TERELŐESZKÖZÖK
TERELŐESZKÖZÖK
A legelőkön a juhokat irányítani, terelni kell. Ennek két módja alakult ki: a vezetés és a terelés. A juhok természetes tulajdonsága az, hogy mindig követik az elöl (előttük) járókat, megismerik a kolompja hangját, bégetését és szagát. Ezért néhol, így például a Kiskunságban, Somogyban, Palócföldön és Kalotaszegen szokásban volt az ún. vezérürük, Kalotaszegen nagyberbécs vagy gazdaberbécs nevelése és használata. Nagytestű, ivartalanított kosokat, tehát ürüket a juhász már a heréléstől magához, mint mondják, kézhez szoktatott és betanította arra, hogy hívásra őt kövesse. Gyakran külön is adott nekik sót, zabot vagy kenyeret (Kiskunság). Mindegyiknek kolompot is kötöttek a nyakába. Egy-egy nyájban akár négy-hat vezérürüt is tartottak. Ezeket speciális nyírással is megkülönböztették a többiektől. A nyakán gallért, a farán pedig gatyát hagytak, tehát nem nyírták le mindenütt a gyapját. A vezérürüknek rendszerint nevet is adtak: Szárcsa, Rigó, Pillangó, Hattyú. A juhász mindig nevén szólította a vezérürüt, amely „a harmadik oromról is gazdájához vezeti a nyájat” 726(Palócföld – Paládi-Kovács A. 1965: 98). A vezérürük nevelése és tartása valószínűleg a régi rackatartásnál lehetett szokásban, illetőleg kapcsolódhatott a magashegyi juhászathoz is. Meredek hegyoldalak keskeny útjain nem lehet terelni a juhokat; csak vezérürükkel tudták vezetni. A pásztor haladt elöl, utána a vezérürük, s azokat követte hosszú, elnyúló sorban a nyáj. Fontosságukat a 19. század első felének szakmunkái is említették: vízen, hídon is ezek vezették át a nyájat; tűz esetén is ezeket hívták ki az akolból (Leibitzer J. 1833: 81–82). Illetőleg akkor lehetett a juhok irányításában szerepe, amikor a nyájak mellett még csak őrző és nem terelő kutyákat tartottak.
159. ábra. Juhászkampók: a) vaskampó, Mónosbél (Borsod vm.); b) edelényi kampó, Bélapát-falva (Borsod vm.); c) tarajos rézkampó, Mikófalva (Heves vm.); d) keresztes vaskampó, Mikófalva (Heves vm.); e) csörgős vaskampó (cigány kampó), Mikófalva (Heves vm.)
727A legelőn pásztorolt állatok mellett mindig és mindenütt találunk pásztorkutyákat. Szerepük a történelem során változott. Éjjel és nappal őrizték a nyájakat, veszély esetén pedig ugatásukkal riasztották a pásztorokat. Az idők folyamán azonban változott a feladatuk, s ennek hatására nagyságuk és fajtájuk is. A honfoglalás korától a 18. századig nagytestű pásztorkutyákat, elsősorban komondorokat és kuvaszokat tartottak a nyájak körül. Feladatuk ekkor még nem a terelés, hanem az őrzés volt. A nagy kiterjedésű, gyakran vízjárásokkal szabdalt legelőkön még éltek réti farkasok, és – különösen a hódoltság alatt – a közbiztonság sem volt kielégítő. A nagytestű pásztorkutyák a 19. század folyamán már jobbára a falusi, még inkább a tanyai portákra kerültek.
A napjainkban ismert terelőkutyák, a puli, a pumi, a mudi a 18. század közepétől honosodtak meg. A merinó birkákkal az ún. birkások (’az újfajta juhot, a birkát tenyésztő, őrző pásztor’) hozták magukkal hazájukból a nyájat őrző németjuhász kutyákkal együtt. A kis testű, szinte kizárólag terelésre betanított pásztorkutyák alkalmasak a juhok, sertések, valamint nagyállatok terelésére, legeltetésének irányítására. Egy-egy juhász két-három pulit is tartott a nyáj mellett, közöttük mindig akadt tanuló fiatal vagy olyan, amely vemhes vagy fiakat nevelt. A legelő állatokat elsősorban csaholásukkal irányították. A viszonylag könnyen irányítható juhnyájat körbeszaladásukkal gyorsan egy csoportba terelték vagy a nyáj egyik oldalán csaholva végigfutva a másik irányba indították. Az engedetlen állatokat meg-megharapták, ezt azonban a pásztorok nem szerették. A pásztor szóval és intéssel adja tudtára a parancsot. A kutya a feladat teljesítése során többször vissza-visszanéz, gazdája utasítását, helybenhagyását várva.
Az állatok terelését szolgálták a pásztorbotok is. Hosszúságukat a pásztor testmagasságához mérték, vastagságukat tetszőlegesen választották. Minden esetben keményfából (árvatölgy, galagonya, somfa stb.) vágták ki és készítésük során hosszasan edzették, érlelték. A juhászok ismert botfajtája a juhászkampó (gamó, kampó), amelynek vastagabbik végén természetes vagy ráhelyezett fém kampó van. Az eszköz egyben a juhász jelvénye is. Nemcsak munkában használták, magukkal hordták ünnepi alkalmakkor is. A dunántúli és a felvidéki pásztor horgas fából faragta fa kampósbotját (gamó). Az Alföldön a juhászkampót vasból vagy rézből mesteremberrel csináltatták; a 19. század közepén Borsod megyében szaruból is készítették. Terelésre is szolgál, de legfontosabb funkciója a juh kifogása a nyájból, az állat hátsó lábába akasztva a kampót (Béres A. 1961, 1962; Bodgál F. 1957).
A juhászkampókat az Északi-középhegységtől északra csak a magyar és a szlovák etnikum határáig, illetőleg a folyók völgyében használták. Szlovákia magashegyi területein, valamint Erdélyben eredetileg ismeretlen volt, s csak a Balkán felől felvándorló juhászok honosították meg fokozatosan. A juhászkampó a finomgyapjas merinó juhokkal, azok pásztoraival (birkás) a 18. század második felében érkezhetett hazánkba. A hosszúszőrű rackajuhot őrző pásztorok nem ismerték, az állatokat a szőrüknél fogva ragadták meg a szlovák és a román juhászok is. Ez utóbbiak terelőeszköze bot és karikás volt.
Híres kampókészítő műhely volt 1922-től a Borsod megyei Edelényben (Bodgál F. 1957), a Hajdú megyei Balmazújvároson és a Szatmár megyei Csengeren. A kampókat a csengőkkel, kolompokkal és pergőkkel együtt vásárokban szerezték be. A fémkampókat 728és a csergőket a mesterek formába öntik, majd simítják és díszítik. A legjellegzetesebb az ún. kígyófejes juhászkampó.
A legelő juhnyájban néhány kisebb kolompot vagy csengőt, illetőleg tíz-tizenöt pergőt kötöttek egykor a vezérürükre, nagyobb ürükre vagy pedig elcsámborogni szerető állatokra. Ezek hangja éjjel és nappal információval szolgál az állatokról, mozgásukról, a velük történt eseményekről (Ecsedi I. 1930; Szabó K. 1942; Márkus M. 1942). A juhászok gyakran tesznek pergőt a nyájak mellett a hamis pulira is, hogy terelés közben a juhok előre meghallják érkezését.
