A HENGER
A HENGER
Kínában a henger a gabonatermeléshez kapcsolódó régi szerszám, melyet Dél-Európában, így Észak-Itáliában a 16. században már alkalmaztak. Nyugat-Európában a következő évszázadban tűnik fel, de nagyobb elterjedéséről csak a 18. században lehet beszélni (Balassa I. 1991a: passim).
Egyike a magyar földművelés legfiatalabb eszközeinek. Henger és görgő szavunk 1784-ben fordul először elő „henger alakú tárgy” jelentéssel; görgő-fa alakját már 1750-ből ismerjük (TESz). 1791-ben Nagyváthy János (1. 218) így írja le: „Ez egy gömbölyü tengelyen forgó vastag fa. A külső országiak ezzel már régen élnek, mind a vetés előtt, mind a vetés utánna, t.i. a megszántott földet, kivált a bé-vetettet ezzel megjáratván meg egyengettetik”. A keszthelyi Georgikon gazdaságában 1799-ben: „... minek előtte a mag elvettetnik, Ángliai módon hengerrel meghordoztassék” (OL P. 282.113). Balásházy János három földművelési folyamatban tartotta nagyon hasznosnak. A göröngyös szántáson a hantokat szétzúzza, másrészt a bevetett és elboronált föld meghengerezve a talajt a maghoz jobban hozzászorítja, így a kikelést elősegíti, végül az elcsigázott őszi vetéseket kell a hengerrel megjáratni, mert az a földet a gyökerekhez nyomja, s ezzel növekedését elősegíti.
Készítették fából, vasból, egyes formában, de a hármas henger is korán jelentkezik. Nálunk a fából készült egyes henger a leggyakoribb a parasztgazdaságokban, olyan forma, amilyet Balásházy János 1838-ban így írt le: „Rendszerint egy vagy másfél talpnyi vastagságú s 6–7 talpnyi hosszúságú és gömbölyü. Két végébe vas tengelyecske van ütve, melyhez ferhécz ragasztatik, s ebbe fogatnak a vonó marhák. Vannak nehezebb és könnyebb hengerek, az elsőbbeket rögök összezúzására használják”. A felhérc fölé deszkát erősítenek, ezen állhatott – vagy szék felszerelésével ülhetett is – a munkát végző. Általában egy nap 9–11 magyar holdat lehetett ezzel a szerszámmal meghengerelni.
A henger elterjedése még a nagybirtokokon is nagyon lassan haladt. 1845-ben írta egy nagyobb birtokos (Szt. Kozma-puszta, Bihar m.): „Henger? de ennek a birtokosok nagyobb része se hallotta hirit sem! s midőn én legelsőbben használtam, még a szomszéd határról is jöttek birtokomra nevetni”. 1856-ban Hódmezővásárhelyről és környékéről írták: „... hengert nem láttam az alföldi paraszt gazdánál s ez okozza, hogy ha száraz és szeles tavasz jő, a búza tövéről elsepri a földet...” Két évvel később 352Nyíregyházáról tudjuk, hogy „... a hengert pedig nem ismerjük...”. Ezzel szemben 1845-ben Pest megyében az uradalmi földeken már előfordult, és a Győr megyei Kónyban 1844-ben „... még csak itt-ott látható egy-két ügyetlenül készült henger, mellyet az itteni agyagos földön nélkülözni nem lehet”. Mindezekből az látszik, hogy a nagybirtokon a 19. század első felében találkozni vele, a parasztgazdaságok csak a század végétől alkalmazzák szórványosan. A matyóknál 1890 körül jelennek meg az elsők, a Balaton környékén a századforduló idején meglehetősen gyakori. Általában meg lehet állapítani, hogy nyugaton hamarabb feltűnik és terjed el, mint a nyelvterület keleti felében.
80. ábra. Hegyhúzó, Harkakötöny (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
Különleges szerszám az ún. fogas- vagy tüskéshenger, melyet először Szilágyi Sámuel említ hazánkban 1774-ben. Pethe Ferenc (1805: 1. 319–321) már részletesen le is írja: „A borzos fahenger annak egész hengeredő területe tele van verve valami 4–5 hüvelyk hosszúságú boronafog forma vasfogakkal, zűrzavarosan.” Az 1850-es évek elején a Rimaszécsi Vasgyár olyan kettős fahengereket gyártott, melyekbe 324 darab 4 hüvelyk nagyságú fogakat vertek bele, s melyek egymás munkáját segítették. Ez a szerszám a parasztgazdaságokban csak a 20. században tűnik fel, akkor is csak szórványosan. Feladata a szántás rögeinek összetörése, a tavasszal gyengén kelt vetések megerősítése. Ugyanezt használják a homok megkötésekor a szétterített szalma behengerlésére (az irodalmat lásd Balassa I. 1991a).
