A szőlőhegy építményei
A szőlőhegy építményei
A szőlőhegyek és szőlőskertek képéhez bizonyos építmények is hozzátartoztak. Vas, Zala, Veszprém és Somogy, valamint Nyitra, Bars és Hont vármegyék kisparcellás paraszti borvidékein a szőlőparcellák többségéhez hozzátartozott a hajlék, hajlok, vagyis a bor készítésére és tárolására szolgáló egy–háromosztatú épület. Északkelet-Magyarországon és a Duna mentén a bor tárolása lyukpincékben történt. Ezek a terepviszonyoktól függően leggyakrabban a szőlőhegy alján, egy vagy több csoportban helyezkedtek el. Kínálkozó domborzati adottságok esetén azonban a szőlősgazdák e vidékeken is szívesen építettek pincét saját szőlőjük területén.
Szinte minden borvidékünkön találhatók egyszerű, nádból korcolt vagy venyigekévékből összeállított, felmenő fal nélküli, téglalap vagy kör alaprajzú enyhelyek, melyeket az egész magyar nyelvterületen kunyhó, gunyhó névvel illettek. Ha munka közben kimelegedtek, ide tették a feleslegessé vált ruhadarabokat, délben itt ettek és pihentek (deleltek), s ha vihar jött, ide húzódtak be. Valamivel kimódoltabb formát 543jelentenek azok az építmények, amelyeknek mindkét végét felfalazták. Ezeken már legtöbbször ajtó is volt. Sürgető munkák esetén a szőlősgazdák háltak is benne. A távolabb lakó bebirók, extráneusok vagy külső birtokosok, akik a szőlőmunkák idején huzamosan a hegyen tartózkodtak, többnyire állandó épületeket emeltek szőlejük-ben. Ezek az egyosztatú, üres fedélszékű, tűzhely nélküli formáktól a szoba-konyhás, tűzhelyes, kocsiszínnel, lóállással ellátott lakóházformákig számtalan változatban előfordultak a szőlőhegyeken. Nevük tájanként változó volt. Észak-Magyarországon és az Alföld nagy részén ezeket is gunyhónak nevezték, a Sárközben és környékén tanya, a Tiszántúlon pajta, az Aradi Hegyalján és Erdélyben kolna névvel illették. Hasonló épületeket nemcsak extráneus birtokosok, hanem nagyobb szőlővel rendelkező helybéli gazdák, úri birtokosok is építettek. A szőlőbeli kunyhókat a szőlőaljakban vagy a szüretelő helyek szélén építették fel. A 18. század folyamán a földesurak gyakran előírták, hogy a szőlőtelepítésre átadott területen hol szabad épületet emelni, sőt gyakran még azt is, hogy azok mekkorák lehetnek és milyen építőanyagokból készülhetnek. A kunyhók mellett általános szokás szerint élőfára vagy lécvázra futtatott szőlőlugast neveltek. A nyugat-dunántúli szőlőhegyeken régebben gyakoriak voltak a pálinkafőző kunyhók és gyümölcsaszaló kemencék is. Ezek a hajléktól bizonyos távolságra, ugyancsak a szőlők lábjában helyezkedtek el.
A múlt század folyamán az úri és polgári birtokosok nagyobb kiterjedésű (egy kat. holdat meghaladó) szőleik megmunkálására szívesen fogadtak éves kapást, vagyis vincellért, aki családjával együtt egész éven át kint lakott a szőlőbeli kapásházban. Ezek a lakóházak minden tekintetben megegyeztek az adott vidéken szokásos zsellérházakkal. Észak- és kelet-magyarországi borvidékeinken a szőlőhegy földesurai szívesen építettek a szőlőhegyen dézsmaházat és hozzá kapcsolódva dézsmapincét, ahol a termés után járó adót szőlő, must vagy bor formájában összegyűjtötték, feldolgozták és tárolták.
A magánjellegű épületek mellett a szőlőhegyeken fontos közösségi objektumok is voltak. Ezek közé tartozott a csőszház vagy pásztorház, melyben az egész évre felfogadott pásztor lakott. A kutak régen ritkaságszámba mentek a szőlőhegyeken. Egy-két közös kút volt csak egy-egy hegyen, ami az állatok itatására, edénymosásra szolgált. A 19–20. század fordulójától, amikor a permetezés általánossá vált a paraszti szőlőkben is, ugrásszerűen megszaporodott a számuk.
A szőlőhegyekről, különösen a 18. századtól, nem hiányozhattak bizonyos szakrális építmények sem. A hegyi utak kereszteződésénél gyakran állítottak kápolnát, haranglábat, a szőlőhegy védőszentjének szobrát vagy keresztet. Ezek egy részét a birtokosok közös költségen állíttatták, más részük egy-egy család fogadalmi ajándéka volt. A szőlőhegyek életéhez hozzátartozott a rendszeres búcsúk tartása is. A szőlőhegyi harangok nemcsak a hivatalos egyházi liturgia céljait szolgálták, hanem a népi vallásosság tárgyai is voltak: még a 20. század elején is a bevett szokások közé tartozott a vihar vagy jégeső elleni harangozás. A közösségi építmények karbantartása a szőlősgazdák egyetemleges kötelezettsége volt. A közmunkát, illetve a felmerülő költségeket a szőlőhegy igazgatását ellátó szervezet osztotta fel a szőlősgazdák között, birtokaik arányában. (A témához lásd még: MN IV. 205–213).
