lehet tanitványa. Az is bántotta a pápát, hogy a herczeg, a helyett hogy otthon szép csendesen tanult volna, künt kóborolva, nyilt piaczon mutatta csuf tudatlanságát. Meg is parancsolta neki, hogy azonnal menjen haza Kalocsára. Hanem a királynő pártfogása még ezzel sem érte be. Ez a léha fiatal ember 1209-ben már mint bán, 1212-ben mint vajda szerepel az okiratokban.
1207 ápril 6-iki levele. Fejér, Cod. Dipl. III/I. 50–52.
Berthold akkor még csak léha volt, de a másik testvér, Ekbert, bambergi püspök nyilvános gonosztevő. Az ő palotájában ölte meg Fülöp királyt, Barbarossa fiát a Wittelsbach Ottó. A gonosztett csak a házigazda pártolása miatt sikerülhetett és ezért maga az ellenkirály, IV. Ottó a gyilkossal együtt birodalmi átok alá vetette a püspököt. Hol lett volna jobb menedéke, oltalma, mint szerető testvérénél, gyöngéd sógoránál. És a két testvér kiséretében egész raja a szerencsevadászoknak lepte el a nekik martalékul juttatott országot. Lehetett köztük érdemes ember is, mint az az Adolf prépost, kinek nővérével együtt a Tátra alatt, a Poprád völgyében elterülő földet adta,* de még ezeknek jutalmazása is bántotta a nem kevésbé érdemes honfiakat, kikre a királyi kegy nem vetette sugarait. Erdélyben különben is igen erős volt a német telepités II. Géza ideje óta. Most a király a német lovagrendnek, „mely valaha Jeruzsálemben volt, de vétkeink miatt most Akkoba szorult”, adományozza az egész Barczaságot, a kúnok határán. Teljes szabadsággal, adómentesen birják azt a földet, csak a király legfőbb birósági joga van fentartva.* Már ebben is Berthold művére ismerhetünk, ki nemsokára vajdájává lesz Erdélynek, még inkább abban a szándékban, hogy a szebeni prépostságot püspökséggé emeljék. Ez egy külön német püspökség felállításával lett volna egyértelmü, az erdélyi püspökségnek nagy kárára, és III. Incze ugyanakkor, midőn a kalocsai és esztergomi érsekek szerződését megsemmisitette, ennek a tervnek is ellentmondott. Az oklevelek csak egyes eseteket tartottak fenn;* de mint a bevándorlásnak, tömegesnek kellett lennie az adományozásnak is. Messze Elsassban is tudták, hogy Magyarország királynéja a németek iránt nagyon bőkezü és adakozó és mindenben kedvükben jár.*
U. o. 76.
U. o. 106–108.
Ld p. o. a jövevény Lenguer esetét, ki a Bertholdnak tett szolgálatok miatt ötven háznépnyi birtokot kap a királytól. Fejér, i. m. III/I. 108–109.
Ann. Marbacenses. Mon. Germ. XVII. 173. Ann. Coloniens. Maximi 1201-hez.
Több volt ez az ország javainak pusztitásánál, a magyar urak és vitézek mellőzésénél. Ellentét támadt azok között, kik a király személyének tettek udvari szolgálatot és azok közt, kik a nemzet ügyét szolgálták. Magyar király alatt ez még nem történt, hanem igenis megtörtént a velenczei Péter idejében, ki idegeneknek adta az ispánságokat és tiszteket és külföldieknek akarta átadni Magyarország uralmát. Pedig akkor első rangu érdek: a kereszténységé, javasolta az idegenek e pártolását; most a keresztény magyar csak régi ellenségét nézte a németben, ki elnyomására törekszik. A nép nyomora és elégedetlensége, az urak sértett büszkesége és érdeke egy közös érzésben folytak össze, a gyülöletben az idegenek és pártfogójuk a királyné ellen. És ez az érzelem szárnyakat nyert, minden más tekintetet elnyomott azon meggyőződés által, hogy itt a haza felszabaditásáról, függetlenségéről van szó, úgy mint Péter napjaiban.
Régente a királylyal és kormányzásával elégedetlenek, vagy az érdekeikben sértettek, trónkövetelőtől várták a bajok orvoslását. Most is kerestek olyat: Gézának, III. Béla öcscsének fiait, kik ott rejtőztek Görögországban. Követeket küldtek hozzájuk, levelekkel. Hanem e levelek a sebenicoi ispán által Endre kezére jutottak, és az összeesküvésnek nem lehetett foganatja. Valószinü, hogy részeseit keményen megbüntették, bizonyos, hogy a törekvés Gertrud jármától szabadulni, nem szünt meg. Minthogy más orvoslás nem lehetett, az egész mozgalom egyenesen a királyné ellen tört.
A hazai monda és hagyomány egyetértenek abban, hogy az összeesküvésnek gyilkos cselekedetét a királynénak testvére iránt a bünig menő tulságos szeretetéből származtatja. „Ó, fájdalom! bizonyára az emberi nem ellenségének ösztönzésére Bánk bánnak, a nagyságos férfiunak nejét a királyné egy testvérének, vendégének erőszakosan megkeritette. A mely okért Bánk bán, a Bor nemzetségéből, kardját a királyné vérébe mártotta és őt borzasztóan megsebesitve megölte. E gyilkosságot megsiratta Pannonia és Bánkbán nemzetsége vérének borzasztó és kárhozatos ontása következett reá.”* A XIII. századi osztrák rímes krónika majdnem szórul-szóra azt mondja, de még részletesebb, egyenesen a kalocsai érseket mondja a tett okozójának. Az egykoru külföldi krónikák ellenben valamennyien kizárólag a németek elleni gyülöletet mondják az összeesküvés és Gertrud halála okának.* Az is tény, hogy Bánkbán tovább is fontos hivatalokban szerepel, úgy hogy meglehetősen ki van zárva az, hogy épen ő lett volna a királyné gyilkosa.
Képes krónika. 77 fej.
P. o. Annales Marbacenses. Mon. Germ. XVII. 173. 1213-hoz.
Hanem azért korántsem lehet egészen elvetni a Bánkra és neje gyalázatára vonatkozó hagyományt. Ilyet nem koholnak, különösen nem Szent-Erzsébet anyjáról, és az a tény, hogy először Ausztriában emlékeznek meg róla és pedig egy félszázaddal a tett után, azt bizonyitja, hogy Magyarországon sürün folyt erről az esetről a szóbeszéd. Lélektanilag is nagyon valószinü, hogy egy velőkig ható személyes sértés ad bizonyos élt és irányt az addig pontos czél nélkül tétovázó indulatnak. Bánkbán neje Magyarország Lukrécziája. Rettentő példa arra nézve, hogy hazánkban még a leghatalmasabb sem sértheti meg büntetlenül a női erényt. Bánkbán történeti jelentősége pedig abban áll, hogy az ő személyes végzete teljesen összeolvad a nemzetével, haragjában és boszujában ő az idegenek ellen való jogosult visszahatásnak méltó képviselője.
Magának az eseménynek lefolyása egyaránt bizonyosnak mutatja, hogy az indulat már rég lappangott és azt is, hogy kitörése oly borzasztó és hirtelen volt, minőt tisztán politikai ok egyedül nem magyaráz meg. Gertrud királyné testvéreivel és sok más vendéggel, kőztük Lipót osztrák herczeggel, 1213-ban, ősz elején Pilis vidékén tartózkodott. Nem is városban vagy klastromban mulattak, hanem sátrakan tanyáztak, midőn szeptember 28-ikán Péter ispán és Simon, Bánk nádor veje, reájuk rontottak és Gertrudot több vendégével együtt megölték.* Lipót és Berthold megmenekültek. E hir hallatára Endre visszatér és törvényt lát a bünösök fölött. Pétert karóba huzták, másokat is kivégeztek.* Hanem a tettesek nagyobb része s azok, kik tudtak a terv felől, hosszú ideig teljes büntetlenek maradtak. Ez egyaránt bizonyitja az összeesküvők hatalmas voltát és azt, hogy még e borzasztó kitörését is jogosultnak tartották. A király nemsokára azután új feleséget vett: courtenayi Jolántát, Fülöp Ágost franczia királynak és Henriknek, a derék konstantinápolyi frank császárnak közeli rokonát, és nem is igen járt később utána a reá nézve annyira kellemetlen ügynek. A boszú Gertrud fiára, Bélára maradt. Megmaradt az a hagyomány, hogy Béla, kit nem sokkal később megkoronáztak ifjabb királynak, azért fogott fegyvert atyja ellen, „mert az elnéző volt és nem torolta meg anyja halálát. Atyja halála után nagy udvart tartott Fejérváron, királyi lakoma vár mindenkire; de a legtöbb vendégnek ott fejét veszik.”* Még azt is tudták, hogy János érsek – Berthold régi ellenese – szintén be volt avatva a gyilkosság tervébe. „E királyné haláláról szól az esztergomi érseknek kétértelmü levele, melynek alapján azután a pápa őt fölmentette.”* Gertrud testét a pilisi szürke barátoknál tették nyugalomra, lelkéért Leleszen alapitott örök időre misét a gyászoló király.*
Chron. Rhytmicum Austriacum. Rauch, Rer. Asutr. Script. I. 136–137. Egy névtelennek 1269-nél nem sokkal későbbi müve.
Annales Marbacenses, i. h.
Chron. Rhytmicum, id. h. E forrás tehát tudta, hogy Endre elnéző volt, mi tény. Szembetünő, hogy e részlet helyessége nagyon növeli a gyilkosság okáról szóló értesülésének hitelét.
Albericus Trium Fontium, 1213-hoz. A hires levél igy szól: Reginam occidere nolite timere, bonum est, et si omnes consenserint, ego solus non contradico. Ily interpunctióval, mint Albericus közli, helyesli a gyilkosságot, mással ellenzi. Megjegyzendő, hogy Albericus nem sokkal később irt és egyenesen Magyarországból kapta adatait.
Fejér, i. m. III/I. 157.
Bertholdra és társaira nézve elmultak a jó napok. Maga megmenekült ugyan, de papjait, szerzeteseit megverték, kifosztották. Jónak tartotta, hogy egy időre elmegy zarándoklásra a győri és veszprémi püspökök társaságában. A jó érsek magával vitte megölt nénjének kincseit, melyet az gyermekei részére gyüjtött és melyet egy polgárnál elhelyezett, – körülbelül 7000 márka értéket.* Nemsokára azonban visszatért és elfoglalta ismét főpapi székét. Endre csak úgy megbocsátott neki, mint az összeesküvőknek. Magyarországon pedig akkor is gyorsan feledtek.
Endre levele a pápához u. o. 166.
A Gertrud halálát követő években Endre, úgy látszik, leginkább János esztergomi érseknek befolyása alatt állott. Ajándékozásai nem szüntek meg. Ez években különösen a Hunt-Pázmán családot, a későbbi bazini grófok őseit halmozta el kegyével. Az országban mindjobban elharapódzó törvénytelenséggel éppen nem törődött. Annál nagyobb gondot forditott régi terve megvalósitására: Halics meghóditására.
Már 1214-ben ismét megjelent e fejedelemségben és kiüzve onnét az orosz herczegeket, második fiát Kálmánt megkoronáztatta királynak. Hogy trónját biztositsa és az addigi viszályoknak véget vessen, a gyermekkirályt eljegyezte Lesko lengyel herczeg három éves leányával, Szaloméval. A koronázást a pápa beleegyezésével János érsek végezte. Incze pápa igen nagy reményeket kötött a magyar király e hóditásához. Már 1207-ben is elküldte legátusát a ruthénokhoz az egyházi unio foganatositása végett, most pedig Endre egyenesen biztositotta őt, hogy „a halicsi fejedelmek és a nép, nekünk meghódolva, készek a római szent-egyház egységében megmaradni, föltéve, hogy meghagyják saját szertartásukat.” A magyar fegyverek oltalma alatt azonnal meg is kezdték az erőszakos téritést, mely természetesen épen nem segitette elő a magyar uralom megszilárdulását.*
Roepell, Gesch. Polens. I. 415.

János esztergomi érsek oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: Joh(anne)s d(e)i gr(aci)a s(anc)te Strigoniensis eccl(esi)e archiep(iscopus), univ(er)sis, qui paginam istam inspexerunt, in p(er)petuum. Jus petentiu(m) desideriis [fa-] | cilem nos convenit p(re)bere assensum et vota, que a rationis tramite no(n) discordant, effectu p(ro)seq(ue)nte comple(re.) Nov(er)it itaq(ue) u(niver)sitas v(est)ra, q(uo)d nos divine retributionis intuitu ad preces Dominici cantoris (at)q(ue) tocius capituli eccl(esi)am de villa … |
Az 1208-ban kelt oklevél eredetije az esztergomi káptalan levéltárában
III. Incze, ki délkelet felé, Bolgárországgal szemben utját állotta volt a magyar törekvéseknek, ezt az északkeletre való terjeszkedést teljes hatalmából pártolta. Ő, kinek az egyház egysége ép annyira szivén feküdt mint annak terjesztése, ki keresztes háborut hirdetett az albyiak és a patarenusok ellen, a kisoroszok meghóditását és téritését is keresztes vállalatnak nézte. Ez volt az oka annak, hogy ez években épen nem sürgette Endrét keresztes fogadalma teljesitésére. Különben is, a birodalomnak zavart és nyugtalan helyzete ép úgy visszatartott volna minden komoly uralkodót az ily távoli és koczkáztatott vállalattól, mint ahogy a pápát visszatartotta annak sürgetésétől. E bajoknak épen nem volt vége, nem is lehetett, és Endre mégis elhatározta, hogy elmegy Jeruzsálembe és ez elhatározásáról 1216 végén tudósitja III. Honorius pápát, Incze utódját.
Nem a lelkiismeret bántotta, hanem a hiuság. Konstantinápolyt 1204-ben elfoglalta volt az a keresztes had, mely Dandolo kedveért Zárát elszakitotta a magyar koronától. A velenczeiek a franczia és olasz keresztesekkel megosztoztak a megdőlt görög császárság romjain. A szigetek a tenger hatalmas urnőjének jutottak; Konstantinápolyban Balduin flandriai gróf uralkodott, mint „latin” császár; Szalonikiban Bonifácz montferrati őrgróf mint király; Athén, Korinthus, Thebae, mint frank hűbéres urak székhelyei váltak ujra ismeretesekké a világ előtt. Az uj császárságnak annyi baja volt a Nikaiában tovább is fennálló görög birodalommal, aztán a kúnokkal, oláhokkal, bolgárokkal, hogy azt az eszmét, melynek létét köszönhette, a szentföld felszabaditását, semmivel sem mozdithatta elő. Balduin 1205-ben elesett a bolgárok ellen, öcscse Henrik, nálánál sokkal különb fejedelem, egész uralkodását harczban töltötte, hogy fenntarthassa birodalmát.* Halála után, 1216-ban, a konstantinápolyi franczia urak II. Endrét és ipját, courtenayi Péter aukerrei grófot kinálták meg a császársággal.* Minő kilátás egy hatalmas, vallásos, igazi magyar király részére! De Endre csak a czimet nézte, meg az alkalmat magát és pompáját a világ szine előtt bemutatni. Konstantinápolyba készült, de mire elindult, a pápa már megkoronázta konstantinápolyi császárrá ipját. Igy legalább fogadalmát akarta leróni, dicsőséget, kalandot keresni a szentföldön.
Geoffroi de Villehardouin, Conquęte de Constantinople. Kiadta N. de Wailly.
Honorius pápa levele Endréhez, 1217 január 29.

Dandolo Henrik doge pénze.
Előlapján a megváltó trónon ülő alakja, IC–XC monogrammal. A hátsó lapon a doge és a megváltó álló alakja, H(enricus) DANDOLVS VENETI(arum) DVX I körirattal
Hiába keresnők e vállalatban a vitézi lelkesedésnek és a vallásos hitnek azt a gyönyörü mámorát, mely a francziák első keresztes háboruját a történelem egyik legszebb eseményévé avatja; hiába azt az elszánt, babonás rajongást, mely még nehány év előtt, 1212-ben és 1213-ban ezer meg ezer szerencsétlen gyermek kezébe adta a fegyvert, abban a reményben, hogy nekik, az ártatlanoknak fogja majd megadni az istenség, a mit a férfiaktól megtagadott: a szentföld megváltását. Nagy uraknak, a magyar királynak, az osztrák herczegnek, Lipótnak, Endre sógorainak, a merániai herczegnek és a bambergi püspöknek, és több más főpapnak és grófnak volt ez fegyveres kirándulása. Sikert nem igen remélhettek ott, hol az angolok oroszlánszivű királya, a francziák és németek lovagseregei hiába ejtették csudába bátorságukkal a világot. A czélhoz képest mért a sereg is: inkább válogatott, mint számos. Nem is a szárazföldi uton megy, merre a népek árjai szoktak tartani, hanem a rövidebb, kevésbbé veszélyes, de költséges tengeri utat választja, a melyen addig csak a lovagnemzetek: a franczia és a normann szoktak járni.
Kálmán hatalmas tengeri politikáját utódai nem követték. A magyar királynak nem volt hajóhada. Az átszállitásnál reá szorult régi ellenségére, Velenczére, mely hajóinak bérében látta a keresztes hadak hasznát és e haszonhoz mérte a vállalatok iránt való érdeklődését. A magyarok lovagias királyának magas árt szabott. Ünnepélyesen le kellett mondania Záráról, melyet hitszegéssel vettek el birodalmától és kedvező kereskedelmi szerződést kellett kötnie a nyerészkedő köztársasággal. Ehhez képest csekélynek látszott a hajóknak a bére, körülbelül 3000 márka ezüstben.
„Endre király atyja fogadalmát végre kivánván hajtani, a szentföld segitségére indult. Követeket küldött és nagy hajókat bérelt Velenczétől, Anconától, Zárától és az adriai tenger más városaitól és mind Spalato városának kikötőjébe rendelte. Fegyvereit és az eleséget számos szekéren és teherhordó állaton előre küldötte és azok megtöltötték a város egész kerületét. A király és magyarjai előtt a szászok roppant sokasága érkezett meg, szelid békés nép, mely hódolattal megvárta a király hajóra szállását; mind kereszttel volt jelölve. A király felszólitására a spalatoiak az egész külvárost odaadták a zarándokoknak szállásul: és házaik csakhamar anynyira megteltek emberrel, jószággal, hogy alig lehetett ott járni-kelni. Bármennyire szorongtak, nem fértek el a külváros házaiban és a királyi udvar kiséretének legnagyobb része sátrakban tanyázott a szabad mezőn. A polgárok egy része félelemmel, a másik bámulattal nézte a szokatlan sokadalmat. A király az Úr 1217. évében, augusztus 23-án ért Spalatoba. Az összes polgárság körmenetben kiment eléje, az idegenek és seregének egész tömege harsány hangon dicsőitette, aztán a papság fogadta énekkel, egészen selyemruhában, kereszttel és tömjénezővel, mint a királyi nagyságot megilleti. A nemes király, a mint meglátta az ünnepélyes processiót, azonnal leszállott lováról, és jobbágyainak csapatától körülvéve, a püspökök közt, kik szintén eljöttek, gyalog ment el Szent-Domnius templomába. Mise után szállására ment. Az nap a község gazdagon megvendégelte a királyt a Mata nevü házban, az északi kapu bástyáján kivül. Mondják, hogy 10,000 lovas kisérte akkor a királyt, nem is számitva a köznépnek tömegét. A király akkor igen nagy jóakaratot mutatott Spalato polgárai iránt, úgy hogy maga felszólitotta őket, kérjenek csak bátran. Ő megteszi azt, a mi városuk javára válik. Szerette volna nekik átadni Clissa várát, aztán meg a szigetek ispánságát, de a spalatoiak, szokásuk szerint, csak magánérdekeikkel törődtek. Igy aztán Pontiusnak, a templom vitézei magyarországi mesterének őrizetére bizta a várat. Mialatt a király itt tartózkodott, meghalt Bernát érsek. A király megüzente a kanonokoknak, válaszszák meg orvosát, Sándort, nagyon tudós és becsületes embert, de az urak másra gondoltak.”* Endre itt is ünnepelt, pompázott, itt is adományozott, – de a mit óhajtott, keresztülvinni itt sem birta.
Thomae Archidiaconi Historia Salonitana. Schwandtner, II. 573–574.
Nem sietett tulságosan; a hitbuzgó osztrák herczeg jóval előbb vitorlázott el nála. Nem volt elég hajója, és midőn végre utra kelt, soknak vissza kellett maradniok, a kik aztán haza szállingóztak, vagy türelmesen vártak még egy évig. A spalatóiak két gályája elkisérte az expeditiót Durazzoig, az ioni tenger bejáratáig. Onnét Cyprus szigetén át, egyenest Akkonnak tartott, hová októberben érkeztek meg.

II. András keresztes hadjárata.
Miniature a bécsi képes krónika 124. lapján
Magyarország királysága nem volt ismeretlen név keleten a mohamedánok előtt. Eljártak oda, messze Aleppoba, Damaszkusba, a magyarországi saracenusoknak, az izmaelitáknak tanulni vágyó ifjai a mohamedán theologia studiumára. A szorgalmas arab geographusok, Edrizi, Jakut tőlük hallottak egyet-mást e távol nemzet felől. „Endre király nagy félelmet okozott a szerecseneknek.” Fényes, próbált had volt az, mely az annyi keresztény vértől öntözött földön övezte a magyarok királyát. Vele volt mint kanczellár Ugrin vagy Ugolin a Csák nemzetségből, mely Szabolcstól, a hét vezérek egyikétől származtatta magát, továbbá Péter győri és Tamás egri püspökök, a világiak közül mint tárnokmester Dénes, abaujvári ispán, a Tomaj családból, a besenyő Thonuzoba véréből, Miklós ispán, Barcz fia, ki azelőtt már nádor is volt, Rathold testvére Gyula, normann nemzetség, Sebus, a Hunt-Pázmánok sváb családjából, László a lovászmester, ki valami régi vajda (kán) nemzetségnek volt sarja; Dömötör az asztalnokok mestere, szintén Csák vér és más nemesek.* Teljesen képviselték azt az aristocratiát, mely nem volt ugyan tiszta magyar eredetü, de a mely már egészen egy törekvésü, egy nevelésü testületté forrott össze. Divatban volt már köztük az idegen hadi szokásnak, viseletnek utánzása, már mind talpig vasban jártak és értettek a lándzsával való páros-viadalhoz. Hanem belsőleg, ha jól itélünk, még távol állottak a nyugati lovagoktól, kikhez ruhában, czimerekben hasonlitani akartak. Nagyon keveset hozott ide belső szükség, az égő vágy istent fegyverrel, vérrel szolgálni. Eljöttek urukkal, királyukkal, megmutatni, hogy ők is megállják a sarat török, arab ellen. Inkább convenientia volt az egész, mint igazi vallásháború. Azt csak századokkal később folytatták utódaik itthon, a szeldzsuk törökök rokonai, az ozmánok ellen.
Ebben a sorrendben állanak II. Endrének a szentföldön kiállitott oklevelében, Fejér, Cod. Dipl. III/I. 231–236. Minthogy a jeruzsálemi királyságban a franczia elnevezések divtak, a dapifer, asztalnok senescalcus-nak; az agazo, lovász marescalcusnak neveztetik.

Akkon középkori tervrajza.
Grote G. reproductioja után
A szentföldnek természeti viszonyait és az ellenség szokásait tekintve, valószinüleg nagyobb hasznát vették volna a régi magyar könnyű nyilasoknak, mint a nehéz pánczélosoknak. Szaladin öcscse, Al Adil, Egyptomnak ura, melyet a keresztesek úgy, mint fővárosát Kahirát, Babiloniának szoktak neverni, nem is akart velök nyilt csatába bocsátkozni. Sajnálta embereit, tudta, hogy ezek úgy is elmennek majd, ha elfogy a pénzök és a várakba rejtette seregeit. Igy a magyarok szerte portyáztak Akkonból az elpusztult országban, sokat fáradva és szenvedve hőségtől, szomjtól, néha derekasan meg is verekedve a törökökkel vagy kurdokkal, de voltakép nem végezve semmit. A Tabor hegyen levő várat siker nélkűl ostromolták. Már az év vége felé elfogyott az Endre türelme. Áthaladt az országon, megfürdött a Jordán vizében, megnézte a lovagrendek nagy várait, Krakot és Margát, de egyebet sem müvelt. Nem volt maradása, mióta országából rosz hireket vett, s bár a jeruzsálemi patriarcha őt kiátkozással fenyegette és végre ki is átkozta, seregét kivonta Akkonból és a szárazföldi uton megindult haza felé. Itthon azzal mentegették, hogy mérget töltöttek italába, úgy hogy csak nagy nehezen nyerte vissza egészségét és azt hitte, hogy úgy is eleget tett már fogadalmának.* Csak az egri püspök maradt ott és a német keresztesekkel még több mint egy évig segitette ostromolni Damiettát, Egyptom kikötő városát. Elindulása előtt Endre szokása szerint még nagy adományokkal kötelezte le a szentföld állandó védőit, a templariusokat és johannitákat.* Későbbi hagyományunk, mely őt mindenkép dicsőnek és hatalmasnak szereti feltüntetni, hadjárata legfőbb vivmányának azt tekintette, „hogy királyi kincse árán különböző szentek ereklyéit szerezte meg; úgymint Szent-Istvánnak az első vértanunak fejét, Szent Margit szüz és vértanu fejét. Tamás és Bertalan apostolok jobbját, Áron vesszőjének egy darabját, egyet abból a hat korsóból, melyekben Krisztus borrá változtatta a vizet és sok egyebet. E kincseket azután a hazai egyházak közt osztotta szét.”*
Thomas Archid., i. h.
Az egész hadjárat története: Röhricht, Studien zur Gesch. des V.-ten Kreuzzugs.
Bécsi képes krónika. 78. Pauler Gyula szerint, i. m. II. k. 64. jegyzet, Zágrábban most is mutatnak egy apró szentet Endre ereklyéi közül.

Leó örmény király pénze.
A bécsi udvari műtörténeti múzeum eredeti példányáról
A szentföldön való tartózkodásnak a czél nagyszerüsége és maga a hadviselés kölcsönöz némi komolyságot. Hazatérőben Endre tisztán operette-király. Megáll Arméniában és az ottani keresztény királylyal Leóval szerződést köt, mely szerint annak leánya az ő fiának (Endrének) lesz nejévé és a fiatal pár fog uralkodni Örményországban. Megáll a nikaiai császárnál, Laskaris Tódornál, annak leányát, Máriát, eljegyzi legidősebb fiának, a már megkoronázott Bélának és a fiatal arát mindjárt el is vitte magával. Megáll Bolgáriában II. Asjennál, ki el sem bocsátja, mig neki nem igéri nőül legidősebb leányát, Máriát. Annyira benne van az örömapa szerepében, hogy még a pogány törökkel is kész rokoni összeköttetésbe lépni. Az ikoniumi szultán ugyanis, mint a pápának irja, megkérte az ő leányát és kész, ha megkapja, kereszténynyé lenni. Neki azonban nincs több leánya, azért kéri a pápát, nem adhatná-e a szultánnak valamelyik unokahúgát?* Igy nem csoda, hogy hazatérése egy álló esztendeig tartott. Csak Tirnovóban, Bolgárországban hallott ismét hirt országáról.
Endre levele Honorius pápához. Fejér, Codex Dipl. III/I. 250–254.
„Birodalmát virágzó állapotban találta. Ezt nem magának tulajdonitotta érdemül, hanem a szenteknek, kiknek ereklyéit haza hozta.”* Soha krónikás, jámbor hitében, jobban el nem tért az igazságtól. Maga Endre másként irja le ezt az állapotot. „Midőn Magyarországba jöttünk, megtudtuk, hogy még sokkal borzasztóbb bünöket követtek el, mint a mennyit előbb hallottunk, még pedig egyháziak, világiak egyaránt; országunkat elszegényedve, nyomorban, a királyi kincstárt minden jövedelmétől megfosztva találtuk, úgy hogy zarándoklásunk alatt kötött adósságainkat sem birjuk fizetni, és eltart majd tizenöt esztendeig is, mig a régi karba hozhatunk mindent.” Arra kéri a pápát, átkozza ki a bünösöket, egyuttal bocsánatot kér azért, hogy most szegénysége miatt kellő ajándékot nem küldhetett.* A király távolléte alatt ennek helytartóját János esztergomi érseket számos nemes „a sátán csatlósa” megbontva a békét, fegyveresen megtámadta és kiüzte az országból.* Teljes anarchia volt itt azóta, hogy a király kitette a lábát. Csak Dalmácziát tartotta rendben a hü Pontius, ki a királynénak is gondját viselte, a miért szintén földet kap Horvátországban, Modrus közelében.*
Bécsi képes krónika. 78.
Endre idézett levele. 251.
Ezért a hüségért adja aztán jutalmul az esztergomi káptalannak Vinczet Erdélyben udvarnokaival együtt. Fejér, i. h. 269–272.
U. o. 272–274.

Laskaris Tivadar pénze.
Előlapján a császár és Szüz-Mária álló alakjai; a körirat: ΘΕΟΔΩΡΟC ΔΕCΠΟΤΗC ΛΑCΚΑΡΙC; a boldogságos szüz alakja felett: Μ(ητη)Ρ Θ(εο)ϒ. A hátsó lapon a megváltó trónon ülő alakja IC–XC monogrammal.
Sabatier után
Nem találjuk semmi nyomát, hogy Endre bármit tett volna, hogy országát és magát e borzasztó helyzetből megmentse. Inkább azt látjuk, hogy az adományozások vigan folynak tovább. A magyar sereg vitézűl de szerencsétlenűl harczol Halicsban Msztiszláv novgorodi fejedelem ellen, kit a kúnok is segitettek. A magyarok vezérét, kit Filninek neveznek az oroszok, vakmerő, ügyes, de erőszakos férfiunak irják le, kinek bátorsága és elszántsága azonban annál fényesebbé tette az ellenség diadalát. Msztiszláv egy nagy csatában legyőzte és elfogta Filnit, aztán Halicsot is megostromolta, hol az ifjú királyi pár, Kálmán és Szalomé is fogságába jutottak. Szabadon bocsátásuknak az volt az ára, hogy Endre harmadik fiát, azt, kit előbb Örményországban jegyzett volt el, most Msztiszláv leányának jegyzé el, úgy hogy aztán együtt birják Halicsot.* Itt még legalább fiának és a magyar zászlónak dicsőségéről volt szó. De egyik tekintet sem mentheti ki azt, hogy e zivataros években Konstantinápolyban jár azon reményben, hogy belőle talán mégis latin császár lehet. Ez ábrándnak feláldozza adott szavát, fiának boldogságát. Fiát Bélát arra kényszeriti, váljék el Laskaris Máriától. A nikaiai császár ugyanis természetes ellensége volt a konstantinápolyi császárságnak.
Strohl, Geschichte Russlands I. 346–48. l.
Ettől a királytól, kinek tehetetlenségénél csak gondatlansága volt nagyobb, ki a munka és a kötelesség elől távoli országokba menekült, hazánk nem várhatott semmi jót. Ha fenn akart maradni, a nemzetnek magának kellett kezébe venni sorsa javitását.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages