MÉNESEK ÉS PÁSZTORAIK
MÉNESEK ÉS PÁSZTORAIK
A lovak legeltetése, őrzése történhetett a gazda vagy családtagja felügyeletével. Általában a legények, nagyobb fiúk közül kerültek ki a család lópásztorai (például székelyek, matyók, palócok, sárköziek). Szinte mindig családi pásztorlással oldották meg a hámos lovak éjszakai legeltetését tavasztól őszig (Palócföld). Tanyavidéken kipányvázták, nyűgbe tették a legelésző lovakat, nehogy elbitangoljanak. Aprófalvas vidéken, így az Ormánságban a parasztok nem tartottak annyi lovat, hogy érdemes 634lett volna csikóst fogadni. Ott a közös csikógulát a gazdák sorőrzéssel legeltették az erdők tisztásain, a gyótákon. Listát állítottak össze a társult gazdákról, s beosztották egymás között, hogy mikor kerül rájuk a sor. Naponta két ember kellett a közös lónyáj őrzéséhez (Gunda B. 1956: 20; Kodolányi J. 1956: 135). A 19. század végén még az Ormánságban, Sárközben, Szigetközben is a szilaj lótartás járta, a ménesek tavasztól decemberig a szabad legelőt járták, sőt a telet is külterületi állásokban, fészerekben töltötték.
A lovak kisebb falkái sok vidéken napokig, hetekig őrizet nélkül legeltek a legelőn. Havasi legelőn, Duna-szigeten, erdőségekben éltek, s csak ritkán látogatták őket gazdáik. Összetartó, a vezérmént követő, leszármazási egységet képező természetes falkákat lehetett így, őrizet nélkül a legelőn tartani (Földes L. 1958: 33–35; András-falvy B. 1975: 341; 1997: 90, 94).
Ménesnek a Kiskunságban az együtt legeltetett lovak csoportját nevezték, amelyben néhány csődör is legelt. Ott a szilaj ménes létszáma 400–800 között váltakozott, sőt néha az 1000-et is elérte (Nagy Czirok L. 1965: 139). Ménes szavunkat 1395 körül már írásban is említik, nyilván az igen régi mén származéka. Székelyföldön nem tudta kiszorítani az ott szokásos lósereg megnevezést, bár itt-ott feltűnik ménescsorda összetételben (Földes L. 1958: 35; Imreh I. 1973: 204; EMSztT 1971: 395). A ló-csorda, csikógula megnevezés igen szórványosan fordul elő, s más terminus a legelő lovak csoportjának megnevezésére nincs is a magyar nyelvterületen. Csupán távoli nyelvszigeteken – Moldvában és Szlavóniában – él hasonló jelentésben az ismeretlen eredetű hergely, hergia szó (MTSz I. 846).
Ménes a 18–19. században legalább kétféle volt. Az egyiket szilaj ménes, pusztai ménes, tatár ménes néven emlegették (Nagyváthy J. 1836: 67; Tolnay S. 1786; Her-man O. 1914: 333). Ez egész évben, télen-nyáron a legelőn élt pásztorok felügyelete alatt, istállót nem ismert. Csupán nagy hó idején kapott szénát, szalmát. Enyhe, száraz teleken maga kereste meg táplálékát. Legelője a községtől távoli pusztán, havason volt kijelölve, telelőhelye közelebb esett a településhez. A szilaj ménesben olyan kancák, mének és csikók éltek, amelyek nem ismerték a hámot és a nyerget. Tenyészállományt, vagyoni szempontból törzstőkét őrzött a ménespásztor, aki többnyire valamely uradalom vagy gazdaközösség szolgálatában állt. Legtöbb szilaj ménest a nagy határú alföldi városok tartottak. Például Kiskunhalas roppant határában a 18. század második felében mindig élt 5–10 szilajménes, egyenként közel 1000 lóval (Nagy Czirok L. 1965: 139).
A ménes másik fajtáját binya ménes (Heves m.), renyhe ménes (Debrecen), nyűgös ménes, béklyós ménes néven emlegette az alföldi népnyelv a 18–19. században (MTSz I. 133; Herman O. 1914: 330; Andrásfalvy B. 1975: 347; Bellon T. 1996b: 200). Ez volt a mezei munkák szünetében legeltetett hámos lovak pásztorlási egysége. Mindig a település közelében, a belső legelőn, ugaron kapott helyet. Pásztorát szintén csikósnak nevezték, akinek bére azonban legfeljebb csak a fele lehetett annak, amit a szilaj ménes pásztora kapott. Szárazmalmok lovait csapták nyaranta az ún. őrlős ménesbe. Hordás, nyomtatás idején, kínálkozó fuvar esetén a gazda kivette a lovait a ménesből, dolgát elvégezvén pedig ismét visszahajtotta. A munkaállatok ménese ősszel feloszlott, s a hámos lovak a telet az istállóban, a jászol és a szénarács előtt vészelték át. Kisújszálláson a 18. században vadménest és szelídménest említenek. 6351847-ben négy ménest szervezett a város. A kancaménesben 200 anyakancát őriztek (Bellon T. 1996b: 198).
Az alföldi tanyavilágban a 18–19. században gyakori jelenség még a kurtaménes. Ez egy-egy nagygazda lóállományából állt (30–60 db), s a gazda birtokán vagy bérelt legelőjén élt valamely családtag, esetleg fogadott fiú felügyelete alatt.
A 20. század elején az alföldi települések zöme már csak tavasztól őszig kinnháló, azaz „félszilaj” ménest tartott. A kihajtás György napján (április 24.) vagy május elsején, a beszorulás Mihály napján vagy mindenszentek napján volt. Az első világháború után a ménestartás legtöbb helyen megszűnt, s kizárólagossá vált az ólas, istállós tartásmód. Még a nagykunsági városokban is gyakran előfordult, hogy a lovak a gulyával együtt legeltek, mert a gazdaközösség már nem tudott ménest is kiállítani (Fél E. 1941: 61; Pusztainé Madar I. 1976: 457; Bellon T. 1979b: 130). A debreceni gazdák lovaik egy részét már a 19. század derekán is a gulyákkal járatták. Minden gulya mellett legeltettek 200–250 lovat (Béres A. 1974: 176–177). A legelőn élő ménes az 1920–1930-as években vált a még megmaradt alföldi puszták (Hortobágy, Bugac, Apajpuszta) idegenforgalmi látványosságává.
