A szőlőhegyek igazgatása és őrzése
544A szőlőhegyek igazgatása és őrzése
A szőlőhegyek, szőlőskertek különállása nem merült ki a többi művelési ágtól való fizikai elkülönüléssel (kerítettség), jogi-igazgatási kérdésekben is messzemenő önállóságot élveztek. A feudalizmus utolsó százötven esztendejét tekintve a szőlőhegyek igazgatásának három jellegzetes formáját állapította meg a néprajzi kutatás (Vincze I. 1961):
1. A Dunántúlon, ahol a kisparcellás paraszti birtoklás volt jellemző hosszú évszázadok óta, a szőlőhegyek a szőlősgazdák közösségének irányítása alatt álltak. A szőlőbirtokosok vagyon- és jogvédelmére, a szőlők művelésére, sőt a szőlőhegyen való viselkedés normáira nézve is írásos formában rögzített rendszabályaik voltak. Ezek az autonóm közösségek a hegybéli helységek, vagyis hegyközségek, írott szabályzataik pedig a hegytörvények vagy artikulusok. Az egyazon szőlőhegyen birtokos gazdákat (parasztokat, polgárokat és nemeseket) lakóhelyükre való tekintet nélkül a hegység vagy helység mint területi szervezet egyetlen közösségbe foglalta. A helység élén a hegybíró vagy hegymester állt, mellette a 4–12 esküdtből vagy esküdtbírából álló tanács. Ezt a vezető testületet a közösség minden évben újraválasztotta. Az elöljáróság évente két-három alkalommal törvénynapot tartott, melyet hegy népe gyűlésének is neveztek. Itt tárgyalták meg a szőlőhegyet érintő közös ügyeket és döntöttek mindennemű vitás kérdésben. Az intézmény működésének mintegy alapszabályzatát képezték a hegytörvények, melyeket a 18. század elejétől írásban is rögzítettek. E törvények egyes pontjai rendelkeztek a szőlőkkel kapcsolatosan előforduló mindenféle peres ügy (mint például öröklés, adásvétel, zálogosítás stb.) lebonyolításának módjáról. Előírásokat tartalmaztak az egyéni és közösségi vagyonvédelemre és bizonyos kötelező magatartásformák betartására is. A hegyközségi artikulusokat – melyeket a szakirodalomban elterjedt álláspont szerint maguk a szőlősgazdák hoztak (Belényesy M. 1958b; Vincze I. 1961; Wellmann I. 1980) – földesúri jóváhagyás szentesítette. Ezzel együtt azonban az e szabályzatok alapján működő intézményeknek autonóm közösség jellege volt (Égető M. 1985).
2. Észak-Magyarországon, ahol a földesúri birtoklás túlsúlyban volt a paraszti birtoklással szemben, általában hiányzott az önkormányzati szervezet. A szőlőhegyek életét földesúri rendtartások szabályozták, többnyire a földesúri érdekeknek megfelelően. A hegybíró, hegymester vagy a földesúr fizetett alkalmazottja volt, vagy pedig a földesúr hatósága alá tartozó falu vagy város bírájának felügyelete alatt álló tisztségviselő.
3. Az önkormányzattal bíró mezővárosokban és a szabad királyi városokban a szőlőhegyek irányítása a tanács hatáskörébe tartozott. A magisztrátus maga alkotta meg az irányítása alatt álló szőlőhegyek életét szabályozó statútumokat. Az eddig ismert legkorábbi ilyen statútumok Pozsony városéi, melyek a 15. századból maradtak fenn (Corp. Stat. IV. 2: 24–25). A hegybírák vagy hegymesterek a tanács által kijelölt tisztségviselők voltak, rájuk azonban csak kisebb jelentőségű ügyek tartoztak, valamennyi fontosabb kérdésben a város bírája, illetőleg tanácsa döntött. Ez az irányítási mód nemcsak az észak- és nyugat-magyarországi városokban érvényesült, hanem így igazgatták a szőlők dolgát azoknak az alföldi mezővárosoknak az elöljáróságai is, amelyek a török hódoltság alatt lakottak maradtak, például Cegléd, Kecskemét, 545Nagykőrös, Solt, Kiskunhalas, Szeged, Hódmezővásárhely, Debrecen stb. (Égető M. 1993a: 126–134).
A dunántúli hegytörvényekhez igen hasonló kertségi szabályzatok maradtak fenn egyes tiszántúli helységekből is (például Debrecen, Berettyóújfalu, a hajdúvárosok). Ez utóbbiak azonban más történeti előzmények talaján jöttek létre a 18–19. században (Bencsik J. 1975; Dankó I. 1975; Zilahy L. 1975; Sándor M.-né 1982), vagy más vidékről származó földesurak szokatlan törekvéseit tükrözték (Zilahy L. 1975; Botka J. 1976: 86–89).
A korábbi évszázadokban a szőlőkre vonatkozó városi statútumokat nem foglalták önálló szabályzatba, hanem szerves részét képezték az illető közösség életét szabályozó statútumok összességének. Egyelőre egyedülállónak látszik a hegyaljai mezővárosok 1641-ben készült sokpontos, önálló szőlőhegyi szabályzata, mely eddigi ismereteink szerint a legkorábbi ebben a műfajban. A 18–19. század folyamán több mezőváros alkotott effajta szabályrendeleteket mind az Alföldön, mind a hegyvidéki területeken.
Bármilyen irányítás alatt is álltak a szőlőhegyek vagy szőlőskertek, mindenképpen szükség volt olyan fizetett alkalmazottakra, akik egész éven át őrizték a szőlőket s a szőlőhegyen található objektumokat. Az éves szolgálatra felfogadott, fizetett alkalmazottakat szőlőpásztoroknak, egyes dunántúli helységekben hegymestereknek, az ország északkeleti borvidékein pedig kerülőknek nevezték. Újabb, általánosan elterjedt nevük: csősz. Számuk a szőlőhegy kiterjedésétől függően változó volt. Ők ellenőrizték a gyepűk, árkok, kapuk, utak épségét és azt, hogy nem hatolt-e be kóborló állat vagy tolvaj a szőlőhegy területére. Jellemző az egykorú közbiztonságra, hogy a 18. század elején Kecskeméten a szőlőpásztorok lándzsával és baltával felfegyverkezve jártak (Szabó K. 1934: 30). Ezeket hamarosan felváltotta a puska, mellyel joguk volt a kóbor állatokat vagy akár a nyíltan rossz szándékkal járó csavargókat is megsebesíteni. Akit a szőlőpásztor, hegymester valamilyen tolvajláson kapott, attól zálogot vett és jelentette a hegybírónak. A kiszabott büntetéspénz egy része is őt illette. Ha valaki nem végezte el idejében az éppen esedékes szőlőmunkát, a csősz figyelmeztette mulasztására. Ugyancsak ő ügyelt fel arra is, hogy senki se kezdje hamarabb a szüretet a földesúr, a tanács vagy a hegyközség által megszabott időpontnál. A gazdák szőlőterületük arányában fizették a pásztorbért vagy csőszbért. Ez általában pénzből és gabonából állott, amit a csősz szüret után házról házra járva szedett össze. Őt illette a dűlőutak füvének kaszálása és a közterület alkalmatlan helyein nőtt fák, bokrok kivágása is. Szüretkor ebéddel és musttal kínálták, sőt gyakran egy-egy kosár szőlővel vagy egyéb gyümölccsel is megajándékozták.
Ahogy zsendülni kezdtek a szőlőfürtök, egyre több kártevő fenyegette a termést. Védelmezni kellett a tolvajoktól, kóbor kutyáktól, legfőképpen pedig a madaraktól. Az édes szőlőszemeket szívesen lecsipegették a verebek, varjak, feketerigók, de mindezek együttvéve sem tudtak annyi kárt okozni, mint a seregélyek, melyek sűrű felhőt alkotva szálltak, egy-egy csapatban 100–150 madár is. Ahova lecsaptak, ott másodpercek alatt letarolták a félérett szőlőt. Nemritkán egész pászták termését tették semmivé néhány perc alatt. Egy-két hegymester nem tudott egymaga vigyázni egy egész szőlőhegyre, ezért azután a gazdák Lőrinc-naptól (augusztus 10.) érési pásztorokat, madárpásztorokat, vagyis budárokat fogadtak, akiknek legfőbb feladatuk 546a termést dézsmáló madarak elűzése volt. Nevezték még kerepűs pásztoroknak is őket, mert legtöbbször kereplővel a kezükben jártak. Ha nem volt kereplő, karikás ostorral durrogtattak, s kiabáltak hozzá. Ha seregélyraj közelített a szőlők felé, a csősz közéjük lőtt a puskájával, így legtöbbször sikerült rövid időre elriasztania a kártékony madarakat. Több borvidéken szokás volt az is, hogy magas póznára szél-hajtotta, nagy, vitorlás kereplőt erősítettek. Lármája másfél-két kilométerre is elhallatszott. Ezt a szerkezetet a múlt század derekán Kecskemét környékén betyárszomorítónak nevezték, mivel egyúttal az ősz kezdetét is jelentette (Vahot I. 1854).
