A FEUDÁLIS KOR HAZAI MÉHÉSZETE
A FEUDÁLIS KOR HAZAI MÉHÉSZETE
A 11. századtól a középkoron át számtalan okleveles adat, történeti feljegyzés tanúskodik arról, hogy a Kárpátok medencéjében letelepült magyarság foglalkozott méhészettel. Már 1015-ben a pécsváradi (Dunántúl) monostor személyzete között 12 méhészt és 6 „cerearius”-t találunk. A 13–15. században voltak magyar falvak, amelyekben a király méhészei laktak. Néhány falunév (pl. Méznevelő, Méhész, Méhkerék, Méhes, Vársonkolyos, Fedémes) bizonyítja, hogy a lakosság korábban – már a 13–16. században – méhész volt vagy jórészt méhészettel foglalkozott (lásd Heckenast, G. 671970; vö. Kodolányi J. 1997: 58). Több olyan szlovák és román falunevet is ismerünk, amelyek a méhészettel kapcsolatosak. A méhek után a 18. század végéig az egyház, az állam, a földesúr a parasztságtól méz-, mézsör- és viaszadót szedett. Már 1121-ben Páka faluban (Zala megye) az egyház részére minden ház után 6 „tortillas” viaszt kellett beszolgáltatni. A méz értékére jellemző, hogy a 11. században (1067) kb. 10 liter mézért egy szekér zsindelyt adtak. Később – a 16. század közepén – a budai török piacon 1 liter mézért (?) egy keresztyén foglyot lehetett vásárolni. Az 1730-as években Buda, Rozsnyó, Miskolc és Körmöcbánya piacain adták el a legtöbb mézet, az ára azonban nem volt túl nagy: „egy-egy akó s 1 fontmázsa mézért gyakran nem adnak többet 3–4 birodalmi forintnál” (Bél M. 1984a: 294). A 18. század végén egy pár lefojtásra szánt méhcsalád ára 8 forint volt, amikor egy „tavalyi borjúért” 6 forintot kértek (Hofer T. 1951: 162). Egy évszázaddal később az Alföldön egy méhcsalád egy mázsa búza árának felelt meg (Boross M. 1963b: 36).
A méznek és viasznak a népi háztartásban igen nagy a jelentősége. Jelentékeny mennyiségű mézet fogyasztanak táplálkozás céljára. A 20. század előtt sok mézet használtak fel üdítőitalok, mézsör készítésére (összefoglalóan: Szabadfalvi J. 1961: 107–128). Használják a mézet gyógyszerül (lásd Györffy I. 1984: 44). Lencsés György 16. század végi kéziratos magyar orvosi könyve a legkülönbözőbb betegségek gyógyításához ajánlja a mézet. A moldvai csángók ma is azt tartják, „jó a méz minden urusságnak, mert mindenféle virágocskából van” (Kós K. 1976: 131). Jelentékeny mennyiségű méz kellett még a 19. század elején is a mézeskalács-készítéshez (vö. Szabadfalvi J. 1986). Magyarországon már a 14. század közepén virágzó mézeskalácsipar volt, de a kolostorokban már előbb dolgoztak mézeskalácssütők. Az erdélyi városokban készített mézeskalács a 16–17. században nemcsak az erdélyi fejedelmeknek, hanem a törököknek is kedvenc csemegéje volt. A mézeskalács jelentőségére jellemző, hogy 1725-ben Kassán az egyik mézeskalácsos mester egyetlen alkalommal 71 000 darab mézeskalácsot vitt a vásárra. A 16–18. században sok mézet, viaszt exportáltunk Lengyelországba, Ausztriába, Velencébe (vö. Takáts S. 1900b). 1624-ben és a következő években skót kereskedők vásárolták az erdélyi viaszt. Nagy mennyiségű viasz kellett a gyertyakészítéshez (összefoglalóan: Szabadfalvi J. 1957: 247–255). Az egyházak, a céhek gyakran viaszban szabták ki a kisebb vétségek elkövetőire a büntetést. Az istentiszteletek látogatásának elmulasztásáért bizonyos mennyiségű viaszgyertya beszolgáltatásával tettek eleget a római katolikus hívek. Mesterré avatás alkalmával a céh új tagjai a céhnek viaszgyertyákat ajándékoztak. A falusi lelkészek járandóságai között is említik a mézet.
A méheket használták a 14–17. századi haditechnikában. Várostromoknál a védők az ostromlók közé méhekkel telt kasokat dobáltak. A várvédelemnek ezt a módját néhány erdélyi monda napjainkig megőrizte. Az udvarhelyi hagyomány az erőszakosan térítő jezsuitákra dobált méhkasokról emlékezik meg (vö. Gunda B. 1945b).
A méhészet jelentőségét bizonyítja, hogy a 18. század közepétől a 19. század közepéig hazánkban kb. 50 méhészeti könyv és nagyobb tanulmány jelent meg (lásd például Pálfi L. 1762; Szigeti Gy. 1763; Vesmás M. 1774; Csáti Szabó Gy. 1792; Handerla 1794; Szuhányi J. 1795; Veszelszky A. 1795; Csaplovics J. 1816; Czövek I. 1816; Kalo P. 1816. – vö. Bellosics B. 1893; Szabó K. 1976; Szabadfalvi J. 1989b, 681992: 183–210). A 17–19. századból kéziratos méhészkönyveket is ismerünk (lásd például Méhészeti... 1900; Balassa I. 1946; Hofer T. 1951: 162–167; Mándoki L. 1959; Schram F. 1961; Bathó E. 1988b). Legrégibb méhészkönyvünk 1645-ben Nagyváradon jelent meg (a lengyeleknél 1614-ben), amely Rákóczi György főméhészmesteré-nek, Horhi Miklósnak a munkája. Csak kéziratos másolatokban maradt fenn (össze-foglalóan: Balassa M. I. 1970a – lásd még: Kovács S. J. 1891; Kőszeghy S. 1895; Pálffy A. 1906; Kós K. 1959; Szabadfalvi J. 1981b; Mogyorósi S. 1989). Mindegyik másolat természetesen egy-egy variáns, amelyek révén a másolók felfogása és tudása is nyomon követhető. A méhészkönyvek néprajzi szempontból is igen jelentősek, mert a szerzők (falusi lelkészek, tanítók) megírják munkáikban a parasztok körében szerzett tapasztalataikat. Már a 18. század közepén ismert volt a magyar méhészek körében az angol Gedde John The English Apiary (1721) c. munkája, amely három kiadásban (1759, 1768, 1781) jelent meg magyar nyelven.
Mária Terézia uralkodásának idején (1740–1780), majd a 19. század elején hatósági intézkedésekkel, szakszerű útbaigazításokkal igyekeztek a méhészkedést fejleszteni. Az 1770-ben létesített bécsi méhészeti szakiskolába magyarországi tanulókat toboroznak. 1771-ben az erdélyi gubernium értekezletre hívja össze a méhészeket, s ekkor már méhészeti felügyelő is működik Magyarországon, aki körutakat téve előadásokat tart a méhek kezeléséről, a megyéket a korszerű méhészkedésre serkenti. Szarvason 1771-ben alapítottak méhészeti iskolát, ahol a tanítás ingyenes volt, s még 1805-ben is oktatták a méhészetet. 1797-től Keszthelyen, a gazdasági tanintézetben, a 19. század elejétől az erdészeti szakiskolákban szintén oktatták a méhészetet (Boross M. 1963b: 40; Szabadfalvi J. 1992: 15).
A népi méhészkedés a 19. század második felében hanyatlani kezd (vö. Kotics J. 1993: 434–442; 1994: 49–59), mert a mézet mindinkább kiszorítja a cukor. Az intenzív gazdálkodással a mezőket, réteket felszántják, az erdőket irtják, s ezzel a jó méhlegelők területe csökkent. A viaszt a gyertyakészítésnél mellőzik, és a mézeskalács-készítés is veszít jelentőségéből, noha a 19. század végén még kb. 1600 mézeskalácsos dolgozott az országban.
