FOLYÓEDÉNY ÉS MEGRENDELÉSRE KÉSZÜLT EDÉNY
FOLYÓEDÉNY ÉS MEGRENDELÉSRE KÉSZÜLT EDÉNY
Folyóedény nagy mennyiségben készült több méretben, és a fazekaslegény szakmányban sorozatosan korongolta. A folyóedény formája nagyon kikristályosodott, egy-egy műhelyben mindig azonos, egészen beidegződött állásban készült. Kiss Lajos azt írja erről az edényfajtáról: „rögei minden esetben egyformák, se kisebbek, se nagyobbak. A tálas mester annyira érzi, annyira megszokja, melyik edénynek mekkora rögöt szakítson a rögölés alá elnyújtott agyagrúdból, hogy majdnem hajszál pontosságra egyeznek a rögök … de az előállításnál [korongolásnál] alkalmazott fogásaik sem változnak … Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó darab edény értendő” (Kiss L. 1926b: 52, 62–63).
Jellegzetes folyóedény országszerte a fazék, korsó, kanta, szilke, köcsög, a tálasedény, a mázatlan csirkeitató, a virágcserép stb.
A folyóedénnyel szemben áll a barátságból, ajándékba vagy megrendelésre csinált edény, amely mindig egyedileg készült, minden darab más, az alapformának más változata. A megrendelésre vagy barátságból készített edényre gyakran ráírták a tulajdonos nevét, a készítés évszámát, helységét, a tárgy nevét; olykor a fazekas ráírta saját nevét és a versbe foglalt jókívánságot.
Megrendelésre készültek a boros- és pálinkásedények, a boroskancsó, kulacs, miskakancsó, csalikorsó, a pálinkásbutella és butykoskorsó, a cserépkosárka, fésűtartó, tintatartó stb.
)
593A folyóedény és a megrendelésre készített darabok között átmenetek is vannak.
Egyes edényfajtáknál a folyószám készült formák mellett különleges darabokat is csináltak, amelyek nemcsak díszességükkel, hanem alakjukkal is különböznek a sorozatban korongolt edények hagyományos állásától. Jó példa erre a mezőtúri korsó. Az ún. parasztkorsó egyszerű alakú, míg a csárdás korsó, a guzsalyos nyakú korsó különleges forma. A kétfülű, fenekén díszített nagy tál, az ún. vájling Mezőtúron lakodalmi ajándék volt. De az edény közé is készült egy-egy darab, minden 12 első tál közé 1 vájling készült, tehát 11 első tál és egy vájling; hátha ilyet keres valamelyik vevő, hadd legyen az is. Hódmezővásárhelyen a karélyos peremű formás tálból négyet csináltak száz tál közé, ha a kereskedő úgy kívánta. A fazekasok észjárására jellemző, hogy a száz edény vagy egy katlan edény felsorolásánál az edény közé készített különleges formákat nem említik külön névvel, hanem az egész csoportot jelző névvel mondják. Mezőtúron az 50 darab páros bögre közé számították a kancsót, a 100 darab ötös bögre közé pedig a kiskorsót, kisköcsögöt, kis szilkét. Csákváron az edények felsorolásánál lábosnak mondták a kuglótsütőt, a vájlingot és a zsírsütőt, amit az 50 darab lábos közé, annak rovására készítettek, és azzal egyforma értékűnek tartották.
A folyóedény és a barátságból készült edények közötti hasonlatosság és különbözőség tanulságosan figyelhető meg a tiszafüredi pálinkásbutellák, ún. butykosok esetében. Nyúzó Gáspárné mondta: „Butykost nemigen adtak pénzbe, ki ajándékba ment, kit viszonoztak”, azonban: „Csináltak tizet, tizenötöt az edény közé is, félliteres butykosokat.” Tehát kétféle volt: az, amit a folyóedény közé csináltak, és az, amit barátságból. A Néprajzi Múzeumban lévő mintegy 110 tiszafüredi butella érdekesen oszlik e szerint két csoportba. Felén, közel 50 darabon az edény egyik lapján karcolt felirat olvasható, évszám, a tulajdonos neve és gyakran a készítő neve is. A karcolt feliratú darabokon a másik oldal színes díszítménye nagy többségben szintén karcolt kontúros, és az edény széleit élesre verték. Díszesebbek, igényesebbek, mint a másik csoport, a folyóedény közé szánt darabok. Azok mindkét lapján egyforma a díszítmény, karcolt felirat nincs, a minta kivétel nélkül írókával készült, előfordul, hogy nincs is díszítése. A széleket nem verték élesre, gömbölyűnek hagyták. Felirat, név nem került reájuk, vagy ha került, írókával írt személynév: „Sándor”, ,József’, „Istváné ez”, „Jánosé ez a Butykos ha meg Veszi”. Igen, ha megveszi, mert a kereskedő a vásárra vitte, és a fazekas nem tudhatta előre, melyik János fogja megvenni. Ezért nem került családnév a személytelenül készült pálinkásedényekre, míg a karcolt darabokon nemcsak a családnév, gyakran a tulajdonos lakóhelye, esetleg foglalkozása is oda van írva.
A barátságból vagy rendelésre készült edények eredetileg ugyan kis számban készültek, de sokkal nagyobb mennyiségben maradtak fenn és kerültek gyűjteményekbe és múzeumokba, mint a folyóedény jellegzetes darabjai. Maga a parasztcsalád is hívebben megőriz nemzedékeken keresztül egy névvel és felirattal ellátott butellát vagy kancsót, mint egy közönséges köcsögöt vagy fazekat. Arra is több lehetőség van, hogy az ilyen díszes darab felkeltse a gyűjtők figyelmét és magángyűjteménybe vagy közgyűjteménybe kerüljön. Ez a szelektálás magyarázza, hogy Tiszafüredről száznál több butella van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében, pedig egy-egy katlanban csak 10-15 darab égett. Miska még kevesebb készült, csak ritkán egy-egy, mégis Tiszafüredről 27 darab van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében. Ritkán csináltak Miskát, „nagy hely kellett a katlanban, hogy össze ne ragadjon” – magyarázta Nyúzó Gáspárné. Tejesköcsög azonban, mely az edény közel egyharmadát alkotta, és a második legfontosabb edényféleség volt – minden katlanban 200 égett –, Tiszafüredről évekig nem került múzeumi gyűjteménybe.
594A múzeumokban őrzött edények száma és aránya tehát nem mutatja a készítés és a használat arányát. Tegyük hozzá, a régészeti anyag leletanyaga sem tükrözi híven. A mezőcsáti Kovács család felásott selejtgödréből nem került elő sem butella-, sem miskakancsó-töredék, pedig tudjuk bizonyosan, hogy készítették e formákat, de nyilván olyan gonddal, hogy nem lett belőle selejt.
A faluzásra készült tömegáru és a vásári áru egymástól való megkülönböztetése után Czugh Dezső (1959), a veleméri-völgyi gerencsérekről szólva az edényeknek egy harmadik csoportját ismerteti: a helyi célra, családi célra készült legválasztékosabb edényeket. A lakodalom előkészületeihez tartozott, hogy teljes kemence edényt rendeltek meg a helyi gerencsérnél, nagyméretű abroncsos fazekakat, számos kuglisütőt, tepsit, az asztal megterítésének készletét, levesestálakat, húsostányérokat, mártásoscsészéket, asztalra való talpas sótartókat és bornak való korsókat, melyekre olykor ráírták az évszámot, esetleg a gerencsér nevét.
A mohácsi tálasedényt készítő fazekasoknál is szoktak lakodalomra való készletet megrendelni, a szeremlei magyarok különösen a cifra tálakat, tányérokat szerették. A baranyai németek egyszínű zöld tálakat rendeltek meg, mindegyikre rá kellett karcolni a tulajdonos nevét és a házszámot, hogy majd kölcsönadás esetében visszakerüljön gazdájához.
Különleges csoportot képviselnek a búcsúkra készült, rituális célú cserépedények. A búcsújáróhelyekről a gyógyerejű, „szent”-nek tartott vizet korsócskában szokták hazavinni; ez a korsó mázas, felirat és ráfestett kereszt jelzik tartalmát, eredethelyét: „szent víz”, „Csatkai Szűz Mária”, „Mária Gyüd”. Mivel néhány csepp víz is gyógyerejű, a korsó lehet kicsi. Egy csákvári fiatalasszony elmondotta, mekkora sikere volt Csatkán kicsi korsóival, mindegyiknek a száját más-más színre mázolta, a kosárban „úgy néztek ki, mint a babák”, hamar elkapkodták őket. Sümegen a legtöbb helyi készítésű, falra akasztható szenteltvíztartó Mária neve napján a nagybúcsún fogyott el, amikor 50 ezer ember is összegyűlt. Búcsúfia fiúgyermeknek a cserépsíp, fütyülő, madár alakú vagy kétszarvú gyüdi bika. A cserépcsengő is búcsúfia, híres volt cserépcsengőiről a kocsi búcsú, a csengők Tatán készültek. A búcsúra szánt csengőket kosárba tette a fazekasasszony és elrendezte szín szerint: fehéret, zöldet váltakozva. Búcsújáróhelyeken tehát különleges edényt árusítottak, kicsit, mázast, mutatósat, emléktárgyat, búcsúfiát. A gyűdi búcsú 1932-es és 1939-es fényképén látható, hogy nagyobb edényeket is árusítottak, korsókat, kantákat, tálakat, tányérokat, kulacsokat. A fényképek a Máriagyűdre dolgozó utolsó siklósi fazekasról, Gerencsér Sebestyénről szóló könyvben jelentek meg (Mecseki 1975: 6, 18).
A keleti rítust követő románok, ukránok között nagy jelentősége van az apró cserépedényeknek, amelyekben ételt, italt ajándékozhatnak halottaik lelki üdvéért, ún. pománát. Az Erdélyben és Moldvában élő magyar fazekasok egyik megélhetési forrása ezen edényeknek az elkészítése, elsősorban a románul mosoknak nevezett nagy vásárokra (Kocsi-Csomor 1980).
A vásárkörzet meghatározásának fontos módszere a múzeumokban őrzött anyag származáshely szerinti elemzése. A készítőhely megállapítása akkor megnyugtató, ha a tárgyra rá van írva a készítés helye, vagy ha szakszerű néprajzi gyűjtés során közvetlenül a fazekastól származik. Elvben újkori ásatás is hitelesíthetné a készítőhelyeket, de csak akkor, ha félkész töredék kerül elő. E hitelesen meghatározható tárgyak alapján állapítható meg a készítőhely stílusa, és stíluskritikai módszerekkel más tárgyakról is eldönthető a készítőhely. A készítőhely természetesen nem mindig esik egybe a lelőhellyel, azaz a használat utolsó helyével. A készítőhely és a lelőhely közötti viszony alapján lehet a vásárkörzetre következtetni. A Néprajzi Múzeum 595kerámiagyűjteményében következetesen az a törekvés, hogy a tárgynál meg legyen különböztetve a készítőhely és a lelőhely. Az utóbbi csak megbízható gyűjtés esetében bizonyos, mert műgyűjtőtől való vásárlás esetében ez nem mindig ismert.
A készítőhely és a lelőhely viszonyának tanulmányozása, a lelőhelyek feltérképezése megerősíti a néprajzi gyűjtés adatait, és ily módon a fontosabb fazekasközpontok és edényféleségek elterjedését meg lehet állapítani, a vásárkörzeteket meg lehet rajzolni.
A vásárkörzetek nagysága változhat történelmi események következtében. Stíluskritikai módszerekkel ezt is ki lehet mutatni. Északkelet-Magyarországon nem fordul elő régebbi stílusú mezőtúri edény, de miután a határ az első világháború után Nagybánya vidékétől elvágta ezt a területet, a korábbi szatmári edények helyett mezőtúri edényeket vásároltak, de ezek a túri edények az újabb divatnak megfelelően ecsettel festettek.
A tűzálló fazekasmunka vásárkörzetei közül első helyen áll Gömör megye, mely az egész Alföldet és az északkeleti vidéket látta el fazékkal. Feltéve, hogy a fehér agyagból készült vászonfazék előzménye azonos a régészek által fehér kerámiának mondott típussal – elterjedését Holl Imre vetette térképre –, e 13. századi típus elterjedése nagyjából egybeesik az újkori gömöri kerémia vásárkörzetével, de az attól nyugatra eső területeket is behálózta. A gömöri korsó elterjedése nem olyan nagy, mint a fazéké, a vizeskorsó nemigen jutott tovább a Tisza vonalánál, hiszen az Alföldnek megvoltak a maga korsósközpontjai. A Gömörben készült tálasedény pedig csak a készítőhely szűkebb vidékén volt használatos.
A révi fazekat nehezen lehet a gömöritől megkülönböztetni, de a jellegzetes révi kanta elterjedése azt tanúsítja, hogy a révi edény eljutott Debrecen körzetéig, bár vásárkörzete elsősorban Bihar megye.
A Veleméri-völgyben készült somogyi fazék vásárkörzete elsősorban Somogy, és ahol a veleméri-völgyi gerencsérek meg sem álltak, ott volt Sümeg és Tapolca vásárkörzete. A csákvári fazék vásárkörzete a Duna-Tisza közén és a Duna mentén dél felé jól követhető a múzeumi anyag alapján, különösen a mázas csíkos fazekak esetében. A vásárkörzetbe eső más központok is a csákvári fazék formáját követték, ezért a kalocsai, bajai, mohácsi fazekat nehéz megkülönböztetni.
A megrendelésre, ajándékként, barátságból készült edények körzete a legkisebb, jórészt a készítés helyén található, sőt a legszebbek a fazekascsalád saját szükségleteire, a családtagoknak készültek. Elragadó kis kakasos tálacskát csinált a híres mezőcsáti Rajczy Mihály az unokájának, és a tiszafüredi Nyúzó Gáspár is unokája részére készített gyermekjátékokat, többek közt pici butellát is. A mezőtúri Badár Balázs olyan tányért csinált unokájának, amelyre evésre buzdító verset írt: „Mikor eszel ahhoz láss, mert az a legszebb szokás, egyél ha van jó ebéd, rút az a sok beszéd.” Az a mohácsi fazekas, aki annyi edényt készített exportra, a saját konyhája részére szép kis fűszertartókat csinált. A tiszafüredi Simon István feleségének készített lisztesbödönt és rákarcolta: „Katona Zsófiáé ez a lisztes bödön, ha ezt valaki eltöri, a búbánat megeszi érte, mert igen szeretem.” Legszebb munkáival a fazekas saját családját, szeretteit tisztelte meg.
Messzebb került az ajándék, ha a szállásadó gazdának akart vele kedveskedni a fazekas. Ilyen az a nagyméretű boroskancsó, amelyet egy rimaszombati mester Hajdúszoboszlón adott a Császi családnak, és amelyet illő bormennyiséggel viszonoztak. A sárgás-zöldes mázú borosedény a Néprajzi Lexikon második kötetének címlapján látható.
Legjelentősebb funkciója a közösségi nagy borosedényeknek volt, a céhkorsóknak, községi korsóknak, úrvacsorai edényeknek. Az edények elején a közösséget, testületet 596jelképező embléma látható, s ráírták a testület elöljáróságának, a megrendelőknek a névsorát. A legtöbb zöld mázas, díszes domborműves, magassága 40-50 cm, űrtartalma 10-20 liter. Formája lehet kétfülű kanta, leggyakrabban kancsó, egyfülű, esetleg kétfülű, néha szűk szájú butykoskorsó. Méltóságteljes, reprezentatív edényfajta, a magyar cserépedények legrangosabbja. A domborműves mázas boroskorsó a mázas kályhásmunka hatására alakult ki, de az alapforma korábbi eredetű, mázatlan edény volt. A zöld mázasak között az eddig ismert legkorábbi darab évszáma: 1680, és 1693-as évszámot visel a székesfehérvári kádárok céhkorsója.
A budapesti Néprajzi Múzeumban körülbelül 125 nagykancsó van, ebből közel 100 darab évszámos. A 18. században készült 30 darab, 40 a 19. század első felében, 30 darab a század második felében, de még 1872, a céhek feloszlatása előtt. Vidéki múzeumokban és magángyűjteményekben ezeknek többszöröse maradt fenn. Egyedül Veszprém megyéből – több gyűjtemény alapján – 90 céhkorsó feldolgozását nyújtotta Nagybákay Péter, a téma legjobb ismerője. A továbbiak során is többször az ő eredményeire hivatkozunk (Nagybákay P. 1965; 1980b; 1984c). A legteljesebb sorozat Várpalotáról maradt fenn, összesen 17 korsó különböző céhektől.
Mesterségenként áttekintve a céhkorsókat, először a fazekasok korsóiról szólunk. A fazekascéheket 11 nagykancsó képviseli a Néprajzi Múzeumban. Kettő Jákról (az egyik 1835-ös), kettő Várpalotáról (1818, 1838), kettő Komáromból (az egyik 1840-es) való, a szentgáli fazekasok edénye 1838-as, a kalocsai korsósoké 1824-es. A Sopron megyei Felsölászló német fazekascéhének nemcsak céhkorsója (1815) van a Néprajzi Múzeumban, hanem a céh ládája, pecsétje és perselye is. Közvetlenül a céhek feloszlatása előtt készült a gyöngyösi fazekasok kiscéhének, fiatalságának 1868-as edénye, valamint a nagykanizsai fazekasok 1869-es nagykancsója, utóbbin immár modern orsós korong látható. A többi fazekasedény emblémája a régebbi típusú korong, valamint fakés, rovátkozó, agyagrög. A jáki 1835-ös edényen és a várpalotai 1838-as korsón a fazekas önmagát is megmintázta, amint kezét a korongon tartja.
Színes, virágos, madaras a debreceni fazekasifjúság korsója 1847-ből (Szalay E. 1983). Szegeden 1770-ben készült a fazekasok korsója, miután a céh kiváltságlevelet nyert. A céhek feloszlatása után a városi tanácshoz, majd a helyi múzeumba került. Túron a céhalakulás idején még nem égettek mázas edényt, csupán feketét, ezért 1836-ban a hódmezővásárhelyi tálas, K. Juhász István készített a túri korsósoknak két céhkancsót, melyeket a közelmúltig a mesterek utódai őriztek.
A legtöbb céhkorsó a takácsoktól maradt fenn. A Néprajzi Múzeum 17 takács céhkorsót őriz, 7 darab a 18. században készült. Valamennyi a Dunántúl északi részéről származik, leginkább Veszprém, Fejér, Zala megye területéről, egy Ráckevéről. Az egyik legkorábbi a cseszneki takácscéh 1746-os korsója.
A csizmadia- és a vargacéheket 13 edény képviseli a Néprajzi Múzeumban. Három 18. századi (Pápa 1731, Szántó 1752, Ozora 1758), a szabó-, illetve posztóscéheket csupán öt borosedény, egyikük a várpalotai szűrszabók 1862-es céhkorsója. A pápai szabók ollóval ellátott 1799-es korsója a szűcsök tulajdonába jutott, és a szűcsök más tárgyaival került a Néprajzi Múzeumba. Hódmezővásárhelyen a szabók 1825-ös kétfülű nagy mihókján olló, gyűszű, vasaló látható (Tornyai János Múzeum).
A kovácsoknak és lakatosoknak 9 edényük van a Néprajzi Múzeumban, ezek közül 3 a fővárosból való (1793, 1794, 1809), egy pedig Gömör megyéből, Klenócról (1790). A kötélverők céhét egy erdélyi szász nagykancsó képviseli, a kádármesterséget is egy másik, 1794-ből. Ugyanebből az évből való a Veszprém megyei Tósokberénd pintérés bognárcéhének korsója. Az 1838-as hódmezővásárhelyi bognárcéh mihókját ugyanaz a mester csinálta, mint a mezőtúri korsóscéh 1836-os két kancsóját.
597A várpalotai kőművesek céhkorsójára (1857) a mester alakját is rámintázták. Ácsés molnárcéhé volt egy 1764-es, szlovák feliratú kancsó, melyre közmondásokat is ráírt a készítője.
A halászoknak is volt céhük, illetve társaságuk. Híres a keszthelyi halászok 1774-es korsója, amelyet Jankó János talált meg Vörsön a céhládával és a céhzászlóval együtt (Jankó 1902). A tihanyi halászok korsóit Viski Károly gyűjtötte a helyszínen, három „kompániá”-ét: a „Sejmek”, a „Honvédek” és a „Disznósi” halásztársaság nagykancsóit, egyikük zöld mázas, kettő a Zsolnay-gyárból származó keménycserépmunka.
Rendkívüli rendeltetésű az a zöld mázas nagykancsó, amelyet a solti juhtartó gazdák készíttettek 1839-ben. A tavaszi kihajtáskor töltötték belőle a bort, ekkor közös étkezéssel ünnepeltek. Ilyenkor a társulat új tagjait és – még a közelmúltban – egy-egy fiatalabb állatorvost is „felavattak”. Volt közös borosedényük a debreceni juhtartó gazdáknak is. Az egyik legkésőbbi darab a szentgáli római katolikus olvasókör 1903-as, zöld mázas borosedénye – példája annak, hogy a céhekhez hasonlóan más jellegű közösségek is a közös ivás keretei között fejezték ki összetartozásukat.
A nagykancsók egy része nem a céheké volt, hanem hegyközségeké, községi bíráké, elöljáróké. Jelentős a Veszprém megyei, feliratos darab: „V:Bírák és Eskütt Uráimek korsai”, 1744-ből. Valószínűleg Vörösberény elöljárósága számára készült. Párja Szentkirályszabadjáról származik, 1745-ben egy jómódú gazdának készült „Vilonyai Pap Mihal uram korsaja”.
Veszprém megyei hegyközségből való egy, Adásztevelről származó 1787-es korsó és a „MILLY AROKI HEGYBELI HELYSÉG” korsója – „CSINALTATOTT NEMES SOMOGYI PÉTER HEGYMESTER KISPÁL NOTARIUS ÜDEJEEBEN – ANNO 1791…” A korsón a szőlőművelés eszközei láthatók: kacor, szőlőtaposó kád. A tavaszi nyitáskor, őszi szüretkor került sor a zártkerti gazdák közös mulatságára.
A közösségi funkciót ellátó nagykancsók jelentős csoportját alkotják a kálvinista úrvacsorai edények. Jó részüket a református egyház gyűjteményeiben őrzik: Debrecenben, Kecskeméten, Sárospatakon, Pápán. Híres a bárándi egyház két, színesen virágozott 1793-as edénye, Debrecenben készült. A Déri Múzeumban van Bakonszeg egyházának sárga-zöld díszű edénye, feltehetőleg Nagyváradon csinálták. A mezőtúri református egyház tulajdona a legteljesebb zöld mázas úrvacsorai edénysorozat, a legkorábbi 1760-as, a következő 1803-as, fedelére beírták, hogy túri gazda költségén Nagyváradon készült. A máz meghonosodása után Mezőtúron is csináltak úrvacsorai edényt, kettőt 1856-ban, Gyoma egyháza részére. Amikor 1896–1897-ben a mezőtúri újváros templomát avatták, a korsósmesterek egy-egy nagyméretű, kétfülű, zöld mázas kantával ajándékozták meg a templomot. Túron még 1903-ban is csináltak úrvacsorai edényt, színesen virágozottat, Abádszalók egyháza részére. Derecske eklézsiája számára Nagyszalontán rendeltek meg 1827-ben egy zöld mázas, fedeles nagykancsót: „nemes nemzetes és vitézlő Szilágy Mihály és hü párja Békis Erzsébet csináltatták”. A Nagyvárad melletti Mezőtelegden készítettek Szalacs egyháza részére kétfülű kantát, díszítése a habán ornamentikát követi, de az edény ólommázas, és az alakja is teljesen elüt a habán formakincstől, 1845-ben készült. Magyar nyelvű felirata bibliai idézet: „Ez pohár ama Újtestamentom az én véremben mely tiértettek kiontatik Sz Lukáts: 22 Rész 30 dik vers.” A Dunántúlról szintén ismerünk kálvinista úrvacsorai korsókat. A szentgáli református egyháznak is volt cserépkancsója (Vajkai A. 1959: 135). Több dunántúli darabot őriz a pápai református gyűjtemény, még a távoli Vas megyéből is.
598A zöld mázas kancsók egy részénél más mázak is előfordulnak. Példa erre az ozorai vargák 1758-as korsója. Ebben a reneszánsz kályhásmunka „vegyes mázas” hatását véljük felismerni.
Máskor a tálasedények jellegzetes stílusában készült a nagykancsó, színes írókás, illetve ecsetes festéssel. A habánokat is gyakran megkérték, hogy készítsenek céhkorsót, a felirat ezeken német nyelvű vagy szlovák, ritkábban magyar. Úrvacsorai edényt habánok nem készítettek, de előfordult, hogy habán céhkorsót másodlagosan úrvacsorai edénynak használtak. Példa a tatai mészárosok 1674-es korsója, mely utóbb a mádi református egyház edénye lett. A habán munka durva utánzata az óbudai kovácscéh 1793-as és 1794-es kantája. Színezésével kiválik a székesfehérvári vargák 1829-es, mangánlila korsója, kályhásmester műve.
Valamennyi nagykancsó fő díszítménye a címerszerű embléma. A felirat baloldalt kezdődik és jobboldalt folytatódik, magába foglalja a „nemes, érdemes” céh nevét, a céh elöljáróit, megrendelőit, és áldást kíván az egész céhnek. A Zala és Vas megyei céhkorsók többsége szakrális jellegű, feszület és szentek szerepelnek a domborműves díszítmények között. Az ünnepélyes, hivatalos-szakrális jelleg jól megfér a profán tréfálkozással, éreztetve, hogy a mesterek ugyancsak vidáman fogyasztották a bort, amikor céhlakomával ünnepelték a céhmester választását vagy új mester remeklését: „Szegény Torok hasznára Erszények Szájja Bontására Csinyáltatott” az 1750-es karádi takács céhkorsó, feszülettel és Mária Terézia királynő arcképével díszítve. A szántói csizmadiák 1752-es kétfülű korsóján elöl, a feszület mellett a „mater dolorosa” és „Iohannes Evangelista” áll, az oldalára pedig ráírták: „Nincy it semmi it van valam igyál, pajtás ne dudol.”
