A GYÜMÖLCSHÖZ VALÓ JOG. GYÜMÖLCSFÁK ÉS GYÜMÖLCSÖSÖK
514A GYÜMÖLCSHÖZ VALÓ JOG. GYÜMÖLCSFÁK ÉS GYÜMÖLCSÖSÖK
A falu közterületein, erdőiben, legelőkön, ártérben, utak mentén növekvő gyümölcstermő fákról mindenki részesülhetett, akkor is, ha azt valaki már oltással megnemesítette. Már a 15. századból vannak adataink arra, hogy nagy, rendszerint határjelző fákat személynévvel neveznek meg, ez azonban még nem jelenti feltétlenül azt, hogy magánbirtoklásban lettek volna. Említenek e századból már kerített gyümölcsösöket is: az Alföldre siető Sebes-Körös mellett, az Alföldet északról határoló hegyek lábánál, Borsodban királyi gyümölcsöskerteket, a Duna, Tisza, Szamos és Körösök mellett gyümölcsös erdőket. A kerítéssel az erdőtől vagy más ligetes gyümölcstermő helytől elkülönített gyümölcsösök ekkor és később is vagy a királyé, vagy kolostoré, ritkábban földbirtokosoké, nem parasztokéi. Az értékesebb oltott fákat éppen a faluközösség használatából akarták kiemelni a körülkerítéssel. Ezek a pomáriumok nyilván messze földről hozott új, nemes gyümölcsfajták első hazai állomásai, s innen áradnak szét később a környékben (Belényessy M. 1955b: 11, 28). Ugyanakkor folyik egy másik oltvány és nemes fajta átvétel-átadás a parasztok körében is. A 16. és 17. században nagyhírű magyar gyümölcsészet – elsősorban a bécsi udvar és a magyar földesurak levelezéséből ismeretesen – már magyar tájfajtákról, tehát ismeretlen nemesítésű, eredetű, feltehetően hazai gyümölcsfajtákról is tud. Ez az az idő, amikor a Balkánon keresztül a Kelet gyümölcskultúrája – a háborúk ellenére is – Magyarországot Európa legfontosabb gyümölcsfajta-központjává teszi (Takáts S. 1915–17: III. 358–395). A 18. században a paraszti gyümölcsészet az erdőrendezésekkel veszélybe került és átalakult, de vannak adataink arra, hogy a gyümölcsfáknak egy-egy birtokos számára való elkerítése a jobbágyság körében is megtörtént. A gyümölcsészet minőségi fejlesztésének egyik feltételét éppen abban látta a kormány, hogy a fákat a jobbágyok kizárólagos használatába adva az egyes gazdák érdekeltté váljanak a nemesítésben és gondozásban is. 1775-ben az erdélyi kereskedelmi bizottságnak azt a javaslatát szentesítette a király, melyben szorgalmazta, hogy a dió- és szilvafákat, melyek sokfelé az országban magától itt-ott figyelemre méltó mennyiségben felnőnek, a helyi szokások szerint egyre nagyobb mértékben osszák fel magánbirtoklásba, hogy azokat bekerítve ápolhassák és csak saját hasznukra fordíthassák. Így a Sárközben a 18. század végén abból támadtak bírói feljegyzésre méltó perek, hogy a gyümölcsfákat körülkerítő jobbágy saját kerítésébe zárt olyan fákat is, melyekre mások is igényt tartottak. Ebből arra következtetünk, hogy a körülkerítést megelőzte az, hogy a fákat is birtokba, másokat kizáró magánhasználatba vették. Ez azonban nem mindenhol történhetett meg. Itt a Duna mentén ekkor alakulnak ki a számtalan kis parcellából álló gyümölcsös szigetek, melyek az öröklés folytán még tovább aprózódtak. Néha már csak 2–3 fa, másutt 20–25 állott egy sokszögű, sokszomszédú, zegzugos kis parcellán, melynek határait már nem kerítés, hanem apró halmok, kompok jelezték. Ezeket a határjeleket minden nagyobb áradás után meg kellett újítaniuk (Tagányi K. 1896–1908: II. 639–657; Andrásfalvy B. 1964: 283).
A gyümölcshöz való ősi közösségi jog felbomlását legjobban azoknak a mezővárosoknak és szabad paraszti közösségeknek az iratanyagával kísérhetjük nyomon, amelyek maguk intézték ügyeiket, és a közös használatú területeikre nem a földesúr tette rá a kezét. Szék városában 1792 januárjában a magisztrátus a lakosok kérésére 515megtárgyalta és „háromszor is megvizsgálván a gyümölcsfák levágásából következő ecetbeli szükséget, de megvizsgálván azt is, hogy némely embereknek jószágain feles és számos vad fák vagynak (melyek közönséges tilalom alatt nevelkedtenek fel) és azok mind terméketlenségek, mind madár által gabonájukbeli kárt okozhatnak”, és kijelöli a kivágható fákat. Amint az egy későbbi jegyzőkönyvi tételből kitűnik, a város határában, legelőn, szántón vagy az utak mentén álló fák és azok termése nem azé volt, akinek a földjén nőtt, hanem a közösségé. „Az ki hír nélkül gyümölcsfát vágott, vagy gyümölcsöt szedett, ámbár maga földjén lett légyen, azon gyümölcsfa, tilalom lévén, a magistratus által megbüntettetett”. Gyümölcshöz a lakos úgy juthatott, hogy megvárta, amíg a tanács a gyümölcsszedés napját kihirdette, „annakutánna kinek hová tetszett gyümölcsszedésre oda ment, senki sem ellenezte, mind a gyümölcsfák, mind pedig gyümölcsei közönségesnek tartván a városiaktól... Ki melyik fához hamarább érkezhetett, ámbár más földjén lett légyen is, szabadosan megrázhatta, gyümölcsét felszedhette és senkitől nem turbáltatott”. A szőlőkben lévő fák kivételt képeztek, azt a szőlő tulajdonosa használta kizárólagos joggal, akárcsak a szőlejét (Tagányi K. 1896–1908: II. 639. skk.).
Mohács mezőváros is maga védte erdőit, melyet a földesúr, a pécsi püspök a múlt század elején még nem tudott magához ragadni, csak a jobbágyfelszabadítás után. 1808-ban a mohácsi elöljáróság jegyzőkönyvezteti: „tapasztaltuk, hogy mint egy 23 ember különbbféle foglalkozásokat, irtásokat, nyeséseket tesznek és ami több, minden vad fákba oltanak és a gyümöltsnek is köz haszon vételét vesztegetik, azért ... az Erdőknek és Város legelőjének fönntartására végzések tétetnek, (hogy azokat az embereket, akik) az oltással magának hasznot, az Publikumnak pedig tetemes kárt (okoznak) a gyümölcsfákat tsonkítván ... keményen megbüntetik a jövőben” (And-rásfalvy B. 1970d: 163). Figyelemre méltó, hogy a vad gyümölcsöt termő fát védi az elöljáróság, s ide sorolták a makkot termő tölgyet is, mert ezt tekintették mindenkor közösnek, de a már oltott gyümölcshöz való kizárólagos jogot is kénytelen elismerni, s éppen ezért akarja megakadályozni az oltott fák terjedését.
A gyümölcsfák kizárólagos magánbirtoklásának gyakorlatához az első lépés a közterületen álló fák termésének lefoglalása. Például a Hargita hegységben egy bőven termő vadalma-, vadkörte-, esetleg oltott fát, még akkor, mikor gyümölcse éretlen volt, valamilyen jellel lefoglaltak: szalmakötéllel körülcsavarták, a fa tövéhez kis kőhalmot raktak stb. Ezekről a fákról is ehetett azonban az arra járó utas, pásztor vagy fuvaros. A Kis-Alföldön az első világháború előtti időben is ráverték tulajdonjegyüket az ilyen fára, de a jel itt is csak az ez évi termésre vonatkozott (Fél E. 1944: 49).
Ott, ahol a gyümölcs a jobbágyháztartás szükségleteit meghaladó mennyiségben áruvá lett, korábban megjelent az oltott fák magánbirtoklása. 1729-ben Őcsényben bizonyos Széki György eladta almafáit Pirkó Jánosnak, aki az uradalom engedélyével az erdőből rétet irtott magának. Az erdőben talált gyümölcsfákat nem vágta ki, hanem megváltotta annak oltójától, Széki Györgytől. Az írásban rögzített szerződésben Széki György kijelenti, hogy a fákat „tőlem, ki magam kezével oltogattam, sem Apámról, sem egyéb Nemzecségemről maratt” vette meg Pirkó. Tehát a gyümölcstermő fákat ekkor már örökölni is lehetett a Sárközben. Akkor és később is a gyümölcsfákat, helyesebben azok termését már örökölték a kaszálóréttől függetlenül is, 516amelyben azok álltak. Leányok is örökölhették, pedig azok ingatlant, fiú örökösök létében nem örököltek, legfeljebb szőlőt (Andrásfalvy B. 1975: 75).
Ahol, s ez volt az általánosnak mondható, a földesúrnak sikerült a 18. század végén vagy a 19. század elején a jobbágyokat kiűzni az erdőből az elkülönözéssel, a további irtást, oltogatást és gyümölcstermelést is megtiltotta az erdőben. A jobbágyok mindenhol ellenálltak, ősi szokásjogaikra hivatkoztak, de sikertelenül. Néhány helyen egy kis erdőrészt sikerült megkapniok az erdőben maradt gyümölcsfák kárpótlásaként, másutt elérték, hogy az elvett gyümölcsfák oltási költségeit az uradalom megváltotta pénzen, valamint a termés felbecsült értékéért is kaptak valamit. A jobbágyok többsége a fákhoz ragaszkodott, és fellebbeztek, de a legmagasabb fórumokon is ellenük döntöttek. A bírák a szokásjoggal ellentétben a nyugat-európai feudális modell szerint ítélkeztek, s ebben az erdő a földesúr kizárólagos birtokát jelentette (Andrásfalvy B. 1975: 75). Az eddig szinte korlátlan gyümölcstermelés lehetősége egyszeriben megszűkült, új formákat kellett találni. A jobbágyfelszabadítás megszilárdította az erdők elszakítását, s ezután a gyümölcstermelés csak a következő területeken folyhatott:
A beltelken, a lakóház udvarán és a hozzá csatlakozó kertben. Itt csak magas törzsű fákat ültethettek, amilyenek az erdőkben is voltak, hogy a jószág el ne érje ágait: dió, alma, körte, szilva és szeder.
A falu körüli vagy távolabbi, a beltelekhez számolt szállás- vagy istállóskertekben.
A beltelekhez hasonló állású kültelki tanyákon, a tanyaépület körül és annak kertjében.
A kaszálóréteken, ezeken főként a kevés gondozást kívánó szilva, som, körte, berkenye nőtt.
A gyümölcsösökben. Néhány helyen az erdei gyümölcsfákért kárpótlásul gyümölcsösöket alakíthattak ki a jobbágyok, elsősorban a Duna és a Tisza mentén, valamint a középhegységekben a gesztenyetermő vidékeken. A 19. század végén, majd a 20. század elején bizonyos gyümölcstermesztő körzetekben, nemegyszer korábbi szőlők helyén árugyümölcsösök is kezdtek kialakulni. A hagyományos gyümölcsöskertek rendszerint az ott legelterjedtebb gyümölcsfajtól kapták nevüket: Meggyes, Almás, Szilvás, Gesztenyés.
Közutak mentén nem egy helyen igen sok gyümölcs termett. Ezeket a fákat évenként árverezték.
Templomkertben, temetőben lévő fák rendszerint a helyi egyházé voltak. A közterületeken, községi erdőben, legelőn növő vadfákat továbbra is az első foglalás jogán szedték hagyományőrző vidékeken, ahol előfordult napjainkig is ez az önzetlen nemesítés (mint például a moldvai magyaroknál).
Meg kell említenünk a gyümölcstelepítés egy sajátos formáját, melyet a mezővárosok és községek elöljárósága tett kötelezővé a futóhomok megkötésére a 19. század elején. Főként a Duna–Tisza közén, de például a Duna jobb partján fekvő Dunaföldváron is az elhomokosodott közlegelőket a birtok nagyságához vagy a család lélekszámához arányítva felosztották, és kötelezték a lakosokat a terület betelepítésére, erdősítésére. Ha szőlővel ültették be, a mezsgyéket fákkal kellett megkötniük (Andrásfalvy B. 1964: 278; Szabó K. 1934; Dixi 1862: 160).
517A paraszti gyümölcstermesztés legfontosabb helye, területe különösen a homokokon a szőlő, a szőlőskert lett, elsősorban az Alföldön. A szőlőkben terjedtek el a korábban jelentéktelen mennyiségben ültetett gyümölcsfák, a barackok nemesebb fajtái, de a cseresznye, egres, kajszi, ribiszke és a földieper is.
