FALUZÓ, VÁSÁRI ÉS HELYI KERESKEDELEM
586FALUZÓ, VÁSÁRI ÉS HELYI KERESKEDELEM
A fazekaskereskedelem kutatása több módszerrel történhet: egyrészt az adatközlők kikérdezésével és megfigyeléssel, másrészt a múzeumi tárgyak adatainak elemzésével – e módszerek alapján kirajzolódnak a vásárkörzetek, vonzáskörzetek. Szerencsés esetben írásbeli források is felhasználhatók. Fazekaszsaluzsány és Susány más cseréptermékek mellett évi 60 ezer különféle fazekat és korsót készített. A többi falu fazék- és korsótermelését mintegy 600 ezer darabra becsülték és azt írták: „ebből sok vitetik a Tisza vidékére” (Hunfalvy 1867: 307–308).
A Fazekas, korsós, tálas c. tanulmány (Kresz 1960a) alapján ismert, hogy a tót fazék valóságos fogalom volt az Alföldön. Faluzó „fazekas tót” szekerét és áruját örökítette meg Györffy István fényképe a Bihar megyei Nagyrábén, vászonfazekat és kantát rakodott le. Halomszámra állt a vászonfazék a hódmezővásárhelyi vásáron, amint ezt az első világháború előtti években Plóhn Lajos lefényképezte. A karcagi „tót edény”, „tót fazék” árusítását szakszerűen beszélte el az 1950-es években Kántor Sándor karcagi fazekasmester: „Ott Gömörben vagy hét falu van egymás mellett, ahol könnyű tűzálló fazekat csináltak, vászonfazekat, kívül mázatlant, csak a széle volt vastagon mázolva és a belseje leheletvékonyan. Minden évben aratás után megjelent Gömörből a szuhai bíró, Kovács János, és valósággal vagonszámra hozta az edényt. Két-három vagonnal, amit a faluban adtak össze. Fazék is volt benne, különböző méretben, de néhány 30-40 literes csigafőző fazék is akadt. Kisebb mennyiségben tót kantát is hoztak és kerek hurkasütő tepsit. De fő árucikk a fazék volt. A szuhai bíró egy használaton kívüli istállót bérelt ki, abban tartotta az edényt. Minden piacon kipakolt, ha vásár volt a környéken, akkor kocsit fogadott. Egészen karácsonyig maradt ott. Karcag búzatermő vidék volt, és a karcagi piac jó piac volt az edénykereskedőnek. Szerény igényeik voltak. Megelégedtek második, harmadik búzával, amit az asszonyok búzaaljnak neveztek. Két fazekat töltve adták, a harmadik fazék a ráadás volt. Egy-egy országos vásáron 10-12 mázsa búzát összeszedett egy-egy fazekas és voltak tizenketten, tizenöten.” Szegedre – írja Bálint Sándor – megrakott kocsikon hozták az első világháború előtti években a „tót fazekat”, „tót korsót”.
Több helyütt rimaszombatinak mondták ezt az edényt, még távoli helységekben is. Nagykőrös 1661. évi számadási könyve több ízben megemlékezett arról, hogy rimaszombatiaktól vették a cserépedényt: „Rimaszombatiaktúl fazekakat, cserép- és fatálakat, öreg főző fazekakat és egy dézsácskát vöttünk.” „Rimaszombatiaktúl vöttünk tálakat és bugyogós korsókat.” „Rimaszombati Sós Mártontul is vettünk fazekakat, lapátokat, egy sajtárt.” „Rimaszombati Molnár Tamástul vöttünk fazekakat” (Szilády A.-Szilágyi S. 1863: 293–296). A fehér agyagból készült vászonfazekat akkor is rimaszombatinak mondták, ha nem éppen ott készült, csak a környéken.
A fazekaskereskedelemre vonatkozóan a Jolsvától délre eső falvakban Márkus Mihály gyűjtött adatokat. Öreg süvéteiek elbeszélése szerint régebben távolabbi vidékekre eljártak. Szokásban volt, hogy a mester otthon dolgozott, és a felesége árulta a cserepet, egyedül járt valami kisfiúval vagy saját gyerekével szekéren. Egy ilyen gyerek esztendő alatt 14-szer is megfordult ide és oda. Minden egyes alkalommal, ha jól viselte magát, adtak neki egy véka búzát. Leggyakrabban a következő helyekre mentek: Miskolc, Eperjes, Eger, Tokaj, Debrecen, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Szentmihály, Tiszapolgár, Mezőkövesd, Sátoraljaújhely, Nyíregyháza, Balkány, Kálló, Újfehértó, Mátészalka, Nyírbátor, Munkács, Beregszász. Valamikor a Dunántúlra is elmentek; Ausztriába, Boszniába, Erdélybe, Lengyelországba, „úgy mentek át 587a határon, mintha a szomszéd faluba mentek volna”. Az 1856 táján született, 86 éves Kovács Jánosné mondta, hogy ő nemcsak Magyarországot, hanem még Lengyelországot, Romániát is megjárta. Kezével mutogatta, merre járt leánykorában: erre van Lengyelország, arra az Alföld, arra Budapest, arra Ungvár, arra Nyíregyháza. Még Csehországban is voltak egyszer. Legtöbbet azonban a Tisza mellé jártak és Erdély felé (Márkus 1942).
Legutóbb Szalay Emőke és Ujváry Zoltán igen életszerű leírást adott két gömöri fazekasfaluról és a fazekaskereskedelemről (Szalay E.–Ujváry Z. 1982). Publikálták a lévárdi Horváth Lajos magnón rögzített visszaemlékezéseit, aki 1918-tól 1944-ig tömör, Nógrád, Abaúj-Torna, Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Szabolcs, Borsod és Heves megyékben járt. Mikor hosszú szünet után 1929-ben újra a Bodrogközbe ment, Vajdácskán odajött az egész falu asszonynépe és gyönyörködtek a kipakolt edényekben. A magnós gyűjtésből kitűnik, milyen nehéz kenyér volt a cserépedénnyel való kereskedés.
A faluzó fazekaskereskedelem legsokoldalúbb feldolgozása, leírása, film és kiállítás a Vas megyei Velemér völgyéről készült. Kós Károly A züricvölgyi gerencsérség c. doktori disszertációja (1944) szólt erről az értékesítési módról. Czugh Dezső megírta a Somogyban faluzó cserekereskedelem emlékeit és felsorolta az útvonalakat (1959). A faluzásra induló szekérről és a cserekereskedelemről 1970-ben film készült Moldován Domonkos rendezésében. Az eredetileg valóban cserére szánt edényeket a Néprajzi Múzeum vásárolta meg a hozzá tartozó „somogyi kocsi”-val együtt, és kiállításon mutatta be Budapesten 1971-ben. A kiállítás egyik rendezője, Gráfik Imre szerkesztésében megjelent Kós Károly dolgozata és a beszámoló a Somogyba induló fazekaskereskedelem részleteiről (Gráfik 1986).
E többszörös kutatás után dokumentálni lehet a kocsira való rakodás módszereit. A „somogyi” kocsit elő kellett készíteni, a rakodóteret megnagyobbítani, két kast tettek rá és elöl-hátul saroglyát, a hátsó, hajlított ívű saroglya neve somogyi saroglya. Két kemence edényt tettek fel, 9-11 rendnyit. A nagyobb teherbírású edények alulra kerültek, a nagyedények és a laposedények a kocsi tetejére, nehogy a hosszú, rázós úton összetörjenek. Fontos volt, hogy a fazekas tudja: hol, mit keressen az edényeket letakaró ponyva alatt.
Mivel a legtöbb gerencsérnek nem volt fogatja, a faluzást a falu lovasgazdáival közösen bonyolították le. Volt olyan lovasgazda – írja Czugh Dezső –, aki minden második, harmadik héten lement Somogyba, hol az egyik, hol a másik fazekassal, és jóformán csak annyi időt töltött otthon, amennyi földje fogatos munkáinak elvégzésére elegendő volt. A cserekereskedelem felesbe ment, s a fuvarosnak fizetett jobban, mert bár a fuvaros megtérítette a fele máz árát, a munka és az égetéshez szükséges fa a fazekast terhelte. Az utazás költségei, szállásdíjak, abrak, széna a lovaknak – a közösből ment. A fuvaros nem vette szívesen, ha a fazekas felült a kocsira, mondván, elég a lovaknak a teher, a gerencsér gyalog is el tud menni! Egy jól megrakott kocsi, amin két kemence edény fért el, mintegy ezer darab, 32-36 mérő gabonát hozott, amin otthon osztozkodtak. A gerencsérek tehát ki voltak szolgáltatva a fuvarosoknak, és csak kevesen tudtak saját fogatra szert tenni.
Emlékezés szerint az árusítást Nagybajomon innen nem kezdték meg. Sokszor 10-12 kocsi ment le együtt Nagybajomig, ott váltak szét és mentek különböző irányba. Az útvonalakat stációk szerint tartották nyilván, egy stáció az a távolság, amit egyszeri etetéssel meg tudtak tenni. Nagybajom így öt stáció volt Magyarszombatfától. Majdnem minden fuvarosnak vagy fazekasnak megvoltak a maga útvonalai. Többnyire „búzás vidékre” iparkodtak, de ha kukoricát akartak kapni, akkor a 588Dráva vagy Mura mellékét keresték fel. A fő cikk az egyszerű somogyi fazék volt, valamint tejesfazék, vizeskorsó és kerek tepsi. A bornak való csapos korsót bortermő vidékre vitték és borra cserélték el. A cserekereskedelemnek a célja tehát, hogy beszerezzék a gabonát, kukoricát, bort. Szükségleti kereskedelemről van szó, nem az a lényeg, hogy eladják árujukat, hanem hogy saját szükségleteiket biztosítsák. Kós Károly megállapította, hogy e völgy gerencsérmunkáját két emberföldrajzi tényező fejlesztette ki: az egyik az, hogy itt van agyag, a másik, hogy Zalában és Somogyban nincsen.
Az a terület, ahol a Vas megyei gerencsérek meg sem álltak, Zala megye déli része, melyet főzőedénnyel a Bakony fazekasközpontjai láttak el, Sümeg és Tapolca. Ők északnyugat felé is elmentek Körmendig, Szombathelyig, Kapuvárig, Győr megyét és Pápa környékét járták be árujukkal. E területen – írja Németh József (1960) – ritka volt a kis község, ahol valamikor fel ne harsant volna a sümegi fazekasok hangja: „Asszonyok fazekat, sümegi jó nagyokat!” Varga István sümegi fazekas még az 1950-es években is folytatta a faluzást és töltve adta az edényt. Idővel szűkült a faluzás körzete, mert „ha igen messzire jár az ember, sok lovat kell eltemetni”. Hogy ez a cserekereskedelem mennyire a fazekas élelemszükségleteinek természetbeni megszerzésére irányult, arra példa: Varga mester mindig készített gyermekjátékot, darabját a kocsi körül álldogáló gyerekeknek „egy kalap dióért” adta el. A játékokból gyűlt össze a karácsonyi kalácsba való dió.
Csákvár jó példa arra, hogy a fazekasság hanyatlásával hogyan kisebbedik a vásárkörzet. Amíg sok mester volt egy-egy központban, arra törekedtek, hogy mennél messzebbre vigyék az edényt, de mikor már nincs konkurencia, akkor a szűkebb környéken is el lehet adni. Csákvár tűzálló fazékkal régebben ellátta az egész Duna-Tisza közét, és dél felé elmentek a Dráváig, az út porát a Dráva vizében mosták le. De a két világháború közötti időben már csak kevesen maradtak, az utolsó fazekasok legtávolabbi útvonala a Csepel-sziget és a túlsó oldalon fekvő falvak felé irányult, végül már csak Fejér megyében árusították a csákvári edényt.
A székelyföldi Korond esetében is cserekereskedelem folyt a termékenyebb, de agyagban szegény vidékkel. Korond a Mezőséget látta el mázatlan csurdé edénnyel, vörös fazékkal, de jó piaca volt a korondi fazéknak a Kárpátokon túl is, Moldvában, főleg pedig a Havasalföldön. „A községnek azt a részét, ahol fazekaltak jobban, azt Tószegnek hívták, ott szegényebbek voltak az emberek, földnélküliek, azok csak a fazékból éltek” – mondta a korondi származású Tófalvi Sándor. „A tószegiek inkább eladták, mert nem volt fogatjuk. Fesseg (Felszeg) a másik falurész, ott inkább maguk jártak vele” (Tófalvi 1983: 605–606). Korondról indulva a fazékkal járó szekeresek Sóváradon és a Mogyorósi-hágón át Marosvásárhelyre mentek, közben csak pihenni álltak meg. Fő vásárkörzetük a Marosvásárhelytől északra fekvő mezőségi falvak voltak, főleg a kisebb román falvak. Szászrégen vidékén és a szász helységeken áthaladtak, a nagyobb városokban sem volt keletje a mázatlan fazéknak, de azután Veresegyházán, Kékesen, Vicén, Bálványosváralja vidékén, ahol már magyarok is laktak, újra tudtak árulni. Észak felé egészen Bethlenig jártak el. Egy katlan fazekat, azaz 600-800 darabot raktak fel egy kocsira, és „kétszer töltve törökbúzával” adták el. Egy kocsi edény után 28 véka törökbúza lett, a fazekas ebből csak 8-10 vékát kapott, ennyi volt az ára egy katlan fazéknak. Több száz család csak a fazékból élt. Nem hiába mondja Korondon a nagyharang: „Nincsen búza, nincsen búza …”, a másik harang ráfelel: „Ha nincs búza, Vagyon fazék, Adnak azért!”
A tengelyen történő távolsági kereskedelem mellett szólni kell a távolsági fazekaskereskedelem egy másik módjáról: a vízi úton való szállításról. Már a kerámiáról 589szóló legkorábbi irodalom megemlítette, hogy Mohácsról a Dunán évi 30 ezer mázatlan fekete török korsót szállítottak dél felé. Egy mohácsi család 1904 és 1912 között vezetett könyveléséből tudjuk, hogy ebben az időszakban milyen mennyiségű mázas tálasedényt adtak el egy kereskedőnek, aki dereglyén vitte az edényt egészen a Duna deltájáig. 1904-ben egyetlen fazekascsalád egyetlen kereskedőnek 35 438 darab cserépedényt adott el, 1906. október 4-én pedig a legnagyobb, egyszerre eladott tétel 12 ezer darab volt, 8 égetés eredménye. 1900-ban 76 agyagiparos dolgozott Mohácson, szinte hihetetlen a mennyiség, amit évente exportáltak (Kresz 1971b).
Nem Mohács volt az egyetlen központ, ahol ilyen nagy mennyiségben dolgoztak exportra. Zomborban az 1890-es években Ausztriából importált földből főleg tűzálló fazekakat csináltak. Hajóval szállították Törökországba, többek között félliteres bögréket, a törökök abból itták a kávét. Apatinból tízezrével küldték délre a tűzálló földből készült fazekakat. Baján – írja István Erzsébet (1964) – bosnyák és bolgár kereskedőkre emlékeznek, a tűzálló edényt ezrével vitték Horvátországba, Szlavóniába, Albániába. Nyár végén és ősszel hajózták az edényeket.
A század eleji néprajzi irodalom még közismert tényként hivatkozik a dunai edénykereskedelemre, szólván az Erdélyben oly népszerű fajanszedényekről, a győri kancsókról. „Olyan könnyű lapos fenekű dereglyén, amilyenen manapság Süttő, Neszmély, stb. fazekassága úsztatja le áruját Pestre” – írja Malonyay Dezső (1907–1922: II. 206). Valamikor a pesti Duna-parton halomban álltak az edények, minőségük szerint elrendezve, és a budai Duna-parton is „Fazekas tér” volt az egykori Szilágyi Dezső tér neve. A Dunának, továbbá a Duna-Tisza-Maros vízi útnak nemcsak a magyarországi edények továbbvitelénél volt jelentősége, hanem a nyugati cserépáru szállítása szempontjából is. Az ún. bécsi fazék, fekete mázatlan, erős falú edény, a Duna menti helységekben a 13-16. században használatos volt (Takáts 1904; Holl 1955). Készítőhelye nem Bécs, hanem a Passau melletti Obernzell, ott bányászták e fazekak készítéséhez szükséges grafitot (Bauer 1983).
Elmondható, hogy mind a faluzás, mind a vízi távolsági kereskedelem elsősorban tömegárura korlátozódott, egyszerű formákra és egyszerű technikákra, főleg mázatlan edényre, főzőfazekakra, mázatlan korsókra.
Igényesebb volt formában és mázoltságban a vásárokra irányított fazekasáru, de ez is „vásári” áru, folyóedény volt.
A vásári árut tanulságosan különbözteti meg a somogyi faluzásra szánttól Czugh Dezső (1954; 1955; 1959). A vásározó fazekasok több mázat használtak. Igényesebbek voltak az agyag megválasztásánál is, és költséget, fáradságot nem kíméltek az öntő- és festőanyagok beszerzésére. Piros földet kocsin hordtak Sümegről, fehér földet Csákberényből. Dúsabbak a díszítések, pemzlivel ágakat, leveleket, virágokat festettek. A vásárra szánt edényeken honosodott meg a gurguladíszítés. Változatosabbak a formák, bővül a választék, az edények többsége most már nem fazékféleség, hanem bögre vagy pohár, tál, tányér, kugluksütő vagy huppsütő, lábos, vajrázú, bogrács. A mázatlan edény a vásárokon kevés, oda főképp mázas edényt vittek.
A vásárokon a fazekasok sora külön utcát alkotott, ahol a lepakolás helyét illetően szigorúan meghatározott sorrend uralkodott. Ezt a sorrendet már a céhszabályok előírták, hiszen aki elöl állt a sorban, sokkal sikeresebben árulhatott, mint a hátul állók. Legelső lehetett a legidősebb mester, aki elsőként lépett a céhbe.
Főleg az alföldi városokból vannak jó vásárleírások, így Hódmezővásárhely (Kiss L. 1956), Gyula (Dankó 1963b), Békés (Kirner 1964) vásárairól. A fazekasok sohasem árultak sátorban, a földre rakodtak szekerük mellett a sátrak végén, nagy helyet foglaltak el. Hódmezővásárhelyen a helyi tabáni, csucsi és újvárosi mesterek voltak 590jelen. A cseréptárgyakat úgy rakták ki, hogy elöl a kisebbeket, hátrább a nagyobbakat tették. Külön csoportot foglaltak el a felvidéki tótkorsósok, a vászonkorsó és fazék árusítói. A Temes megyei Lippáról hozták 1900-ig a tűzálló lippai edényeket, teljesen mázatlan árut, és ugyancsak Lippáról, valamint Krassó-Szörény megyéből és az Érchegységből a teljesen mázatlan korsókat, melyeket az ún. olájkorsósok árusítottak.
Gyulára a helybélieken kívül Békésről, Nagyszalontáról, Mezőtúrról, Csabáról és Hódmezővásárhelyről jöttek árulni. Különös érdekesség volt a lippai tűzálló edény és sok oláh és tót edény (Dankó 1963b). Az oláh edényt nagy sátoros szekerekkel, szalma vagy száraz falevél között hozták Belényes és Tenke vidékéről.
A békési vásáron (Kirner 1964) mindig nagy számmal voltak fazekasok, sokszor húszan-harmincan igen nagy helyet foglaltak el, kirakott portékájuk szinte kiállításszámba ment. Helybeliek is voltak. Áruikat kirakhatták már az állatvásárok napjain is, sőt a vásár utáni hétfőn is ottmaradhattak, azzal a számítással, hogy a vásári eladók még hétfőn is vásárolnak. Kelendő volt a portékájuk, majdnem minden asszony kezében volt egy köcsög vagy egy szilke, amit újonnan vásárolt meg.
A vásárok tehát többféle irányból jövő fazekasáru értékesítőhelyei voltak. A kecskeméti vásárra azelőtt tíz-tizenkét kocsi is ment Csákvárról: „egyik vége kint a falu végén, a másik a kocsmánál”. Eljöttek ide Mezőtúr korsósai, Vásárhely tálasai. A dunántúli és a tiszántúli fazekasmunka találkozóhelye lehetett az egykori kecskeméti vásár, valóságos népművészeti kiállítás!
A munkájukkal erősen elfoglalt fazekasok, a „céhes mesterek” nem maguk foglalkoztak az edény eladásával – legfeljebb cséplés után mentek el egy-egy szekér áruval faluzó útra –, hanem edénykereskedőknek adták el nagy mennyiségben, folyószám, katlanszám, százasával. Az edénykereskedőknek eladott vásári edény a folyóedény. Ennek számolási módja nagyon érdekes, megértéséhez feltétlenül ismerni kell az egykori űrmérték- és pénzrendszert.
Az edények értékét viszonyították. Mezőtúron (Kresz 1978a) korsószám beszéltek, a korsó volt az alap értékegység, ez az állattartás számosállat fogalmához hasonlítható. A kereskedőnek eladott száz edény nem száz darab edényt jelentett Mezőtúron, hanem száz szám edényt, 100 egyes korsó értékének megfelelő edényt. Ez a rend már akkor kialakult, amikor mázas edényt még nem égettek. 1813-ban a „Czéh Forma Társaság” rendtartásának 6. cikkelye szerint:
„Az Edények készítése ’s el adása e szerént rendeltetett és határoztatott meg;
A’ Hármas számú Korsónak darabja 6.v.7-fél ittzés legyen
A’ Négyesnek 4.v.4,5 ittzés legyen
A’ Ötösnek 3.- ittzés legyen
A’ Laska szedő Négyivel egy számba mennyen
A’ Mozsár Ötivel a’ Fedők 15 tivel
Az Apró gyermekeknek való Kis Korsó Tizével. Akik pedig az edényeket a’ most ki szabott mértékhez nem csinállyák, ’s eladáskor igazán ki nem rakják, a’ kár térítésen kívül mindenkor 10 garasra büntetődnek” (Kresz 1960a: 338).
1818-ban szükség volt arra, hogy újra leszögezzék: hány edény tartozik egy számba, mivel közben megváltozott az edény értéke, és 1818-ban sokkal kevesebb darab számított száz számnak, mint korábban. Mivel korsószám beszéltek, az első korsó, az alapegység 10 iccés volt, azaz körülbelül 8 literes. A korsó szót ez a rendtartás le sem írja, annyira magától értetődőnek veszi, hogy csakis korsóról lehet szó.
„Az első számos egy 10 ittzés
a második 2 tős 6 ittzés
591a harmadik 3 as 4 ittzés
4szer a Laskaszedő 2 kettesivel
4ször a Mozsár 3 hármával
kis tsetses korsó 4 négyivel
a Fedő légyen 6 hatával
Öt ittzés kötsög 2 kettéjivel
a három ittzés kötsög 3 hármával
a két ittzés kötsög 4 négyivel;
a meghatározott edényeknek árra százszámnak 25 R. fra határozódott” (Kresz 1960a: 339).
E rendtartásokból az is kitűnik, hogy amikor a fazekas várta az edénykereskedőt, az edényt köteles volt „igazán” kirakni, azaz olyan csoportokban elrendezni az udvaron, hogy a száz korsószámnak megfelelő mennyiséget könnyen össze lehessen számolni. Még a liter bevezetése után, századunkban is így számoltak, egyes korsónak mondták az 5-6 literes korsót, kantát, köcsögöt, szilkét. A 3 literes esetében három darab értéke tett ki két korsót, három kétszám, és ezért nevezték hármas korsónak. A kisebb edény páros korsó, mert egyik viszi a másikat.
A tálasedénynél más volt a rendszer. Erre sok helyütt emlékeznek: Hódmezővásárhelyen, Tiszafüreden, Sárospatakon, Csákváron, Tatán, Szekszárdon, és írásban is rögződött az említett mohácsi jegyzetfüzetben. A különböző méretekben készült edények különböző mennyiségben készültek, a nagyobb tálakból csak kevés, legnagyobb mennyiségben a közbülső méretű tálak, valamint a tányérok, mert ezekre volt legnagyobb szükség a paraszti háztartásokban.
A kereskedőnek összeállított száz edénybe tartozó áru a folyóedény. Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó edény értendő – írta Kiss Lajos és felsorolta, hogy Hódmezővásárhelyen milyen edényekből tevődött össze ez a száz darab. Legnagyobb, közel 50 cm átmérőjű az első tál, azután következik a második, harmadik tál, majd a negyedik, ötödik és hatodik tál, azután a tányér és végül a csésze, avagy kistányér. Nemcsak Mohácson, másutt is az egyes méreteket a régi árak alapján nevezték el, volt polturás tál, krajcáros tál, garasos tál. Néhol a tálméretek elnevezése a használatra utalt. A vásárhelyi porciós tál és a csákvári katonatál elnevezés a beszállásolt katonáknak adandó porció emléke. A tál használatára vonatkozik az egyemberes tál, kétemberes tál, háromemberes tál kifejezés.
Imre Sándor hódmezővásárhelyi tabáni tálasmester szerint az 1900-as években a kereskedőnek eladott száz edény mind tálasedény volt, és így oszlott meg:
első tál
|
3 db
|
füles tál
|
6 db
|
második tál
|
3 db
|
harmadik tál
|
3 tál
|
porciós tál
|
15 db
|
tányér
|
50 db
|
nagyobb csésze, gyermektányér
|
20 db
|
kisebb csésze, macskatányér
|
20 db.
|
összesen 30 db tál
Összeadva ezt a mennyiséget, 120 az eredmény. A többlet a csészékből adódik, mert minden száz edényre kellett ráadás, és azt a macskacsészékből pótolták.
592kereskedőnek ennek sokszorosát adták el. Egy 1400-as kemence volt „egy jó kocsi edény”, de több készült, 1500 edény, „mert lett abban hibás is”. A kereken 1500 edény így oszlott meg:
tál
|
420 db
|
tányér
|
800 db
|
gyermektányér
|
200 db
|
macskatányér
|
100 db.
|
Ezt az 1500 edényt kellett célszerűen elhelyezni a kerek katlankemence összehajló, felfelé egyre keskenyülő boltozata alá, s ennek nagyon pontosan kialakult módszerei voltak. Ez a csakis tálasedényre való szakosodás viszonylag késői. A legtöbb tálasközpontban felálló edényt is készítettek, éppen azért, hogy a kemencébe való rakodás könnyebb legyen. Hódmezővásárhely újvárosában az edény egyharmada szilke és findzsa volt. Tiszafüreden egyharmada szilke, bögre, köcsög, Mezőcsáton ugyancsak. Tiszafüreden a körülbelül 4 literes szilkét első szilkének mondták, a második szilke félakkora, a harmadik szilke annak a fele, és legkisebb a negyedik szilke. Az utóbbiak közé számították nemcsak a gömbölyű szilke formát, hanem a kisbögréket és kiskancsókat is.
A kereskedőnek eladott mennyiség, a kocsira való edénymennyiség, az egy kemencében jól elhelyezhető formák és a paraszti háztartás igénye mind összhangban kellett hogy legyen. A fazekas már rögkészítéskor számolt azzal, hogy melyik formából, melyik méretből hányat csinál, sőt azt is beosztotta, hogy melyiket színezi és díszíti. Éppen ezért tudja még ma is felsorolni a fazekas: melyik edényből mennyit készített. Pedig az évszakok szerint is változott az összetétel, tavasszal sok tejesköcsög kellett, sok ivóvizes korsó, ősszel sok lekvárosedény, zsírosbödön. Változott az összetétel akkor is, ha divatba jött egy újabb forma, újabb technika. A mezőtúri, fekete edényt égető korsósok a múlt században átalakultak mázas edényt készítő mesterekké, és ez együtt járt a forma változásával, tál-, tányér-, szilkekészítéssel.
