VETÉS, NYÖVÉS
VETÉS, NYÖVÉS
A kendert és a lent a legjobb minőségű földbe vetették. A falvak határában, általában közel a településhez, egy tagban jelölték ki a nyomásos földművelő rendszer idején a kender vetési területét. (Ennek az emlékét őrzik a ma is oly gyakran előforduló kenderföldek, kenderszer dűlőneveink.) Járt innen földdarab nemcsak a jobbágyoknak, hanem a zselléreknek, sőt uradalmi cselédeknek is. A tagosítás után ez a rend felbomlott, s mindenki oda vetette a kenderét, ahol a földje erre a legalkalmasabb volt.
A kendernek és a lennek szánt területet alaposan meg kellett művelni. Kétszer, sőt háromszor megszántották, majd simára boronálták. Általában kétévenként trágyázták. A vetés a férfiak dolga volt. A vetés módja jórészt megegyezett a gabonavetés helyi módjával: a kendermagot vetőlepelből (Dunántúlon és az északi dombvidéken) vagy vetőzsákból (Alföldön) vetették. Ezenkívül előfordult – bár ritkábban – a kötényből, szakajtókosárból, kis fateknőből való szóró vetés, valamint a len kapa alá való vetése (kapával barázdát húznak és ebbe szórják bele sorjában a lenmagot), mely utóbbi a nők vetési módja volt. Fontos, hogy jó sűrűn szórják el a magot, mert így hosszúra és vékonyra nő a szála.
A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. A lent részint kora tavasszal, március végén, április elején vetették, részint nyáron, a rozs aratása után a felszántott tarlóba. A tavaszi vetést még abban az évben, a nyárit csak a következőben dolgozták fel. A vetéshez országszerte igen sok mágikus cselekedet tartozott, amelyek mind a jó termést voltak hivatva szolgálni: egyrészt, hogy az elszórt magot a madarak ne szedjék ki a földből (pl. vetés közben nem szabad beszélni, három szem magot a nyelv alatt kell tartani, a vetőköténybe bezárt lakatot kell tenni stb.); másrészt, hogy a kender és a len magasra, hosszú szálúra nőjön (pl. telihold idején kell vetni, vetés közben nagyokat kell lépni, vetés után magasra kell ugrani, magasra kell feldobni az üres vetőzsákot stb.), végül pedig, hogy szép fehér rostja legyen a kendernek (pl. fehér vászonruhában kell vetni, liszteszsákból kell a magot szórni, a vető embernek reggelire rántottát kell enni stb.). De már az előző télen végzett analógiás varázslással is gondoltak a jövő évi kendertermésre (pl. farsangkor tánc közben a lányok nagyokat ugrottak, télen a nők szánkóztak, hogy jó hosszúra nőjön majd a kenderük).
A földbe került mag tizenkét, tizennégy hétre a vetés után beérett. A kender kétlaki növény: virágos (hím) szálai beporozzák az akkor még alacsonyabb magvas (anya-) szálakat. Századunk elején – s korábban még inkább – általános volt, hogy a beporzás után a virágos szálakat azonnal betakarították, míg a beporzott magvas kendert csak egy jó hónappal később szedték ki, amikor az megérlelte a magjait. A betakarítás módja a nyövés (nyüvés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből. Először tehát szálanként kiválogatva a magasra nőtt virágos kendert nyőtték ki, és vannak adataink arra, hogy valamikor a kender magasság szerint külön – szinte rétegenkénti – kinyövése és ilyetén való csoportosítása általános lehetett. Erre 344a legvilágosabb tájékoztatást Bálványosváraljáról kaptuk. Nyövéskor „előbb a magasabb szálakat fogja marokra, kitépi, a földhöz vagy lábbelije orrához veregeti, hogy a töve megszabaduljon a rátapadt rögtől. A markot a földre rakosgatja, 5-6 markot egy csomóba. Ez egy fű (fő) kender. Ezután az alacsonyabb szálak nyövéséhez fog. Ezeket elválasztják a magasabb növésűektől és külön fűkbe kötik. A magasabb rend neve kender, az alacsonyabbé berzenye. Ha szép magas a kender, elválaszthatnak több berzenyét is. Van olyan esztendő, mikor a kendernek 2-3 berzenyéje van” (Vincze 1943: 151). A tavasszal vetett lent július elején, a nyáron vetettet október elején nyűtték.
Nyövés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig (106. kép).
