V. FEJEZET. Pénzügyi helyzet. Az arany bulla.
V. FEJEZET.
Pénzügyi helyzet. Az arany bulla.
Pénzügyi helyzet. Az arany bulla.
Magyarország régi alkotmánya. A társadalom fejlődése. Endre hatása. A királyság tekintélyének csökkenése. Lovagi életmód. Tékozlás. Pénzforrások. Izmaeliták, zsidók, mint a királyi jövedelmek kezelői. Az egyház ellenmondása. A várföldek erőszakos visszafoglalása. Koronázási eskü. A birtok-állapot bizonytalansága. Országos zavar. A nemzet részvéte az ország ügyeiben. Idegen származású és magyar urak. Társadalmi kiválóságuk. Törekvéseik. A király szolgái = nemesek. Az aranybulla czikkelyei és azok magyarázata. Az oklevél jelentősége. A végrehajtás. A nádor. Az ellentállás joga. Összehasonlitás a Magna Chartával. A magyar szabadságlevél eredetisége. Aragon befolyás valószinüsége. Világi szelleme. Igazi tartalma. Keresztülvitelének nehézségei
Történetünkben, ugy mint bármely más nemzetében, két jelenség váltakozik egymással. Az egyik abban áll, hogy maga az uralkodó és környezete alakitja át az alkotmányt a fenforgó szükség és a kor uralkodó eszméinek befolyása alatt. A másiknak az a lényege, hogy a nemzet saját ösztönei és hagyományai után indulva, igyekszik javitani állapotain és biztositani jövendőjét.
Hazánkban a királyság megalapitása és szervezése az uralkodónak igen erős túlsulya alatt ment végbe. Szt. István alkotmánya, melyet aztán Kálmán fejtett ki teljes részletességgel, nem mellőzte ugyan teljesen a nemzetben rejlő független, önálló elemeket, de hatást, részvétet e kormányban, csak a fejedelem alatt, az ő nevében engedett nekik. Békében, háboruban némileg még egyházilag is, a király ura minden magyar embernek. Szolgálják őt és családját hiven, ragaszkodásuk, függésök oly szembetünő, hogy az idegen szemlélű absolutismusnak képzeli Magyarország akkori berendezését. Pedig a korona e roppant hatalma nem más, mint a király és nemzet teljes egységének gyümölcse. Mihelyt ez az egység nincs meg, lázadás, pártütés lép a hódolat helyébe. Elég Péter és II. István uralkodására mutatnunk.
Ez a bölcs, mert a nemzet szükségleteinek megfelelő, vas következetességgel keresztül vitt és végrehajtott alkotmány épen és sértetlen átélte a XII. század viharjait. Magyarország nőtt és gyarapodott alatta. De épen ez a növekedés, a müveltségnek és népességnek szemmel látható emelkedése folytán a régi törvények szük meze már nem födte be a nemzet erőteljes élettől duzzadó testét. Mig a keresztyénség itt új volt, veszélyben forgott, természetes volt, hogy a király, mint az egyház védője, szinte korlátlanúl intézkedjék annak ügyeiben. Mihelyt a veszély megszünt, az egyház megkövetelte mindazon szabadalmakat és kiváltságokat, melyeket Nyugoton már kivivott magának, és a pápaságnak folytonos és hathatós támogatása alatt el is nyerte azokat. Ez volt az első rend, mely Magyarországon valósággal megalakult, saját törvényei alatt, saját czéljai és szempontjai szerint, és összefüggése az általános egyházzal, a pápai hatalommal, ütötte az első rést az Árpádok szigoruan nemzeti államába.
Mig a népesség gyér és nomád, mig a birtok kevés és bizonytalan, minden birtokos reá szorúl a legnagyobbnak, a királynak, közvetlen védelmére. Mihelyt a telepedés előhalad, az egyes uraknak már van királyi adomány vagy erőszakos foglalás által növekvő földje, azon lakó munkás és fegyveres cselédsége; a magyar főembernek ép úgy arra kell törekednie, hogy vagyonát, jogát örökössé, a királyi akarattól lehetőleg függetlenné tegye, mint a hogy azt a franczia vasallusok, az angol bárók és nemesek, a német fejedelmek és lovagok már régebben elérték.
A törvény Magyarországon még a régi, de a társadalom, kétszáz évnek folytonos munkája által már oda jutott, hogy előkelő elemeiben alig különbözött a román és germán nemzetekétől. Egyike volt ez azon ritkább korszakoknak nemzetünk életében, melyekben a nemzet tényleg fejlettebb volt mint constitutiója. A már meglevő erőknek érvényesülésre, uralomra kelle törekedniök.
Olyan erős volt a réginek megszokott hatalma, hogy mind e csöndesen és lassankint végbemenő változás még soká lappangott volna a felszin alatt, ha az Árpádok státusának ki nem fejezett, de annál szilárdabb és biztosabb erkölcsi alapja: a király és nemzet közti teljes egység, II. Endre uralkodása által meg nem inog. Rosz gazdálkodásnak, pártos törvénylátásnak, könnyelmű hadakozásnak, mindennek, mi az uralkodói felség belső lényével ellenkezik, össze kellett gyülnie, napnál világosabban nyilatkoznia, hogy aláássa a magyarnak ezt a legkiválóbb politikai jellemvonását: bizalmát született urába. Ez mind csak csökkentése volt a királyság óriási erkölcsi tőkéjének. Kimeritette azt, mi mindennél jobban fájt a nemzetnek: az idegenek tulságos pártolása, a jogosult félelem, hogy országunk ezen az uton külföldieknek adózó tartományává válik.
II. Endre ezüst denárai.
1. Előlapján trónszék felett koronás fő; a hátsó lapon bazilika kettős kapuval. 2. Előlapján a király álló alakja, jobbjában karddal, baljában kereszttel és + ANDREAS körirat. 3. Előlapján kéttornyu bazilika felett kettős kereszt: a hátsó lapon hármas nyilásu palota, felette csillag. 5. Előlapján virágdísz és ADDSD betükből álló felirat, mely hihetőleg Andreas-nek felel meg; a hátsó lapon hármas toronynyal diszitett körben a király mellképe.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Hatalmas, erélyes király képes lett volna a törvények szigorú megtartása által még jóideig elhallgattatni az ellenállás szellemét. De az oly gyönge, feledékeny ember, mint Endre volt, egyenesen kihivta az oppositiót. Mióta Gertrud halálát meg nem boszulta, világos volt, hogy tőle erőszakkal mindent ki lehet csikarni. Különben is annyira el volt telve magával és hatalmával, hogy jó soká szinte kimerithetetlennek tartotta segédforrásait.
Régi igazság, hogy úgy az egyesnél, mint országoknál nincs erősebb ösztön hasznos reformok megtételére, mint a pénzügyek rosz állása. Királyaink politikai hatalmának gazdaságuk rendezettsége volt a legbiztosabb alapja. Ugy láttuk ezt még III. Bélánál is. Endrének őrült gazdálkodása nemcsak a jövedelmeket tékozolja el, hanem megtámadja a királyság financzialis és gazdasági alapját: a dominiumot, elidegeniti a földdel együtt az azon lakó népességnek termelését, szolgálatát.
Még mindig fenntarthatja magát, ha segédeszközei fogyásához képest rendezi be udvarát, háztartását. Csakhogy épen az ellenkezőt látjuk. Udvara kétségtelenűl fényesebb, pompásabb volt, mint elődjeié. Ezt nem szabad tisztán neki felróni bünűl: a kornak volt ez jellemző vonása. Európa-szerte akkor kezdi az uralkodó osztály a már több száz éves kultura gyümölcseit élvezni. Az élénk forgalom a kelettel, az olasz városoknak kereskedése olyan czikkeket hozott forgalomba, melyeket előbb alig ismertek és melyek most szükségletté váltak. Megkezdődik a selyem, bársony ruházat, a fegyverzetek gazdagsága, a lakásokban és a lakomákban uralkodó luxus. A nők tisztelete, az egész lovagi élet ezt kötelességévé tették minden uralkodónak; a ki máskép tesz, azt megszólták volna a troubadourok, a hegedüsök. Mindez, valamint a sok vendéglátás, a zsoldosok tartása, a követek küldése oly állapotokat idézett elő, melyekben az élelemmel való ellátás a föld népe részéről, mint ez III. Béla idejében még megvolt, nem sokat lendithetett volna az udvar pénzügyén. Pedig világos, hogy az eladományozások által e szolgálatok egyre fogytak, és igy nemcsak külföldi árukért, hanem itthon is készpénzzel kellett fizetni.
Tudjuk, hogy Magyarországon régi idők óta mohamedán bolgárok, izmaeliták, voltak a király jövedelmeinek kezelői. Azoknak jutott a nehéz feladat, új pénzforrások után nézni. Ilyennek kinálkozott első sorban a pénzverő jog kihasználása. Endre rosz pénzt vert; gyakran követelte a váltás diját, és annyira sanyargatta ezzel a föld népét, hogy a lucrum camerae és a pénzváltók zsarolása alól való fölmentés igen nagy jótétemény számba ment.* Ez közelégedetlenséget okozott, hanem azért a királyi kincstárt nem töltötte be. Hasonló zsarolással járt és hasonlóan eredménytelen maradt a királyi indirect jövedelemnek, különösen a sónak, pénzügyi kiaknázása. A tiszta haszon nem állott semmi arányban azzal a gyülölettel melyet a legszükségesebb fűszernek drágitása a király és még inkább tisztviselői ellen, mindenütt feltámasztott.
Ezt a kiváltságot megadja p. o. az osztrák szent-kereszti cziszterczita apátság magyarországi, soproni alattvalóinak. Fejér, Codex Dipl. 207. III/I.
Hátra volt még a kölcsön, mely, ha máskép nem, erőszakkal ment végbe. A keresztes háború előkészitésénél már annyira meg volt szorulva Endre pénz dolgában, hogy elvitte a veszprémi egyház kincseit, köztük Gizella királynénak 140 márkát érő, drágaköves, ereklye gyanánt őrzött koronáját. Mint maga mondja, képtelen volt adósságait fizetni, és midőn haza tért, azt kellett látnia, hogy még a mije volt földekben és jövedelmekben azt is lefoglalták ellenségei.
Most az erőszakosságnak és a kétségbeesett financziális rendelkezéseknek szomorú korszaka következett, olyan, minő minden országban meg szokta előzni a korlátlan uralkodás bukását. A király ott veszi a pénzt, a hol találja. Sógornőjének, Imre király özvegyének, az aragon Konstancziának, ki később Frigyes siciliai királynak – II. Frigyes császárnak – lett a neje, még volt 30,000 márkája az országban. Endre megfeledkezett arról, hogy a lovag az özvegyek és árvák gyámola tartozik lenni, és rá tette kezét az egészre. Konstanczia nem is látott abból többé semmit. Bár a várföldek nagy része nem volt már az övé és igy megszüntek a birtokkal járó szolgálatok is, mégis egyre bejárta az országot udvari népének tömegével és megkövetelte mindenütt az ingyen szállást és ellátást. Végre, minthogy minden pénz szétfoszlott kezeiben, kénytelen volt bankárainak, az izmaelitáknak és zsidóknak lekötni a királyság jövedelmeit, hogy azoktól kölcsönt nyerhessen.
Aragoniai Konstanczia pecsétje.
A trónon ülő alak Imre király özvegyét már mint Frigyes császár nejét tünteti fel, fején nyilt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával. A körirat: + CO(n)S(tanci)A • D(e)I GRA(tia) • ROM(anorum) • I(m)P(er)AT(ri)X • SE(m)P(er) • AVG(usta) • REG(ina) SICIL(ie).
Heffner Károly reproductioja után
Európa fejedelmei pénzügyök igazgatásában akkor sehol sem lehettek el zsidók nélkül. Ezek, kik csak ritkán szerezhettek ingatlan birtokot, annál inkább reá voltak szorulva az ingó vagyon kihasználására és ebben nagy virtuozitást értek el. Ők voltak az egyetlenek, kik törvényesen kölcsönözhettek kamatra, mert keresztényeknek megtiltotta ezt a kánon törvény. A kamatláb pedig rendkivül magas, mint a hogy a pénz ritkaságánál s az általános bizonytalanságnál fogva nem is lehetett máskép. Castiliában 100 százalékot volt szabad szedniök, Ausztriában 84 százalékot, és még Aragoniában is a tőkének egy hatodát, azaz 16 2/3 százalékot. Fejedelmek, urak, egyháziak ily módon gyümölcsöztethették pénzöket, bün és közgyülölet félelme nélkül. Ügyességök mellett még az is ajánlotta e czélra a zsidókat, hogy tényleg jogtalanok voltak, csak királyi vagy papi kegyből megtürtek, és hogy mindig könnyű volt reájok zuditani a nép véres haragját. Az anglo-normann birodalom hatalmas és ravasz megalapitója, Hóditó-Vilmos, ebben a tekintetben is példát mutatott utódainak. A zsidó mintegy szivacsa volt a királyi kincstárnak. Megengedték, sőt elősegitették, hogy tele szijja magát; a királyi marok egy szoritása: és a fiscusé lett, a mit ő annyi fáradság és gyülölet árán szerzett.
Magyarországon akkor még a keleti kereskedők, az izmaeliták, kaliziak, az igazi királyi bankárok. A zsidók a „saracenusok” mellett akkor még csak másodrendü szerepet játszanak. Nekik jutott a szomorú feladat, hogy új forrásokat találjanak a király olthatatlan pénzszomjának kielégitésére. Mint a királyi jövedelmek kezelői, kik azokat készpénzben előre kifizették. természetes, hogy pénzükhöz akartak jutni kamatostúl. Az adón, vámon, réven, són egyre zsarolt nép bennök látta főnyomorgatóit és nem egyszer véresen kitört boszuló haragja. De az egyház sem szerette őket, és még a pápa is tiltakozott az ellen, hogy pogányok gyakoroljanak hatalmat keresztények fölött. Nem elégedett meg azzal, hogy erre a királyt figyelmeztesse, még a királynét is megkérte a felszabaditásra, hisz annak birtoka volt Pest, az izmaeliták legnagyobb és leggazdagabb telepe.* Világos tehát, hogy ez a pénzgazdaság nem állhatott fenn tovább.
Levele 1221. évből, Fejér, Codex Dipl. III/I. 312.
A kicsinyes eszközök helyébe a nyilt erőszak lép. A fiscalis rendszabályok természet szerint leginkább a szegény embert sujtották. Pedig a király pénzhiányát nem ez okozta, mert ez szolgál most is, mint előbb, legföllebb, hogy urat cserélt. Minden bajnak a forrása, ezt könnyű volt belátni, a várföldek és a velök járó szolgálatok eladományozása, elidegenitése, vagy erőszakos el foglalása. Mihelyt a király visszakapja dominiumát, ismét oly hatalmas és gazdag, mint elődjei voltak.
A mellett még népszerüséget is szerez. Mert ily módon nemcsak, hogy megszüntetheti az izmaeliták és zsidók gyülöletes adószedését, hanem segit a szegény emberen is, kitől új ura kétségtelenűl többet követelt munkában és pénzben, mint előbb kegyes királya.
Bánthatta a lovagias királyt, hogy e visszavétel által elveszti nagylelküségének hirét, és az egész világ előtt szószegőnek mutatkozik. De e lelkiismereti furdalásának könnyű volt orvosságot találni. A pápa nagy készséggel kijelentette, hogy szeretett fia, a dicső magyar király, bátran visszavonhatja a királysága kárára, királyi becsülete ellenére tett adományozásait. „Sőt törekedjék azok visszaszerzésére, még azon esetben is, ha tán megesküdött arra, hogy nem vonja őket vissza. Hiszen, minthogy kötelessége neki királyságának jogait és koronája becsületét sértetlenűl megőrizni és koronázásakor le is tette erre az esküt, nem is volt neki megengedve az eskü, hogy az elidegenitetteket soha sem követeli vissza, és ezért ezt nem is kell megtartania.”* A váradi registrumból tudjuk, hogy 1221-ben már teljes erővel hozzálátott „az erőszakosan elfoglalt várföldek visszavételéhez.”* Külön birákat rendelt mindenüvé e czélra, kik a birtokosok jogczimét megyénként megvizsgálták. Épen úgy elrendelte az elszéledt várnépek összegyüjtését és idegen hatóságok alól ismét királyi szolgálatba való terelését.*
Honorius levele a kalocsai érsekhez 1220. u. o. 294.
261. és 368. eset.
U. o. 366. eset.
Tudjuk, hogy a várföldek birtoklása, ezzel kapcsolatban az egyes osztályok állása, kisebb-nagyobb szabadsága és terhe foglalkoztatta, izgatta akkor egész Magyarországot. Most ezek a helyi, családi, egyéni perek és zavarok egy csapással országosakká váltak. Senki többé biztosságban nem érezheté magát, ha a király, minden rendnek legfőbb őre, maga forgatja fel országát. Az elnyomott erőszakot használ, hogy hamarabb férhessen jogához; az elnyomó erőszakoskodik, rablást rablásra tetéz, hogy annál nagyobb erővel állhasson majd ellen a birónak. Addig is inkább a megszokott fegyelem tartotta fenn az országos békét, mint a király hatalma. Most, hogy a király maga zúdítja egymás ellen a különböző osztályokat, teljes anarchiának, felbomlásnak kelle beállania. Az urakat többé nem szolgálják, a papoknak nem fizetnek dézsmát; rablás, emberölés mindenfelé.
Ebből a zürzavarból Endre a maga erejéből nem birt kilábolni, még kevésbbé birta kivezetni belőle a nemzetet. Az absolut királyság eszméje végkép megbukott. Attól kellett tartani, hogy bukásába magával rántja az ország egységét, az egész államszerkezetet.
II. Endre kettős pecsétjének töredéke.
Előlapján a király trónon üló alakja, fején liliomos nyilt koronával, jobbjában liliomban végződő kormánypálczával, melléhez szoritott jobbjában országalmával. A köriratból csak a [C]ROA(ci)E RAME S(er)VIE REX szavak olvashatók. A hátsó lapon háromszögü pajzs, hétszer osztott mezejében, a páratlan számu osztásokban, tizenegy (2, 3, 3, 2, 1) jobbra lépő oroszlánnal. A köriratból csupán a kezdő SIGILLVM szó látható.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
Szabad országnak az a nagy előnye, hogy fenntartása nincs egyénhez, családhoz kötve, fenntartása, virágzása egy nemzetnek legfőbb feladata. És bármily nagy volt a nemzeti király hatalma: a magyar szabad maradt, minőnek Leo császár irta le Árpád korában. Hódol Álmos ivadékának, Szent-István utódjának, de arról, hogy a hatalom forrása a népben van, nem mond le soha. Büszkesége az, hogy az ország ügyeivel foglalkozhatik, és épen az az iró, ki legnagyobb diszében mutatja be a fejedelmi hatalmat: freisingi Ottó, beszéli el, hogy a magyar urak, télen tanyájukon, vagy nyáron a királyi udvarban, hová mindenkinek joga van elvinni a maga székét, folytonosan hazájuk közügyeit tárgyalják és vitatják meg. A leghatalmasabb király is erőt merit hű jobbágyai tanácsából, és ha a fejedelem olyat mivel, mit nem tartanak az országra nézve hasznosnak, szembe szállanak vele, mint a hogy megtették II. Istvánnal, Galicziában, vagy pártot ütnek ellene, mint II. Endre idejében. Ha a király gyönge, minő Endre volt, önállóságuk és az a tudat, hogy a fejedelem ellenére is kötelesek hazájukat szolgálni, szinte természetessé, szükségessé teszik ellenállásukat. II. Endre egy levelében III. Inczéhez már mint ismert tényt emliti, „hogy országának jobbágyai mennyire hajlanak a pártoskodásra.”*
1214. „Regni nostri principes ad dissentiendum proni sunt.”
Ez a szabad, közügyekkel foglalkozó osztály ép úgy magában foglalja az udvar nagy birtokú főembereit, a király jobbágyait, mint az ispánokat, és a saját kis birtokán, kevés szolgával gazdálkodó, a királynak fegyveres szolgálatra kötelezett nemeseket. És mint birtoka és állása, annyira különböző eredete is. A Csákok vagy Miskolczok mellett, kik a hét magyarig viszik fel családjuk büszke fáját, ott van a vad Thonuzoba besenyő nemzetsége, a Thomayok, kiktől a losonczi Bánffyak származnak. Hozzájuk csatlakoznak az idegen urak ivadékai, kiket a fejedelmek házassága vagy tulajdon kalandvágyuk hozott ez országba, és kik királyi kegyből és a magok érdeméből dúsan részesültek annak javaiban. Bajor, sváb, thüringiai, görög, franczia, spanyol vér mind hozzájárult a magyar aristocratia alakításához. És ez most már mind egy egységet képez. Közös feladatuk ezen országnak koronáját fentartani, közös joguk, hogy annak jótékony fénye első sorban reájuk ontsa sugarait. A származás és kiváltság által velök sokszorosan összefüggő főpapsággal együtt, politikai értelemben csak ők képezik a nemzetet.
Müveltségre, az élet módjára nézve már nagyon eltértek apáiktól Nem csupán harczosok, hanem nemesek, egy kiváltságos osztálynak becsületökre büszke tagjai. Kivivták már azt, hogy viszályaikat fegyveres kézzel egyenlitsék ki, és ebben az ország törvénye már nem szabott nekik határt, úgy mint István akarta.* Peres ügyekben szavuk, esküjök dönt: nem vetik magukat alá a tüzpróba democraticus itéletének. Ha valakit megsértettek, maga tudott kardjának élével magának elégtételt szerezni. Gertrud esete mutatja, hogy még a koronás főnek sem engedték meg családjuk tisztaságának megfertőzését. Arra törekedtek, hogy a mit a királytól nyertek vagy szereztek, az teljes épségben menjen át utódaikra, úgy mint az a nyugaton már szokás volt. A keresztes háboruban együtt voltak a francziákkal, németekkel, viseletben, czimerben, őseikre való büszkeségükben nem igen különbőztek tőlök, érezték, hogy azoknál nem alábbvalók a harczban, nem szenvedhették, hogy fölöttük a királynak kiszámithatatlan szeszélye legyen a törvény. Nem valami elvont jog vagy szabadság az, mit ki akarnak vívni, hanem a birtok- és személybiztosságnak első elemeit, családjuk és rangjuk folytonosságát akarják megszerezni. És ennek a fejlődésnek most egyszerre utját állja maga a király, ki azt addig hiuságában annyira előmozditotta. Béke, biztosság csak ugy volt lehetséges, ha, – a mi eddig törvényesen nem volt meg, – korlátokat szabnak önkényének.
L. a váradi regestrum 290. esetét.
Ez az érdekük közös. Hanem azon urak közt, kiket Endre emelt nagy tisztségre, adományozott meg földekkel és várakkal, és a régi nemesek, a király szolgálói közt azért nagy volt az eltérés. Amazok, kik különben is nagy részt idegen származásuak, részben új jövevények, oly módon értelmezték a király korlátozását, mint a hogy azt Németországban és Francziaországban értették akkor. A mit méltóságuk által birtak eredetileg, családi örök birtokukká akarták tenni, úgy hogy megyéjök területén ők gyakorolják a királyi felségjogokat: biráskodást, adószedést. Ellenben a régi szabad magyar ember, ki, mint István törvényéből látjuk, eleinte még a király ispánját sem szivesen fogadta birájáúl, vezéréűl, kiben élt az a hagyomány, hogy ő egy önmagán uralkodó nemzetnek egyenlő rangú tagja, most sem akart elismerni más urat maga fölött, mint magát a királyt; annak fölkent személye, a benne buzgó Árpádvér legjobb biztositásai az ő szabadságának. Az urak törekvése végső elemzésben a nemzet feloszlását, a szabadoké annak egységét eredményezi. A közvetlen függés a királytól, mint a nemzet fejétől, minden kiváltságnak forrásaitól – egyértelmű a szabadsággal. Endre uralkodása legjobban ezt a szabadságot veszélyeztette. Megoltalmazása, a közszabadság fentartása, egyike volt a legnagyobb nemzeti érdekeknek. Az arany bulla épen annak köszöni napjainkig kiható hatását, hogy a nemzet e széles rétege gondolkodásának, érzületének viseli magán a bélyegét.
A Miskolcz nemzetségbeli Bors comes pecsétje 1222-ből.
Balra néző sas; a körirat: + SIGIL(lum) BOVS COMITIS.
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Malachovszky Nándor
Békét kellett itt teremteni, az osztályoknak és érdekeknek felviharzó harczában megtalálni azt a kiegyenlítést, mely lehetővé teszi a királyságnak továbbra is a hatalom gyakorlását, a nemzet kormányzását béke és háború idejében. A mellett igazságot, jogot szolgáltatni a nemzetnek, ha kell, még a királylyal szemben is.
Nem csoda, ha a kereszténység kétszáz évi fennállása után, abban az időben, midőn a katholikus egyház hatalma tetőpontján áll, a nemzet szabadságának ezt az érvenyesitését, nem füzi az ősi pogány állapotokhoz. A magyar államnak bölcs megalapitóját Istvánban tisztelték: mint a koronának és kereszténységnek, úgy keresték benne a közszabadságnak is szent emlékü és hasonlithatatlan tekintélyü megszerzőjét és biztositóját. Csakhogy a meglevő súlyos bajok orvoslásában nem követhették példáját, nem vehették át más nemzeteknek már kipróbált intézményeit. A bajoknak egészen hazai, részben egyéni volt a kutforrása; gyógyitásukhoz első sorban a honi állapotok ismerésére volt szükség.
*
„A szentháromság és oszthatatlan egység nevében. András Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia és Lodoméria királya, minden korra.”
„Minthogy úgy birodalmunk nemeseinek, mint másoknak szabadsága, melyet Szent-István király állapitott meg, némely királynak hatalmaskodása által sokban megcsorbult, az által, hogy néha haragjokat töltötték rajtok, néha gonosz emberek hamis tanácsára hallgattak, vagy olyanokra, kik saját hasznukat keresték, ezek a mi nemeseink gyakran zaklatták felségünket és elődjeinket, az ő királyaikat, kérve és nagyon sürgetve a birodalom megjavitását.* Mi tehát, az ő kérésöknek mindenben eleget kivánván tenni, a mint tartozunk, különösen mivel köztünk és köztük ez alkalommal és már gyakrabban nem csekély keserüségek származtak, mit pedig a királyi tiszteletreméltóság teljes megtartása végett kerülni illik: ez pedig senki által nem tartatik fenn jobban, mint ő általok. Ezért nekik, úgy mint birodalmunk más embereinek, azt a szabadságot engedjük, melyet a szent-király engedett volt.”
„Super reformacione.”
Szeretik ezt a hires szabadságlevelet az angolok nagy Chartájához hasonlitani. Bevezetésében misem emlékeztet arra. A király úgy adja elő a dolgot, mintha saját szántából állitaná helyre Szent-István szabadságait; miután számos keserüség támadt miattok közte és nemesei közt. Arról, hogy itt alkú, megegyezés van, nincs szó, mint az angol oklevélben. Inkább emlékeztet ez a bevezetés I. Henrik angol király szabadságlevelére, mely szintén egy régi királynak, Hitvalló-Eduárdnak szabadságait akarja megujitani.* Az oklevél tartalma e szerint első sorban a birodalom reformatiója a régi alapon; de azon kivűl mást is elrendel a király országa javára, üdvére.
Stubbs, Select charters. 100.
1. „Évenkint Fejérvárott fogjuk megülni a szent-király ünnepét, ha csak fontos ok vagy betegség nem akadályoz meg benne. Ha pedig mi nem lehetnénk ott, kétségtelenűl ott lesz a nádorispán, hogy helyettünk törvényt lásson. Minden szabad ember (serviens), a ki akar, szabadon oda mehet.”* A közrendü magyar nemes közvetlen királyának birósága alatt akar állani. A királynak, vagy helyettesének, a nádornak széke védi meg attól, hogy más itéljen élete, vagyona fölött. A nagy törvénynappal helyre van állitva a szabad magyarok régi gyülése.
V. ö. a Magna Carta 17. pontjával: „Communia placita non sequantur curiam nostram, sed teneantur in aliquo loco certo.”
2. „Azt is akarjuk, hogy sem mi, sem utódaink ne fogják el és ne tegyék tönkre a szabad embereket valami főember kedvéért, ha csak előbb meg nem idézték és törvényesen el nem itélték.”* A szabad ember személyes biztosságának ez a garantiája. Különösen ki van emelve, hogy erre a „hatalmasok” (potens) ellen van szüksége.
V. ö. a M. C. 39. pontjával, mely azonban részletesebb.
3. „Nem szedetünk (tőlük) adót, sem füstpénzt. Nem szállunk meg a szabad emberek tanyáin, házaiban vagy falvaiban, ha csak nem hívnak. Az egyházak népeitől nem szedünk semmi adót.” A magyar nemes tehát adómentességet élvez, úgy mint a pap. Az egyháznak elsősége abban áll, hogy nemcsak maga a pap adómentes, hanem egyházának szolgáló népei is. A király udvarának eltartása nagy költséggel és bajjal járt. A magyar nemesek tehát nem kértek a vándor udvar ilyen látogatásából. Más okleveleket is találunk,* melyekben a király pontosan meghatározza, legfölebb hányszor köteles őt megvendégelni az illető.*
Ilyen az erdélyi szászoknak szóló 1224-ből.
A M. C. nem ad adómentességet se nemesnek, se papnak. Csak azt köti ki, hogy segélyt vagy paizspénzt, kivéve néhány esetet csak a birodalom gyülése róhat ki. 12. pont. Ez egyik gyökeres különbség az angol és a magyar jogfejlés közt. A király eltartásáról ott természetesen nincs szó.
4. „Ha egy szabad ember fiörökös nélkül meghal, birtokának negyedét leánya kapja, a többiről tetszése szerint rendelkezhetik. Ha pedig rendelkezés nélkül hal meg, legközelebbi rokonai örökölnek. És ha nincs semmi nemzetsége, a királyra száll.” Ez csakugyan a Szent-István szabadságához való visszatérés: a szabad rendelkezés helyreállitása örökösödés dolgában. A leányok részére biztosított negyed még növeli ezt a jogot. Különösen nagy az ellentét Kálmán törvényével szemben, mely adományozott jószágoknál csak igen korlátolt örökösödési jogot ismer el, azt is csak férfi ágon. Az igazi örökös most a nemzetség, nem pedig a király.* A nő nem rendelkezhetett öröklött birtokával; arra a testvéreinek volt előjoga, különösen, ha azok földje szomszédos volt az övével.*
M. C. 26. 27.
„Dicentes, non licere ei quoquo modo alienare terram illam aliis, cum ipsi sint commetanei et ipsa terra sit eis haereditaria.” Váradi reg. 130. eset. Egy özvegy nő t. i. a Szent-János vitézeire akarta hagyni földjét, mi ellen testvérei óvást tettek.
)
II. Endre oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: In nomine sancte trinitatis et individue unitatis. Andreas d(e)i gr(aci)a Hung(a)r(ie), Dalm(a)c(ie), Ghro(a)c(ie), Rame, Seruie, Galic(ie), Ladomerie- | q(ue) rex in p(er)petuu(m). Cum insopita malo(rum) p(er)nicies ad demolliendum v(er)itatis c(on)stantia(m) semp(er) invigilet, p(ro)vida regum adindenit discret(i)o, ut suis gesta temp(or)ib(us) negocia | p(er)petue t(ra)ducenda* memorie, ne p(ro)cessu temp(or)is a sui tenoris c(on)stantia possit recede(re), litt(er)a(rum) testimonio c(om)mendent(ur), auctoritatis regie cyrog(ra)pho c(on)firmata. Hinc, est | …
Az 1222-ben kelt oklevél eredetije az esztergomi káptalan levéltárában
A szövegben: transducenda áll és az ns betük ki vannak törülve.
5. „A megyei ispánok a szabad emberek jószágán ne lássanak törvényt, kivéve pénz- és dézsmaügyekben. A megyei udvari ispánok csak a vár népei fölött itéljenek. A tolvajok és rablók fölött pedig a királyi billogosok (Biloci) lássanak törvényt, de az ispán előtt.” Ebből világosan következik, hogy a pénzverés-, és dézsmaügyeket, továbbá a legfontosabb bünügyeket kivéve, a szabad ember maga volt birája a jószágán lakóknak.*
Angliában akkor már választott vagy esküdt birák müködnek a megyékben, a királyi birákkal együtt. M. C. 18.
6. „A népek eskü által ne nevezhessenek tolvajt, mint eddig szokásban volt.” Ez Szent-László törvényének eltörlése.* Különben még a váradi registrum szerint is napirenden volt az, hogy valakit az egész falú tolvajnak nyilvánit, és hogy az igy bevádolt aztán kénytelen tüzpróba alá vetni magát.*
II. 4–5.
120. 101. 48. eset.
7. „Ha a király az országon kivül vezet sereget, a szabad emberek nem kötelesek vele menni, ha csak zsoldot nem ad nekik, és ha visszatér, ne állitsa őket katonai biróság elé. Ha azonban külföldi ellenség jő a birodalom ellen, mindnyájan kötelesek elmenni. Ha pedig külföldre megyünk sereggel, az ispánok, és kik tőlünk zsoldot húznak, kötelesek velünk menni.” Tudjuk, hogy a magyar már tehernek nézte a hiábavaló, sem országos, sem magánhasznot nem hajtó hadakozást. A megváltozott gondolkodásnak volt jele, hogy II. István idejében egyenesen megtagadták a hadi szolgálatot Galicziában, Endre még több vért és pénzt áldozott Halics birtokára mint bármely elődje. Ez alól most törvényesen kivonta magát a harczosok rendje. Előbb természetesen szigorú büntetést mértek arra, ki elmaradt, midőn a király őt háboruba hivta. Ez most megszünt. Annál szigorubban ki van fejezve a harczosnak kötelessége védő háboruban szolgálni királyát. Hisz ez a szolgálat erkölcsi alapja szabadságának és az általa élvezett jogoknak és szabadságoknak.
Hanem azért a törvény nem teszi lehetetlenné a támadó háborut. A kik a király közvetlen környezetében vannak: ispánjai, testőrei, azok oda is kötelesek elkisérni, sőt a szabad harczos is elmehet, ha kedve tartja, zsoldért. A támadó háború, a hóditás, a királynak és jobbágyainak közös vállalatává lesz, melyhez a nemzet zömének tulajdonkép nincs köze. A nagyobb birtokosok már Kálmán ideje óta több vagy jobb fegyverest voltak kötelesek kiállitani. Most nemcsak ez a kötelességük választja el őket a közszabadoktól, hanem a támadó háboruban való részvétel terhe is. A nagyobb teher bizonyossá teszi, hogy nemcsak méltóságuk, hanem birtokuk is magasan föléje emelte őket a nemzet zömének.*
A M. C. nem foglal magában megfelelő megállapitást. Ott már kizárólagosan a hűbéres katonai kötelezettség volt érvényben. A királyok II. Henrik óta azon voltak, hogy az urak és nemesek ezt pénzen megváltsák. Jobb szerették az egészen tőlük függő zsoldost, mint a feudális katonaságot.
II. Endre második nagy pecsétje.
A király trónon ülő alakja fején zárt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával, melléhez szoritott baljában országalmával. Körirata a külső körben: + ANDREAS D(e)I GRACIA: VNGARIE DALMACIE CROACIE RAME SERVIE REX; a belső körben: + SIGIL(lum): S(e)C(un)DI: ANDREE: REGIS: TERCII: BELE: REGIS: FILII •
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
10. „Ha valamely jobbágy, kinek méltósága és hűbére volt,*a háboruban elesett, fia vagy testvére megfelelő adományban részesül. Ha szabad ember hal meg ily módon, fia a király belátása szerint nyer adományt.”
„Honor” azon kor nyelvében mindkettőt jelenti.
A családnak nem szabad vesztenie az által, ha feje a király szolgálatában feláldozza életét.*
A M. C. szerint (2. p.) a háboruban elesett hűbéresek egyenes örököseire a király aránylag csekély váltságdijért ruházza azok hűbérét.
12. „A meghaltak, halálra itéltek, vagy párbajban elesettek nejeit sem e miatt, sem más okból nem szabad megfosztani hitbérüktől.” Az özvegyek, kiket már Szent-István is különös védelmébe fogadott, megoltalmazandók nemcsak a királylyal, hanem kapzsi rokonokkal szemben is.*
V. ö. M. C. 7.
8. „A nádor törvényt lát birodalmunk minden embere fölött különbség nélkül. Hanem a nemeseknek oly ügyét, mely fejvesztésre, vagy jószágvesztésre vezethet, nem intézhet el a király tudta nélkül. Csak egy helyettes birája lehet, a saját udvarában.” A nádor, kit már az 1064-iki törvény az ország főbirájának tekint, a nemesek legfőbb birája. Hanem a magyar nemes – itt nevezi őt a törvény először e szóval, – annyira kizárólagosan a királyban látja földi urát, viszont a magyar király annyira közvetlen alattvalóinak tekinti harczosait, hogy csak ő maga intézkedhetik akkor, midőn azok élete vagy vagyona forog koczkán. Az, hogy a nádorispánnak csak egy helyettese lehet, szintén biztositék a perlekedő felekre nézve, hogy érdekeik fölött országos méltóság fog dönteni.
9. „Udvarunk birája, mig udvarunkban van, törvényt láthat bárki fölött, és bárhol elintézheti az udvarunkban megkezdett ügyet. De ha saját birtokán tartózkodik, poroszlót nem adhat és nem is idézheti meg a feleket.” Az udvarbiró főbirói méltósága tehát az udvarban való jelenlétéhez van kötve. Az övé tisztán udvari méltóság; a nádoré már országos jelentőségü. Még jobban kiviláglik ez abból, hogy az udvarbiró saját jószágán magánszemély, a nádor ellenben nemcsak hogy maga itélhet, bárhol jár, hanem udvarában még helyettes birót is tarthat.*
A nádori méltóság fejlődésére fényt vet, hogy a régebbi törvény szerint (Decr. Lad. III. 3), a nádor, ha eltávozott az udvartól, szintén nem idézhetett meg senkit, kivéve az udvarnokokat, és csak azok fölött itélhetett, kik saját szántából keresték fel, különben nagy birságot fizet. A nádor tehát akkor azon a fokon áll, a melyen az aranybulla idejében az udvarbiró.
Töredék Miklós nádorispán okleveléből.
Olvasásuk: Nicholaus d(e)i gr(ati)a Andree Hungaro(rum) regis comes palatinus … | Licet ad n(ost)r(u)m p(er)tineret officium odornico(rum) regis t(er)ram quocú(m)q(ue)… | reformare, de manda[to ta]men d(om)ni regis nobis ad premissa …, | q(uo)d St(ri)gonien(sis) eccl(es)ie capit(u)l(u)m t(er)rarn quandam, cui(us) situs et quan … |
Az 1221-ben kelt oklevél eredetije az esztergomi káptalan levéltárában
13. „A jobbágyok oly módon kövessék az udvart és oly módon utazzanak bárhová, hogy a szegényeket el ne nyomják, ki ne fosszák.” Ez a törvény a főurak megszállását szabályozza oly módon, mint a 3. czikkely a királyét. Bizonyossá teszi, hogy ebben az időben már őket is jelentékeny csatlóshad és cselédség kisérte.
15. „A lovászok, peczérek és solymárok ne merjenek megszállani a szabad emberek jószágán.” A királyi cselédség közül azok járták be leginkább az országot és estek terhére a föld népének, kikre a vadászatnál volt szükség. Mert a királynak, úgy mint más e korbeli uralkodóknak, a vadászat nemcsak legfőbb szórakozása, hanem úgy szólva monopóliuma.
14. „Ha egy ispán nem viselkedett becsületesen ispánságához képest, vagy ha tönkre tette várának népeit, és ezt reá bizonyitják, az egész birodalom szine előtt csufosan megfosztják méltóságától és az elvettek visszaadására kényszeritik.” Az eddigi törvények különösen az urakat és nemeseket tartják szem előtt; ez a várnépek érdekére van tekintettel. Ennek az éle, szintúgy mint több előzőé, a méltóságok, az urak ellen van irányozva.*
A M. C.-ban nincs megállapitás a hatalmukkal visszaélő tisztviselők ellen, hanem névleg meg vannak nevezve azok, kiket az ispánságtól (ballia) el kell mozditani.
16. „Egész ispánságokat, méltóságokat a hozzájok tartozó jószágokkal és birtokokkal együtt ezentúl nem adományozunk örökre.” Minden ispánsággal és udvari hivatallal bizonyos jószágok, földek jövedelmének élvezete járt. Ha ezt örökössé teszik, e birtokok elidegenittetnek a koronától; a méltóság és hivatal örökössé válik, és készen áll a hűbéres aristocratia, melynek addig maga a király egyengette utját. A törvény pedig ebben – úgy mint másban, – a legnagyobb határozottsággal szegül ellene az idegen irány túlsulyra jutásának.
17. „De ha valaki igazi szolgálatért nyerte birtokát, attól őt megfosztani soha sem szabad.” Visszaható hatása tehát az előbbi törvénynek nincs. A király ily módon maga is elismeri, hogy eddig nem mindig „igaz” szolgálatot jutalmazott. De ki fogja eldönteni, melyik volt igazi szolgálat? melyik nem? Ez a kérdés szükségkép ismét kétségessé tette az adományozott birtokok egy nagy részét. Csakugyan ez a czikk volt egyike azoknak melyeknek végrehajtása a legnagyobb nehézségekbe ütközött és legtöbb alkalmat szolgáltatott későbbi bonyadalmakra.
19. „A várjobbágyok fenntartandók a szent királytól megadott szabadságukban. Hasonlókép a különböző nemzetü jövevények is fenntartandók a nekik kezdettől fogva megadott szabadságban.” A tulajdonképeni nemes, szabad embereken kivűl a lakosságnak ez a két osztálya volt az, mely szintén nagyobb kiváltságokat élvezett. A várak jobbágyai – bár más volt osztályuk eredete – tényleg alig különböztek a szegényebb nemesektől.* A jövevények, többnyire olaszok és németek, bizonyos meghatározott előjogokat és szabadságokat nyertek bevándorlásuk idején. Mind e szabadságok épen úgy a közös törvény paizsa alá helyeztettek, mint a nemesi szabadság. Ha tehát a fő különbséget a Magna Charta és az arany bulla közt abban keresik, hogy amaz a lakosság minden rétegére gondol, emez meg csak a nemesekre, ez határozottan téves. Az angol szabadságlevél grófoknak, báróknak és „szabad embereknek” szól. Polgárok közül csak a londoniak vannak bele foglalva.* Alig szenved kétséget, hogy a magyar a népességnek aránylag nagyobb részét vette szárnyai alá.
Kézai. Appendix: „Jobagiones vero castri sunt pauperes nobiles.”
12–13. czikkely.
11. „Ha jövevények, már hogy előbbkelő emberek, jönnek királyságunkba, az ország tanácsa nélkül nem nyerhetnek méltóságot.” Ez az az egy pont, melyben az ország tanácsa emlittetik. Királyaink okleveleiben gyakran van szó jobbágyaik, vagy a fejedelmek tanácsáról. Ez nagyjában még ugyanazokból a természetes elemekből állott, mint Szent-István idejében, csakhogy azóta az udvari tisztségek száma nagyon megszaporodhatott. Ezt a rendelkezést megmagyarázza a Gertrud idejében történt visszaélés, a jogosult visszahatás az idegenek túlnyomó befolyása ellen.
26. „külföldi ember a birodalomban nem kap birtokadományt. Ha pedig eddig adtak, vagy eladtak külföldinek, szabadságában áll a belföldieknek azt visszavásárolni.” Szembetünő, hogy e czikkelynek ugyanaz az iránya, mint az előbbinek.*
A M. C.-ban sem hiányzik az idegenek elleni visszahatás. 45. „Csak azokat nevezzük ki főbirákká, fő- és alispánokká, kik a birodalom törvényét ismerik és azt meg akarják tartani.” (45.) Továbbá: „Mindjárt a béke helyreállitása után elküldjük az országból mind az idegen lovagokat, ijászokat, harczosokat és zsoldosokat, kik lóval, fegyverben jöttek az orzság ártalmára.” (51.) Nem szabad feledni, hogy Földnélküli-János maga is franczia volt.
18. „A szabad emberek, ha tőlünk elbucsuztak, szabadon mehetnek fiunkhoz, mint a nagyobbtól a kisebbhez, és e miatt nem szabad jószágaikat elpusztitani. Olyat, kit fiunk igaz itélettel elitélt, vagy a kinek ügye annál megkezdetett, mig az el nem dőlt, nem fogadunk be, viszont fiunk se.” Igy lett megállapitva a jogviszony II. Endre és fia Béla, a már megkoronázott ifjabb király közt, ki a Tiszántúli részt és Erdélyt kormányozta. E viszony némileg a régire emlékeztetett király és herczeg közt. Bár Endre a felsőbb rangot fenntartja magának, tényleg, biróság dolgában, teljes köztük az egyenlőség. Ez okból mindig valószinünek tartották, hogy Béla ebben az alkotmányos küzdelemben vezére volt annak a nagy nemzeti pártnak, mely atyját e törvények elfogadására kényszeritette.
Ezekben vannak a nemesek és más lakosok jogai és szabadságai összeállitva. A következő czikkelyek a gazdasági életre vonatkoznak.
20. „A dézsmát ne váltsák meg pénzen, hanem úgy fizessék, a hogy a föld gabonát és bort termett. Ha pedig a püspökök ellenmondanak, nem segitjük őket.” A keletkező pénzgazdaság kivánatossá tette a papoknak, hogy a dézsmát pénzértékben kapják meg. Ez által megmenekültek a szállitás bajaitól. A törvény e pontban a terménygazdaságot lépteti teljes jogába.
21. „A püspökök ne adjanak lovaink részére dézsmát a szabad emberek jószágairól és népeik ne legyenek kötelesek dézsmájukat a királyi jószágokra elvinni.” Ebből a czikkből azt látjuk, hogy a püspökök addig igen is kötelesek voltak dézsmájuk egy részét a királynak beszolgáltatni és azt népeik által a királyi birtokokra szállittatni. Olyas berendezésre mutat ez, minő a servitium volt a karoling birodalomban. Az egyházak kötelesek voltak termésük egy részét a királyi udvar eltartására forditani.
22. „Sertéseink ne legeljenek a szabad emberek erdeiben és rétjein a birtokosok akarata ellenére.” Az oklevelekből látható, mennyire divott már a sertéstenyésztés. Ez a czikkely mutatja, mennyire haladt már a telepités, a földmivelés és a magánbirtoknak elkülönitése.*
A M. C. két pontot tartalmaz a királyi erdőkről, tilosokról, és eltörli az azokból eredő számos visszaélést. 47–48.
23. „Az új pénz egy álló esztendeig marad forgalomban, husvéttól husvétig. A denárok olyanok legyenek, minők Béla király idejében voltak.” A király lemond a pénzverés után járó kétféle igazságtalan haszonról. Jó pénzt veret, azon láb szerint, mint atyja, tehát kellő ezüsttartalommal, és nem is kényszeriti a népet annak gyakori beváltására, vagyis a kamara hasznának egy év alatt több izben való megfizetésére. A pénz forgalmi idejében egy évre való meghatározása nagyon megkönnyitette aztán a kamara hasznának rendes évi adóvá való átváltoztatását.
24. „A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők a birodalom nemesei (legyenek), izmaeliták és zsidók ne lehessenek.”* Ez az egyháznak régi óhajtása, melyet a királyi zsarolás eszközeinek akkori népszerütlensége általánossá tett.
Az arany bulla legrégibb meglevő kézirata, az esztergomi káptalané, a XIV-ik század elejéről való és épen nem hibátlan. Szövegének szószerint való forditása ez volna: Kamara ispánjai, … stb. a birodalom nemesei izmaeliták és zsidók ne lehessenek. Csak egy későbbi oklevélből tünik ki, hogy az lehetett az értelme, melyet neki tulajdonitunk.
25. „Sót (raktárt) a birodalom közepében ne tartsanak, csupán Szalacson, Szegeden és a végeken.” A Maroson lejövő sónak Szegeden, a Szamoson lejövőnek a biharmegyei Szalacson, hol már azon időben volt német gyarmat, volt a főraktára. Valószinü, hogy e törvényt azért hozták, hogy a hivatalokat, a zsarolás eszközeit, ne szaporitsák tulságosan. Tán azt is ki akarták kerülni, hogy a raktárakból való fuvarozással nyomorgassák a népet.
27. „A menyétadót Kálmán király berendezése szerint fizessék.” Ez Horvátországnak szólott. Úgy látszik, ott is többet követeltek adó fejében, mint addig, különösen pedig a menyétadónak pénzen való megváltását követelték. A király itt is visszaállitja a terménygazdaságot, úgy mint a dézsma dolgában.
Mintha a törvény félne attól, hogy ezek a meghatározások eltérithetik legfőbb czéljától: utolsó pontjaiban ismét visszatér az urak hatalmának korlátozásához.
28. „Ha valakit törvényesen elitéltek, nem szabad, hogy valami hatalmas ember őt védelmébe fogadja.” Az apró királyok emberei ne garázdálkodhassanak, bizva pártfogóik hatalmába.
29. „Az ispánok csak azt élvezzék, a mi őket ispánságuk után joggal megilleti. A mi a királyé: a csöbrök, az adók, az ökrök, a várjövedelmek két harmada, azt a király kapja.” A királyi kincstár ürességének egyik főoka az volt, hogy az ispánok magoknak foglalták le a törvényesen annak járó jövedelmet. Látjuk, hogy az sokféle volt és nemcsak a birságok és más jövedelmek két harmadát foglalta magában, mint Kálmán törvénye megszabta volt, hanem azonfölül a várnépe szüretének és állattenyésztésének egy részét.
30. „Csak ez a négy jobbágy: a nádor, a bán, a király és a királyné udvari birája, viselhessen két hivatalt.” A magyar hivatalos hierarchiában tehát ez a négy tisztség foglalta el a legmagasabb helyet. Kedvökért kivételt állapitottak meg azon elv alól, melyet az egyház is követett: hogy több méltóságot egy kézben egyesiteni nem lehet. Világos itt is a főurak hatalmának csökkentésére czélzó tendentia.*
Csak jogtudósaink kisérlették meg az arany bulla magyarázatát, csak hogy nagyon sok idegen és modern alkotmányos fogalmat magyaráztak belé, mint p. o. Bartal id. müvében. E kor tudós történésze Pauler Gyula csak a szöveg forditását nyujtja, de felvilágositó magyarázat nélkül. Pedig ezt a szöveget csak az teheti érthetővé, történetté. Mi megkisértettük az egyes pontoknak igazi tartalmát a szöveg alapján, az akkori hazai viszonyok összevetésével, tisztába hozni.
31. „És hogy ez a mi engedményünk és rendelésünk a magunk és utódaink korában mindenkorra érvényes legyen, azt hét példányban leirattuk és aranyos pecsétünkkel megerősitettük. Úgy, hogy egy elküldessék a pápa urnak és ő azt beirassa lajstromába. A második Szent-János vitézeinél. A harmadik a templomosoknál. A negyedik a királynál. Az ötödik az esztergomi káptalannál. A hatodik a kalocsainál, A hetedik az időszerint levő nádornál őriztessék.”
II. Endre szlavóniai pénze.
Előlapján kettős kereszt, ettől jobbra és balra fent csillag és félhold, közepütt R(ex) A(ndreas) betük, alant két egymással szemközt néző koronás fő. A hátsó lapon Szlavónia czimere: jobbra lépő menyét, alatta és felette hatágu csillaggal és + MONETA REGIS P(ro) SCLAVONIA körirattal.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
„Azért, hogy ez iratot mindig szeme előtt tartva, sem ő ne térjen el semmiben attól, mi itt mondva volt, sem a királyt, sem a nemeseket, vagy másokat ne engedje attól eltérni, úgy hogy ők szabadságuknak örvendjenek és e miatt mindig hűk legyenek hozzánk és utódainkhoz, és ne tagadják meg a birodalom koronájától a köteles engedelmességet.”
„Megállapitjuk azt is, hogy azon esetben, ha mi magunk, vagy valamely utódunk valaha meg akarnák szegni ezt a rendelkezést, ezeknek erejénél fogva legyen szabad úgy a püspököknek, mint birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, mindnyájunknak vagy egyenkint, a mostaniaknak és a későbbieknek, mindenkor ellenállani és ellenmondani nekünk és utódainknak.”*
Minthogy valószinüleg 1205 májustól számitotta trónralépését, az oklevél 1222 május előtt kelt.
„Adatott Kletusnak, udvarunk kanczellárjának, az egri egyház prépostjának keze által. Az Ige megtestesülésének 1222-ik évében, midőn a nagyon tisztelendő János volt esztergomi, a tisztelendő Ugrin kalocsai érsek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Benedek váczi püspök. Országlásunk 17-ik évében.”
Az utolsó pontnak minden betüje arra mutat, hogy e kiváltságlevélnek nem csupán az utókor tulajdonitott oly nagy fontosságot, hanem annak szerzői is teljes tudatában voltak művök messze kiható jelentőségének. Ezt tanusitja az a fény, melylyel kiállitják az a kiváló gond, melyet megőrzésére forditanak. A kereszténységnek és az országnak leghitelesebb helyein fogják megőrizni a hét eredeti példányt. Mind ez a gond nem akadályozhatta meg, hogy azok az eredeti példányok valamennyien el ne veszszenek. Legrégibb kézirata, mely megmaradt, majdnem egy századdal későbbi,* és nem kelti azt a benyomást, mintha teljesen hű másolata lenne a törvénynek.* Mindamellett kétségtelen, hogy nagyjában birjuk azon czikkelyek összességét, a melyektől megujulását, lendületét remélte a II. Endre országlása által annyira elcsigázott magyarság.
Knauz Nándor, Az arany bulla cz. értekezésében, (Történelmi Tár, X. 211.) 1318-ra teszi.
Különösen gyanusnak látszik a 3. czikkelynek az a pontja, mely az egyháznépeinek adómentességéről szól. Endre 1222-ben és 1233-ban nagy kiváltságlevelet ad a papságnak 1231-ben pedig, egyenesen papi befolyás alatt, megujitja az arany bullát, de egyikben sincs szó erről a kedvezményről. Okunk van tehát ezt későbbi toldaléknak tartani.
II. Endre.
Miniature a bécsi képes krónika 124. lapján
Végrehajtónak, a reformáczióval járó óriási nehézségek leküzdőjének, az ország nádora jelöltetik. Ily módon válik ebből a tisztán udvari méltóságból a rendi érdekeknek leghivatottabb törvényes képviselője, olyanformán, mint a hogy a frank birodalomban a maior domusból vált a nemesség, a katonaosztály igazi feje. Mihelyt a nemzet már nem érzi magát teljesen azonosnak királyával, e különállásának megalkotja törvényes, hatalmas kifejezését.
Szomorú volt az a tapasztalat, hogy a nemzetnek és királyának utjai eltérhetnek egymástól, de számolni kellett vele a jövőre. Megjelenik nemzetünk életében, mint a szabadságnak és emberi jognak oltalmazója, a bizalmatlanság, ha szükséges: az önsegély. Talán az arany bullának egy pontja sem ragadja meg annyira a képzeletet, mint az a hires záradéka, mely a nemesség fegyveres ellenállását törvényes institutióvá teszi.* És méltán. A személy és vagyon biztossága, vagyis a szabadság alapja és kezdete mindig fegyveres védelemre szorúl a gyönge vagy zsarnok fejedelem ellenében. Csak ha ez az alap meg van már nyerve, lehet szó későbbi haladásról, igazi alkotmányról. Az arany bulla alkotói, érezve a nemzet baját, mérget használtak orvosság gyanánt.
Nevezetes, hogy ez a záradék az esztergomi kéziratban nem ugy kezdődik mint a törvényes szövegben. A kézirat szerint: „Statuimus etiam, quod si nos.” A Corpus Jurisban: „Quod si vero nos.”
Épen az ellenállás jogának megadása főoka annak, hogy az arany bullát mindig összehasonlitották a Magna Chartával, mely ezt a jogot szintén magában foglalja.* Ott ugyanis a király felhatalmazza azt a 25 főurat ki az egész báróságot képviseli, hogy azon esetben, ha valami sérelmét 40 nap alatt nem teszi jóvá, ők az ország egész községével együtt „kényszeritsenek és szoritsanak minket minden módon, a hogy csak birnak, váraink, földjeink, birtokaink elfoglalásával és más módon, mig az ő itéletök szerint nem történt meg az orvoslása. Nem szabad azonban bántaniok a király, a királyné és gyermekei személyét, és ha megtörtént a sérelem orvoslása, a bárók ismét a régi hűséggel kell hogy viseltessenek a király irányában. A Magna Charta szerint ez a felkelés nem csak jog, hanem kötelesség. A király megesketi reá az egész országot, még azokat is, akik különben nem tennék, hogy ilyen esetben a bárókkal együtt hadakozzanak ellene. Kijelenti egyuttal a király, hogy e szabadságot soha sem fogja megsemmisiteni vagy csökkenteni, és ha megtenné, érvénytelen.* Nálunk a nemzet a királylyal szemben még nincs szervezve: a nemeseknek szabadjára van hagyva, hogy egyenkint, vagy együtt, csoportokban vagy tömegekben vívják ki jogaikat.
Szalay László szerint (I. 294.) az arany bulla a M. C. „példájára készült”. Széchenyi István is lehetőnek tartotta az átvételt, mert a keresztes hadak mindenfelé terjeszthették az angol ideákat.
M. C. 61. pont.
Az angol szabadságlevélben pontosan ki van szabva minden, az nem is törvény, hanem szerződés a király és az urak közt. A magyarban még csak a főelveket fogalmazzák, a részletes kivitelt a jövőre hagyják. Ha nem is lényegében, de formájában az arany bulla mitsem különbözik más kiváltságlevéltől. Tisztán a király akaratából folyónak van feltüntetve. Angliában már hosszu alkotmányos fejlődés előzte meg a szerződést; nálunk csak e királyi levél adta meg alapját a későbbi alkotmányos küzdelmeknek.
Úgy a betü, mint a tartalom szelleme kizárja azt, mintha a magyar alkotmányosságnak e zsöngéje bármit kölcsönzött volna az alkotmányos mintaállamnak nálánál valamivel régibb, oly óriási jövőre hivatott alaptörvényéből. Az arany bulla egészen a hazai viszonyok talajaiból fakadt, egészen korának, létrehozóinak érzületét, érdekét tükrözteti vissza. Ebben állott gyöngesége: kifejezéseinek általános volta, a végrehajtásra való kevés ügyelet; azonban ebben állott annyi századot átélő ereje is. Épen az, hogy annyi kisérlet és tétovázás után ujból és ujból vissza kellett térni eszméjéhez, czikkelyeihez, mutatja, mennyire igaz mennyire nemzeti volt a tartalma.
Nem akarjuk ezzel tagadni azt, mintha idegen alkotmányos formák és tapasztalatok ne lettek volna hatással az arany bulla szerzőinek gondolkodására. Úgy egyházi, mint világi ügyekben igen élénk volt akkor hazánk érintkezése a nyugati világgal, hol már teljes virágjában állott a hübéres jog és önkény. A magyar urak közt számosan voltak külföldi eredetüek, a külfölddel rokonságot tartók. Ne feledjük, hogy idegen nemzetség fia szállott először szemben a király zsarnokságával, II. István korában. Az ellenállás joga gyökeres intézmény volt más államban is mint Angliában; Aragoniában már régebbi idő óta az volt sarkpontja az alkotmánynak. Már pedig épen ezen kiválóan harczos, nemesi országból jött az utolsó előtti nagyobb bevándorlás, az, mely Imre király nejét kisérte ide. Ezek az aragonok itt nagy méltóságra, birtokra jutottak. Természetes ellenzéket képeztek a későbbi királynővel Gertruddal és II. Endrével szemben. Ha valami idegen befolyás érezhető az arany bullán: az legnagyobb valószinüséggel az aragonokra vezethető vissza.*
Az aragoniai Simon ispán épen 1223-ban kap királyi adományt a német határon.
Hogy ki volt az arany bulla igazi szerzője, arról a történelem nem nyujt semmi felvilágositást. Krónikák, évkönyvek, Legendák föl se jegyezték, hogy mikor és mikép rakták le a magyar alkotmány alapkövét. Azon analogia szerint indulva, hogy Angliában a canterburyi érseknek, Langton Istvánnak volt legnagyobb része a király és nemzet közti egyesség létrehozásában, egy kiváló tudósunk nálunk János esztergomi érseknek tulajdonitotta ugyanazt a szerepet.* De ennek a föltevésnek egyáltalában nincs történeti alapja. Az arany bullának nagyon világi a szelleme. Abból, hogy a végrehajtás leginkább a nádor kezébe van letéve, azt lehetne következtetni, hogy a nádornak volt oroszlánrésze a czikkelyek megállapitásában. 1222-ben Miklós, a Záh nemzetségből, Sopron ispánja, volt Magyarország nádora, de még ugyanazon évben felváltja őt Jula nádor, bodrogi, később soproni ispán, az erdélyi vagy bánsági Kán nemzetségből, ki aztán 1226-ig megmarad e méltóságban. Ha valakire, ez utóbbira kell tehát leginkább gondolnunk. Hanem azért hiba volna egy emberről úgy szólni, mint az arany bulla szerzőjéről. Maga a nemzet szine-java, annak uri és szabad rendje egyaránt volt e sarkalatos törvénynek megalapitója, lett aztán ennek fenntartója. A történeti hagyomány hiányossága okozza, hogy hazánk Pantheonjába nem illeszthetünk még egy fényes nevet. De épen ennek a homálynak köszönjük, hogy annál világosabban megismerhetjük magának a nemzetnek közérzületét.
Bartal id. m.
*
II. Endre.
Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából
Ha már nem a részleteket tekintjük, hanem a törvény igazi, belső tartalmát, két fontos elv ötlik azonnal szemünkbe.
Az egyik az, hogy a bulla a király törvényes hatalmát épen nem szoritja meg, sőt emeli. Azt a jogot, melyet előbb önhatalmulag gyakorolt a király, hogy visszavegye a mit könnyelmüen elajándékozott: a törvények közé iktatja.
A másik az, hogy nem a méltóságok, az urak érdeke, haszna dönt benne, hanem a szabad emberek népes osztályának java. Valóban az ő szabadság-levelük ez, és ha az ispánok méltóságra, gazdagságra felülmulják őket, szabadságra köztük különbség nincs, és a nagyobb vagyon a nagyobb katonai terhet vonja maga után. Mindkét elv ugyanazon közös forrásból fakadt, abból, mely századokon át éltette, felüditette Magyarország alkotmányát: hogy nem szabad egy külön kiváltságos osztálynak megakasztani a király és a nemzet közti közvetlen viszonyt.
Visszaállitja tehát a nemzet történeti életének régi, kipróbált alapjait és a mennyiben utját akarja szegni annak, hogy az akkor Európaszerte uralkodó hűbéres aristocratia itt is meggyökerezzen, szelleme némileg reactionariusnak mondható. Abban is a visszafelé fejlődést irja elő, hogy a készülődő pénzgazdaság helyébe ismét a régi, dominiumokon és szolgálatokon alapuló, terménygazdaságot akarja helyezni.
Ez a kettős iránya magyarázza meg, hogy végrehajtása miért ütközött annyi nehézségbe, úgy hogy tényleg II. Endre idejében még csak közel sem jutott soha a megvalósuláshoz. A várföldek, az örökös ispánságok visszavétele az ország leghatalmasabb embereit sértette, azokat, kik fegyverben állottak és birták a király kegyét. Ehhez véve magának a törvénynek nagyon is nyujtható szövegezését, nem lehet csodálkozni azon, hogy minden egyes restitutio hosszas törvényes eljárást, mely néha erőszakoskodássá vált, vont maga után. A váradi regestrum adatai is azt bizonyitják, hogy ily módon nem igen növekedett a király birtokainak, szolgáló népeinek száma.
Ha pedig a dominium nem volt helyreállitható, hiányzott a régi gazdasági rendszer fölélesztésének alapföltétele. A királyi gazdaságon segitve nem volt; mert ha a föld népe nem látta el őt és udvarát, nem mondhatott le pénzbeli jövedelmeinek lehető legnagyobb fokozásáról.
Logikailag véve a dolgot, két ellenkező elv közt kellett akkor Magyarországnak választania. Vagy visszaadják a királynak régi dominiumát és az ahhoz kapcsolt szolgálatokat, és akkor lehető a pénzbeli adó leszállitása. Vagy pedig a királyság és a nemzet beleegyezik az aristocratia meggazdagodásába a királyi birtok rovására, de egyuttal megfelelő adót ró az uralkodó osztályra. Anglia az utóbbit választotta: Magyarországon két össze nem férő dolgot akartak megegyeztetni. Mert midőn a nemességet és papságot, a nemzet legtehetősebb osztályait, teljesen kivonják az adó alól, a királyt még sem hozzák abba a helyzetbe, hogy más forrásokat nyissanak részére udvara fényének és az ország hatalmának fenntartására.
Ezen a belső ellenmondáson nem segitett sem a zsidók és izmaeliták eltávolitása a közhivataloktól, sem a nemesség felkelési joga. II. Endrénél bölcsebb és erélyesebb király sem lett volna képes a törvény határozatainak életbeléptetésére. Igaz, hogy a történetben nagy kivétel az egyes elvek radikális keresztülvitele, de itt túlságos nagy a belső ellenmondás. Minthogy pedig az arany bulla nem szüntette meg az összes zavarok személyes okát: a király könnyelmüségét, sem a tárgyi okát: a pénzhiányt – a törvénynek éppen nem sikerült visszaadni az ország nyugalmát és virágzását.
Anglia egész alkotmányos története a Magna Chartának magyarázata, mondja egy hires angol tudós.* Némi módositással ugyanezt állithatjuk az arany bulláról Magyarországra nézve. Csakhogy mig a hatalmas szigetországban még a XIII. században terebélyes fává nő a szabadság plántája a polgárság befogadása és a parlament megalkotása által, nálunk, alig hogy megered, a legnagyobb viharokkal kell megküzdenie.
Stubbs, Select Charters. 296.
