FAVÁGÁS, KÖZELÍTÉS

Teljes szövegű keresés

FAVÁGÁS, KÖZELÍTÉS
A közbirtokossági és magánerdők legfontosabb haszna az évenként kitermelt és a tagoknak juttatott fából származott. Ezt a 20. század elejéig a szétosztás után maguk a tulajdonosok vágták ki, majd sokfelé általánossá vált, hogy bérmunkásokkal kivágatott fát osztottak el a tagoknak.
A 18. századtól kialakuló nagyüzemi (uradalmi, kincstári) erdőgazdálkodás a rendszeres fakitermeléshez nagyszámú munkaerőt igényelt. A hegyvidéki falvak lakói részére – a mostoha természeti körülmények és a társadalmi viszonyok következtében – nagyrészt az erdő nyújtott munkalehetőséget. Az uradalmi erdők speciális, illetve alkalmi munkásai a falusi nincstelenek és a szegényparasztság soraiból kerültek ki. A fuvarozás révén pedig kiegészítő jövedelmet nyújtott a kis- és középbirtokos parasztságnak is.
Hagyományos keretek között a famunka a paraszti foglalkozás természetes kiegészítője az erdővidékeken. Akár a 10–15 holdas gazdaságok férfiai is eljártak az erdőre, hogy megkeressék a téli tűzrevalót. A ló- és ökörfogattal rendelkezőknek pedig a fafuvarozás biztosított pénzkeresetet a mezőgazdasági munkák szüneteiben. A kapitalizálódással a fakitermelésre alapozott nagyüzemi erdőgazdálkodás hatására a 19. század végén kialakult egy rendszeres erdőmunkával, favágással, fafaragással foglalkozó speciális munkásréteg, akik az erdőre alapozták egzisztenciájukat. Vagyoni helyzetük alapján ezen belül két csoport különíthető el: a szegényebbekből kerültek ki a favágók, ölfavágók, gyalogok (Zempléni-hegység), erdei munkások, bognyesők 225(Gyergyó), erdővágók (Baja), a tehetősebb állattartó gazdákból a fuvarosok, tengölösök (Börzsöny), szekeresek (Erdély). Az időszaki erdőmunkások ősztől tavaszig dolgoztak az erdőben, nyáron pedig summásként jártak az alföldi, illetve síkvidéki uradalmakba. A két világháború közötti években a bükki falvakban az is előfordult, hogy a bányákban dolgozók télen felmondtak a munkahelyükön, és néhány hónapra elmentek favágónak (Petercsák T. 1992: 132; Szász L. 1971: 226).

45. ábra. Fejszeformák: a) fejsze, Kápolnásfalu (Udvarhely vm.); b) faragó topor, Bakony vidéke (Veszprém vm.)
Mind az időszaki, mind az állandó erdőmunkások tevékenysége rendszeres vándorlással járt együtt. Ennek irányát és kiterjedését a birtokosok, illetve az erdőgazdaságok művelési terve és az egyes vállalkozó csoportok alkalmi megállapodásai szabták meg. Így az egyes erdővidékek kibocsátók és befogadók is a munkaerő-vándorlásban.
Göcsejben a leghíresebb favágók a várföldiek, sárhidaiak voltak. Az 1940-es évek elején még a Kárpátaljára is eljártak fát vágni. A Zempléni-hegység favágói az uradalom távoli vidékein túl elmentek Gömörbe, Beregszászra, de Pécsre is. Ugyanakkor a Bükkből (Dédestapolcsány, Mályinka, Bükkzsérc) is jártak famunkások erre a tájra. A bükki favágók bejárták a Mátra, a Cserhát, a Börzsöny, a Bakony erdőségeit, de századunk elején elszegődtek Szepes és Sáros vármegyékbe is. A 20. század elején a gömöri magyar falvakból, főként a Csermosnya völgyéből a Barkóság erdeiben is dolgoztak, de Szatmárba és a Kárpátaljára is eljutottak. Nagy távolságot jártak be a Börzsöny, főként Kemence és Bernecebaráti lakói, akik az északi hegyvidéken Nógrádtól 226a Hernád völgyéig, a Dunántúlon pedig Baranyától Zaláig és a Bakonyig vállaltak rendszeresen munkát. Ám a Börzsöny-vidék is fogadott idegen favágókat, például az 1910-es években – miután az erdőket fakereskedő társulat bérelte ki – Erdélyből román favágó és közelítő munkásokat hozattak ide, akik elterjesztették e vidéken sajátos eszközeiket (pl. román szánkó) is. Erdélyben a gyergyóremeteiek, alfalviak, csomafalviak voltak híres erdőmunkások. Gyergyóremetén 1901-ben a község lakosságának 11,47%-a rendszeresen távoli vidékek erdőiben dolgozott: Piatra Neamt, Busteni, Ratosnya, Szeben megye, Kovászna, Karánsebes stb. (Bíró F. 1988: 147; Petercsák T. 1992: 134; Garda D. 1978: 138–139).

46. ábra. A fa hakkolása két fejszével, Bakonycsernye (Veszprém vm.)
A favágás, faközelítés fortélyait a fiúgyermekek apjuktól tanulták. 13–14 éves koruktól jártak az erdőre, először mint vízhordók és gallyazók. 16–18 évesen már apjukkal, idősebb testvérükkel dolgoztak egy párban. Önálló, megfelelő munkaerőnek a 18. évet már betöltött fiú számított, de például Gyergyóban a katonaság letelte után tekintették igazi favágónak a fiút.
Alapvető és legrégibb munkaszervezeti forma a pár, amit fűrésznek is neveztek (Bakony, Gömör, Zempléni-hegység, Baja környéke). A fűrész mint munkacsoport megnevezés kapcsolatban állhatott a páros munkát igénylő nagyfűrész elterjedésével. Ez hasonlít a középkori bárdalja kifejezéshez, amely alatt akkora erdőterületet értettek, amennyit egy ember egy nap alatt kivághatott. A fűrésznél a munkaeszköz már nem területet, hanem munkacsoportot jelöl. Általában családtagok, rokonok, cimborák dolgoztak együtt. Azt a munkacsoportot, melyben kettőnél többen dolgoztak, 227partinak, csapatnak, karámnak, nyájnak, bandának, illetve újabban brigádnak hívják. A bandák létszáma vidékenként és a munka jellegétől függően változó. A gyergyói medencében a favágó nyáj általában 6 emberből állt: kettő döntötte a fát, ketten gallyaztak, ketten pedig kérgezték. Ugyanígy dolgoztak a bükki Tardonán is. Gömörben gyakori volt a négyes parti, amikor ketten a fadöntést és -darabolást végezték, a másik kettő pedig gallyazta, hasogatta és rakásba hordta az ölfát. Az ötös parti két tagja döntötte a törzseket, egy gallyazta, a negyedik hasogatta, az ötödik pedig összehordta és berakta a fát. A mályinkai munkacsapatban rendszerint tizenketten voltak: 4 döntőpár és páronként egy-egy gallyazó. Az egy bandába tartozók sokszor felváltva végezték az egyes munkaműveleteket. A csoport kialakításánál meghatározó szempont volt, hogy a döntésnél és a kérgezésnél az egyik ember jobb-, a másik pedig balkezes legyen (Hegyi I. 1978: 49; Solymos E. 1958c: 364; Petercsák T. 1997a: 433; Paládi-Kovács A. 1988b: 108).
A favágó csapat vezetője a bandagazda, faktor, partifürrer, nyájvezető, karámgazda, kaparás. Tapasztalt, határozott ember, aki összetartja a csoportot, tárgyal a munkáltató megbízottaival, szervezi a napi munkát.
A csapatoknak az erdész vagy a munkáltató megbízottja szabta meg, hogy a területen milyen kitermelési forma lesz: ritkítás, szálalás, tisztítás, gyérítés, nyestés, pucolás vagy tarvágás, tallóra vágás. A fiatal erdőkben jobbára szálalás volt, az őserdőket tarra vágták. A munka megkezdése előtt jelölték ki az egyes párok, illetve munkacsapatok részére a kivágandó parcellákat. Ezeket hívták nyílnak, léniának, szeksziónak, pásztának, parcellának, numerának, pagonynak. A nyilas a csoport létszámától függően 30–50 méter széles volt, a Bakonyban pedig a pagony területe 1/2–3/4 hold között mozgott. Esetenként „elfogtak egy nyilast és hajtották kifelé”, máskor a vágásra kerülő erdő egyenetlensége miatt a csapatok nyílhúzással döntötték el a helyfoglalás rendjét. Régebben általános gyakorlat lehetett a parcellák sorshúzással történő elosztása, mely a közbirtokossági faosztáshoz hasonlóan papírcédulákkal történt. Bükkszéken emlékeznek arra, hogy 5 cm hosszú fapálcikák voltak a nyilak, közöttük egy hosszabbal. Amelyik pár a hosszabb pálcikát húzta, az választhatta az első nyilast, a többiek utánuk álltak be. Bakonycsernyén a pagonyokat gyufaszálak vagy fűszálak segítségével sorsolták ki a favágó csoportok között. A nyilasok szélét a határfák lefaragásával vagy festékkel jelölték meg. Ritkításnál egy ember, a baltás, fejszés mellmagasságban megfaragta az erdész által megjelölt fát, illetve újabban festékkel megjelöli. Máshol a hosztoló egy görbe késsel, a hosztoló kacorral (abaúji Hegyköz) vagy jelölő fokossal jelölte meg a kivágandó fákat (Petercsák T. 1992: 135; Hegyi I. 1978: 49).
A fakitermelés első művelete a döntés. Amikor a favágó pár megközelíti a kidöntendő fatörzset, megnézik, hogy „merre húz”, merre fog dőlni. A munka során a hegy aljából felfelé haladnak és a parcella közepétől a két széle felé. Megtisztítják a fát a durva aljnövényzettől, bokroktól, és ha nagyon meredek a hegyoldal, a kivágandó fa mellett a föld egyenesre húzásával állást is csinálnak. A fakitermelés kezdetén a legtöbb favágó mondott valamilyen fohászt: „No, fogjunk hozzá az Isten segítségével!” (Mályinka) vagy „Isten segijj meg!” (Nagyvisnyó) (Mádai Gy. 1967: 24).
A fadöntés hagyományos eszköze a fejsze, fészi (Gyergyó, Hargita), favágó fejsze, döntő fejsze. Súlya 1,5–2 kg között változik és a baltáétól szélesebb a táblája, hosszabb az éle. A Zempléni-hegységben a hosszabb nyelű baltával döntötték a fát. A 19. 228század elején még a vastag fákat is a kovácsok által készített és nemegyszer geometrikus, illetve virágmotívumok, valamint évszámok bevésésével díszített fejszékkel vágták ki (Petercsák T. 1997a: 425–426; Szász L. 1971: 226). A nagyobb termelékenységet biztosító fűrész használatát Mária Terézia már 1771-ben javasolta. A hegyközi Radványban 1809-ben említik a „Nagy Erdői fűrész”-t, a Felső-Garam vidékén az 1830-as évektől használják a fűrészt fadöntéshez. Heves megyében még az 1860-as években is azzal ösztönözték a favágókat a fűrész használatára, hogy 10–20 krajcárral többet fizettek ölenként a fűrészeseknek. A nagy uradalmakban a 19. század második felében lett általános a fűrész alkalmazása. Erdélyben még a századforduló idején is „fejszével rótták a fát” (Petercsák T. 1997a: 424; Kádár Zs. 1993: 68–69). A 20. század közepéig a 120–200 cm hosszú fűrészt, nagyfűrészt, keresztvágó fűrészt (Északi-középhegység), karajfűrészt (Gömör), hasas vagy erdei fűrészt (Bakony), harcsafűrészt (Gyergyó, Hargita) használták, melynek két fogója, nyele, file van. A fűrészeket vaskereskedésekben vásárolták a fűrészfog-hajtogatóval és a reszelővel együtt. Munka közben a fogakat időnként ki kellett hajtogatni, de ha szorult a fűrész, a bükki favágók szalonnával is megkenték. Az 1950-es évektől az állami erdőgazdaságokban a motorfűrész vagy stílfűrész váltja fel a kézifűrészt, de a közbirtokossági erdőkben a tagok által történő favágásnál a hagyományos eszközök is megmaradtak (Petercsák T. 1997a: 428–429).
A fadöntés az egész Kárpát-medencében hasonló módon történt. Első munkafázisként a dőlés irányában fejszével két oldalról fekvő V alakú nyílást metszenek ki a fa törzséből 20–30 cm magasságban. Vastag fánál kettős hakkolást alkalmaznak, egyikük „bal”, másikuk „jobb kézre”. A művelet megnevezésére általános a hakko-lás, hajkolás szó. Ismerik a Bakonyban, Göcsejben, az Ormánságban, az Északi-középhegységben, az Alföldön és Erdélyben. A finnugor eredetű kifejezés mellett Gömörben hókácsoltak, Gömörszőlősön bestáholták, a Barkóságban és a Zempléni-hegységben belékolták a fát, Gyergyóban féligëltek. E művelet során a fának körülbelül egyharmad részét kimetszették, majd a másik oldalról a hajk, hókács felett elfűrészelték. Ha vastag fánál szorult a fűrész, akkor egy fejszét a másikkal utána ütöttek, de alkalmaztak fa- és vaséket is. Amikor a fa „megpattant” és recsegve dőlni kezdett, kiáltással figyelmeztették a közelben dolgozókat, s maguk is félreálltak. Fadöntés közben régebben gyakran történt baleset. A Zempléni-hegységben, Baskón úgy tartják, hogy akit a fa agyonüt, annak a szelleme favágó képében kísérti az erdőn járókat. A bükki és a börzsönyi favágók hittek abban, hogy a fának is van lelke. Amikor az őszre maradt száraz fákat döntötték, hakkolás közben lövésekhez hasonló hangokat hallattak. Ilyenkor mondták a mályinkai ölfavágók: „most oltsuk ki a lelkét”. A közbirtokossági erdőben történő fakitermelésnél fontosnak tartották a fadöntés időpontját. A Hargita hegységben lévő Kápolnásfaluban az „ujság” (újhold) után való héten vágott fa nehéz, nem szárad jól ki, megpenészedik. Az itteni tapasztalat szerint legjobb a fát újhold után való második héten dönteni. A harmadik héten vágott fa reped. A Tolna megyei Őcsényben a szerszámfát nem szabad újholdkor vágni, mert hamar megeszi a szú (Mádai Gy. 1971: 107; Paládi-Kovács A. 1982a: 27; Petercsák T. 1992: 137; Bíró F. 1988: 145; Molnár K. 1974: 312).
A kidöntött fát a fejszétől kisebb méretű és súlyú baltával gallyazták, majd 8–10 cm vastagság fölött nagyfűrésszel, cserfűrésszel (Palócföld) darabolták fel az erdészeti 229alkalmazott által megadott méretre. A vastag fákat a földön fűrészelték el, a vékonyabbakat háromlábú bakra tették.
A kitermelt fánál a hasznosítás szerint az alábbi osztályozás volt: vasúti talpfa, bányafa, fűrészáru, tűzifa. A tűzifa nagy részét méterbe (egy méter hosszúra) vágták, hosszát az egyméteres baltanyéllel mérték le. Az abaúji Hegyközben a baltafej és a nyél hossza együtt volt egy méter. Általánosan alkalmaztak mérésre egy méter hosszú husángot is, a mérővesszőt, mértéket, amit inasnak (Mikófalva) és teke mértéknek is (Felsőtárkány) hívtak. Baja környékén a rőfös dolga volt, hogy az emelőnek is használható méteres rúddal, a rőffel vagy strikk-kel kimérje a fát. A vastag rönköket berakás előtt fel kellett hasogatni. Ezt a munkát fejszével, fa- és vasékkel, valamint a görcsös keményfából faragott bunkó, bakó (Palócföld), sulyok (Bakony, Gyergyó) segítségével végezték. Erdélyben a kivágott fenyőfáról a száradás és a szútól való megvédés miatt baltával és nyúzófával lehántották a kérget. Gyergyóban, hogy könnyebben száradjon, a kérget összegöngyölték sutunak, majd csitkónak nevezett rakásba rakták. Ezt később bőrgyáraknak adták el, ahol cserzőanyagot készítettek belőle (Petercsák T. 1992: 137–138; Molnár K. 1974: 313; Solymos E. 1958c: 364).
A feldarabolt tűzifát méterbe, erdei méterbe rakták be. Ennek mérete vidékenként és koronként változott, és összefüggésben volt az öl terminussal. A hagyományos „ölrakási módnál az 1 méter hosszúra vágott, 1 méter szélesen rakott ölfát a rakás vertikális irányában kellett megtoldani ahhoz, hogy a méterrendszerben számoló magyar kereskedelem egy régi ... mértékrendszerbeli egységet, ölet kapjon” (Hegyi I. 1978: 57–58). Az ilyen ölfának a méteregysége lett a magyar űrméter. Magassága általában 1,2 méter volt, s erdei méternek hívták. A Bükk hegységben és Gömörben az ölfa terminust a két űrméter tűzifarakásra használják. Gömörszőlősön az első világháború előtt ismert mértékegység volt a kubik, ami 8 öl fának felelt meg. A 20. század közepétől az öl és űrméter helyett a köbméterben való számolás terjed el, ami 1 × 1 × 1,35 méteres rakást jelent. A tűzifát több méter hosszú sarangba, srámba (Gömör) is összehordják. A végein 2–2 karó tartja az ölfát, de a sarangon belül néhol méterenként, máshol kétméterenként 1–1 karó is jelzi a méterszámot. A sarang végein lévő tartókarókat sokszor rudakkal is megtámasztják. A szélső karókat az ölfa közé fél magasságban rakott és a karókra akasztott faágak (kapocs, csat, foglaló) rögzítik. Régen a sarangot álló fa mellé is rakták (Petercsák T. 1992: 138; Paládi-Kovács A. 1988a: 579).
A rönkfát több köbméteres rakásba halmozták. A gyérítéskor kivágott fát rendszerint hosszúban hagyták meg tűzifának, s a vastag fákról kikerülő gallyakkal együtt karók közé raktak egy-egy jó szekérnyi fát. Az ilyen egységet rakásnak, rakatnak, csomónak, illetve hatarnak (Bakony) hívják (Petercsák T. 1992: 138; Hegyi I. 1978: 60).
A favágókat teljesítmény után, méterszámra vagy ölszámra fizették, a gyérítést rendszerint részes munkában vállalták. A 19. század közepén Heves megyében egy öl fa kivágásáért és berakásáért 60–70 krajcárt fizettek, ha baltával vágták, és 70–90 krajcárt, ha fűrésszel. A szálfák döntéséért darabonként 3 krajcárt kaptak. A Bakonyban az első világháború után méterenként 40–50 fillér volt a fizetség, meg az ágfa fele. Göcsejben elterjedt volt, hogy fanapszámért és részért végezték a fakitermelést. A fakoronát kivágáskor a „gyepűbe” döntötték, itt maradt egész télen, és csak 230az ölfa feldolgozása után kezdtek hozzá az összeszedéséhez. A fanapszám azt jelentette, hogy ha a fa árát nyáron ledolgozták az uradalomban, övék lett a fa, amit jórészt értékesítettek. 100 méternyi fáért 30 napot kellett dolgozni. A részes munkánál a fa minőségétől függően minden harmadik, negyedik, ötödik kupóc lett a favágóé. Nógrádban az őrhalmi és ludányi favágók még az ölfát is részért vágták, a hatodik-nyolcadik rész lett az övék. A gyérítést felébe, harmadába végezték (Petercsák T. 1992: 138; Bíró F. 1988: 149; Hegyi I. 1978: 60).

47. ábra. Fűrészek: a) cserfűrész; b) karajfűrész, Fülekpilis (Nógrád vm.); c) fűrész élesítése reszelővel
231A hegyvidékitől eltérő sajátosságai voltak az alföldi ártéri erdők kitermelésének. A Tisza mentén téli munkában részért vágták a fát a Vízügyi Társulat erdőiben. Ha irtás volt, akkor „nyilast fogtak”, de gyakori volt a csonkázás is. Ilyenkor a gáton meghagyták a fűzfák, nyárfák tövét, hogy fogja a hullámokat, s csak a kihajtott ágakat vágták le. Ölbe rakták a fát, ami 1 méter magas, 4 méter hosszú rakást jelent. Tiszaderzsen a vékony gallyat, a rőzsét kévébe rakták (sukkos kíve), s ezt felébe, az ölfát harmadába vágták. Baja környékén a 3 cm-nél vékonyabb és egy méter hosszú ágakból egy gúzsos rőzsét, a vastagabb és hosszabb ágakból két gúzsos rőzsét kötöttek (Solymos E. 1958c: 365).

48. ábra. Erdei gyalogszánkó ölfa szállításához, Csermosnya-völgy (Gömör és Kishont vm.)
Az erdei munkának azt a részét, amikor a faanyagot a vágásból az elszállításra alkalmas helyre juttatják, közelítésnek nevezik. Ezzel a favágók foglalkoztak a fakitermelés díjának a feléért, de több faluban külön közelítő munkások voltak. Gyakran a fát szállító fuvarosok dolga a fának olyan helyre közelítése, ahová be tudnak állni a szekérrel.
Az emberi erővel való szállítás kézben, vállon kihordva, gurítva, hegyoldalról ledobálva történik, de használnak egyszerű szánokat is. A gallyfát jobb kézzel megfogva húzzák maguk mellett a földön. A vastagabb és nehezebb fákat vállra véve vonszolják. Az ölfát vagy dorongfát a meredek hegyoldalon lebaktatják, a gödörből meg vállon hordják ki. Ha lóval nem lehetett bemenni a nagyobb rönkökért, szálfákért, akkor láncot hurkoltak rá vagy rönkvontató szeget, éket ütöttek a végébe, és az ebbe akasztott kötéllel húzta egy vagy két ember.
Ózd-Sajóvárkonyon a 20. század közepén a gazdák a közbirtokossági erdőben a meredek hegyoldalról kétágú fa csúszón szállították le az ölfát. Egy körülbelül 3 méter hosszú, kétágú gyertyánfát vágtak ki az erdőn, s egyesek legallyazták, mások rajta hagyták a kisebb ágakat is. Erre az ágas fára keresztben fél köbméter ölfát is felraktak, és az ágasfa végénél fogva húzta le két ember. Mátraszőlősön száraz időben használtak ölfa közelítésre két darab 4 méteres tölgyfa rudat, melyeket lánccal és kötéllel egymástól 80 cm-re összekötöttek, és ketten húzták le a hegyről a keresztben rárakott ölfával. A Bükk keleti részén meredek hegyoldalon nagyarányú fakitermelésnél alkalmazták a tutajt vagy kalócát. Két darab 4–5 méter hosszú, egyik 232végükön szántalpszerűen felhajló 10–15 cm vastag rudat egymástól egy méterre párhuzamosan a hegyoldalra fektettek. Elöl mindkét talpra egy-egy rakoncát (rudat) állítottak, a talpak elé pedig karókat ütöttek, hogy megakadályozzák a tutaj idő előtti elindulását. Miután 10–12 köbméter fát ráraktak, a rakományt lánccal lekötötték és lejjebb dolgozó társaikat figyelmeztetve a tartókarók kivágásával elindították a tutajt. Ez nagy robajjal csúszott lefelé, mint egy szán, s alul a fák széjjelrepültek. A talpfákat hosszú ideig használhatták újabb tutajok készítéséhez, csak a rakoncákat kellett minden alkalommal pótolni (Petercsák T. 1992: 139–140).

49. ábra. Faragó szerszámok: ab) faragófejszék, Csíkszentdomokos (Csík vm.); c) díszített szekerce, Gyöngyös (Heves vm.)
A méterfa közelítésére Erdélyben, Székelyvarságon használták a méterhordó kézi szekérkét, de sokkal elterjedtebb a könnyű szánok alkalmazása, melyeket télen és nyáron egyaránt igénybe vettek. Egyik alaptípusa a gyalogszán, amely Észak-Magyarországon 233széles körben elterjedt, de ismerték a Bakonyban is. Közelítő szánkának (Hegyköz), rudas szánkának (Börzsöny) is nevezik, mert vagy a jobb oldali vagy mindkét orrához kapcsolnak egy rudat, az egyik orrára kötelet hurkolnak, s az ember ezzel húzza a szánkót. A szántalpakba vésett négy sulyok tartja a keresztirányú eplé-nyeket, amelyekbe négy tartórudat (rókonca, rakonca) is beállítanak. Meredek helyen egy köbméter, enyhén lejtős parton fél köbméter ölfát szállítanak vele. Hirtelen lejtésű terepen a szánkó után csatlóláncba kötött ölfát is akasztottak, s az a földön csúszva fékezte a szán mozgását.
A közelítő szánok másik elterjedt típusa az, melynek a talpa és a magasan visszahajló orra egy darab fából készül. Ezt a formát az Északi-középhegységből ismerjük. A Bükk néhány falujában (Mályinka, Tardona, Szilvásvárad) a szánkó orrába még két fafogantyút is becsapoltak. A Zempléni-hegység községeiben a talpból kinyúló rúd nem hajlik fel olyan magasra, mint a gömöri típusú szánkónál.
Fahordásra is használták a bükki mészégetők a botokkal összefogott két vastag deszkalapból álló két rúdú korcsolyát.
A Székelyföld mellett a palóc vidék nyugati részén, a Börzsönyben egy sajátos nyári szánkót ismertek. Jellegzetessége a szánkó talpából elöl félkörívben visszahajló két káva és az azt rögzítő járomszerkezet. A Börzsönyben román szánkónak nevezik, mert az 1910 körül ott dolgozó Bihar megyei románoktól vették át ezt a típust. A faközelítő munkások a szánkónak gyakran dorong utat is készítettek.
A kézi szánok irányítása rendkívül nagy ügyességet kívánt, sokszor ettől függött a közelítő élete. Az abaúji Hegyközben a hutásokat, a Börzsönyben a kemenceieket tartották a legjobb közelítőknek. Nyáron a szántalpat szalonnával vagy szappannal is bekenték, illetve zöld lombot vagy szénát raktak alá, hogy gyorsabban haladjon. Télen a szánkónyomba vizet öntenek, s ez jéggé fagy. Meredek hegyoldalon a szán megemelésével lassítják a mozgását, illetve láncot tesznek a talpak alá. A szánkót rendszerint háton vagy vállon vitték fel ismét a hegyre (Petercsák T. 1992: 140–141; Erdélyi Z. 1958: 390–399; Balázs G. 1982: 14).
A rönkfát lóval és ökörrel is közelítették. A rönk végére egyszerűen ráhurkolták a láncot, amit hámfával (Északi-középhegység), kisefával (Bakony), késefával (Har-gita), ökörnél tézslával (abaúji Hegyköz) húzott az állat. Használtak rönkvontató éket (csafring, Hargita) és a Börzsönyben a vastag rönk alá rönkkorcsolyát is tettek, hogy ne túrja a földet. A lófogatos gazdák az Északi-középhegységben és a Székelyföldön a szekér első tengelyével, illetve eketaligával is közelítettek, s ezekhez rögzítették a szálfák egyik végét, míg a másik a földön csúszott.
Télen a fa közelítésére és a nagyobb távolságra való fuvarozásra egyaránt használták az egy-, illetve kétrészes lovas és ökrös szánokat. Rönkfa közelítésénél Erdélyben a bakszánt, az Északi-középhegységben a kétrészes szánnak csak az első felét alkalmazzák úgy, hogy a rönkfa vége a havon csúszik (Petercsák T. 1992: 141; Paládi-Kovács A. 1988a: 581; Molnár K. 1974: 312–313).
A nagy uradalmi erdőségekben a meredek hegyoldalakról több száz méter hosszú csúszdákon eresztették le az ölfát. A Bükkben vályúszerűen kivésett vastag bükkfából is készítették. Általánosabb volt, amikor 1,5 méter hosszú, kettéhasított bükkfarönkökkel bélelték, egyet az aljára, kettőt-kettőt az oldalára rögzítettek vaskapcsokkal. A vályúba időnként vizet locsoltak vagy olajjal kenték be, hogy jobban csússzon 234(Petercsák T. 1992: 141–142). A hegyvidékeken hosszú múltra tekintenek a különféle technikával készült csúszdák. Az elsőt 1547-ben említik a Garam vidékéről, az 1930-as években pedig már lemezcsúszdákat is alkalmaztak (Tagányi K. 1896–1903: I. 46).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages