A BAROMFITARTÁS ÁGAZATAI, KÖRZETEI ÉS TENYÉSZFAJTÁI
A BAROMFITARTÁS ÁGAZATAI, KÖRZETEI ÉS TENYÉSZFAJTÁI
A baromfitartás ágai közül történelmünk folyamán mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan a 19–20. század fordulóján készült mezőgazdasági adatfelvételek idején az összes háziszárnyas 60–70%-át tette ki a tyúk (vö. Mártha Zs. 1962: 64–65). Több-kevesebb tyúkot a magyar nyelvterület minden parasztgazdaságában tartottak a 19–20. században. Lokális néprajzi vizsgálatok szerint az északi népterület és Erdély falvaiban a tyúkok mellett az egyéb baromfifajok együttes számaránya elenyésző volt (10–20%). A víziszárnyasok közül a lúdtartás a hagyományosabb és jelentősebb. Például a Medvesalján a tyúk és a lúd mellett kacsát csak néhány gazdaságban tartottak, pulykát és gyöngytyúkot pedig egyáltalán nem tenyésztettek. A Börzsöny vidékén kacsát a 20. század eleje óta kezdtek többen is nevelni, pulykatartással pedig csupán az uradalmak foglalkoztak (Magyari M. 1985b: 124; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119; Petercsák T. 1976: 231). Az Őrségben tyúkot bőven tartottak, de víziszárnyasokat alig lehetett látni (Dömötör S. 1960: 43). Egészen a legutóbbi időkig kevés libát, kacsát tartott a kalotaszegi, s általában az erdélyi magyarság. Az Alföld, különösen déli harmada nemcsak a baromfiállomány sűrűségével, mennyiségi mutatóival tűnik ki a Kárpát-medence térségei közül, hanem a baromfi-tartás ágazatainak teljességével, a tenyésztett fajok gazdagságával és az utóbbi 100–150 év folyamán már a piaci értékesítés dominanciájával is. Mindez összefügg a takarmányozás lehetőségeinek táji adottságaival, a természetes élőhelyek adottságaival (folyók, holtágak, árterek közelségével). A háziszárnyasok takarmányigénye a tradicionális, külterjes tartásmód mellett csekély volt, mert az aprójószág maga kereste 775táplálékát. Nem véletlen, hogy a belterjesedő baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermesztő tájakon alakultak ki a kapitalizmus korában.
77429. térkép. A baromfiállomány sűrűsége Magyarországon 1895-ben és a budapesti tojástőzsde tagjainak telephelyei 1912-ben
A baromfiállomány sűrűsége és gazdasági jelentősége tekintetében jelentős eltérések adódtak országrészek és tájak között. A 18–19. század végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, illetve Csongrád, Csanád, Békés, Szolnok megye területén tartottak. A Dunántúlon főként Tolna és Moson megye tűnt ki az állomány sűrűségével. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az Északi- és a Keleti-Kárpátok területén. Legkevesebb baromfit az északi, északkeleti szlovák, ukrán többségű megyék, illetve Máramaros, Beszterce-Naszód és Csík-Gyergyó tartott. Ennél valamivel kedvezőbb volt a helyzet az Erdélyi-medencében és az északi magyar sávban (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén). Viszonylagosan sűrű baromfiállományt írtak össze 1895-ben Észak-Tiszántúl és a Dunántúl megyéiben (Zala kivételével). Ebbe a kategóriába tartozott a régi Háromszék és Szilágy vármegye is, mint Erdély legtöbb baromfit tartó vidékei (Mártha Zs. 1962: 63–64; 1970: 297).
A víziszárnyasok tenyészkörzetei hagyományosan a folyóvizekhez kapcsolódtak. Fényes Elek munkáiból kivehetően a 19. század derekán legtöbb ludat és kacsát a Tisza mentén, a Bodrog és a Sajó mellékén, a Csallóközben, a Győr megyei Tóközben, az alsó Vág mellékén, a Sió, a Sárvíz és a Dráva mentén tenyésztették. Lúdtartásban különösen a Tóköz tűnt ki. Sehol nem kapott a menyasszony annyi tollat és ágyruhát, mint ott. Ezeken a tájakon a tollkereskedelem is korán kialakult. Fényes Elek írja Gömör-Kishont vármegyéről, hogy „a’ magyar helységek ludat nagy mennyiségben nevelnek, ’s Rimaszécsen nevezetes kereskedés űzetik tollal és pehellyel” (Fényes E. 1836–40: III. 133, 137; Mártha Zs. 1968: 247). A hagyományos lúdtartás a 19. század második felében fokozatosan visszaszorult a folyószabályozások, ármentesítő és lecsapoló munkálatok következtében. Tiszaigar példája is azt mutatja, hogy a lúdállomány a parasztgazdaságokban az első világháború előtt már megcsappant, ezzel szemben növekedett a kacsák száma. Voltaképp a lúd az egyetlen baromfifaj, amelynek csökkent a jelentősége az utóbbi évszázad folyamán. A lúd és a ruca arányváltozása tájak és birtokkategóriák szerint eltérő módon ment végbe. Tisza-igaron például a kacsa inkább a kisparasztok aprójószága volt, míg a nagybirtokon és a nagygazdáknál több volt a liba (Katona I. 1971: 49, 52). A kacsaállomány növekedése, a libatenyésztés csökkenése a 20. század első felében bekövetkezett az Alföld északi peremvidékén is, de a Medvesalját az 1980-as évekig sem érte el ez a váltás.
Az Amerikából származó pulykát népünk évszázadok óta ismeri, de jelentősége a paraszti gazdaságokban még a Csongrád és Békés megyei fő tenyészkörzetben is csupán a 19–20. század fordulója után növekedett meg. Szeged vidékén különösen a homoki övezet tanyáin szaporodott el (Bálint S. 1976: 511). Tiszaigaron az 1880–1945 közötti időben pulykát csak a nagybirtok tenyésztett, kisparaszti tartása egészen jelentéktelen volt. A pulykatenyésztést Magyarországon főként az angliai export lendítette fel. Tápén, Vásárhelyen paraszti tanyagazdaságok tartottak pulykát, akár 50–300 egyedből álló csapatot, s főként fehér tollazatút. A pulyka egész nyáron megkereste élelmét a tanya körül bogarászva, s bár távolabbra is eljárt a tanyától, a vetésben nem tett olyan kárt, mint a liba (Kiss L. 1958: 76; Katona I. 1971: 43, 48–49; 776Andrásfalvy B. 1971: 354). A pulykát nem fajták, hanem színük szerint különböztetik meg: fehér, fekete, cirmos (vörhenyes fehér), téglás (bronz színű).
Tyúkfajtákra és fajtatisztaságra nem sok figyelmet fordítottak a parasztgazdaságok. Az 1950-es évekig országszerte a legelterjedtebb volt az ún. paraszt vagy pallagi, parlagi, a szakirodalomban magyar parlagi tyúk. Egyedeit főként színük alapján különböztették meg. Az Alföldön inkább a sárga, vörös tollazatot kedvelték, ritkább volt a fehér, fekete, kendermagos vagy iromba. Ez a kis termetű tyúkfajta szapora tojó és kiváló kotló, mert évente háromszor-négyszer is hever (kotlik). Tiszaigaron az 1950-es években még alig volt fehér és erdélyi kopasznyakú fajta. Gyomán a nemesített fehér (leghorn) fajta csak az 1930-as években terjedt el (Kerecsényi E. 1959: 205; Katona I. 1971: 44; Novák L. 1977: 562). Mezőcsáton (Borsod m.) a nagyobb testű izlandi tyúkfajta az 1910–1920-as években jelent meg, a Börzsöny-vidékén pedig egyedül a régi parlagi fajtát ismerték (Nagy Varga V. 1971: 89; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119). Az északi népterületen (Medvesalja, Bódva-völgy, Hegyköz, Ung-vidék) a nemesített fajták még az 1970-es években sem jelentek meg a falusi udvarokban. Galgamácsán az 1950-es években ismerték már a fehér leghorn és a „nagy kendermagos” (plimuth) fajtát, de egyiket sem tartották jó kotlónak (Kerecsé-nyi E. 1959: 205). Tápén legjobb tojónak a kis babos és a kopasznyakú tyúkfajtát tartották. Az utóbbi olyan kiváló kotló, hogy még a „rántanivaló” csirkéket is összetartja. A nemesített fajták közül az orpinzó (orpington) és a gór honosodott meg. Ezek kevesebbet tojó, de nagy testű fajták. „A górfajta kakas sötétvörös, daru nagyságú állat volt és jó kappant lehetett nevelni belőle” (Andrásfalvy B. 1971: 353).
A hagyományos lúdtartás az 1960-as évekig az ún. magyar parlagi lúddal folyt, amit a nép parasztliba, mezei lúd néven ismert. Apró termetű, helyenként vadlúdszürke tollazatú, de hamar tollasodó fajta ez, amelyet évente kétszer-háromszor lehet tépni, melleszteni (Katona I. 1971: 50; Andrásfalvy B. 1971: 352; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120). Ma már legtöbb helyen a fehér tollú liba van túlsúlyban, ami itt-ott a nagyobb testű emdeni fajtával is kereszteződött. A magyar parlagi lúd domesztikációját népünk a középkorban a vadlúd tojásainak kikeltetésével, fiókáinak begyűjtésével és felnevelésével kezdte, és napjainkig folytatta. A fehér tollazat a háziasítás, a folyamatos szelekció eredménye (Hankó B. 1936b: 53, 1940a: 149; Bálint S. 1976: 510; Matolcsi J. 1982: 279). E fajta kialakulásában nyilván része volt az itt talált és a középkorban betelepült népelemek házilúdjainak is.
Kacsatartásunk szintén helyi háziasítással kitenyésztett kacsafajtára alapozódott. A kacsa domesztikációja nálunk a libánál is később kezdődött, s napjainkig sem fejeződött be. Újabban a tollhaszon érdekében a kacsák közül is a fehér tollazatú egyedeket tenyésztették tovább, a tarkákat pedig előbb levágták. Léva városában 1617-ben török kacsát említ egy összeírás, a századfordulón francia fajta (roueni), a két világháború között pedig a pekingi kacsa is megjelent hazánkban keresztezéssel való fajtanemesítés céljából (Matolcsi J. 1975a: 211).
Vadkacsa, vadliba, fürj, fácán, fogoly tojásainak kikeltésével, vad egyedeinek szelídítésével napjainkig kísérleteznek a parasztgazdaságok (Kerecsényi E. 1959: 238; Katona I. 1978: 73–74). A Tiszántúl egyes részein, különösen a Kis- és Nagy-Sárrét falvaiban (például Vésztő) a daru és a túzok tojásait is kikeltették, s „házőrző darut” tartottak az udvarokban (Gunda B. 1969: 95–99; Varga Gy. 1973b: 487). Voltaképp 777a középkori vadaskertek, a 16–17. századi majorságok díszmadara, a páva sem vált igazi háziszárnyassá. Hódmezővásárhelyen és több alföldi városunkban csak a nagygazdák tartották. Ól tetején, eperfán hált, s annyira vad volt, hogy nem evett együtt a tyúkokkal sem. Keltetése nehézkes, mert hat tojásból alig kel ki egy-kettő. Dísznek tartották, s csúnya hangjából esőt jósoltak (Kiss L. 1958: 77; Katona I. 1978: 67).
Régebben dísznek tartották a gyöngytyúkot is. Eladásra csupán az 1920–1930-as évektől fogva nevelték. Fiókája érzékeny, nehéz felnevelni, de a felnőtt gyöngyös az 1930-as évek baromfivészeinek idején inkább megmaradt, mint a tyúkállomány. Kóborló természetű, nagy területen legelésző, fára szálló baromfifaj. Aránylag sokat tojik, mozgékony, de éles hangja miatt sokan idegenkednek tőle. Az Alföldön megszokottabb, de a Felföld sok vidékén legfeljebb hírből ismerik. Filkeházán (Abaúj m.) csupán azért tartottak belőle néhányat, mert azt tartották, hogy rikácsoló hangjával elűzi a patkányt. A Bódva-völgy egyes részein az 1930-as években sok gyöngytyúkot tartottak, hogy „leszedegesse” a répabarkót a növény leveleiről. A Dunántúlon helyenként azért tartják, mert időben jelzi a ragadozó madarakat a többi baromfinak (Kiss L. 1958: 77; Katona I. 1971: 46–47; Nagy Gy. 1968: 133; Katona I. 1978: 65; Petercsák T. 1976: 232; Paládi-Kovács A. 1999b: 313). Befogott túzokot, darvat főként az Alföldön tartottak. 1433-ban Szegeden egész piacot megtöltöttek ezek a madarak, s fogyasztásukról is megemlékezett az utazó (Szamota I. 1891: 91).
