A BAROMFITARTÁS ÉPÍTMÉNYEI
A BAROMFITARTÁS ÉPÍTMÉNYEI
Jó idő esetén a baromfiállomány legszívesebben a szabadban tartózkodik. A szárnyasok elhelyezésére egykor kevés gondot fordítottak. Bátán (Tolna m.) és a Duna mentében sok helyen a ludak csapata csak enni járt haza, éjszaka pedig egy öreg gúnár vezetésével a nyílt vízen hált. Ott nem tudta meglepni őket a róka, a vidra pedig a falutól távolabb, nádas helyen járt (Andrásfalvy B. 1975: 421).
Az 1900-as évek elején a tyúkok tavasztól őszig az udvar fáin háltak, csak hidegebb időben húzódtak be az ólba. Ez a gyakorlat elszórtan a magyar nyelvterület legnagyobb részén előfordult, nemcsak a szakirodalomban említett alföldi helységekben. Az atlaszgyűjtők Nyugat-Dunántúl, Erdély és a Délvidék számos pontján feljegyezték, hogy a tyúkok rendszeresen fákon éjszakáztak (MNA II. 128. térkép; lásd még: Győry J. 1937: 16; Andrásfalvy B. 1971: 353; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120; Varga Gy. 1978: 89). Ahol nem volt alkalmas élőfa (például eperfa), ott egy ágastól kivágott fát ástak le az udvar alkalmas helyén. Némely vidéken (például tolnai Sárköz) kocsikereket tűztek fel egy erős rúdra, olyan magasra, hogy a róka ne érje el. Este a vízszintesen elhelyezett kerék küllőire szálltak fel a tyúkok. Fejlettebb forma a kocsikerékre épült tyúkól, a rúdra tűzött kerek tyúkól, amit a Bódva-völgy és az Avas-hegység (Szatmár m.) falvaiban figyeltek meg (Gunda B. 1937a: 48–49; Andrásfalvy B. 1975: 421). Szívesen alszik faágon a gyöngytyúk, a páva és a pulyka is. 785Szeged környékén a pulyka a szabadban, házilag készített – meggyszedő székre emlékeztető – faalkotmányon éjszakázik, mert a zárt helyet nem szereti (Bálint S. 1976: 511).
Az Alföldön tyúkok, ludak, rucák hagyományos éjjeli menedékhelye volt a tyúkverem és a kerekól. Tiszaigaron az 1950-es évek elején a tyúkverem már kezdett kiveszni a gyakorlatból, de Hódmezővásárhelyen és a Kiskunságban az 1920–1930-as 786években még élőben lehetett tanulmányozni. Négyszögletes, 150–200 cm mély gödör volt ez – belül kitapasztva, fehérre meszelve – a talajszint fölött, nyeregtetővel ellátva. A tyúkok létrán jártak le, s a veremben 2–3 sor ülőre, rúdra ülhettek fel (Kiss L. 1925: 152; Tálasi I. 1936b: 122; Kiss L. 1958: 66–67). Századunkban főként a Tisza és a Körösök vidékén, a Nagykunság településein használtak veremólakat (MNA II. 128. térkép), de elterjedésük egykor nagyobb lehetett. Ludak részére készítettek vermeket Tolna és Baranya Duna-menti községeiben is. Tyúkok számára Tolna és a Kelet-Dunántúl más vidékein is építettek tapasztott veremólakat, olykor még a szőlőhegyen, a borospincék közelében is (Szakcs, Tolna m). Az abaúji Hegyközben a tyúkok rossz idő esetén föld alatti üregekben (kurnyik) éjszakáztak. Ezek az üregek a ház vagy a vele egy tető alá épült istálló fala mellett, a gangnak nevezett sárpadka alatt voltak kiképezve. Nyílásukra kis ajtót tettek, s a magnak hagyott tyúkállományt telente ilyen üregekben éjszakáztatták (Petercsák T. 1976: 233).
173. ábra. Baromfiólak: a) lábas tyúkpajta (1949), Klézse (Moldva); b) sövényfalú (kertelt) disznóól és tyúkketrec (1950-es évek), Sülye (Alsó-Fehér vm.); c) vályogból készült kerek baromfiól elölnézetben; d) vályogból készült kerek baromfiól alaprajza (1930-as évek), Tiszaszentimre (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
174. ábra. Galambbúgos szérűskapu, Béla (Esztergom vm.)
Nádkunyhóban, melybe ülőrudakat raktak, főként a Tisza síkságán tartottak tyúkokat. Alföldi jellegzetesség az ún. kerekól, ami főként az aprójószág védelmére szolgál. A Hármas-Körös vidékén három alakváltozata különböztethető meg:
a) kúp alakú kerekól,
b) hengeres alakú, boglyatetővel fedve,
c) csonkakúp alakú, boglyatetővel ellátva.
Mindhárom típust építhették egy- vagy kétszintesre. Kétszintes ólak esetén 120–130 cm magasságban választották ketté az építményt. A kétszintes ólak magassága 787180–200 cm volt. Előfordult 3–4 szintes kerekól is: alul a ludak, rucák tanyáztak, fölöttük egy-két szintet a tyúkok, csirkék foglaltak el, legfelül pedig a galambok kaptak helyet (Vargha L. 1940: 349–350; Barna G. 1971: 590–591). Sok változata között voltak kizárólag baromfiak részére épült ólak, s voltak olyanok is, amelyeknek a „földszintje” sertések, „emelete” pedig tyúkok elhelyezésére szolgált.
A vályogból, sárból készült kerekólak építésének kezdeteit a Dél-Tiszántúlon az 1880 előtti időben kell keresni. Ez az óltípus legnagyobb elterjedtségét az 1880–1930 közötti időben érte el. Geográfiai szempontból az Alföld, a Tiszántúl középső harmadának jellegzetes építménye. Nem ismeretes a Tisza-Duna között és a Békés megyei szlovákságnál. Elterjedtsége nagyobb volt, mint az ún. boglya formájú gabonásé.
Hagyományos formának tekinthető a sövényből, pacsitból font kerekól az Alföld északi harmadában, a szomszédos Partiumban és az Erdélyi-medencében. A Felső-Tisza vidékén cölöpökön, ágasokon álló, tapasztott sövényfalas, „pacsitos” tyúkólakat használtak. Ismert forma volt a Szilágyságban, a Mezőségen és a Kis-Küküllő vidékén. Az erdélyi nyelvjárásokban ketrec, katroc, tyúkketrec, Székelyföldön kotyec a sövényfalas baromfiól neve (Murádin L. 1975: 140; MNyRK 223; MNA II. 129. térkép). A Kis-Küküllő mentén a tyúkketrec önálló „kertelt” építmény volt: „80–100 cm átmérőjű kör alapon egymástól arasznyi távolságra karókat szúrtak a földbe, majd ezeket körbefonták, s kívül szépen letapasztották, majd a tetején átvetett néhány karóra gazt, szalmát dobtak. A »móddal« készült ketrecek emeletesek voltak – alul a kiscsirkék vagy a rucák, fent pedig a tyúkok ültek be...” (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 64). Az építmény széles elterjedtségét mutatja, hogy leírták a galíciai huculoktól, akik Utoropy vidékén kerek, vesszőből font tyúkólat használnak, melyet agyaggal tapasztanak be és néha bemeszelnek (Falkowski J. 1938: 55).
Azonban a sövényfalú baromfiólak régebben sem csupán kerek alaprajzzal készültek. Siménfalván 1636-ban említenek a majorsági épületek között „sövénnyel font tyúkól”-at, mely „hoszan, két szakaszban, szalmával fedett, két ajtócska rajtok, vasreteszesek” (B. Nagy M. 1973: 74).
A majorsági gazdálkodásban, s a parasztság hegyvidéki csoportjainál korán megjelentek a tartósabb, stabilabb építmények. Meggykeréken (Alsó-Fehér m.) 1647-ben fából épült baromfiólat vettek leltárba: „egy tyúknak, lúdnak való szalmás ól, boronából rótt” (B. Nagy M. 1973: 86). Az erdélyi megyékben ól, a Székelyföldön és Moldvában pajta (tyúkpajta, pislenpajta, récepajta) a majorságnak szolgáló ólak neve (Kós K. 1976: 186, és 61–62. kép). Fejlettebb, szilárd falazatú építmény a tyúkház. Ez található a Dunántúl és a Kisalföld széles nyugati sávjában, s szórványosan az Alföldön, sőt Erdélyben is felbukkan (MNA II. 129. térkép; Murádin L. 1975: 140). A nyelvterület túlnyomó részén, különösen pedig középső vidékein az ól (tyúkól, csirkeól) megnevezés használatos. Szilárd falazatú építményeknek is tartozéka az ülőfa.
Gyakori helye volt a tyúkoknak a padlás. Lakóház padlásán éjszakáztak az 1900-as évek elejéig a Dunántúl és a Kisalföld számos falujában, s még gyakoribb helyük volt a disznóól padlása. A fából épült hidasólak legtöbb vidéken tyúkoknak szolgáló padlástérrel készültek. A padlásra létrán, különböző szerkesztésű tyúklétrákon jutott fel a tyúkféle. Kisebb gazdaságokban az istálló egyik sarkában készítettek ülőt a 788számukra oly módon, hogy földbe vert ágaskarókra vízszintesen fekvő rudakat erősítettek. Északon és északkeleten (Hont, Barkóság, Bereg, Szatmár, Bihar) ülő, tyúkülő volt a tyúkok éjszakai szállásának neve (Petercsák T. 1976: 232; Paládi-Kovács A. 1999b: 310; MNA II. 129. térkép). A Dunántúl és a Felföld egyes településein az 1900-as évek elejéig a házban, a fűtetlen pitarban töltötte a hideg téli éjszakát a magnak meghagyott néhány baromfi.
A galambokat legtöbb helyen a padlás elrekesztett végében vagy különböző kosarakban, dúcokban tartják. Például a Csallóközben a galambok számára varsa alakú kosarakat függesztettek fel az eresz alá. Szegeden a padlástetőn hagyományosan lecsapható cserény (tégla alakú ketrec vesszőfonadékból), újabban pedig drótsodronyból készült kuppantyú szolgál a galambok befogására. Hosszú cserénymadzag segítségével az udvaron állva is felnyitható vagy lecsapható. Sok vidéken lehet látni oszlopokra, esetenként csak egyetlen oszlopra épített, „emeletes” galambdúcot a tanya vagy a falusi ház udvarán. A galambdúcot a macskától óvni kell. Tüskés kökénygallyakat szoktak az oszlopra kötni vagy bádoggal vonták be egy darabon, hogy a macska fel ne kúszhasson a galambokhoz. Szegeden, Tiszaigaron és az Alföld számos pontján a galambház, galambpallás tágas hely, amit negyedévenként kitakarítanak, meszelnek, homokoznak, s ahol tojó- és keltetőfészeknek szolgáló ládákat, kosarakat függesztenek fel a tetőzetre (Bálint S. 1956: 40–41; Katona I. 1971: 55; Bálint S. 1976: 389). A székelyek néha nagykapuk galambbúgjában tartják a galambot, amit nem annyira hasznáért, mint inkább a ház díszéül tartanak. A galambbúgos nagykapu egész Erdélyben elterjedt az újkor elején. Első említéseit az 1630-as évekből ismerjük. A 18. századi Erdélyben már egészen elterjedt a „lábfán”, oszlopon elhelyezett galambbúg, galambdúc is (Szabó T. A. 1977: 306–328). Galambbúgos szérűskapukat használtak itt-ott a Kisalföldön (például Hölvény, Béla).
