A LOVAK SZÁMON TARTÁSA, TULAJDONJEGYEK
A LOVAK SZÁMON TARTÁSA, TULAJDONJEGYEK
Lovakon a tulajdon jelzése koronként változó módon történt. Zetelakán (Udvar-hely m.) bélyeget, mesterséges jelet a havason legelő lovakra sem tettek a 20. század első felében (Földes L. 1958: 37), s kisebb, családi ménesek esetében a jelzés másutt is elmaradhatott. Az újkor századaiban legelterjedtebb jelzésmód volt az égetés. Az égetett tulajdonjegyet azonban a lovakon is megelőzte a füljegy. Kecskemét környékén a 17–18. században sok lovat csupán füljeggyel jegyeztek meg, s ez akkoriban Debrecen környékén is gyakori jelzésmód volt. 1742-ben ájos, ájosfülű lónak említik azt, amelyiknek a füléből V alakban kicsíptek egy darabot. A Hortobágyon hasított, lyukas, csipkés fülű lovakat később is említettek. Nem volt ritka az sem, hogy fecske-farkosan vagy ájosan csippentettek ki a ló füléből. A 19. század folyamán aztán a szegényebb lótartók is fokozatosan elhagyták a füljegyet, mert rontotta a ló értékét (Herman O. 1914: 298; Szabó K. 1942; Ecsedi I. 1914: 251). Tolnában a Duna menti településektől eltekintve a füljegy alig fordult elő lovakon (Andrásfalvy B. 1975: 339), a Dunántúl legnagyobb részén pedig már az emléke is kiveszett a 19. század végére.
A vassal sütött, égetett bélyeg lovon és szarvasmarhán már a honfoglalás előtt megjelent, mint azt bélyeg szavunk ótörök származása is bizonyítja. Baskírok, kirgizek, tatárok ugyancsak réges-rég alkalmaznak égetett tulajdonjegyeket. Egy debreceni lóról jegyezték fel 1691-ben: „az bal orra hasított, bal felől tomporán tatár bilyog” (Herman O. 1914: 334). Eleink szerint török és tatár szokás volt a ló orrának behasítása – hogy „győzősebb” legyen a futásban –, s a mohamedán népek égetett tulajdonjegyeinek is voltak jellegzetességei. Magyarországon és Erdélyben a 16–17. század folyamán is bőségesen alkalmaztak égetett tulajdonjegyeket. Egyes törvényhatóságok (városok, községek, uradalmak) kötelezővé tették a bilyogok használatát, és a 17. századtól a passzushoz (libere venda, járatlevél) kötötték. A Helytartótanács 6361794-ben kötelezte a helyi igazgatást területi jelrendszer (megyei, városi, községi jelek) bevezetésére is, amivel az elkötött lovak azonosítását kívánta elérni (Tárkány Szücs E. 1965: 196–199). Akkoriban jelentek meg az ősi egyszerű jegyek mellett egyre bonyolultabbak. Gyakori lett a bilyogzó vasakon a helyi jel és a gazda nevének kezdőbetűje. A községi és a családi bélyegző vasak hosszabb időn át, nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Községi és városi tanácsok a 19. században még gondos nyilvántartást vezettek a bélyegjelekről, a tulajdonosokról (név, házszám) és a „jel-ben lévő”, azaz megjegyzett lovakról (Szilágyi M. 1978c). Kihajtáskor a számadó minden egyes állat bilyogát és különös ismertetőjegyét bejegyezte a számadókönyvbe.
135. ábra. Lovak égetett tulajdonjegyei (1828–1831), Gyoma (Békés vm.)
Öreg, igás lovakat már nem kellett félteni a lókötőktől. Rendszerint a ménessel járó csikót, fiatal lóállományt jelölték meg. Bélyegzés előtt a csikót szekér vagy fal mellé állították, s éppen csak megérintették a tüzes vassal, mert finom szőre hamar leég, bőre érzékenyebb, mint a szarvasmarháé. Az égetéssel okozott sebet disznózsírral szokták bekenni (Ecsedi I. 1914: 249).
