TOJÁSHASZON, TOJÁSKERESKEDELEM
TOJÁSHASZON, TOJÁSKERESKEDELEM
A tojás régtől nélkülözhetetlen kelléke a magyar konyhának, különösen azóta, amióta oly sok gyúrt tésztával él. Háziszárnyasaink közül a tyúk tojik legtöbbet, tojására szinte egész éven át lehet számítani. A tyúktartás fő haszna a tojás, más oldalról pedig a tojásgazdálkodás és tojáskereskedés főként tyúktojással folyt, ugyanis a többi baromfi viszonylag keveset tojik, s annak zömét felhasználják a keltetéshez. Érthető, ha a legtöbb praktikus és mágikus eljárás a tyúk tojáshozamának növelését célozta. Orosházán a téli tojáshozam érdekében már az 1890-es években propagálták a gondos – zöld sóskát is beiktató – takarmányozást és a meleg tyúkólak kialakítását. Az Orosházi Újság szerint „Bácskában az a szokás, hogy meghordják a tyúkól alját vastagon erjedő trágyával, hogy az melegítsen” (Gulyás M. 1983: 170).
A magyar parlagi tyúk a 20. század elején élelmes, a betegségnek ellenálló, de kis testű, s nem a legjobb tojáshozamú fajta volt. Azonban a kora Árpád-kori elődeihez 795képest ez a fajta is nagyot fejlődött. Ugyanis a 9–10. századi tyúkok évi tojáshozama 20–25 lehetett, a tojás súlya pedig 38–40 gramm, a mainak 30–40%-a (Matolcsi J. 1982: 277). Régi gazdasszonyaink a tojóhely megválasztását kevésbé tudták befolyásolni. Szabad tartásmód esetén a tyúkok szalmakazalban, színekben, padlásokon csináltak maguknak fészket, s a háziak nem mindig találták meg a tojóhelyet, ezért sok vidéken használtak vesszőből fonott tojató, tiktojó, burkus, bucsér s más néven ismert, fedeles kosárfélét, amibe szalmát téve tojófészket alakítottak ki (Vajkai A. 1959a: 82).
Filkeházán (Abaúj m.), a Barkóságban, s a nyelvterület sok más pontján szokás volt, hogy az aprólék reggeli kieresztésekor a gazdasszony egyenként megvizsgálta, hány tyúkja tojós. E művelet neve: tojózás, Somogyban monyászás (Petercsák T. 1976: 240; Balogh L.–Király L. 1976: 83). A tojásokat naponta összeszedte a család. Igen régi eljárás, hogy a tyúk fészkében otthagynak egy tojást, esetleg kifúrt tojáshéjat vagy megjelölt romlott tojást. Ezt a csalitojást a népnyelv polos, palozsna, palostojás néven ismeri. Arra szolgál, hogy a tyúk visszatérjen tojni az ismert helyre, s ne valami új helyen keressen magának fészket (Moór E. 1968: 216–217).
A tojást rendesen szalmából font fedeles edényekben tárolták. Ezek formavilága változatos, terminológiája igen gazdag. A kamra tojástartó edényeiben elkülönítették a piacra szánt tojást a házi használatra vagy keltetésre gyűjtött tojástól, megkülönböztetve a „kakasost”, a régebbi és újabb tojásállományt. Orosházán gyékényből font tojásosputtonba vagy kobaknak nevezett tökedénybe gyűjtötték. Sok háznál kosárban, garabolyban, kasban tárolták. Nyáron a kamrában, hideg télben fűtött helyen, szobában volt a helye (Nagy Gy. 1968: 111). Kocson (Komárom m.) az 1930-as években „A tojást eladja, aki csak teheti ... tojáson cserélnek a boltokban dohányt, olajat, fűszert, sokan még újságot is. Nagyobb házaknál a tojásból rendszeresen pénzelnek. A tojást a helybeli tojásoskofák szedik össze; jár ugyan ki Tatáról is tojásszedő. Van, aki maga viszi be a tatai piacra eladni” (Fél E. 1941: 64).
A 19–20. század fordulóján az Alföld nagy baromfitenyésztő körzeteiben a tojás túlnyomó része a „szedők”-nek, illetve a piacok tojáskofáinak közvetítésével került forgalomba. Sok ügyes, szegény sorsú asszony specializálódott az aprójószág és a tojás felvásárlására Békés, Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog térségében. Alföldi, felföldi városok piacain a tojásárus asszonyoknak állandó helyük volt (Kiss L. 1943a: 333; Mártha Zs. 1970: 289). Gömör, Borsod, Nógrád falvaiból az utóbbi száz-százhúsz évben maguk a gazdasszonyok hordták a tojást, tejfölt, túrót piacra, városok és bányatelepek házaihoz.
Szerény mértékben ugyan, de a tyúktojás már a 17. század elején is piaci áru volt. Dunántúli nagyasszonyok a főúri majorságból küldözték a bécsi piacra. Egyikük – Zrínyi Ilona nevelőanyja – 1620-ban 3900 tojást küldött a császárvárosba, ahol fél krajcárért adták el darabját. A 18–19. században a Nyugat-Magyarországról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre az üzletágra szakosodott kereskedőréteg bonyolította le, az ún. tyúkászok. Ezek nagy lovaskocsikkal járták a Kisalföld, a Nyugat-Dunántúl falvait, és a beszerző körúton összegyűjtött tojást kocsiládákba, hordókba rakták. Egy kocsirakomány – a tárolás eszközeitől függően – 18–25 ezer tojás lehetett (Mártha Zs. 1970: 288). Bél Mátyás Notitiája Vas megyéről megjegyzi, hogy lakosainak legtöbb gondja a háziszárnyasokra van. „Ezeket nemcsak keltetésre, 796hanem főleg a tojáshozam miatt tenyésztik. Tojáshozamból itt szinte alig hihetően nagy a jövedelem: Bécsbe [a tojást és a baromfit] egy fajta szekéren szállítják” (Bél M. 1976: 119).
A Békés megyei Gazdasági Egylet 1876. évi közgyűlésén megállapították, hogy „A csabai piaczokon nagyban űzetik a tyúktojás-kivitel Pest felé” (Gulyás M. 1983: 167). A 19–20. század fordulóján tojásértékesítő szövetkezetek alakultak Tolna, Baranya, a Bánság és Nyugat-Magyarország egyes falvaiban, körzeteiben. A Temesváron 1900-ban szerveződő tojásértékesítő szövetkezeti mozgalomhoz főként a német gazdák csatlakoztak (Mártha Zs. 1970: 291). Megnőtt a tojás piaci forgalma, s a belső fogyasztás mellett a kivitel is egyre emelkedett. 1910-ben az összes magyar kivitelben, az exportcikkek érték szerinti rangsorában 10. helyen állt a tojás, pedig a nyugati határszél kocsizó, batyuzó tojáskivitelét a statisztika nem is vette tekintetbe (Mártha Zs. 1970: 288).
