GYÜMÖLCSFAJTÁINK
497GYÜMÖLCSFAJTÁINK
Alma. Máig legjelentősebb gyümölcsünk. Fája szereti a nyirkos, kötött talajt, magas páratartalmat a levegőben, éppen ezért különösen jól érzi magát folyóvizek mentében, árterületeken és azok szélén. A vadalma őshonos Európában, nemesebb fajtáinak a neve már a középkorban feltűnik okleveleinkben. Almára vonatkozó helyneveink lehetséges, hogy már bizonyos fajtáira, változataira vonatkoznak: Almás (víznévként is!), Almakerék, Almádi, Almád. Veresalmát 1296-ban, Piros-almát 1422-ben, Fűz-almát 1407-ben, Telelő-almát 1345-ben említenek okleveleink. A magyar nyelvterületen több mint kétszáz népi almafajtanevet ismerünk, az utóbbi évszázadban elterjesztett nyugat-európai és amerikai almafajták nevein kívül, mint például a jonatán, London-pepin, Renet stb. Régi népi fajtaneveink leginkább a gyümölcs alak-jára (kerekded, hegyes, leánycsöcsű), színére (veres, piros, mohos), ízére (savanyú, édes, borízű) vagy a fa valamilyen feltűnő külső jellemzőjére utalnak (meggyágú, mag nélküli). Szikszai Fabriczius Balázs Nomenclaturája, szótára (1590/1906) és Lippay János Posoni kertje (1667) már jó néhány almafajtát sorol fel és jellemez, közte olyanokat is, melyek máig használatosak, ismeri a nép: „Eleve-érő (vagyis először érő), Telelő, Apró piros, Muskotály, Igen-édes, Mohos, Kerekded, Leánycsöcsű alma, Mag nélkül való, Sömös-között (?), Vad, Savanya, Puha, Hegyes, Piros, Borízű, illetőleg a Posoni kertben már rövid leírással együtt: Legelső Sz. Ivány alma, apró, sárga, édes, a fája is alacsony. Más Sz. Ivány alma is, ki nagyobb a fája is, sárga, piros, mint egy bor ízű. Darás alma, a ki édes szabású. Más vörös alma, egy kevéssé hosszúkás, édes. Métet alma, Nyári és Telelő, édes fejér belű. Posoni Perlinger, vörös vonyással, Jóleves, borízű nyári. Funtos alma, nagy öreg, mindeniknek egy funtosnak kell lennie, borízű. Leány alma, hosszúkás egy felől, sárga más felől, piros borízű. Telelő almák. Paszaman alma, jó öreg sárga, édes szabású, hosszúkás, igen jó szagú. Némellyek ezt, csak nem leg-jobb almának tarttyák: sokáig eláll. Boldog Asszony almája, jó édes, sárga: ez is tartós, Muskatal alma öreg, apró ennyihány féle: kemény, jó leves édes, egy kevés savanyú szabású; némellyik egy felől sárga, más felől piros, igen jó szagú; eltart újig is. Páris alma, ez is egy kevéssé hosszúkás, egy felől szép piros borízű, csak hogy nem szinte oly kemény, mint a muskatal. Szegletes alma, a ki föllyül négy szegű; ez is jó kemény, sokáig tart, leves borízű, egy felől szép sárga, más felől szép vörös. Zöld muskatal jó korú, éppen zöld még bélül is, sokáig eltart, hosszúkás valamennyire, borízű; de nem szinte olly szagú mint az apró Muskatal. Bonaburuttya, két vagy három féle. Eggyik apró csúcsos: másik kerekdéd, öregebb; harmadik jókora, a heja kívül szürke, avagy barát színű, az íze belül édesecske: de nem leves, csak hogy igen állandó gyümölcs és az uynál is tovább tart, és akkor gyakran megtöpörödik... Ezekhez számlálhatni az almát, mellyeket a Felföldön, Kormos almának hívnak: igen kemény alma, uyig eltart, kívül pettegetett imitt-amott, mint-ha veres volna; jó leves, édes, bor ízű, kinél jobbat azon földön nem igen tartanak. Mesinki avagy Majner alma, mivel Misniából származott; ide mihozzánk Ceh-Országbul, és Morvábul: igen jó édes levesalma, nem igen nagy, egy felől sárga: ez is el-ál alkalmas ideig; mellyet is nagyra böcsülnek. Szent Benedek alma, hosszúkás és sárga, igen jó ízű, édes és kevéssé savanyúcska, középszerű, tartós. Selyem alma, avagy Posoni alma: öreg, éppen vörös, kemény, jó leves, savanyú bor ízű sokáig 498el-tart. Tót-pirosnak hívnak egy almát néhutt a Felföldön; hosszúkás éppen, mint egy feketéllő vörös: belül is vörös vonyások vannak rajta, puha, édes ízű: de sokáig és újig el tart. Báling alma, kétféle: Eggyik nagyobb, kinek fele szép piros, fele sárga édes ízű: újig is szépen eláll. A második apróbb, sárga és csak néhutt vörös, savanyú: ez is igen sokáig el-tart; de mind a kettő sem igen leves. Más több almáknak leírásával és nevével nem akarom terhelni az oltó embereket. Csak arra intem, hogy ha valahol valami szép gyümölcsöt látnak, azon mesterkedgyenek miképpen kaphassanak az ágaiban és ólthassanak, ki által minden esztendőben szaporítsák válogatott és ritka gyümölcsökkel, kerteket” (Lippay J. 1667: 136–189),
E hosszabb idézettel egyrészt a máig is élő fajtanevek megjelenését akartam bemutatni, hiszen az alább közölt ma is élő fajtanevekkel sok egyezést találunk, másrészt feltűnő az, hogy az eltarthatóságot tartották a legfontosabb tulajdonságnak. Az eddig összegyűjtött fajtanevek bizonyára nem mind jelentenek külön fajtát vagy fajtaváltozatot, feltételezhető, hogy ugyanannak az almafajtának itt ez, ott az a neve. Egy-egy almafajta termése is változik a környezeti feltételeknek, talajnak, nedvességnek különbözősége következtében. Egy-egy faluban, különösen régi almatermő vidéken kb. 10–12 almafajtát különböztetnek meg, tartanak nyilván, vagyis ismerhetnek.
A felsorolt almafajtanevek elsősorban és többségében a Duna-mellékéről vannak és jól sejtetik a névadás szokásait, az elnevezés alapjait:
birkafejű, bőralma, cirmos, citrom, fehér, fekete, girizdes, kerek-édes, kék, kormos, köcsög, kurtanyelű v. -szárú, hosszúszárú, leány v. leánycsöcsű, pogácsa, som, szeges, szegletes, szőke, tányér, veres, vér, zöld-alma. Sok név utal az almafajta származási helyére: bécsi, bánóci, budai, buzsáki, csehországi, havasi, gyógyi, jelovai, kanizsai, kecskeméti, kevi, komáromi, madai, orbai, parádi, pécsi, pónyik (?), pöntelei, posonyi, sóvári, tengeri, török v. törökországi, váradi. Az érés idejére vagy az eltarthatóságra utaló nevek: boldogasszony, nagyasszonyi, szentbenedeki, szentili vagy szentilia (Ilia, Illés), szentiváni vagy iványi, buzás, kölesérő, lőrinci, nyári. Ízére, illatára vonatkozó nevek: bor, borízű, buja-édes, cukor, muskotály, rozmaring, savanyú, sós, smeketel (erdélyi szász vidéken). Más tulajdonságra utaló nevek: bőrhajú, magotlan, fűzalma, taplós, vaj, cser, porcogós, jeges, métett, csergő, fontos, szel(?), tükör, darázsi (szeretik a darazsak?). Nép- vagy személynévre utaló nevek: török, tót, cigány, szászpap, érsök, törökbálint, báling, tombác (Andrásfalvy B. 1964: 291 kk; Nagy-Tóth F. 1998).
Egy-egy almafajta nyomozása rendkívül tanulságos művelődéstörténeti kérdéseket vethet fel. Például itt van a fűzfa vagy ficfa-alma. Ezt egyesek azonosnak tartják a métett-almával vagy a magotlan almával, melyet fűzfára lehet oltani. Ez a hiedelem, hogy az almát lehet oltani szeder-, platán, tölgy- és fűzfára, az ókori és középkori mezőgazdasági szakírókra visszavezethető (Plinius, Columella stb.). Palladius, a középkorban sokat olvasott gazdasági szakíró szerint is lehet a fűzfába almát oltani, hazai gyümölcsészeti szakirodalmunk is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Magam több vidéken találkoztam olyan emberekkel, akik azt állították, saját szemükkel láttak ilyen fűzfába oltott almát.
A métett/métött almát a Duna mentén is ismerik, de említi Lippay is mint fűzfába oltott almát. Rapaics Raymund is a fűzalmával azonosítja, de elfeledettnek hiszi. Magyarázata szerint a métett egyszerűen metélő jelentésű, tehát tésztába, rétesbe 499metélni való. Idézi a 16. század tudós gyümölcsészét, aki részletesen ismerteti a tüdőalmát is, melynek német neve Bolchapfel. Ezután következik munkájában az almafajták közt a fűzalma, melynek német neve Weidenbolchapfel. Cordus leírása így szól: „fűzalma, vagy fűzfába oltott tüdőalma akkora és hasonló, mint az említett tüdőalma, húsa kissé ritkább szövetű, íze édes és kissé kesernyés. Nyár végén érik és középideig tart el. Hessenben termelik némelyek. Ennek példájára más almák is olthatók fűzfába, különösen édesek, valamennyire ritka szövetűek és gyorsnövésűek” (Rapaics R. 1940b: 88–112). Elgondolkoztató, ahogyan a Sárközben a decsiek magyarázták nekem a métött almát. Olyan a belseje, mint a métött tehén tüdeje (ti. a mételyes tehén tüdeje). Rapaics a fűzfaalma nevét azzal magyarázza, hogy ezzel a kevesetérőséget akarták jelezni, mint ahogy a rossz költőnek a neve: fűzfapoéta. Az erdélyi Háromszékben a fűzalma vagy magotlan alma igen elterjedt. Gyökérsarjairól, mások szerint ágainak dugványaival, mint a fűzfát, könnyen lehet szaporítani, mindenféle almafajtát belé lehet oltani, sőt ezen az alanyon jobban díszlik, mint bármely máson, és gyorsabban is növekszik. „Nagy becsben is tartjuk ezen almafajt, nemcsak gyümölcseinek szépsége és jósága miatt, hanem fájának ezen említett tulajdonsága miatt is” – írja Bereczki Máténak 1875-ben Orbay Mihály, akinek a kertjében ilyen fa is volt. Bereczki Máté fajtaleírásában ezt az almát elnevezte orbai almának (Bereczki M. 1875; Rapaics R. 1940b; Nagy-Tóth F. 1998: 203–205). A régi almafajták elsősorban a vizek mentén tenyésztek jól és hoztak olyan gyümölcsöt, melyet akár egy esztendeig is el lehetett tartani. Amikor az árterületi erdőkből is kiszorították a jobbágyokat, ezeket a fákat, ha lehetett, kertjükbe plántálták el, ahol természetszerűleg sokkal szárazabb körülmények közé kerültek és nem hozhattak olyan nagy, ízletes és tartós gyümölcsöt, mint korábban. Ez is hozzájárult e fajták lassú kipusztulásához.
Az alma népköltészetünk legkedvesebb gyümölcse, egyetlen más gyümölcs sem közelíti meg fontosságát a népszokásokban, és előfordulásának gyakoriságát a népdalokban és mesékben. Az alma az egészség, a szerelem jelképe, szerelmi ajándék, a lakodalmasok a belétűzött rozmaringgal díszül hordozták Baranyában. Dísz a karácsonyfán, jelképes áldozati ajándék a kiskorukban elhunyt gyermekekért, amikor a szentiványi almát a Szent Iván-napi tűzön keresztül szétszórják. A legfontosabb vitamintartalékja a régieknek a savanyú káposztával, fontos téli tápszer, böjtben is nyersen, aszalékként megfőzve. A baranyai németeknél böjt harmadik vasárnapja a Huzl-Sonntag, vagyis a szárított, aszalt alma, a Huzl vasárnapja. Tavasz felé megpuhulva, kásásodva, főzve, sütve betegek és fogatlan öregek legfontosabb tápszere, könnyű étke; csecsemőknek első tápláléka az anyatej után. Héja gyógyszer, húsa fontos tésztatöltelék a rétesben. Leve bor, illetve csiger, ecet nyersanyaga (Róheim G. 1916; Dankó I. 1962b; Zentai J. 1971; EMSztT I. 261–265).
Körte. A vadkörte őshonos Európában, de nemesített fajtái a körte génközpontja felől, Nyugat-Ázsiából kerültek nyugatra, valószínű még a bronzkorban. Középkori okleveleink többször említenek körtefát és körtefajtákat, mint almát: vereskörte (1275), telelő (1284), mézes (1422), később kalamár, remete, csókán, som és gyöngyös körtét emlegetnek. Legtöbbször határjelző fákról van szó, és a körte nagyobbra nő és nagyobb kort is megér, mint az almafa. Helynévként Anonymus is megemlíti már: 500Körtvély tó. A Tihanyi alapítólevélben: kurtuel fa, Szikszai Fabriczius Balázs Nomen-claturájában (1590/1906) még régies írás szerint: Arpaval erő körtueli, Hosszu szaru körtueli, Muskatal körtueli, Pyros körtueli, Telelő körtueli, Leves körtueli. Csak a 19. században lesz általános a nyelvhasználatban a körtvély, s hasonló alakok után a mai körte szó. Régi fajtagazdagsága és gyümölcsmennyisége vetekszik az almáéval, termesztése azonban jobban visszaszorult napjainkra, mint az almáé.
A 16. századtól fennmaradt főúri levelezésből kitűnőleg a korai körtefajtákat becsülték legtöbbre. Ezek voltak: előérő, vagyis elsőnek érő körte, árpával érő vagy árpás körte, a hosszúszárú és a muskotály. Az utóbbinak Lippay János még fehér muskotály és gerellyés körtvély nevét is említi, s valószínű egy változatát felfedezőjéről nágovics körtvélynek. Az előérő körte neve Lippaynál pünkösdi, avagy cseresznyével érő körtvély. Ezt követte Lippay szerint a búzával érő, avagy zöld muskotály. A leghíresebb a kármánkörte lett. Ezt is leírta főkörtvélyként, vagyis a legjobbak között Lippay és Pázmány Péter is emlegeti. Nevében egy kis-ázsiai török törzs és város neve rejtezik, és ennek az eredetnek elhomályosulása után keresztelték el kálmánkörtének. Ezt a körtét a horvátok és szerbek kármánkának nevezik és ez lehetett az a körte is, melyről Galeotto a 15. században azt írta, hogy két kézzel is alig átérhető nagyságú. Mint fa is feltűnő, óriásira nő és bőven terem. „Aki belőle ültet, nemcsak magáról gondoskodik önző módra, hanem fiai és unokái élvezetéről is” – írja róla Entz Ferenc. Ő jegyezte föl azt is, hogy Budakeszin az a szokás, hogy a gyümölcsfákat az özvegy örökli az elhunyt gazda után, és hogy az özvegy jövője biztosítva legyen, igyekszik a kertben mentől több kármánkörtét ültetni. Az örökölt gyümölcsfák terméséből kiárulja özvegyi életének szükségleteit (Rapaics R. 1940b: 42). Nyilván ez úgy volt lehetséges, hogy ez a körtefajta megfelelt az újkori, piaci elvárásoknak is és a közeli fővárosban nagyon igényelték. Ugyancsak Lippay említi, hogy a Felvidéken a kármánkörtét császárkörtének nevezik, jelezve, hogy ezt tartják a legkiválóbb körtének. Lippay említi a kármánkörte valószínűleg közeli rokonságához tartozó lőrinc körtvélyt is. Ez Lőrinc-napra ért meg, tehát augusztus elején. Ezt a körtét nevezték a Dunántúlon torzsátlan vagy buckós körtének (Andrásfalvy B. 1964: 295–296).
A körtefajták elnevezésben legtöbbször az alakra és a színre utalnak: apró, bárányfarkú, bőrhéjú, csíkos, citrom, csengő, dinnye vagy dinnyés, disznó vagy disznószaros, disznófarkú, fehér, fekete, hébér vagy hosszúnyelű, jeges, kobak vagy kobakos, korsós, lánycsöcsű, lómonyú, macskaszar, molyhos, pöttögetett, pirosbélű, sárga, sár, szar, szürke, torzsatlan, tüskés, tövises (ez nyilván a fájára vonatkozott). Érési idő szerint, a már említetteken kívül: aratási, boldogasszony, buzás, jakab, kisasszony, kukorica, magdolna, nagyasszonyi, őszi, zabos. Származása szerint: bojári, csanádi, erdei, ihárosi, makaria (vagyis Ciprus szigetéről való), mosánszki, pálka, petrőci, pécsi, sóvári, szomolyai, uras, váradi. Íz és szag szerint: bor, birs, cukor, epörgyés, édes, sajtos, sárméz, sózó, szekfű. Más ismertetőjegyek és használat szerint: csurgó, huggyos, kétszer-érő, kenderös, korpa, lisztes, loppalérő, pecsenye, seggreeső. Ismeretlen eredetű és elnevezésű a mányiszló és a jani.
Ha gyümölcse nem is vetekedhet az alma népszerűségével, fája messze fölülhaladja amazét. Egyáltalán, a gyümölcsfák közt a gesztenye, a dió és a körte éri meg a legmagasabb kort, nem véletlen, hogy ezek szerepelnek elsősorban a középkori oklevelekben határjelekként. Nagy százados körtefákat találunk az ország minden részében. 501A finomművű faragás legszebb és legjobb fája, nehezen hasad, kemény. Régi fajtái azonban talán még jobban kivesztek, mint az almáké. Oka ennek szintén az, hogy a legtöbb fajtája teljesen megpuhulva, szotykosan, megbarnulva volt fogyasztható. Ez a nyáriakra is vonatkozott, erre utalnak a következő nevek: csurgó, seggreeső, disznószar stb. A téli körték egy része is ilyen lehetett: kőkemény, amikor a fáról leveszik őket, és csak később, tavasz felé puhultak, kásásodtak meg. Az ilyen körtefajta egyáltalán nem piacos, nem kelendő a piacon, csak az, mely rögtön fogyasztható és nem barna a bele. Ha ilyen szotykos körtét egyáltalán lehet szállítani, a piacon nehéz megkülönböztetni a rothadttól.
Szilva. A keménymagú gyümölcsök közt az elsőség a szilváé. A szilvafák száma az összes többi gyümölcsfa együttes számát is felülmúlta az 1895-ös országos összeírás szerint. A szilvafélék egyetlen, hazánk területén őshonos fajtája a kökény, és valószínű ebből kialakított termesztett változata a kökényszilva. Kökény szavunk török eredetű és a kék színt jelentő szóra megy vissza. Szilva szavunk szláv eredetű, s ebben szintén kék színt jelentő szót kereshetünk. A kökényszilva tehát kétszeresen kéket jelent, s valószínű, egy a korábbi időben kökénynek nevezett gyümölcstől eltérő, már nemesített fajta neve lett. 1334-ben említik okleveleink először a Kökényszilvakereket, vagyis Kökényszilvaerdőt.
A szilvafa csak közepesre növő fa, könnyen szaporodik gyökérsarjakkal, mint egyes meggyfajták; gondozást nem kíván, nem ad nagy árnyékot, elég bőven terem, kártevőkre nem kényes, ezért került kerítésekbe, mezsgyékbe, kaszálók, szállások, kertek szélébe, utak mellé, szőlők közé és köré is, de legnagyobb számmal folyóink mentén az árteres ligetekben találjuk, valóságos erdőket alkotva: a Dráva mentén, Szerémségben, Szatmárban a Szamos és Tisza mentén, a Duna mentén, valamint hegyvidékek nyirkos völgyeiben, Erdélyben a havasok alján, Moldva folyói partján ligetekben, tájszóval livádákban. Számos fajtáját ismerjük, azok számos helyi változatban jelennek meg. A Felső-Tisza és a Szamos alsó, torkolata fölötti szakaszának vidékét egyenesen a szilva hazájának nevezték (Luby M. 1939). Itt négy fajta szilva él emberemlékezet óta vadon. A kékszilva vagy macskatökű, tulajdonképpen kökényszilva, alig nagyobb a gyümölcse, mint a kökényé, de éretten mézédes, aszalásra, lekvárnak nem alkalmas, de kitűnő pálinkának. A penyigei vagy nemtudomszilva tojásdad alakú, gyümölcse hamvasabb és kétszer akkora, mint a kékszilváé, jó lekvárnak és aszalásra is. A boldogasszonyszilva nagyobb mint a penyigei, gömbölyű, setét-veres-kék színű, boldogasszony napjára (augusztus 15.) érik. A lotyó vagy fosószilva a szilva- és barackfélék kedvelt vadalanya, tulajdonképpen a Mirabolán, a Szamos-háton csak pálinkának való. Ugyanitt félvadként tartják számon a duráncit, hoszúkás gyümölcse ízletes, nem magvaváló, evésre a legjobb. A berbencei (valószínűleg a besztercei névváltozata) magvaváló, aszalmánynak, lekvárnak jó. A veresszilva júliusban érik. A fecskeszilva a nemtudomhoz hasonló, de sárga, és a paradicsomszilva, mely színre és alakra kis, gömbölyű paradicsomhoz hasonló. Az említett, Szamos-háton ismert fajták magról kelve sűrű bozótot, csirittyát alkotnak az árterekben, töltések mentén a kubikgödrökben, és sokszor csak éppen felirtják, vagyis megritkítják, hogy egyesek fává növekedhessenek, mert a bokorban különben nem hoz termést. Ugyanezek a fajták más és más néven és helyi változatban előfordulnak az egész 502országban és a magyarság nyelvterületén. Ilyen volt a nagy duránci (tehát nem magvaváló, mert minden nem magvaváló szilva és barack duránci, Durazzó – Durres város, magyarul Duranca nevéből, a mai Albániában) és a lószemű szilva is, melyet Miksa császár kért Verancsics Antal esztergomi érsektől a 16. században, és tyúktojás nagyságúnak írnak le. A szilva és kökényszilva nevéből számos helynév keletkezett a középkorban, ez is mutatja elterjedtségét: Szilvágy, Szilvás, Kökény, Kökönyös, Kökénypatak, Kökényszeg stb. A mi besztercei szilvánkat a németek egyszerűen magyar szilvának nevezik, bár a 17. században több magyar szilvafajtát is emlegetnek svájci és németországi kertekben. Így írja le Linné is: Prunus domestica var. hungarica. 1798-ban besztercei vagy vas szilvaként írja le egy híres gyümölcsész, Leibizer János. Ennek a beszterceinek változata a gömöri és a máramarosi nyakas, és a cukorszilva, az Alföldön a nyári aszalószilva. A besztercei fajta valószínű damaszkuszi eredetű, aszalva gyógyszerként jutott el a Római Birodalomba. A középkor végén újraéledt keleti kereskedelem újra behozza Európába és vele együtt más nemes szilvafajtákat, melyeket damaszkuszi néven foglaltak össze. A 16. században már Magyarországon is sokat aszalnak kivitelre. Valószínű, Beszterce volt az a város, melynek vidékén nagyobb mennyiségben termelték és aszalták, illetőleg ahonnan kiszállították. Külföldön a damaszkuszi megnevezés helyébe lépett a magyar szilva, melyet itthon még damaszkuszinak neveztek, Cordus szerint a 16. század közepén. Lippay János egy századdal később írja: „a besztercei vagy magvaváló kék szilva, öreg, hosszúkás, kit az autorok magyarországi szilvának hínak azért, hogy Magyarországon a legjobb és egészségesebb és édesebb terem” (Rapaics R. 1940b: 123 kk.). Egyébként országszerte a fajtákat elsősorban szín és alak szerint nevezték el: fehér, kék, sárga, vörös, zöld (ringló is), datolya, horgas (magú), hosszi, macskatökű, kökény, kettős, lómonyú vagy lószemű (kék és sárga), tojás, cseresznye, nyakas. Származás szerint: besztercei, bódi, beregi, csanádi, duráncai, durancai, erdélyi, gajdelli, gömöri, ungi, uri. Használat és más tulajdonság szerint: aszaló, húsos, magbaváló, lotyó, kutya, dobzó vagy dobzódó, hideglelő vagy fosóka, pisa, potyó. Az utóbbiak mind a könnyen hasmenést okozó sárga kökényszilvára vonatkoznak. Érési idő szerint: boldogasszonyi, búza, augusztusi, margitás, szentjános szilva.
A szilva igénytelensége miatt is mindenki számára hozzáférhető volt. Kemény fáját nagyra becsülték a faragók, gyenge ágaiból söprűt is kötöttek.
Barack. Neve nyelvünkben a latin persicumból, ami perzsiait jelent, szláv közvetítéssel lett barack. Európában nem őshonos, nincsenek vadon termő változatai. Őszibarackunknak őshazája Kína középső és északi része, a kajszinak Kína nyugati része, a Tien-San és Mandzsúria. Az utóbbit a rómaiak korai vagy örményországinak nevezték. Hozzánk is kelet felől érkezett, első okleveles említése igen kései, 1395-ből való. Nemesebb fajtáit valószínű már a török közvetítette hozzánk, ezért volt neve: tengeri. Lippay így ír erről: „Találkoznak apró duránci barackok, akik egy felől veresek, más felől sárga szabásúak, jó édes leves idejénérők. Azért némelyek Szent Iván barackjának nevezik, mivel hamar utána megérik. Némelyek tengeri baracknak hívják, mivel a tenger mellől hozták ezekre a tartományokra a magvát. De még igen keveset láttam a mi országunkban. Noha itten más apró kajszi barackot neveznek tengeri baracknak, aki nem oltott” (Lippay J. 1667).
503A kajszi neve kínai eredetű lehet és török közvetítéssel került Európába.
Régebben az őszibarackot általában duráncinak nevezték, mint minden nem magvaváló keménymagú fajtát. A népi vagy parasztbaracknak 3 fő táji változatát tartják számon ma: a szatymazit, a budait és a gyöngyösit. A barackok nemesítése sokáig néhány főúri kertészetre szorítkozott, parasztságunk körében a barackok elterjedése az alföldi, Duna–Tisza közi homokok megkötésével és a 19. század végi szőlővész pusztításai nyomán kopárrá lett egykori hegyvidéki szőlővidékeink hasznosításával kapcsolatos. Így különösen gyorsan terjedtek az őszibarackok Eger és Pécs környékén, a Budai-hegyvidéken és a Balaton-melléken. Az ekkor nagyobb mértékben elterjedt mandulával együtt jól bírja a déli kitettségű, száraz, meszes talajokat is. Időközben Franciaországban az őszibarack igen kedvelt gyümölccsé vált, nemesített fajtáit onnan hozták Magyarországra, innen a gyakori franciabarack elnevezés. A nép sok helyütt csak két fajtát különböztet meg az őszibarackban: duráncai, doláncsi stb. és magvaváló barackot. 1846-ban a pécsi szőlőhegyekben a következő barackokat sorolták föl: nagy hegyi későn érő bíbor, fehér vagy sárga duránci, fehér és vörös magdolna barack (Rapaics R. 1940b; Wlasits Gy. 1845: 1302).
A kajszi vagy kajszin, vagy sárgabaracknak nem ismerték fajtáit, de a 19. században tájanként értékes, külön nevet viselő fajtákat találtak kertészeink. Így például Entz Ferenc Mezőkomáromban a szőlőkben találta az igen jó és továbbszaporításra alkalmas magyar kajszit. A faiskolákban található kajszifajtákat csaknem mind magyar tájfajtákból alakították ki (Rapaics R. 1940: 309–310; Entz F. 1857–59).
Gesztenye. A Kárpát-medence egyik legrégibb, legtöbbet vitatott gyümölcsfajtája. Magyar neve a latin castaneumból jön, valószínű német közvetítéssel. Bátky Zsigmond 25 vármegyéből mutatta ki a gesztenyével kapcsolatos helyneveket. Botanikusaink bebizonyították őshonosságát, s ezzel megdőlt a későbbi, a római és a török kori betelepítésének elmélete. A leghíresebb gesztenyetermő vidékek voltak a közelmúltig: Baranyában Pécsvárad, Zengővárkony környéke, Zala megye, Kőszeg, Cák és Sopron vidéke, Várföldjén (Burgenlandban) a Rozália hegység, Nagymaros és Nógrád megye néhány körzete, Egyházasmarót és Nagybánya vidéke, valamint Bihar megye néhány körzete. A felsorolás mutatja, hogy gesztenyéseink Baranyától Zalán keresztül széles ívben Biharig a középhegységek déli lejtőin keresztezik a medence alacsonyabb tájait. Történeti adatokkal bizonyítható, hogy gesztenyéseink kiterjedtebbek voltak, mint napjainkban. Ismert gesztenyéseink kialakulását többféleképpen magyarázták. A gesztenye igényes fa, szereti a nedves talajt, a hosszú őszt, a nem nagy hőingadozásokat és a káliumban gazdag talajt. Mészköves vidéken csak ott díszlik, ahol oldható káliumot is talál. Tölggyel, cserrel együtt nő fel; az ember az ilyen vegyes erdőségben a gesztenye pártjára áll, környezetéből kiirtja a más fákat s végül így alakul ki a ritkás gesztenyeerdő, mint például Zengővárkonyban – írja Horváth A. Olivér, a mecseki erdők botanikusa (Horváth A. O. 1960, 1961; Gunda B. 1938a; Mollay K. 1960: 66–70; Csapody I. 1959: 238–256; Pauer A. 1926: 23).
A zengővárkonyi gesztenyés lenyűgöző látvány ma is, pedig az utóbbi években sok öreg fát ki kellett vágni, mert kiszáradt egy betegség következtében. Itt 20–40 méterre állnak egymástól a törzsek, köztük olyanok, melyek életkora 500–600 évnél is nagyobb, egy nemrég kivágott fa életkora 1000 év körül lehetett. A falu régiségét 504nyomozó kérdésekre a 19. század elején adott válaszban az egyik megidézett tanú azt vallotta, hogy a falu régiségének legnagyobb bizonysága a mellette lévő hegyen ültetett gesztenyés erdő, „melyben az én időmben, 1792 esztendőben még találtattak olyan fák, melyek... (lehettek) 400 esztendősök, mellek felől azonban álhatatosan erősítették, hogy a régi várkonyi lakosok ültették akkor ott szőleikben. De a szőlők a sok bekövetkezett hadakozások által nem munkáltatván, az ember is egy más bátorságosabb helyre futván, a szőlők elparlagosodtak és a gesztenyefák nővén elnyomták, így aztán csak gesztenye erdő maradt, melyet eleink plántáltak... Volt többek között egy fa, melyet 1796-ban akkori esperes Peleskei János megméretett, melynek külső színe, vagy kerülete 6 bétsi öleket tett” (a Zengővárkonyi Református Egyház jegyzőkönyvében). 1845-ben egy hosszúhetényi gesztenyefáról feljegyezték, hogy 2 öl átmérőjű és abban az évben 10 mérő gesztenyét termett. A hagyomány szerint egy török basáé volt. (Albániában és a Balkán déli részén a zengővárkonyi gesztenyéshez hasonlóan alakultak ki a hagyomány szerint az olajfaligetek. A fiatal olajfacsemetéket a kerítéssel védett szőlők közé ültették, ott nevelték fel, amíg azok lassanként árnyékukkal kiölték a szőlőket – Andrásfalvy B. 1962: 293–373).
Más kutatók éppen fordítva látják gesztenyéseink sorsát.
A nyugat-magyarországi gesztenyések rohamos fogyását azzal magyarázzák, hogy a gesztenyések fekvése és talaja alkalmas szőlőnek is, ezért a szőlők kedvéért kiirtották a gesztenyéseket. Zengővárkony szomszédságában, Nagypallon az ún. Gesztenyés-dűlőben a hagyomány szerint a 19. század hatvanas éveiben irtották ki a gesztenyefákat, mivel a terület búzavetésre is alkalmas volt. A zengővárkonyi és pécsváradi gesztenyés fennmaradását bizonyára nagyban elősegítette az, hogy a szántásra-vetésre alkalmatlan, egyenetlen és lejtős oldalakra terjedt ki.
A gesztenye lassú növekedésű és gondozást igényel. Legfontosabb az, hogy ősszel a termés leverése után a fák alját gondosan ki kell takarítani, a tüskés burkokat, száraz ágakat, leveleket el kell égetni. A gesztenye nem tűr meg maga közt más fát, bokrot. A szép gesztenyés az, melynek alján selyemfű nő. A gesztenyének is több fajtáját ismerik. A legfontosabb különbség a termés eltarthatóságában van. Így ismernek nyári vagy korai gesztenyét és téli, elállós vagy kései gesztenyét, ez utóbbi héjában ezüstös szálak vannak, cserebogaras gesztenyét, ez karácsonyig eláll. Rapaics Raymund a magyar gesztenyének legalább 7 változatáról tud. Ezek ízre, színre is különböznek egymástól; van fekete-barna, gyengefényű, durva bordázatú, van vörösesbarna, szürkésbarna, selymesfényű és molyhos makkú gesztenye is. Fája értékes épületfa, a zalai szőlők pincéi, présházai hatalmas gesztenyefa gerendákból vannak összeróva. Hordót, kádat is készítenek belőle, faszénégetésre jó, de tüzelőnek nem szeretik. Levelével a szegények párnát, dunnát is töltenek (Zengővárkony).
Dió. Neve nyelvünkben török eredetű, így ismerték már őseink a honfoglalás előtt is. Kárpát-medencei őshonosságához nem fér kétség, jelentős számban találtak diós, diófában gazdag ligeteket a Kárpát-medencében, erről tanúskodik a dió nevéből képzett helynevek sokasága. Ezek is jelzik elterjedésének területét, melynek északi határa egybeesik a szőlő és gesztenye északi határvonalával, széles ívben nyugatról észak felé, majd vissza keletre és le délre, nagyjából a medencét övező dombos hegyaljában, a hegyek melegebb, délies oldalain. Diás, Gyiás, Diós, Divós, Diószeg, 505Diósberény, Diósgyőr stb. helyneveink utalnak a dióban gazdag helyekre. A 19. században még Biharban, a Bánátban, a Déli-Kárpátokban az Olttól nyugatra a botanikusok a dió vad változatait is megtalálták. Ez kisebbecske, csontos, igen kemény héjú, magja pedig igen olajos. Istvánffy és Werbőczy is megemlíti a Csallóköz diófaerdeit, Ransanus Erdélyből említ hasonlókat. A diófák szeretik a középhegységek délre nyíló völgyeit, a benne futó vizek mentét és a környező, nem túl száraz oldalakat. A májusi fagyok gyakran lefonnyasztják erőteljes hajtásait, de utána a diófa újra kihajt, nem pusztul el. A diót a víz és az állatok, elsősorban a madarak terjesztik. Sokfelé ma is úgy tartják, hogy az a jó dió, melyet a varjú hullat el, mert az a nagyobb, könnyebb töretű diót szereti. Az ilyen dióból kelt csemetét, ha megtalálják, átültetik kertjükbe.
Népünk a diónak alakja és használhatósága szerint több alakváltozatát tartja számon. A legnehezebb töretű diókat nevezik kő, fás, fájás, cserhajú vagy kujcsos diónak. Az utóbbi nem annyira a héj keménységét jelzi, mint inkább azt, hogy béle nehezen szedhető ki a héjából. A vékony héjú a cinegedió, mert azt a cinege madár is ki tudja nyitni, újabban ennek a neve a papírhéjú dió. Ezt a diót éppen azért nem szeretik, mert az állatok könnyen hozzáférnek. A nagyobb szeműnek sokfelé lódió a neve, de nem mindegyik nagyszemű diót kedvelik, mivel ezek általában keveset teremnek. Legjobban a közepes nagyságú, nem nehéz töretű, de nem is vékony héjú diót keresték. Ennek számos táji változatát ismerték a régiségben is: sebeshelyi (Erdély), milo-tai (Szatmár), pozsonyi, pécsi, nagybányai, tengöli vagy tengeri dió (Zala). A gesztenyével összehasonlítva a dió ritkábban alkot magában ligeteket vagy erdőt, mint a gesztenye, de a Maros dél-erdélyi mellékvölgyeiben dió- és almaligetekről tudunk. A dió a gesztenyénél sokkal elterjedtebb, nem annyira válogatós talajban, szinte mindenhol megtaláljuk a kertekben, szőlőkben, utak mentén, földek végében. Az Alföldön – úgy tűnik – csak a 19. század elején kezdték nagyobb mennyiségben ültetni a jó vízgazdálkodású homokon. A szőlőhegyekben magában ritkább, az a hit járja, hogy a dió leveléről lehulló víz mérges, minden más növényt elpusztít; ez a tulajdonsága igen erős árnyékának köszönhető, de levelét sem tartották jó trágyának.
Népünk igen fontos ünnepi ételeinek nélkülözhetetlen összetevője: lakodalmi, húsvéti és karácsonyi dióstészták, kalácsok tölteléke. A karácsonyfa és a termő ág, a tebe dísze, a karácsonyesti játék tárgya az úgynevezett pározásban, innen Tolna megyében a karácsonyest neve is: pározó, pározó este. A dió kétségtelenül az egészség és a termékenység jelképe. Héja, a dió zöld burka és levele fontos gyógy- és festőnövény. Fáját a legértékesebb hazai bútorfának tartják (Szilády Z. 1924; Rapaics R. 1940b).
Cseresznye. Őshazája, génközpontja Kis-Ázsia és a Kaukázus vidéke, innen kerültek már nemesített fajtái a Római Birodalom különböző tartományaiba a császárság korában. Hazánk erdeiben a vadcseresznye őshonos, mindenfelé előfordul, helyneveket azonban alig és igen későn képeztek belőle. Neve a latin cerasusra megy vissza, a latin szó valószínűleg az örmény kiraks, kerasenira. Magyarba valószínű szláv közvetítéssel ez a szó került. Termesztett fajtáinak neve a gyümölcs alakjára, színére, érési idejére és fogyasztásánál tapasztalt tulajdonságaira utal: fekete, fehér, piros kar-mazsin, májusi, Orbán-napi korai, borízű, hólyag vagy hólyagos, porcogós vagy ropogós, 506szív alakú. Termőhelyükről elnevezett tájfajtáink közül az első a híres szigetvári dió nagyságú cseresznye, melyről azt írják a 17. század végén, hogy hozzá hasonló másutt Magyarországon és a Török Birodalomban nem található. Ugyancsak a 16. században híres volt az ölyvedi fekete cseresznye, ebből kért Miksa császár oltógallyat Veran-csics Antaltól 1573-ban. A 19. században híres cseresznyeként említik a baltavárit, a baltavári ökörszemet és az alföldi piacon a baranyait. Számos táji változata alakulhatott ki, de úgy tűnik, sohasem tartották fontos gyümölcsnek. Jelentősége koraiságában volt. Az első friss gyümölcs, elsősorban a gyermekek számára csemege, de a 16. században a magyar főurak is versengtek abban, ki tud korábbi cseresznyét a bécsi udvarba küldeni. A legkorábbi említés május másodikán küldött cseresznyéről szól, de ez a régi Julián-naptár szerinti május másodika lehetett. Ma is a pici, ízetlen/íz-telen, halvány színű korai cseresznye a legpiacosabb, legnagyobb haszonnal adható el, szinte szemenként, vagyis nem súlyra, hanem kis csokrokba kötve szárastul, a gyermekek kedvéért. Nevezetesebb táji fajtáink a későbbiekből: korkoványi (a Badacsony északi oldalán), korponai (Hont m.), várkonyi (Baranya m.), badacsonyi óriás, pongrác vagy pongoróc (az Alföldön, Nagykőrös vidékén), disznódi fűszeres (Erdély), cserszegi mézes (Cserszegtomaj – Keszthely), ez utóbbi sárga. A cseresznye aránylag gyorsan növő, szép fát alakít és jó árnyékot ad, ezért szőlő végébe, pincék elé szívesen ültetik, mint a diót. Gyümölcsét Baranyában rákötik a komafára (Hegyhát). Fájából gyakran faragnak kisebb tárgyakat, gyufatartót, ostornyelet (Rapaics R. 1940b: 11, 108).
Meggy. Legősibb gyümölcsünk, már a Volga vidékén ismerhettük és használhattuk, amint azt Herodotos is leírta. Neve nyelvünknek finnugor rétegébe tartozik. Igen sok helynevet képeztünk nevéből: Medgyes, Meggyes stb. A gyökérsarjaiból szívósan terjeszkedő vad vagy cigány-meggy őshonos lehet a Kárpát-medencében. Itt van északi határa is. Napsütötte oldalakon, bozótos gyepűként kíséri útjainkat, a dűlőket, szőlők szegélyét, kerítéseket. Nemcsak nyersen, hanem aszalva is ették, rétesben, lepényben, levesként is fogyasztották. A meggypiros kedvelt színárnyalat volt. A régiségben mindenfelé ismerték, de többnyire fajtaváltozatra való utalás nélkül, egyszerűen csak meggyként, möggyként. A 19. század folyamán néhány táji változatát különítették el a kertészek. Első a pándi, melyet egy Pándi nevű debreceni huszárkapitány kertjében találtak volna, mások Pánd községből valónak tartják. Korpádi – valószínű a pándinak későbbi, a piacra való termesztés során kialakult neve a kecskeméti, kőrösi vagy szentesi meggy. Újabb nemesítésűek lehetnek a keceli és újfehértói, ezekről egy-két évtizeddel ezelőtt mit sem tudtak. Ha meggyről esett szó, beszéltek rudas meggyről (melynek hosszú szára volt), hajag vagy hólyag meggyről (Rapaics R. 1940b: 11, 44, 58,79, 301).
Berkenye és naspolya. Ezek együtt képviselik azt a rohamosan eltűnő, régebbi gyümölcsfogyasztási módhoz tartozó gyümölcsfélét, melynél a termés már csak megpuhult, szotykosodott állapotban élvezhető. Számos ilyen körte- és almafajtánk is volt, de a naspolya és berkenye kizárólag megpuhult, megbarnult állapotban élvezhető. Mindkét fát a magyarság csak a Kárpát-medencében ismerhette meg, és régebben jelentősebb mennyiségben ültethette a ház körül, szőlőben és erdők közt is. A 507berkenye melegkedvelő faj, hazája a Földközi-tenger melléke a Kaukázusig. Magyar neve szláv közvetítéssel jött a latinból. Több faját ismerjük, a legfontosabb a házi berkenye. Kevésbé ízletes a barkóca és a lisztes berkenye. A madárberkenye díszfaként egészen a legújabb időkben terjedt el. A naspolya neve a görög-latin mespilumból jön, valószínű szláv közvetítéssel. Neve vidékenként változik: naspolya, lasponya, laspolya. Különösen a Délnyugat-Dunántúlon kedvelték és valaha sokkal nagyobb számban ültették a Mecsek vidékén, Zalában és Somogyban; galagonyára vagy kutyatövisre (a galagonya baranyai neve) oltották.
Som. A somot ma már nem tekintik termesztett gyümölcsfajtának, nemigen alakítottak ki belőle nagyobb gyümölcsű, táji fajtákat. Nevéből igen sok helynevet képeztünk a régiségben (Somogy, Somos, Som-), valószínű nagyobb szerepe volt a táplálkozásban. Igazi fává soha vagy csak ritkán nő, igényli a meleget, de a félárnyékot is tűri. A 19. század neves kertészei nem győzik dicsérni termését, levelének teáját, fájának kiváló tulajdonságait, gyógyhatását (Rapaics R. 1940b: 17, 58, 79). Igényesebb gyümölcsfajokban szegényebb területen, például Moldvában a som napjainkig fontos alapanyaga az ételeknek, mint az ünnepi somos-faszujkának, a sommal összefőzött babfőzeléknek.
Mogyoró. Európában őshonos, de ennek is a somhoz hasonló sorsa volt. Számos helynév bizonyítja elterjedését, de sajátos, népi fajtaváltozatairól nem tudunk. Ezt is csak bokornak tekintették, mezsgyékre, gyepűkre szorult, elsősorban erdőkben gyűjtögették. Jelentőségére mutat az is, hogy erdős vidékeken a kötelező jobbágyi ajándékok közt szerepel: évenként meghatározott mennyiséget kellett belőle a földesuraknak beszolgáltatni. Szőlővidékek közelében igen fontos volt a pintérek és kádárok mesterségéhez: belőle készültek a hordók és kádak abroncsai. Valószínű elsősorban dísznövényként a török korban terjedt el a törökmogyoró, mely azonban hatalmas fává növekszik, öreg gesztenyefákkal vetekszik a nagysága és kora (Rapaics R. 1940b: 21, 45, 58).
Egres. Nyugat-európai eredetű a termelésben. Vad változatai egész Eurázsiában elterjedtek. Angliában igen kedvelt. Neve és nevének magyarázata rávilágít ismét korábbi, ma már elfelejtett gyümölcsfogyasztási szokásokra. Az éretlen, savanyú gyümölcsök igen fontos kiegészítői, fűszerei voltak egyes étkeknek. Az éretlen szőlő neve is egres volt, a régi magyar nyelvben szőlőegres – savanyú szőlő. Az éretlen szőlőből főzött levesek, mártások stb. helyére lépett az egres a régi magyar konyhában. Lippay azt írja többek közt az egresről, hogy mikor még éretlen, „igen jó ízű étkeket főzhetni, mint húst, halat, leginkább tyúkfiat... ecet helyett is élnek gyümölcsének kifacsart levével”. Késői, több oldalról való átvételére utalhat különböző táji elnevezése: egres, köszméte, piszke, füge (Gyimesben). Szentendre körül a szőlők 19. század végi pusztulásával került a szőlő helyére, s lett hazánk legnagyobb egrestermő helye. Nyilván a főváros közelsége, piaca indította a lakosokat a hamar termőre forduló egres telepítésére (Rapaics R. 1940b: 36, 37, 48, 169).
508Ribiszke, ribizli. Hozzánk német közvetítéssel és igen későn került. Lippay már leírja piros, fehér és fekete fajtáját, de a házi kertekbe valószínű csak a 19. században került. Neve arab eredetű, a rebarbara egyik fajtáját jelölte, s ez bekerült az európai gyógyszertárakba. Az azt helyettesítő ribiszke is először a gyógyszertárakból volt ismeretes.
Hasonlóan gyógyszertári készítményei révén vált ismeretessé a borbolya, vagy régi magyar nevén a fái sóska vagy vadsom. „Nem oly kerti, mint mezei, mert ide mifelénk a mezőkön útfélen, legfőképpen a Csallóközben, azonkívül a szőlők lábjában a hegyeken magátul elég terem... Némely helyeken, úgymint a Felföldön ritka, azért ültetik kertekben” – írja róla Lippay (Rapaics R. 1940b: 75, 173).
Ugyancsak igen későn került kerti termelésbe a málna és az eper. Termelési körzetei csak a 20. században alakultak ki ugyancsak Budapest körül. Mai napig sem került azonban kerti termelésbe a csipkebogyó vagy hecsedli, a vadrózsa. Termésének tréfás neve: seggvakaró, ami a megpuhult, édes, nyers gyümölcs fogyasztásának következményeire utal. Az áfonya, mely csak savanyú, mészszegény hegyvidéki talajokon terem, a legutóbbi években egy nagy bogyójú, nemesített változatával került csak a házi kertekbe nálunk (Gunda B. 1966a; Rapaics R. 1940b: 76).
A bodza mindkét faját, a fái bodzát (Sambucus nigra) és a gyalogbodzát (Sambu-cus ebulus) egyaránt gyomnövényként inkább irtják nálunk. Néhány helyen kisebb mennyiségben sűrűre főzték – ezt nevezték bodzakásának. A gyalogbodza bogyóiból készült csete vagy pekmez, németül attich, Attich-Pekmes, különösen Dél-Dunántúlon a sváb szegénység körében fontos téli táplálék. Úgy sűrítették be főzéssel, mint a mustot a törökök, akiktől a pekmez szavunkat is kaptuk, valamint ezt az eljárást is. Mikes Kelemen említi ezt egyik levelében (Andrásfalvy B. 1961a). A fái bodza virágja fontos gyógynövény és tésztába sütve étek is. Bogyóit étel- és italfestékként használják, fája nélkülözhetetlen: furulyák, orsók, csépnyelek készültek belőle.
Szeder (fa), eper (fa). Az előbbi elnevezés a Dunántúlon használatos, az utóbbi az Alföldön. A kétféle elnevezés mögött valamikor kétféle fa is állt. A szederfa levele vastag, gyümölcse fekete és savanyú, neve latinul morus. Fontos festőnövény volt már az ókorban és mint gyümölcsfát a középkortól ismerik Magyarországon is. A másik, az eperfa nem dél-európai, hanem kínai eredetű, levele vékony, gyümölcse fehér vagy lilásfehér, édes. Ennek az utóbbinak a levele a selyemhernyó nélkülözhetetlen tápláléka Kínában kb. 6000 éve. A selyemhernyó meghonosítása Európában mindaddig kudarcra volt ítélve, amíg vele együtt az eperfát is meg nem honosították a 12. században. Ezt a fát nevezte a magyar nép eperfának. A Schlägli szójegyzékben külön nevezet alatt fordul elő mindkettő: a szederfa sicomorus, az eperfa fragus. Lippay már csak a színük szerint különbözteti meg a kettőt, és attól kezdve a magyar botanikai irodalom is elfeledkezik a két elnevezés használatának okáról. A selyemhernyó tenyésztése Magyarországon már a 17. század végén megindult, s ekkor ezrével kezdték telepíteni az eperfákat, különösen Buda visszafoglalása után, majd még nagyobb lendülettel Mária Terézia korában. Sok magyar földesúr birtokain átvezető útjait eperfákkal szegélyezte, vagy külön szedreseket létesített selyemhernyói táplálására. A 18. században megindult az alföldi tanyásodás, s a homok meghódításának is 509hálás fája lett. Az eperfa az alföldi tanyák legfontosabb fája az akáccal együtt. Igénytelen, minden évben terem, jó árnyékot ad, csontolható, fája jó hordódongák készítésére. Lehullott gyümölcsén hetekig élnek a baromfiak, de pálinkát is szoktak égetni/főzni belőle. Hosszú ideig hozzátartoztak honi tájképeinkhez a szeder, illetve eperfákkal szegélyezett országutak. Napjainkra, mivel állítólag sok káros hernyó gazdanövénye, aztán az utak szélesítése miatt is, csaknem teljesen kiirtották az országutak mentén. Alig találni egy-egy csonka eperfasort elhagyott utak mellett. A hagyomány többfelé azt tartja, hogy a szederfát be lehet oltani szőlővel. Ez a hagyomány onnan eredhet, hogy a Balkánon sokfelé a szőlőt fára futtatják és a szőlővel befuttatott fák nagy része szederfa (Rapaics R. 1940b: 292; Andrásfalvy B. 1962).
