A HAGYOMÁNYOS MÉHLAKÁSOK

Teljes szövegű keresés

A HAGYOMÁNYOS MÉHLAKÁSOK
A méhlakások a magyarságnál változatosak (összefoglalóan lásd Boross M. 1963b: 35–80):
1. Legegyszerűbb és legrégibb a fatörzsből készült köpű (bodon, bödön, borta, döbbeny, döbön, faderék, faröng, kipü, köpöly, köpü, odú, styubéj, tönk, törzsök, tőke, tung, tuskó), amelyet Kelet-Európában a lengyelek, szlovákok, románok, délszlávok, észtek, baskírok és más népek is jól ismernek. A köpű nyelvünkben honfoglalás előtti török szó. A magyarság már korai gazdasági korszakában az erdei méhesfákon kívül odúkban, köpűkben tartotta méheit. Bél Mátyás (1984a: 283) a 18. század eleji tapasztalatok szerint jobbnak tartotta a fűz-, hárs- vagy más puhafából kivájt méhköpűt, mint a vesszőből font és betapasztott kast. A magyarok mindig függőlegesen állítják fel a köpűt, s nem fektetve, vízszintesen, mint az észtek, lengyelek, ukránok, a kaukázusi népek teszik. Az északi erdős vidékeken, Erdélyben, Moldvában és a Dunántúlon még találunk köpűket (lásd Lükő G. 1934: 47–48; Szabadfalvi J. 1956: 463–466, 1967: 52–53; Füvessy A. 1972: 531–538; Kotics J. 1988: 36–41). Az Alföldön már ismeretlenek, az erdélyi Mezőségen pedig ritkák. A fonott méhkasnak a Börzsönytől 75Zemplénig, helyenként a Jászságban is köpű elnevezése járja, ami annak bizonyítéka, hogy ott korábban fatörzsből készült méhlakásokat használtak, amelynek az elnevezését ráruházták a méhkasokra. A köpű gyakran nem más, mint az erdőből a méhrajjal együtt hazahozott odvas fatörzs, amelyben a méheket mézelni

18. ábra. Méhlakások: a) gyékénykas, Szeremle (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) faköpű, Erdőhát (Szatmár vm.)
hagyják és tovább szaporítják. A Zempléni-hegységben, a moldvai csángóknál a méhállományt ma is gyarapítják ilyen módon az erdőből hazahozott méhcsaládokkal. A köpű üregét véséssel, égetéssel formálják. A köpűket nyáron az eső ellen kőlappal fedik le. A csángók szerint legmegfelelőbbek a fűz-, a jegenye- és a hársfa köpűk (Kós K. 1976: 129). Szórványosan hazánk északi részén, a Bakonyban a köpűk emberformájúak vagy a röplyuk körül díszesen faragottak (Boross M. 1963b: 54–56; Vajkai A. 1959b: 26; Kotics J. 1988: 42–43). Az emberformájú, gyakran szenteket ábrázoló díszes köpűk német területről terjedtek el az Északi-Kárpátokban, ahol elsősorban a szlovák és az ottani német lakosság méheseit jellemzik. Valószínű, hogy a parasztméhészekhez csak a 18. század vége óta földesúri, polgári méhészek révén kerültek el. A néphit szerint az emberformájú köpűben a méh jobban megmarad, betegség nem éri.
2. Erdély és a Dunántúl déli részén fakéregből készült, henger alakú köpűk is előfordulnak, amelyek valószínű, hogy balkáni kultúrelemek az említett területeken. Fakéreg köpűket a rómaiak is használtak. Jellemzik Délnyugat-Európa hagyományos méhészetét, ahol használatuk a paratölgy elterjedésével függ össze. Északkelet-Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján (a huculoknál), a Dunántúlon szórványosan használnak dongákból készült köpűket is, amelyek azonban nem valószínű, hogy kapcsolatban állnak nyugati (Olaszország, Svájc) analógiákkal.
763. A méhkasok (kas, kosár, dub, sztup) vesszőből (fűz, fagyal, szőlővenyige), rozs-, ritkábban búza- és zabszalmából vagy gyékényből készülnek (például Kós K. 1949: 159–160; Szabadfalvi J. 1956: 467–468, 1967: 53–55; Hajdú M. 1963: 175–178; Csaba J. 1968: 109–111; Füvessy A. 1972: 538–545; Bathó E. 1988a: 32–35; Bodnár L. 1989: 136). A vesszőből font kast – amely ősi indoeurópai méhlakás – az erdélyi és moldvai magyarságnál, a Dunántúl déli részén s helyenként az Alföldön használják. Észak felé haladva mindinkább ritkulnak. A vesszőkasok váza rendszerint ágakra hasogatott mogyorófa, az Alsó-Őrségben a keresztes fenyő (Picea abies) szétálló ága, amelyet vesszővel sűrűn átfonnak. A mogyorófának, fenyőnek a felső hasítatlan vége a kas fogója. Békés megyébe Erdélyből román kaskötők hoztak az első világháború előtt vesszőkasokat. A hegyes tetejű, magas vesszőkast a Tiszántúlon helyenként oláhkasnak nevezik. Híres kaskötők dolgoztak Debrecen, Békés környékén. A hegyes, magas formák főleg hazánk déli részén, Erdélyben, a szlavóniai magyaroknál bukkannak fel, s ősi formái a vesszőkasoknak. A vesszőkasokat fahamuval, fűrészporral kevert marhatrágyával, sárral tapasztják be. A tapasztást évenként, kétévenként 77megújítják. A fehérfölddel besározott kasok használatát a 18. századi méhészeti munkák tanácsolják. A méh a sötét méhesben ’a fejérségtől könnyen eltalálja a kassát’. Ilyen kasokat a Jászságban napjainkban is készítenek. A tapasztás a hideg ellen védi a méheket, s a zöld harkály sem vájja ki a kasokat. A vesszőkasok a délszlávoknál igen elterjedtek, s valószínű a Balkán autochton méhlakásai, amelyeket már a rómaiak is használtak.

19. ábra. Méhlakások: a) nyírkéregből készült köpű, Magyarigen (Alsó-Fehér vm.); b) dongákból készült köpű, Magyarlápos (Szolnok-Doboka vm.); c) fonott vesszőkas, Csíkszent-domokos (Csík vm.); d) tapasztott vesszőkas, Komádi (Bihar vm.); e) keretek nélküli deszkakaptár, Gyimesközéplok (Csík vm.); f) keretek nélküli deszkakaptár, Csomakőrös (Háromszék vm.)

20. ábra. Szalmakas formák a Dél-Dunántúlról: a) Liszó (Somogy vm.); b) Pölöskefő (Zala vm.); c) Tótszentmárton (Zala vm.); d) Letenye (Zala vm.); e) Szentmihályhegy (Somogy vm.); f) Surd (Somogy vm.)
A spirális technikával font szalma- és gyékénykasok a Dunántúl, az Alföld méhészetére jellemzőek, s a 18. században megjelennek Erdély területén is. A 19. század végén a Székelyföldön már háziiparszerűen készítették a szalmakasokat. Ez a kastípus tőlünk terjedt tovább a szerbekhez, horvátokhoz és részben a szlovénekhez. A gyékény kasokat a Tisza, a Bodrog folyók mentén (ahol sok gyékény terem) fonják, és távoli területre viszik eladni. A szalma-, gyékény- és vesszőkasnak több helyi variánsa van. 19. századi méhészeti munkáink is különböző formákról emlékeznek 78meg, amelyek nyilvánvalóan eljutottak a paraszt méhészekhez is. Így Csaplovics János a kívül vastagabban, belül vékonyabban besározott hegyes vesszőkast ajánlja, amilyenekben Szlavóniában tartják a méheket. Kis János oltszemi református lelkész a kétféle kas egyidejű használatát ajánlja: a kasokat a méhész egy-egy sorba vegyesen helyezze el, mert a méhek így otthonukat nem tévesztik el.
A Debrecen környéki fagyalvessző kasok nagy méretükkel tűnnek ki. Gyékényből, szalmából leginkább félgömb és kupola alakú, esetleg felül lapos, henger alakú kasokat fonnak. Az utóbbiaknál gyakori a levehető fedél. A tapasztalt méhészek szeretik a kupola alakú szalma- és gyékénykasokat (amelyeket ritkábban vesszőből is utánoznak), mert az ilyen kasba több lépet építhetnek a méhek, gazdagabb a méztermés.
Figyelmet érdemel, hogy szalmakasokat elsősorban ott készítenek és használnak, ahol rozsot termelnek és azt cséppel csépelik ki. Délkelet-Európában, a Balkánon a különböző nyomtatóeljárásokkal a szalma tönkremegy, s lehetetlen felhasználni méhkasok, szalmaedények készítéséhez. Feltűnő, hogy Franciaországban a szalma-kas és a szalmakötegekkel fedett meredek háztető határvonalai egymást fedik. Mivel szemnyerés szempontjából az Alföld is az eurázsiai nyomtatóövezethez tartozik, a szalmakas itt újabb, mint a zsúpszalmát készítő dunántúli és északi vidékeken. A szalmakas a paraszti méhesekben a 15–16. századnál aligha régibb. A 19. század közepétől a déli típusú, a Balkánon is használt magas, csúcsos vesszőkasoknak szalma és gyékény utánzatai is vannak. A baranyai, a jászsági szalmakasok a köpűk mintájára készültek. Az ilyen kasok használatát külföldi tapasztalatok nyomán 1831-ben Czövek István méhészeti munkája is ajánlja. Tanácsai szerint több henger alakú ’koszorút’, ládikát is egymásra lehet helyezni, s ezzel a mézelő teret nagyobbítani. Az egymásra helyezhető, tagolt méhlakások (ládikák) gondolata az angol Gedde John nevéhez fűződik.
A gyékénykasok a földrajzi adottságoknak megfelelően a szalmakasok változatai. Korai méhészeti irodalmunkban gyékénykasokról ritkán esik szó, noha a 17. századi összeírások például Sárospatakról már említik. Az Alsó-Őrségben, a Hajdúságban, Erdélyben, Szlavóniában, Moldovában a kasokra szalmából, gyékényből, nádból „kalapot” (köntő) tesznek, hogy a méheket a nap melegétől és a tél hidegétől védjék (lásd Garay Á. 1911: 227, 232). Gyakoriak a vasi szlovéneknél, s az ottani németeknél.
A 17. századi néphit szerint vesszőkast a kakukk tavaszi első megszólalása után nem tanácsos fonni, mert az ilyen kasban nem maradnak meg a méhek. A vesszőkas fonásának ideje karácsony éjjele és karácsony első napja. Az ekkor font méhkasban bőséges lesz a méz, szorgalmasan dolgoznak a méhek. Más tanácsok szerint a kasfonást újhold péntekjén napkelte előtt kezdje el a méhész, s a fonás közé nyír- és csipkevesszőt elegyítsen. Az ilyen vesszők elűzik, távol tartják a gonoszt, a méhek megrontóit.
4. A deszkából készült álló hasáb alakú, keretek nélküli méhlakások főleg Erdélyben használatosak, ahol a székelyeknél, a Lápos völgyében csonkagúla formában is előfordulnak. A köpűben, a méhkasban keresztben 2–3 pálcikát (szulák) helyeznek el, amelyekre a méhek a lépet erősítik. A köpűk, kasok röplyuka általában négyszögletes vagy félkör alakú, de a deszkából készült méhlakásoknál Erdélyben háromszögletes 80röplyukakat is láthatunk. Keretek nélküli, csak léptartó pálcikákkal készült álló hasáb méhlakások jellemzői Dél-Európának, az Alpesek déli peremvidékének. A csonkagúla alakúak szintén az Alpesekben tűnnek fel. A deszkából készült méhlakások nem tévesztendők össze a modern kaptárakkal, amelyeknél a méhek a lépet mozgatható keretbe építik bele. Ezek a 19. század második felétől kezdték kiszorítani a magyar népterület minden részén a fenti hagyományos méhlakásokat (a deszkaköpűt lásd Szabadfalvi J. 1967: 55–57; Füvessy A. 1972: 545).

792. térkép. A méhlakások típusai a Kárpát-medencében
5. A 11–15. században a Bükk hegységben, a Pilisben, Érd közelében sziklafalba vájt fülkékben is tartottak méheket (vö. Saád A. 1963: 81–93; 1972: 105–121; Mihály P. 1975: 31–60; 1976: 245–292; 1979: 33–86; Borsos B. 1991: 121–137). Maradványaik az ún. kaptárkövek, amelyek mediterrán jellegű méhtartásra utalnak. Mészkőfülkékben méhészkedtek a 20. század közepén a románok a Gáldi patak felső völgyében. A fülkék elejét röplyukkal ellátott deszkával fedték le. A fülkékbe léptartó pálcikát helyeztek el. Hideg, szeles teleken a fülkék elé szalmacsomót, csergedarabot, gyapjúpokrócot függesztettek. Idegenek soha nem fosztották ki a fülkéket, amelyek coşniţa ’kas’ nevéből arra következtetünk, hogy újabbak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages