ÁZTATÁS
ÁZTATÁS
A kender és a len áztatása parasztságunknál mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt (107–110. kép). Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak (áztatás gödörben), és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Nagyobb folyóknál a holtágak vagy az árterületeken megmaradt vizek szolgáltak áztatóhelyül. Ahol nem volt a közelben áztatásra alkalmas víz, a szomszéd, esetleg harmadik, negyedik faluba, távolabbi áztatóhelyekre is elvitték szekéren.
Beható vizsgálatok arra utaltak, hogy a különböző áztatóvizekhez nem kapcsolódtak azokat jellemző, speciális áztatási formák. Így nem látszott eredményesnek a kenderáztatás kérdésében folyó- és állóvizek szerinti kategóriákat felállítani.
Nyövéskor a kender- és lenszálakat elmaradt, apró növésű kenderrel, illetve lennel kötötték kévékbe. Eláztatásnál vagy ezek a kévék szolgáltak a vízberakás egységéül, vagy pedig több, 6-10-15-20 kévét még nagyobb kötegekbe szalmakötéllel összefogtak és úgy tették az áztatóba. Előbbi esetben az áztatás egysége a kéve, míg utóbbinál a több (külön-külön is megkötött) kévéből álló köteg. Ezen az alapon beszélhetünk kévés és köteges áztatási módról.
A kenderáztatás e két formájának elterjedése határozott területeket rajzolt ki: a kévés áztatás a Nagy- és Kisalföld területére jellemző, itt összefüggő tömegben megtalálható, míg a köteges forma a Dunántúlra és Erdélyre.
Néprajzi megfigyelések és leírások (pl. Szolnoky 1956) arra mutatnak, hogy a len áztatása mindig köteges elrendezésben történt, ugyanakkor a kendert kévésen is és kötegesen is áztatták. Ahol a kendert kötegesen helyezték az áztatóba, ott általában jelentős lenes hatás érvényesülésével számolhatunk az adott kendermunkában. A Dunántúlon a múlt században még jelentős lentermelés és ennek megfelelően ugyancsak jelentős lenfeldolgozás volt, míg az Alföldön mindig a kenderé volt a hangsúlyos szerep.
A len Európa prehisztorikus növénye. Ezen belül is a Kárpát-medencében a len nagy múltjára vet fényt a lengyeli (Tolna m.) ásatásokból kikerült növényi maradványok vizsgálata: itt egy sírban a cölöpépítmények koránál régebbről származó lenfonalat és lenmaradványokat találtak. A len általánosan termelt rostnövény volt Európában. – A kender a Kelet ajándéka. Vadon termő fajtája a délorosz síkságon ma is nagy tömegben megtalálható. Innen terjedt el Európába is. Az első írott forrást európai előfordulásáról Hérodotosznál találjuk. A kendernek nyugat felé terjedésében kétségkívül szerepe volt a népvándorlásnak is.
345A magyarság a honfoglalás előtt ismerte már a kendert és rostanyagának hasznosítási módját. Bizonyítják ezt többek között a honfoglalás előtti, török eredetű kender, tiló, csepű, szösz szavaink, és erősíti az a tény, hogy eleink éppen azon a délorosz alföldön éltek századokig a honfoglalás előtt, ahová a kender őshazáját tesszük. Ugyanakkor len szavunk honfoglalás utáni, szláv eredetű, s utal egyrészt arra, hogy magát a növényt új hazánkba jövetelünk után, az itt élő (túlnyomó többségben) szláv népcsoportoktól ismertük meg, másrészt pedig kétségtelenné teszi azt, hogy ezek a népek lennel dolgoztak.
Kérdés, hogy lenes hatást miért éppen a már tárgyalt vidéken találunk hazánkban. E kérdésre a Kárpát-medence honfoglalás kori néprajzi viszonyai vetnek fényt. A honfoglalás korában itt élő szláv népcsoportok elsősorban azokat a vidékeket népesítették be, amelyek alkalmasak voltak a földművelésre, és szinte lakatlanul hagyták az Alföld nagy részének mocsaras tájait. A honfoglaló magyar nemzetségek szívesen települtek a már lakott vidékekre. Ez az együttélés, majd e népcsoportok felszívódása a magyarságba, a kulturális ötvöződést is biztosította. De a magyarság birtokba vette a vízjárta, füves és így a nagy, állattartásra alkalmas alföldeket is, ahol magával hozott kultúrája és életmódja kevésbé volt új, idegen hatásnak kitéve.
Ez lehet a magyarázata annak, hogy a lenkultúra befolyása ott tapasztalható ezer esztendő után is még mindig intenzíven az élő magyar népi műveltségben, ahol a kendertermelő és -feldolgozó magyarság jelentősebb számú, lennel dolgozó szláv néprétegre telepedett.
Az áztatás egységei térben is élesen különváló két alaptípusának a vizsgálata a honfoglalás kori Kárpát-medence néprajzi és települési viszonyaira is rávilágít, s az akkori magyar kender- és szláv lenkultúra egymásra rétegződését mutatja.
A kender- és lencsomókat (kévéket, kötegeket) a víz medrébe vert karók között helyezték el. Az áztatóhely vízmagassága szerint két, három, négy, esetleg több réteget is raktak egymásra, majd a teljes áztatni való kórómennyiségre kellő vastagon szalmát szórtak, erre pedig a víz medréből sarat, a parton kiásott gyeptéglát, nagyobb köveket, esetleg fatuskókat raktak. Ez a terhelés biztosította a víz alatt tartást és egyenletes áztatást.
Nyolc, tíz, tizenkét nap alatt – a víz hőmérsékletétől függően – a kender is, len is megázott. Már egy hét után kiment valaki a családból, és az ázó csomóból négy-öt helyről egy-egy szálat kihúzott, mintát, látót vett. Otthon a család nőtagjai aztán próbálgatták: törték, ujjaik körül csavarták, tenyerük között morzsolták, hogy eléggé ázott-e már. Vigyázni kellett, mert a kellően meg nem ázott kenderről, illetve lenről nem vált le a fás szövet, a pozdorja, a túl ázott rostok pedig gyengék voltak, szakadoztak.
Áztatás után kimosták a sártól, kévénként csapdosták a vízbe, a kéve kötelékét felhúzva rázták, öblögették. Ezután a vízparton sátorszerűen felállították a kévéket: itt lecsorgott róluk a víz, kicsit megszikkadtak, aztán hazavitték, s az udvaron a kertben napon szárították. Ritkábban – és elsősorban a Dunántúlon – kenyérsütés után a kemencére tették, kevesebb mennyiséget bele is raktak, hogy gyorsabban száradjon. Az északi dombvidéken milét építettek: gödröt ástak, ebben tüzet raktak, föléje sátorszerű ágakat állítottak, s erre rakták száradni a kenderkévéket. Ugyanezen a vidéken ismert volt a mile gödör nélküli változata is.
A megázott kender- és lenkórók teljes kiszáradása után következett a törés. Bár az első, durvább megtörés után került sor a lenrost tisztításának második műveletére, a harmatoztatásra vagy harmatra tevésre, mégis mint alapvetően az áztatáshoz kapcsolódó munkát itt kell megemlítenünk. Azokon a helyeken, ahol a lent tavasszal 346vetették, még ősszel, ahol azonban nyáron a tarlóba vetették, csak a következő év tavaszán tették ki harmatozni. Októberben, illetve április végén, amikor megjöttek a „szép gyenge esők”, kivitték az egyszer nagyjából megtört lent a rétre. A kévék kötelékét leoldották, s ugyanilyen egységekben kicsit széthúzva, hogy minél nagyobb felületen érje a lent a harmat, a fűre fektették. Így elhelyezve áztatta az eső, lepte a harmat és szárította a déli napsütés. Kellő harmatozás után hazaszállították és napmelegen szárították. Teljes kiszáradás után a tilóval pozdorja- és szilánkmentesre tisztították.
