„GYÜMÖLCSÉSZETÜNK” A HONFOGLALÁSIG
„GYÜMÖLCSÉSZETÜNK” A HONFOGLALÁSIG
A magyar nép honfoglalás előtti gyümölcsészeti ismereteire elsősorban a nyelvészeti adatok vetnek némi fényt. Gyümölcsneveink közül a meggy tűnik legrégebbinek, mert kétségtelenül ugor eredetű szavunk (Rapaics R. 1940b). A meggy vadon növő fajtái megtalálhatók a Fekete-tenger vidékén és a Kárpát-medencében is, vagyis vándorlásunk útvonalán mindenhol őshonos. Valószínű finnugor eredetű az eper és (földi)szeder neve is. Mindkettő megterem Dél- és Közép-Európa ligeteiben, erdeiben. Legfontosabb gyümölcsfajtáinkat a magyarság délnyugat felé vándorolva a bolgár-törökök társaságában ismerhette meg, átvéve azok megnevezéseit is: alma, dió, gyümölcs, kökény, körte, mogyoró, som, szőlő (Rapaics R. 1940b, Róna Tas A. 1996). Ibn Fadlán a volgai bolgárok országáról azt írja a 10. században: „Az ott termő almák zöldek és igen savanyúak, a leányok eszik és meghíznak tőlük. Ami legtöbb terem ebben az országban, az a mogyoróbokor, ebből ott egész erdőket láttam” (Pauler Gy.–Szilágyi S. 1900: 210). Az Ural, a Volga és a Kaukázus közti terület másik legjelentősebb gyümölcse a már említett meggy. Erről a 6. században Hérodotosz 496azt írta, hogy termését vásznon átnyomják és tejjel keverve isszák, a visszamaradt seprőjéből gyümölcsízt készítenek és azt eszik (Surányi D. 1982: 6). Alma szavunk gyöke: ab, av, ob, melyekből ablu/aplu-szerű szó keletkezhetett, minden indoeurópai nyelvben megvan (Nagy-Tóth F. 1998: 14). Ebből amlu, almu/elma, majd alma lett a törökben és azokból kerülhetett a magyarba (Bárczi 1958). Birs szavunk valószínűleg alán eredetű (Rapaics R. 1940b; Róna-Tas A. 1996).
A lakhely kényszerű változtatása a honfoglalás előtt nem kedvezett őseink gyümölcsészete fejlődésének. A szőlő- és gyümölcstermesztés – még legalacsonyabb fokán is – állandóságot, helyben lakást és békét feltételez. A lebédiai, etelközi és később a Kárpát-medencében lévő alföldi magyar szállásterületek nem voltak abban az időben olyan fátlan pusztaságok, mint amilyeneknek azokat a 16. századtól ismerjük (Rapaics R. 1918; Soó R. 1959). Ibn Ruszta és Gardizi a 10–11. században azt írta a magyarlakta területekről, hogy „fás és vizekben bővelkedő, talaja nedves. Sok szántóföldjük van”; illetőleg Gardizi: „A magyaroknak lapályaik vannak, szénatermő s termékeny helyekben bővelkedik... A magyarok tartománya fás és tavakban bővelkedő”. Figyelemre méltó egy megjegyzése a magyarok mellett élő mordat népről: Földjükön víz folyik s csatornáik nincsenek. E megjegyzést én úgy értelmezem, hogy az előttük tárgyalt magyaroknak pedig vannak. A középkorban a Kárpát-meden-cében kifejlesztett nagyhírű ártéri vagy fokgazdálkodásnak ez lehet első, közvetett említése. A fok mesterséges átvágást, csatornát jelent, így fordítják okleveleink latinra (Surányi D. 1982: 7, 13; Andrásfalvy B. 1975).
A honfoglalás és a megtelepedés után kialakult helynevek a Kárpát-medence gyümölcsben való gazdagságára utalnak. Elsősorban a már korábban megismert gyümölcsfák neveiből képzett helynevek az illető gyümölcs nagy tömegű előfordulását jelzik. A magyar nyelvterület egészén lévő mintegy 20 000 településnévből csaknem ezernek valamely növény az alapja. Ezeknek a régi magyar településneveknek több mint 100 növényfaj képezi eredetét. Gyakoriságuk szerint a sorrend a következő: alma, mogyoró, som, körte, meggy, kökény, szilva, szeder, kender és árpa. Számon kell tartanunk azt is, hogy néhány településnév növénynevű személynévből ered. Igen figyelemre méltó az is, hogy a növény-, illetve a gyümölcsnevű települések száma Erdélyben nagyobb, mint a Kárpát-medence más tartományaiban (Nagy-Tóth F. 1998: 14–15). A bajor-német közvetítéssel a magyar nyelvbe került latin eredetű gesztenye szavunkból képzett helynevek 25 egykori vármegye területén mutathatók ki (Rapaics R. 1930). A többi, hazánk mai területén megismert vagy hozzánk a honfoglalás utáni századokban a Balkán felől érkezett gyümölcsfajok neveiből alig vagy igen későn alakultak csak ki helynevek: berkenye, borbolya, cseresznye, áfonya, málna, ribiszke, rózsa, naspolya, barack, kajszi. A három utóbbi és a nagyobb szemű cseresznye a középkor folyamán terjedt el nálunk, bár ezeknek is a génközpontja, kialakulási körzete Nyugat-Ázsia, a Kaukázus vidéke, a Fekete-tenger melléke, akárcsak az alma-, körte- és szilvafajoké. Európába ezek legkésőbb a római korban érkeztek és Pannóniában és a Szerémségben a rómaiak már foglalkoztak termesztésükkel (Rapaics R. 1940b: 62–65).
Középkori gyümölcskultúránkra vonatkozóan igen értékes adatokat találhatunk Belényesy Márta (1955b), R. Várkonyi Ágnes (1993) és Zolnay László (1977) munkájában.
