TELELTETÉS ÉS TAKARMÁNYOZÁS
TELELTETÉS ÉS TAKARMÁNYOZÁS
A legeltetés befejezése után ősszel, általában Szent Mihály (szeptember 29.) és Demeter nap (október 26.) között a juhnyájak a tavaszi-nyári legelőkről beszorultak. Az uradalmak haza vagy teleltetőhelyekre tereltették nyájaikat. Ezt tették az egész nyájjal rendelkező juhosgazdák is. Ha nem a portájukon volt a teleltetőhely, amíg lehetett, a juhokat még nappal kiengedték legelni, járni a szomszédos területekre, éjjelre azonban kazlak enyhébe, aklokba vagy hodályokba húzódtak. A kemény hetekben, hónapokban a juhokat szénával takarmányozták. A falusi, közös nyájakat széthányták. Behajtották a település szélén lévő legelőre, s itt a juhász elszámolt a gazdáknak, átadta az állatokat. A gazdák a juhokat a faluban lévő portájukra, két-beltelkes településeken a kertekben, egyes hegyi területeken a szénakaszálók övezetében kialakított szállásokra hajtották, ahol takarmányon tartották a tavaszi kihajtásig.
Történeti és recens adatok a juhok teleltetésének extenzív eljárásait is megőrizték. Elsősorban a Nagyalföldön, az egykori rétes, lápos vidékeken (Rétköz, Ecsedi-láp, Kis- és Nagy-Sárrét stb.), illetőleg a folyóvölgyek egykor rendezetlen mellékén (Csallóköz, Szigetköz, Sárköz, Tisza, Körösök és Dráva melléke stb.) odahajtották az állatokat, ahol a magasra nőtt vegetáció a széltől védelmet és némi takarmányt biztosított. Egyes helyeken téli szállásokat is kialakítottak. Ott rendszerint nád kosárkarám 747vagy színnel ellátott akol és némi gyűjtött széna várta a telelő juhokat (lásd részletesebben Szabadfalvi J. 1966, 1970b; Balogh I. 1943; Andrásfalvy B. 1961b; 1968; 1975). Erre az eljárásra emlékeztet a transzhumáló juhtartás alföldi, folyó menti, illetőleg későbbi szántóföldi teleltetése. Nagyalföldünk Erdéllyel határos, ke-leti területeire is érkeztek a 18. századtól egészen századunk elejéig román purzsások téli legelőre. A takarmányrépa, a cukorrépa, még inkább a káposztafélék betakarított területei őszi és téli takarmányozásra elsőrendűen alkalmasak voltak. Itt az emberi táplálkozásra nem alkalmas növényi részeket a földeken hagyták. Káposztatorzsán történő őszi, tél eleji juhteleltetést jegyeztek le Hajdúhadház és Putnok környékéről (Gombás A. 1963; Paládi-Kovács A. 1965). Az 1960–1980-as években alföldi juhászok Tolna és Baranya megye egyes területeire is eljártak teleltetni magas szárú kukorica „tarlójára”, ahol nemcsak átteleltek, hanem meg is híztak a juhok (András-falvy Bertalan szíves közlése). Boszniai juhászok például Bácskába jártak juhaikkal a géppel learatott magas szárú kukoricatáblákra.
A középhegységek legelői, az erdők közötti tisztások nyáron kiváló juhlegelők voltak, de a bükk- és tölgyerdők télen is nyújtottak kiváló takarmányt. Ezek makkján nemcsak a sertésnyájakat hizlalták ősszel és tél elején, hanem a juhokat is legeltették, takarmányozták például az Északi-középhegység területén (Szabadfalvi J. 1963). Az erdők, a különböző erdei fák fiatal hajtásait legeltették, de szükségtakarmányként télre is gyűjtötték nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte Európában (Paládi-Kovács A. 1983; Petercsák T. 1988b). A székelyek, a kalotaszegiek és más erdélyi csoportok még a 20. században is gyűjtötték a lombtakarmányt, amit udvaron és teleltető szálláson ágboglyában tároltak. A 19. században az Alföldön, a Dunántúlon és a Felföldön is gyűjtötték és használták juhok, kecskék és szarvasmarhák takarmányozására. Legalkalmasabb a kőris, kecskefűz, szil, jávor, akác stb. lombja, fiatalabb hajtása.
Az uradalmak országszerte hodályokban teleltették ki a nyájaikat, amelyek, az állomány nagyságától függően, lehettek L alakúak is. A hodály védett oldala mellé gyakran állították a szénázó rácsokat és az alacsony vályúkat a szálas- vagy abraktakarmány etetéséhez. A felgyülemlett alomból és trágyából a hodály mellé gyakran karámot is raktak.
Az Alföldön a csak néhány juhot tartó gazda készített az istállóban rekeszt. Akinek több juha volt, portáján rendszerint külön juhólat, juhistállót épített. Fából készített birkaólak (akol, juhakol) álltak a nyírségi juhtartó gazdák udvarán is (Szabadfalvi J. 1984b). A kétbeltelkes településeken a kertekben, szálláskertekben voltak a csűrök és az istállók is. A tanyás településeken télen a juhokat általában a tanyákon találjuk. Hajdúböszörményben a juhok a kertekben vagy a tanyákon teleltek. A meddőnek a kert végében, két szalmakazal között garádját raktak, abban volt tavaszig. Voltak gazdák, akik télre legelőt váltottak az erdőre, vagy elmentek káposztatorzsára a Nyírségbe. Debrecenben az állatok teleltető szállásai a várost északon és keleten határoló erdőkben voltak. A Kiskunságban is a szálláskertekben álltak a juhok egyszerű, téli építményei. Kunmadarason a gazdák saját istállóikban teleltették a juhokat. Minden 20 állat után a pásztorok egy-egy juhát is a gazdák teleltették, ezért a pásztorok rendszeresen látogatták a gazdákat, az esetleges gyógyítás már az ő feladatuk volt (Bencsik J. 1971; Balogh I. 1938; Fazekas M. 1979).
748A 19. század végéig az Északi-középhegység palóc lakossága a hideget jól bíró magyar juhokat az erdőben is teleltette. A palóc nagycsaládok juhászai a tarló legeltetése után, ősszel hajtották vissza a juhokat az erdőbe, ahol a lehullott vadgyümölcsök (vadalma, vadkörte), az őszi erdő gombái, illetőleg a makk nyújtott gazdag eleséget. A juhász baltával vágott fagyöngyöt, lerágta a juh a borókát és a fenyőt is. Még a kisebb hó alól is kikaparta a makkot és az avart. Amikor nagy hó esett, fedetlen karámban, gyűjtött takarmányon tartották. A nagycsaládok juhai azonban a 19. század végén már bekerültek a faluba, ahol csűrágban, csűrfiókban lévő téli akóban, esetleg különálló épületben kaptak helyet. Hasonló volt a tartásmód Szentgálon és általában a Bakonyban (Paládi-Kovács A. 1965; Vajkai A. 1959a).
Az Erdélyi-medencében, Kalotaszegen a juhoknak gyűjtik a sátés rétiszénát, tartogatják a szalmát és szednek leveles tölgyfaágat (frunza). Mindezt a telek hátsó részében lévő csűröskertben a juhok telelőhelyén raktározzák. A juhokat eléggé szellős juhpajtába (hidegpajta) zárják, amely előtt telelő-esztringa áll. Karácsonytól javítanak csak a takarmányozásukon egy kis abrak adásával. Bálványosváralján a hátsó udvaron lészákból elkerítenek egy részt, amelybe egy kisebb ereszt eszkábálnak. Egyesek ún. fonott falú kotyecet állítanak itt, amelyet fokozatosan trágyával raknak körbe. Csak bárányozáskor viszik be az anyákat a csűr egyik fiókjába. A téli aklokban jászolba (lészajászol) kapják a takarmányt. Mikor az első hó leesik, Csíkban akkor hajtják haza a juhokat. Itt csűristállóban és baromkertben teleltetnek (Kós K. 1947b; K. Kovács L. 1947b; Szebeni G. 1962; Gunda B. 1961). Az előbbi a csűr egyik, külön elkerített zárt része, a másik pedig udvar egy vagy több oldalon nyitott színnel.
