FONALMOSÁS ÉS GOMBOLYÍTÁS
FONALMOSÁS ÉS GOMBOLYÍTÁS
A motollán megszámlált igéket, pászmákat, darabokat (stb.) külön-külön elkötik egymástól, hogy a szálak összekeveredését megakadályozzák. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből.
360A hamulúgos meleg áztatás talán legarchaikusabb formájánál a megnedvesített fonaldarabokat alaposan megforgatták tiszta fahamuban. A trágyadombba megfelelő nagyságú lyukat ástak, ezt tiszta rozsszalmával vastagon kibélelték s a hamuba forgatott fonalat belehelyezték, majd a tetejére is szalmát terítettek. Ekkor ráöntöttek néhány vödör lobogó forró vizet, s végül befedték trágyával. Így maradt a fonal 4-5 napig a trágyadomb lúgos melegében. Ezután került sor a kimosásra.
Hasonló ehhez a kemence melegében végzett lúgos áztatás. A fonalat ugyanúgy készítették elő, vagyis a nedves fonalköteget fahamuba forgatták és belehelyezték egy rozsszalmával bélelt fateknőbe. Itt megszórták vízzel, majd a kenyérsütés utáni meleg kemencébe tolták be. A kemence száját elfedték, gyakran be is tapasztották, hogy a meleg ne jöjjön ki rajta. Ebben a forró gőzben állt a fonal egy napig, amíg másnap ki nem szedték a kemencéből. Ekkor vitték kimosni.
Századunkra a lúgzókádban való forró lúgos párolás lett a legáltalánosabb. Nagy kádat lúgzólábra helyeztek, telerakták fonaldarabokkal, s felül egy nagyobb zsákvászonnal letakarták, lekötötték. Ebbe a durva ruhába, a hamvasba szitált fahamut szórtak és egy körülbelül literes edénnyel forró vizet meregetve a tűzhelyről, locsolták. A lúgzókád alján lyuk volt: itt folyt ki a fonalakon átszivárgott lúg. Ezt egy edénybe gyűjtve ismét megforrósították és fentről öntözgették vele egész nap a fonalat. Csak másnap nyitották fel a lúgzókat, s utána mindjárt vitték is a fonalat a hideg vízre kimosni.
A fonalak kimosását mindig a szabadban végezték. Legalkalmasabb volt erre egy patak vagy egy folyó, esetleg egy tiszta vizű tó a falu határában. Ennek hiányában a kút mellett mostak. A víz partjára mosószéket állítottak, esetleg nagyobb kövekből talpalatnyi kis szigetet raktak össze, amire éppen hogy rá tudtak állni, s bele-belemártogatva a fonalat a hideg vízbe, hozzáverték a kövekhez, a mosószéken meg alaposan ütlegelték sulyokkal. Az ütések következtében a bő tiszta vízben a szennyes, lúgos létől egyre inkább megtisztult a fonal.
A fonalmosás ideje általában február volt. Amikor a fonást befejezték, akkor került rá a sor. A nagy hidegben forró vizet vittek ki maguknak az asszonyok és abba mártogatták bele a hidegtől vörösre kicsípett kezüket. Sokszor a patak vagy a folyó jegén léket vágtak, hogy bő vízhez jussanak. Ilyenkor a talpuk alá szalmacsomót kötöttek, hogy ne közvetlenül a jégen álljanak a mosás ideje alatt.
A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, ami lassú forgással a fonalköteget az ember keze alá tartotta; másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat, esetleg nagyalakú facsövekre csévélték fel.
A gombolyítók legáltalánosabb formája az ún. leveles gombolyító volt. Gyakran baklábra állított függőleges tengely, az ún. köldök körül horizontálisan forgó léckereszt. Ennek, vagyis a leveleknek a végein három-négy áttörés is sorakozik, amibe a csipkés faragású cifrafákat állítják. Mivel a cifrafák helye a leveleken változtatható, úgy állítják be, hogy a motolláról levett és kimosott fonalköteg ráfeküdjön a cifrafákra.
A leveles gombolyító munka közben a házban nagy helyet foglalt el. Ezért is terjedt a múlt század óta jelentősen a hengeres, azaz a takácsos vagy német gombolyító országszerte, de leginkább a dunántúli parasztság körében. E gombolyító lényege az egymástól változtatható távolságban elhelyezhető két pálcahenger, amire a fonalkötegeket felfektették és gombolyították.
