KÖZTES NÖVÉNYEK
KÖZTES NÖVÉNYEK
A tök a parasztgazdaságokban jellegzetes köztes növénynek számított, amit leginkább a kukorica, ritkábban a burgonya és napraforgó közé vetettek. A szláv eredetű tök szavunkat a középkorban a lopótökfélékre használták. Az újvilági, közép-amerikai eredetű tök a 16. században került Európába, és a kukoricával együtt gyorsan teret hódított. Magyarországon is korán megkezdődött termesztése, 1664-ben Lippay János pozsonyi kertészkönyvében számos válfaját írta le, amit táplálékként és állati takarmányozásra egyaránt hasznosítottak. Az újvilági tök elsődlegesen emberi fogyasztásra szolgált, ez jóval megelőzte és felülmúlta a takarmányozást. Ezért az emberi táplálékul szolgáló fajtái jutottak nagyobb szerephez a népi gazdálkodásban. Különösen a nagyméretű sütőtök örvendett régi idő óta népszerűségnek, aminek Nagydoboson (Szatmár m.) jellegzetes tájtermesztési körzete alakult ki (Viga Gy.–Viszóczky I. 1998). Az élelmezésre szolgáló fajtákat úritök, patyolattök, főzőtök, sütőtök névvel illették, míg a takarmányozásra valókat egyszerűen disznótök néven tartották számon. A tök húsának fogyasztásán kívül a magjából sajtolt olaj előállítása is hozzájárult termesztésének népszerűvé válásához. A 19. század második felétől különösen a nyugat-dunántúli Őrség és Hetés vált a tökmagolaj-készítés és -felhaszná-lás jellegzetes körzetévé (Pável Á. 1949).
Az újvilági tök a kukorica köztesnövényeként honosodott meg. Vetését egy időben végezték a kukoricával. A kézi kapálás idején a sorok közé vetették, a lókapa használata miatt pedig minden 6–7-ik fészekbe a kukorica helyett 5–6 szem tökmagot tettek. A tököt a fő veteménnyel együtt kapálták. Az első kapálás alkalmával a fölös számú hajtást eltávolították, rendszerint csak kettőt hagytak meg. A kapáláson, esetleges töltögetésen kívül egyéb gondozást nem kapott. A kukoricaszár betakarítása után, szeptemberben került sor a tök felszedésére és hazaszállítására. A burgonyaföldeken a fő veteménnyel együtt szedték fel és szállították a portára. Pajtában, pincében halomba rakva, szalmával letakarva tárolták és védték a téli fagytól. Folyamatos felhasználásakor a magját különválasztották, amit pirítva csemegeként fogyasztottak vagy nagyobb mennyiség esetén olajat üttettek belőle (Selmeczi Kovács A. 1993: 132–145).
A bab a kukorica köztes veteménye, ritkábban a napraforgóföldeken is előfordult. 462Neve eredetileg az Európában régtől termesztett lóbabot jelentette, ami ma már csak takarmányként ismeretes. A 16. század végétől a közép- és dél-amerikai eredetű babfajták vették át szerepkörét a nevével együtt. Hazánkban egy ideig növényritkaságnak számított, a 17. század végétől viszont már néptáplálékként jelentős teret hódított, általánosan elterjedt kerti vetemény lett. Elsősorban a szegényparasztság eledele volt. A 19. század közepétől vált mind népszerűbbé zöldnövényként való fogyasztása, korábban csak a száraz magját használták ételkészítésre. Megnevezése a népnyelvben csaknem mindenütt paszuly, újabban terjedt el a zöldbab fogyasztása révén a zöldbab, bab névhasználat. A legváltozatosabb fajtákat Szatmárban termesztették (Gunda B. 1984a: 64–65). Szántóföldi veteményként a szárazbabnak való tarkabab fajtákat vetették köztesként a fő veteménnyel egy időben. Azzal együtt kapálták, gondozták. A kukoricára vagy napraforgóra felfutó babot augusztus végén, szeptember elején, a fő vetemény betakarítása előtt szedték össze (Ikvai N. 1985: 216). A szárával együtt behordott száraz hüvelyekből az udvaron elterítve cséppel, vasvillával, bottal vagy kisebb mennyiség esetén mosósulyokkal verték ki a szemet, amit széllel szemben felszórva tisztítottak ki. A száraz babot a kamrában tárolták felhasználásáig.
*
A kapásnövények szántóföldi meghonosodása és elterjedése lényeges változást idézett elő a hagyományos paraszti gazdálkodásban és életformában. A nagyobb munkaráfordítást és intenzív gondozást igénylő növénykultúrák hatására nőtt a földművelés belterjessége, emelkedett a parasztgazdaságok jövedelmezősége, ebből következően nagyobb népességszám eltartására nyílt lehetőség. Ugyanakkor a gazdasági viszonyok változása szigorúan megkövetelte a korábbinál jóval több és keményebb munkát. Megnőtt a kézimunka iránti igény, a nőknek nagyobb mértékben kellett bekapcsolódniuk a mezőgazdasági munkákba. Az idősekre és a gyerekekre is mind több feladat hárult. Kitágult a foglalkoztatás területe, a családi munkaszervezetben már mindenkinek lett munkaerejéhez képest feladata. Alapvetően megváltozott a parasztgazdaságok időgazdálkodása, a belterjes művelésmód mind nagyobb munkaterhet rótt a parasztságra. Felértékelődött az egyéni szorgalom, az ésszerű munkaszervezés, a gazdálkodás pedig mind nagyobb szakértelmet követelt meg.
