A KASOS MÉHÉSZET TÍPUSAI
A KASOS MÉHÉSZET TÍPUSAI
A méhészet tartásmódjainak táji differenciáltsága lényeges eltéréseket alig mutat, némi megoszlás csupán a méhlakások és a méhesek anyaga, szerkezete alapján regisztrálható. Az országos eltérések nem táji típusok elkülönülését jelzik, hanem a földművelésre-állattartásra alapozott paraszti kisüzemek különböző gazdasági stratégiáinak megnyilvánulásai.
94A méhészetnek önellátó és árutermelő típusát különíthetjük el. A hagyományos méhészet esetében az önellátó és árutermelő tartás sem technikailag, sem munkaszervezetileg nem különül el egymástól. Ez a fajta elkülönülés csak a kaptáras méhészet megjelenésével ragadható meg.
A kasos tartás a 19. század második felétől a paraszti gazdálkodás perifériájára szorul, csak mint jelentéktelen mellékfoglalkozás játszik abban szerepet. A termelés pusztán a háztartás szükségleteinek kielégítésére irányul, azt jelentős mértékben nem haladja meg. Ezek az önellátásra berendezkedett kasos üzemek is egyedi kapcsolatban lehetnek a piaccal, de ez üzemük működésének csak járulékos eleme. Az önellátó méhészet alkalmanként (az igen kedvező időjárási és méhlegelő viszonyok következtében) átlendülhet árutermelésbe, de utána visszaáll az önellátó szintre. A korábbi századokban jellemző árutermelő méhészetnek már csak foltokban találjuk nyomát.
A paraszti méhészet árutermelővé válásának koronként és területenként eltérőek lehettek a motivációi.
Magyarországon a vizsgált periódusban arra igen kevés példa hozható, amikor egy közösség parasztgazdaságainak számottevő része a hagyományos méhészet keretei között árutermelő méhészetet folytat. Azonban a közösségek egyes tagjainak nagyobb arányú méhtartására több példa is utal. Az egyes területek paraszti méhészetét bemutató tanulmányok szinte mindegyikében találunk nagyobb állományú méhészetre utaló adatokat (Hajdú M. 1963; Szabadfalvi J. 1967; H. Kerecsényi E. 1969; H. Bathó E. 1988a; Kotics J. 1988).
A méhészet hagyományos formáinak gyakorlása során jelentősebb állománnyal csak olyanok méhészkedhettek, akik a rajzás idején tartósan mentesülni tudtak a mezőgazdasági munkafolyamatok elvégzésétől. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy az idősebbek foglalkoztak leginkább méhészettel. Ha nem ők foglalkoztak méhészettel, akkor szerepük (a gyerekekkel együtt) a rajzás figyelemmel kísérésére korlátozódott. Arra a paraszti gyakorlatban csak elvétve találunk példát, hogy idegen munkaerőt alkalmaztak volna a raj befogására, azt legtöbb esetben a méhész maga végezte el.
A kasos tartás keretei között folytatott árutermelő méhészeti gazdaságokban az a közös, hogy nem több parasztgazdaság adott ilyen irányú választ egy gazdasági kihívásra, hanem egyedi gazdaságok eltérő motivációjú egyedi válaszaival állunk szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezek a törekvések nem egy tartós gazdasági stratégia részei.
Igazán jellemzően árutermelő kasos méhészetet csak olyan területeken találunk, ahol azt az ökológiai adottságok lehetővé tették. A kiváló méhlegelőt elsősorban az ártéri erdők, vízjárta rétek és lápok biztosították (Szűcs S. 1942; Andrásfalvy B. 1975). A hosszan tartó állandó és nagy mennyiségű virágzás lehetővé tette a méhek folyamatos hordását. A virágok közül egynéhány (különösen nagy tömegénél fogva) főhordást is adott. Így nem volt gond a méhcsaládok tavaszi fejlesztése, mert a méhek állandó legelő mellett maguk is fejlődtek. A méhészkedés ebben az időszakban inkább csak a méhekkel való foglalatosságot, a rajbefogásokat és az ismétlődő mézelszedést jelentette. A méhlegelő kiválósága következtében mégis igen gazdaságosak voltak ezek a méhészetek.
95Több helyen a jó méhlegelőt az elavultabb gazdálkodási rendszerek fennmaradása is elősegítette. A nyomásos rendszerben az ugar hosszabb időre biztosított főhordási időszakot a méhcsaládoknak.
A méhekkel való szabályos vándorlásra már a 18. századtól több adat utal, azonban a kasos tartás keretei között ezt igen ritka eljárásnak kell tekintenünk.
Az említett esetek mindegyikében a nagyobb volumenű méhtenyésztést az árterek és rétek kitűnő méhlegelője tette lehetővé. Ezekben az esetekben már méhész specialistákkal van dolgunk, akiknek fő megélhetési forrása kizárólag a réti méhészkedés. Ezek a méhészek a falvak föld nélküli rétegéből kerültek ki, s megélhetésüket a réti méhészkedésre alapozták. Másrészről számukat szaporították a parasztgazdaságok azon idős tagjai, akik már nem voltak képesek a fontosabb mezőgazdasági munkafolyamatok ellátására, vagy munkaerejüket a saját paraszti gazdaság már nélkülözni tudta.
Már a kasos méhészkedés korában is akadtak vállalkozó szellemű méhészek, akik leküzdötték a vándorlás során felmerülő nehézségeket, s ezáltal tetemesen megnövelték jövedelmüket. A néprajzi leírások azonban arra utalnak, hogy az önellátásra berendezkedett kasos méhészek között a vándorlás szinte teljesen ismeretlen. Ez nyilvánvalóan nemcsak a vándorlás kivitelezésének nehézségeivel magyarázható, hiszen azt a korábbi időkben is meg tudták oldani (legalábbis rövidebb határokon belül), hanem a paraszti kasos méhészeti üzemág önellátó jellegéből következően nem motivált az eredményesebb eljárások meghonosításában. Az árutermelő kasos méhészetnél vannak adatok a vándorlásra, de a szó igazi értelmében ez mégsem az. Itt csak arról van szó, hogy tavasztól őszig viszik ki a kasokat a jó méhlegelő területre, ahol állandóan mellettük van valaki, a teleltetésre azonban újra a ház körül kerül sor.
A kasos méhészet piacra irányultsága és a kasokkal való vándorlás között közvetlen összefüggés állapítható meg. Bár a kasokkal való vándorlás és az árutermelés nem kapcsolódik minden esetben össze, olyan méhészeti melléküzemágat mégsem találunk, ahol a vándorlásnak nem az lenne a célja, hogy a termelés során jelentkező felesleget értékesítsék.
A kasos méhészeti üzemág alapításának legáltalánosabb formája a meglévő folytatása vagy osztódása. Az önálló gazdaságot alapító fiú az apjától kap néhány rajt, és azt a kívánt mértékre szaporítja, vagy apja halála után továbbviszi a méhészeti üzemágat. Gyakori, hogy a méhészeti üzemág talált vagy befogott, illetve ajándékba kapott rajokra épül. Ami egyben azt is jelenti, hogy a kasos méhészet alapítása sok esetben rendkívül esetleges és véletlenszerű. A méhek vásárlás útján történő beszerzése nem túl gyakori, nyilvánvaló összefüggésben azzal a vélekedéssel, hogy a méhek pénzért való vásárlása nem hoz szerencsét a méhcsaládokra. Ugyanígy ritka a méhkeresés útján befogott rajjal való üzemágalapítás.
Bár az üzemszervezés és működés során a döntési folyamatok nem közösségi ellenőrzésűek, a kasos üzemág mindkét típusánál a hagyomány a fő irányító tényező. Az egyes munkafolyamatokat a hagyomány által meghatározott módon, reflektálatlanul végezték, a döntések rutinszerűek voltak. Nem mutatkoznak különbségek az önellátó és árutermelő típus között munkaszervezeti szempontból sem. A vizsgált időszakban kívülről igénybe vett tevékenységek nem jellemzőek sem az önellátó, 96sem az árutermelő formánál. Ennek meglétére csak mezővárosokból rendelkezünk adatokkal (Szilágyi M. 1966: 71–90; Kotics J. 1988). Elszórt adatok felbukkannak arra vonatkozóan is, hogy egyes gazdák felesbérletre adták ki méheik kezelését.
