A BAROMFITARTÁS KORAI TÖRTÉNETE ÉS SZÓKINCSE
A BAROMFITARTÁS KORAI TÖRTÉNETE ÉS SZÓKINCSE
Vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori, sőt újkori művészetének is egyik jellegzetessége épp a vízimadarak gyakori ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk, továbbá a lúd, toll, toj(ik) szó az ősi finnugor örökségből való.
Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal, s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság valahol a Fekete-tenger térségében. A kora Árpád-kori magyar lakosság tyúktartását ma már csontleletekkel is lehet igazolni (Matolcsi J. 1982: 275–277). Előttük a Kárpát-medencében már a longobárdok, avarok, szlávok is tartottak tyúkot. E népek sírleletei között gyakori a mágikus okokból mellékelt tyúkcsont és tojás (Hankó B. 1940a: 145; Bóna I. 1974: 39–40.)
Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalást követő századokban bővült a házilúd és a házikacsa tenyésztésével. A 11–12. században a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a hízott kappan és a tojás. A feudális kényszer mellett a középkor folyamán a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfi-tartás kifejlődésére. Erre vall például kakas, kacsa, gácsér, galamb, palozsna (csali-tojás), ketrec szavunk szláv eredete (Moór E. 1963a; 1968). Mindebből azonban nem következik az, hogy a baromfitartást egészében a szlávoktól vette át a magyarság, hiszen ennek a gazdasági ágazatnak igen gazdag, történetileg és az eredet szempontjából is rétegzett, hangfestéssel és hangutánzással keletkezett szavakban különösen bővelkedő szókészlete alakult ki (Balogh L.–Király L. 1976). Másrészt a baromfitartás a szlávságnál sem mindenütt honosodott meg. Egyes lengyel területeken, miként a beloruszoknál és az oroszoknál általában, a házilúd és a házikacsa tenyésztése a 20. század elején még ismeretlen volt (Moszyński, K. 1929: I. 24).
Baromfitenyésztésünk középkori fejlődéséhez számottevően hozzájárult az egyház, a kolostorok és a nyugati telepesek csoportjai. Bizonyítja ezt a baromfitartás korai jövevényszavainak egy másik rétege. A kappan a magyarban latin előzményre visszatekintő német jövevényszó, páva szavunk pedig közvetlenül latin eredetű. (Valószínűleg ebből alakult ki a 16–17. században a pulyka elnevezés is.) Német kölcsönszó a középkor végén meggyökeresedett gúnár.
772A 16–17. században a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 16–17. század elején Nyugat-Dunántúl nagyasszonyai és mozgékony parasztjai már nemcsak a hazai városokban értékesítették a csirkét, tojást, hanem Bécsben is. Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, s továbbra is behajtották a jobbágyokon a Márton-napi ludat és a karácsonyi kappant. Úri helyen, kastélyok és kúriák környékén tartották a legtöbb galambot, pávát, gyöngytyúkot. A 16–17. században kezdett terjedni a pulykatartás is. A majorsági baromfiudvarokban tyúkászok, tyúkásznék működtek, s példájuk a parasztgazdaságokra is kihatott. Az 1730-as években Bél Mátyás további fejlődésről adhatott számot és Schwartner Márton statisztikája (1809) szerint Magyarországon a 18. század végén jelentősebb baromfitartás volt, mint bárhol Európában. Mindenesetre a 19. század folyamán az országnak már igen jelentős toll-, tojás- és élőbaromfi-kivitele volt. A 20. században a baromfitartás gazdasági jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett, de a szórványos újítások (például keltetőgép megjelenése) a hagyományos tartásmódot alig érintették. Az 1960–1970-es években megjelenő nagyüzemi, gyári eljárások mellett – szűkebb keretek között – a tradicionális baromfitartás tovább élt.
Nyelvünk belső fejlődése nagymértékben járult hozzá a baromfitartás szókincsének bővüléséhez. Főként hangutánzó, állathívogató szavak, belőlük képzett főnevek és igék gyarapították ezt a terminológiát. Korai nyelvi fejlemény a réce és a liba, kicsit későbbi szóképzés eredménye a csibe, csirke, kotlós, ruca, pulyka, s az Erdélyben elterjedt pislen (csirke) szó. Más esetekben igékből képzett főnevek gazdagították a terminológiát (például toj(ik) ® tojó, tojomány, tojás, tojós stb). Belső fejlődésű szavak szolgálnak a háziszárnyasok együttes megnevezésére is. A Nyugat-Dunántúl, valamint Erdély, a Partium, Moldva, Bukovina magyarsága erre a majorság szót használja már a 16–17. század óta. Aprómarha az összesítő név Szatmárban, Szabolcsban; aprójószág Heves, Szolnok, Békés, Csongrád, Csanád térségében és a Temesközben; aprólék a háziszárnyasok összefoglaló neve Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén és a Nagykunság területén. Újabb nyelvi fejlemény a baromfi, ami a Kisalföldön és a Kelet-Dunántúlon, a Felföld nyugati felén és a Duna–Tisza közének nyugati részein honos (MNA II. 130. térkép). A régi magyar nyelvben megszokott szóösszetétel volt a növendék szárnyasok jelölésére az időközben kikopott tikfi (tyúkfi), lúdfi, récefi.
Tájanként is változó, gazdag szókincs szolgál a nemek, korcsoportok jelölésére, a baromfiak viselkedésének leírására, hangjának utánzására. A tyúk, kakas, csirke, jérce, kappan szócsoport egyként elterjedt az egész nyelvterületen. A pulyka és a gyöngytyúk egyedeinek jelölésére általában a tyúktartás szavait vitték át (pulyka-kakas, pulykacsirke), de helyenként különös szóösszetételekkel is találkozunk (példá-ul kanpulyka). Kacsa jelentésű a réce és ruca, a kicsinye pedig pipe (Vámszer G. 1959: 96). A lúdtartásban a lúd és a liba szó jelentése mutat tájankénti ingadozást. Az anyalúd neve többnyire tojó, néhol liba, a hím neve mindenütt gúnár. Szeged vidékén az apraja kisliba, a második költésből való pedig sarjúliba (Bálint S. 1976: 510). A Nyírségben a fiatal liba neve zsika, s ez a szó a jércét is jelölheti (Luby M. 1943a: 18). A nyelvterület középső részein a növendék neve liba, a felnőtté lúd, anyalúd, a tenyésztésre, kiteleltetésre meghagyott egyedé maglúd.
773Változatos szókészlettel írja le népünk az aprójószág tollazatát, színét, állapotát. Egyes tájakon ezek között is akad egy-két idegenből kölcsönzött szó. Például a moldvai csángók a kendermagos, iromba tyúkot porumbáknak nevezik, a galambot pedig porumbicának. A hibás, kis taréjú, hergelésre, fércelésre alkalmatlan kakas neve a barkóknál s a borsodi síkságon bábakakas, Háromszékben packona vagy paszkona kakas, Somogyban paszkonca (Cs. Bogáts D. 1943: 111; MNyRK 313; Nagy Varga V. 1971: 89; Balogh L.–Király L. 1976: 83).
Igen gazdag a háziszárnyasok hívogatására és elkergetésére, illetve az aprójószágot evésre ösztönző tájszavak gyűjteménye. Tanulságos, hogy a felnőtt és a növendék állományt mindenütt más-más szavakkal hívogatják. Ennek az országosan mintegy 150–180 szóból álló terminológiának a földrajzi elterjedtsége, táji rendeződése alaposabb elemzést érdemelne (MNA II. 145–151. térkép), mert regionális szabályosságot, történeti rögzülést mutat. Másfelől szembetűnik, hogy némely vidéknek szinte minden falujában más hívószavakat használnak (Szamoshát – Luby M. 1943a: 181). A hívószavak többsége hangutánzó és szóismétlő jellegű (pire-pire, tas-tas, kota-kota, őke-őke). Ezek a hívogatók a szárnyasok egymás közötti közléseit, azaz állathangokat utánoznak. A baromfihívogatók erősen dallamosak, éneklő jellegűek, az aprójószág számára kellemes hangjelenségek (Balogh L.–Király L. 1976: 66–68).
