SZAPORÍTÁS, SELEJTEZÉS
SZAPORÍTÁS, SELEJTEZÉS
A magyar juhtenyésztés terminológiája igen gazdag (Herman O. 1914). Fajta szerint: juh, magyarjuh, purzsajuh, cigájajuh, illetve birka, merinóbirka, selyembirka stb.
Ivar szerint a hím ivarú: kos, Erdélyben néhol berbécs, magberbécs. A herélt: ürü, örü, Erdélyben néhol berbécs: a későn herélt cap.
Nőivarú: juh, anyajuh, de van anyabárány, anyabirka, ha üzetésnél sem fogant: canga, meddő, meddelék.
Fiatal állatok: növendék; egyéves korig bárány, bari, kettősbárány ’ikerbárány’; ivar szerint kosbárány, jerkebárány és ürübárány. Egy év felett: toklyó; ivar szerint kostoklyó és jerketoklyó; a tenyésztés előtt álló, vagy ún. előhasú nőstények néhol: szűz, diszke, döszke, apáca, mióra, millora, üvecs stb.
Funkció szerint van vezér, vezérürü, vezérkos.
Megkülönböztetik a juhokat gyapjuk színe vagy más tulajdonsága szerint: fehér, fekete, kormos, tarka, babos, babókás, cirmos, szöszke: de van balán ’szőke’, bellice ’szemkörnyéke fehér’, lisza ’fecskehasú’, szemők és vakisa ’szemének környéke fekete’ stb. Füljegyei szerint: ájos, csula, csapott, csipkés, hasított stb.
A háziállatok biológiai életritmusuk bizonyos elemeit megőrizték évezredekkel a domesztikáció után is, mások viszont megváltoztak. A vadon élő állatok csak abban az évszakban hozzák napvilágra utódaikat, amikor azok felneveléséhez legjobb az esély. Ez a mérsékelt égöv alatt jobbára tavaszra esett. A juhok és a kecskék a Közel-Keleten ma is februárban és márciusban fialnak. A háziasítás magas fokán álló állatok ivarzása és fogamzóképessége átalakult, gyakorlatilag egész évre kihúzódik. Ennek ellenére a hagyományos magyar paraszti juhtenyésztésben a fedeztetést az őszi hónapokban, a tartásmódoktól függően, némi időbeli változtatásokkal végzik. Az üzetés időpontja a palócoknál, Debrecen környékén és Csíkban (Paládi-Kovács A. 1965; Balogh I. 1958; Szebeni G. 1962) a 20. század első évtizedeiben általában Szent Mihály-nap után volt. Ekkor engedték a kosokat (koseresztés) az anyák és a jerketoklyók közé. Az ellés ez esetben február végére, március elejére esett. A 20. század közepe táján több helyütt – a Rétközben, Hajdúszoboszlón, az abaúji Csereháton és a keleti-palóc falvakban – Kisasszony napján van a koseresztés (Nyárády M. 1959; Málnási Ö. 1928; Bene Zs. 1961; Paládi-Kovács A. 1965). A 19. században a juhászat jeles napja, Dömötör-nap (október 26.) után engedték a kosokat a nyájra a Hortobágyon, a Kiskunságban, Kecskeméten, Szentgálon (Balogh I. 1943; Szabó K. 1942; Tálasi I. 1936b; Vajkai A. 1943b). A külterjesebb teleltetési lehetőségek miatt 729az elletést márciusra időzítették. A juhok fedeztetése nyájban történt, a külön őrzött kosokat az anyanyájba (fejőnyájba) eresztették. Egy kosra általában 25–30 anyajuhot számítottak. Egyes helyeken üzekedés után az anyajuhot a kosokat jelző különböző festékkel megjelölték.
Év közben a kosokat portájukon tartották, külön nyájban őrizték vagy felkeceléz-ték. Kecelének azt a surcot nevezték, melyet a kos derekára kötöttek a fedeztetés megakadályozására. A megtermékenyítés megakadályozásának ez a módja országszerte ismert. Ez az eljárás, Tálasi István (1936b) szerint, megegyezik a török népek szokásaival.
Tavasszal, amikor az ellés megkezdődött, a juhistállóban vagy a hodályban deszkákkal, esztrengával elkerítettek egy részt az ellő anyajuhok részére. Ennek neve: fogadtató, ellető, kec, kutrica. Ahogy az anyák megellettek, nagyobbították az elkülönített részt. Az először ellő jerkék (előhasú) rendszerint el akarták hagyni bárányaikat, nem akartak szoptatni. Ezért ezeket külön kis kecekbe zárták mindaddig, míg meg nem szoptatták bárányaikat; néhol megetették velük a bárány poklát (burok).
A bárányok megjelölésének volt egy jellegzetes eszköze, a bárányjegy (bárányjel, bárányrovás, bárányszoktató). Fából páronként faragtak néhány centis kis használati tárgyakat és mezőgazdasági eszközöket, s ezek egyikét az anyára, másikát a bárányra kötötték. Használat előtt a pásztor a maga faragta jegyek sokaságát madzagra, párosan fűzve rakta el. Tudomásunk szerint hazánkban a merinó birkákkal terjedt el. Jobbára a Dunántúlon használták, az Alföldön ritkán, Erdélyben pedig nem ismerték. A bárányok 6–8 hetes korukig szopnak, s az anyjukkal jártak a legelőre. Itt fokozatosan hozzászoknak a fű csipegetéséhez, majd a legeléshez. Az utolsó egy-két hétben már éjjelre különzárják, majd teljesen elválasztják. Az elválasztás előtt, több helyütt húsvét előtt, illetőleg nagypénteken szokták a bárányok farkát megrövidíteni, a kosbárányokat kiherélni.
A juhok, pontosabban a bárányok herélésének két jellegzetes módja alakult ki. Az egész magyar nyelvterületen minden emlős állatnál legáltalánosabb mód a metszés. A felmetszett herezacskóból az ujjaikkal kinyomott két herét a pásztor, vagy aki a kasztrálást végzi, fogaival húzta ki, vigyázva arra, hogy a vezetéke be ne szakadjon. A hagyomány szerint az így kialakított sebfelület hamarább begyógyult. A Hortobágyon, a Kis- és Nagykunságon, valamint a Bakonyban és a palócság területén ismert eljárás nagy múltra tekint vissza. Az ural-altaji népeken kívül ismerik a mongolok és a lappok (Tálasi I. 1936b), Nyugat-Európában pedig a németek, franciák és a svájciak is (Jacobeit, W. 1961). Igen ősi módja a juhok kasztrálásának az elkötés. Az eljárást Csíkból Szebeni Géza (1962) említi, a pontos módját azonban nem tudta lejegyezni. Ezt az eljárást ismerik a gyergyói és a bukovinai székelyek, valamint a moldvai magyarok (MNL II. 239–240). Az ivartalanított kost fordított berbécsnek nevezik.
A legelőn a közös nyájakban a tulajdonos szerinti megkülönböztetést leginkább füljegyekkel, jobb vagy bal, illetőleg mindkét fülük megjelölésével (bevágás, csipkézéssel, lyukasztással) végzik. Egyes uradalmakban a füljeggyel az évjáratot jelölték meg. A juhoknál – a gyapjú rongálása miatt – égetett vagy festett tulajdonjegyet nemigen alkalmaztak.
730A juhállomány tenyésztésénél mindig arra törekedtek, hogy az erősebb, szebb, fajtájuk jellegzetességeit jobban viselő egyedeket tartsák meg, tenyésszék tovább, a nem megfelelőket kiselejtezzék. A fajtaváltások esetében is az újabb fajtára utaló bárányokat hagyták meg tenyésztésben. A fajtanemesítés célját szolgálta a már említett herélés is, csupán a tenyésztésre szánt kis kosokat hagyták meg, de rendszerint többet, hogy még később, felnövekedésük után is mustrálhassanak. A kis bárányokat már a szoptatás után is mustrálták, elsősorban ezeket adták el húsvétra. Az ürüket pedig fiatalon, 1–2 éves korukban szokták eladni. A tenyésztésre alkalmatlan juhokat később is folyamatosan mustrálták gyenge minőségű gyapjuk, egészségük – például – fogak romlása, rossz természetük stb. miatt. A tenyésztésből kivénült anyajuhokat és kosokat felhizlalták és eladták.
A juhászatokban a fajtaváltást újfajta tenyészkosok vásárlásával és tenyésztésbe állításával, illetőleg a régi kosok kiselejtezésével kezdték. Tenyésztésben pedig csak azokat az utódokat hagyták meg, amelyek az új fajták jegyeit viselték. Ez az eljárás néhány év alatt jelentős fajtaváltást eredményezett.
