TOLLHASZON
TOLLHASZON
Ágytollnak csak a víziszárnyasok tollát gyűjtik rendszeresen. A toll ágyneműben való használata ősi kelta-germán szokás, tőlük vették át a rómaiak. Plinius „Historia naturalis”-ában az elpuhultság jellemzésére említi, hogy vannak, akik tollal töltött párnákon alusszák ki napi fáradalmaikat. Hazánkban a középkorban még ritka lehetett a „tollas ágy”, az ágynemű inkább állatbőrökből, nemezből, csergéből állt. Hozzánk minden bizonnyal Németországból került át ez a kényelmi kellék. (A 16–17. századi úriszéki perek nem szólnak róla.) Mindenesetre a 18. századi források (hagyatéki leltárak, becsük, árverési jegyzékek) már gyakran emlegetik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit is. Ugyanakkor a tollal, pehellyel tömött párnákból, dunnákból rakott magas ágy a tiszta szobában a vagyonosság egyik jelzőjévé vált.
A magyar tollkivitel a 18. század végén már jelentős volt, értéke a 19. század folyamán többszörösére nőtt. Schwartner statisztikája szerint 1802-ben közel 1800 bécsi mázsa ágytollat vittek ki az országból. A tollnak mintegy 90%-át az Alföldön gyűjtötték. Minőségében ott is adódtak táji különbségek. Legfinomabb, első osztályú minőséget csak a magyar parlagi ludak adtak. Szeged, Kistelek, Majsa környékén termett a legjobb minőségű toll (Schwartner M. 1809: 231; Mártha Zs. 1968: 252; 1975: 254). A tollkivitelt cseh- és morvaországi, főként prágai zsidó kereskedők szervezték meg, s tartották sokáig a kezükben. A 18. század végén rendszeresen átjártak Magyarországra és az itt egyre nagyobb tételben felvásárolt ágytollat Zürich, Basel, Amszterdam és sok német nagyváros piacaira szállították. Ezen kereskedők egy része a 19. század első felében áttelepült Magyarországra, s megalapította az első jelentős tollkereskedő céget. A toll és pehely felvásárlását szegény házalókkal végeztették. Faluhelyen, mint Tápén is, az eladásra szánt tollat párnahuzatban kiakasztották az eresz alá. Amikor a „tollas zsidó” arra járt, meglátta és betért a házba alkudni. A baromfitartás termékei közül a toll volt a legrégibb kiviteli cikkünk, s a 19. század derekán országosan ebből származott a baromfitartás legtöbb pénzbevétele is (vö. Mártha Zs. 1968: 252).
797Ágytollként a fehéret kedvelte a vásárló és a polgárosodó parasztság is, s ez az igény visszahatott a lúdtenyésztésre, az állomány szelekciójára. A 20. század elején a nyelvterület túlnyomó részén már fehér tollazatú libákat, kacsákat tartottak. Szür-késtarka ludak főként egy keskeny északi sávban és Erdély egyes részein éltek, fehérrel vegyesen pedig Dél-Dunántúl egyes pontjain is előfordultak (MNA II. 131. térkép). A háztartások tolligényét jelzi, hogy egy-egy dunnába 7–8 kg pehelytollat, egy-egy párnába pedig 2–2,5 kg fosztalékot tesznek. Tiszaigaron a leánynak átlagosan 6 párnát és két dunnát adtak, s a legény is kapott nősüléskor 1–2 párnát, meg egy dunnát (Katona I. 1971: 51). Ez olyan norma volt, amit a szegényebb családok is igyekeztek megtartani. Módos helyen azonban több ágyneműt, párnát, dunyhát vittek lakodalom előtt az ágyvivők. (Az ágyvitel szokása az ágynemű megmutatását is célozta.)
Legtöbb vidéken a libatollat, pelyhet akkor kezdték el gyűjteni az anyák, amikor a leányuk megszületett. Békésen a menyasszonyok hozományához 8 párna, 2 dunna, 2 paplan, 2 derékalj tartozott az 1900–1950 közötti időkben. A Bódva-völgy falvaiban 14 párnát, 4 dunnát kaptak a gazdálkodók lányai, s az iparosok is adtak 8 tollpárnát és 2 nagy pehelydunnát leányaik hozományába (Paládi-Kovács A. 1999b: 311).
Lúdtenyésztésre kevésbé alkalmas tájakon (például Kalotaszeg) az ágytoll beszerzése különösen nagy anyagi erőfeszítést követelt. Például Kalotaszentkirályról Biharba, az Érmellékre jártak ágytollat venni. Ahhoz, hogy a derékaljhoz és a párnákhoz megvehessék a tollat, el kellett adniuk egy tinót, vagy egy legalább 200 kilós hízott sertést (Fél E.–Hofer T. 1969: 20).
A tépési, mellesztési szokások tájanként kevés eltérést mutattak. Orosháza környékén Péter-Pál körül tépték meg először az április elején kikelt libák tollazatát, s aztán hathetenként ütemezve még két-három alkalommal. Az első tépésnél a lúd kevesebb, később több tollat adott. A második-harmadik kopasztáskor 20–25 deka toll jött le egy-egy libáról (Nagy Gy. 1968: 123). Tápén az apró, fehér lúdfajta igen hamar tollasodik. A növendék libát évente kétszer, az öregebb ludat háromszor szokták tépni. Az Alsó-Ipoly mentén a fiatal libát és az 1 évesnél idősebb ludat is kétszer koppasztották meg évente. A második tépés csak akkor maradt el, ha hízóba fogták őket (Andrásfalvy B. 1971: 352; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 122).
A liba és a kacsa tollazatát természetesen az állatok levágása esetén is kitépik. Még a szárnyakat sem dobják el, mert meghagyják tollseprőnek (taluseprő), amivel kenyérsütéskor a hamut, faszenet seprik le a kenyérről. Fosztáskor a lúdtollakból 10–15 hosszabb tollat kiválasztanak, ezekről csak félig szedik le a pelyheket és zsineggel összekötve kenőtalut készítenek belőlük. Ezzel kenték fel a zsírt, vajat a lángos és a különböző sült tészták, kalácsok tetejére, illetve a tepsi aljára. Filkeházán (Abaúj m.) a libát és a kacsát is évente háromszor szokták megtépni (Petercsák T. 1976: 241).
Tiszaigaron a libát háromszor, a kacsát inkább csak kétszer tépik évente. A kacsa tollát nem kedvelik úgy, mint a libáét, s nem is ad annyi hasznot, mint a libatoll. A libát 3–4 hónapos korában tépik először, majd 6 hét után másodszor. Újabb 6 hét elteltével ismét megtépik, ha az időjárás megengedi. Legjobbnak a harmadik tépésű tollat tartják, mert sok benne a pehely. Hasonló gyakorlat volt a szegedi külvárosokban is (Katona I. 1971: 51; Bálint S. 1976: 510).
798A ludak, kacsák tépése mindenütt női munka, amit többnyire zárt helyen, istállóban, színben végeznek. Hívnak hozzá segítséget, rokont vagy szomszédasszonyt, akinek a munkáját viszonozzák. Kis székre ülve a libát térdük közé szorítják hasával felfelé, mert ott kezdik a tolltépést. A szárnya alatt óvatosan kell tépdesni, hogy a szárnyat tartó tollazat megmaradjon, ne lógjon majd a szárnya a földig. Külön edénybe gyűjtik a finom pelyhet és külön a mell és szárny alatti tollakat. Ismét másik edénybe rakják a szálas, illetőleg a szárnytollakat. Legértékesebb a pehely, olcsóbb a tépett toll, ismét más minőség a fosztott toll, a fosztalék. Utóbbit a szárnytollakról szedegetik le hosszú téli estéken. A tollfosztó, talufosztó hagyományos közösségi alkalom, amire a háziasszony ismerős asszonyokat hív össze.
Nagybirtokon, nagygazdák tanyáin a tolltépés és a tollfosztás bérmunkában történt. Dél-alföldi nagygazdák, akik 500–600 ludat neveltek évente, a tépést napszámosokkal, tépőasszonyokkal végeztették. Az ügyes asszony egy nap alatt 40–50 libát is megtépett. Bérük, mint jellegzetes idénybér, valamivel több volt a korabeli női napszámbéreknél. Előfordult, hogy a kereskedő a ludakon lévő tollat vette meg, s maga szervezte a tolltépést. Ilyen esetben a kereskedő fogadott fel és szállított a tanyára, uradalmi majorba kellő számú tépőasszonyt. Helyenként az évesnél idősebb öreg ludakat évente 4–5 alkalommal is megtépték. Októbertől májusig azonban ezek tépése is szünetelt (Mártha Zs. 1968: 249).
A tyúkfélék tolla nem érték, legtöbben elégetik. Ágyneműbe tyúktollat csak a legszegényebbek használtak. Nem alkalmas rá, mert hamar megcsomósodik.
