KÉSESEK, KÖSZÖRŰSÖK
KÉSESEK, KÖSZÖRŰSÖK
A legkezdetlegesebb társadalmi és technikai fokon a kés volt az ember legnélkülözhetetlenebb eszköze munkában, táplálkozásban, védekezésben egyaránt. Ezért a késesipar is a legrégebbiek közül való. Szegeden 1522-ből került elő az első írott adat, s a késesipar már virágzott a 18. században, közös céhben a lakatosokkal, puskaművesekkel. Debrecenben szintén céhük volt a késeseknek közösen a csiszárokkal, kovácsokkal, lakatosokkal, és 1674-ben teljesen önállók lettek, „Fabri cultrarii”. A 17. században Rimaszombat és Gyöngyös késesmesterei ellátták az egész hódoltsági területet. A 19. század első felében már a jászberényi céhbe tartoztak az alföldi 278késesmesterek. Mindenféle mesterséggel kapcsolatban álltak, szerszámmal látták el a szűcsöket, csizmadiákat, vargákat, pintéreket, ácsokat, henteseket, mészárosokat, méhészeket, kertészeket, juhászokat, s a háztartások számára késeket, bicskákat készítettek. A népi szóhasználat szerint a kés nyélbe merevített penge, a bicska vagy zsebkés pedig összecsukható. Egy 1839-bőt való szegedi céhremekjegyzék megmutatja, hogy milyen eszközöket készítettek a mesterség virágzása idején: szabóollót, 14 colos dragánkést, zsebbe való bicskát, asztalra való kést tompa heggyel, utazóbicskát, háromágú villát, kanállal együtt, ki-be csukhatót, kertészkést, pennavágót, pipaszurkálót, pipavakarót, pipatömőt, dugóhúzót, körömvágót, körömreszelőt, közönséges fűrészt és ollót (Bálint 1978).
A híres késesmesterek termékei a vásárok révén elterjedtek az egész országban. Legismertebb bicskafajták: a szegedi halbicska vagy szirákibicska, a hosszú, keskeny, finom nyelű náderbicska, a görbevonatú bácskai bicska, a fejes görbebicska, az egyenes nyelű macskarabicska, a totóbicska (pengéjét nem behajtani, hanem a nyélbe betolni lehet), a nagyobb méretű kubikosbicska, a díszes jegybicska, a paprikahasító bicska, a finom kétpengéjű zsebkés, a debreceni habánbicska, a zalai tótbicska, az őrségi őribicska és a kisalföldi bugylibicska.
A késeknek is számos változata ismert: a fanyelű konyhakés, az igényesebb keskeny, hajlékony pengéjű szeletelőkés, a disznóölő kés vagy szúrókés, nyúzókés, csontozókén, fejtőkés, kaparókés, miskárolókés, a tímárok eszköze a félhold alakú curholókés, a falcolókén, szűcsöké a mosókés vagy vakarókés, a bognárok szerszáma a steklikés, rajzkés, szíjgyártóké a nittelőkés, továbbá a kertészkacor vagy görbekés, szemzőkés, szőlőmetsző kés, a nyeletlen szabókés, szűcskés, suszterkés stb. Ma már legtöbbjüket a gyáripar állítja elő (Bálint 1978).
A késesek minden munkát kézzel végeztek, géppel nem dolgoztak. Munkamódjuk – kisebb eltérésekkel – azonos volt az egész országban.
A kés négy részben készült el. Legfontosabb a penge és a rugó megcsinálása volt. Ez kovácsmunka, hevítéssel, kalapácsolással állították elő. Nyersanyaguk az edzhető acél és a vas. Először tömöríteni kellett a vasat. Faszén közé helyezték, izzították, a szükséges hőt az égő faszén biztosította, fújtatót nem használtak. Az így előkészített vas már hajlítható, reszelhető volt, s izzó állapotban üllőre téve a kívánt formára kovácsolták. Körömütővel a penge felső részébe körmöt, végébe – a névütővel – a védjegyet vésték. A durva megmunkálás után az edzés következett, vörös- és fehérmeleges, a minőségtől függően. A felhevített vasat vízbe vagy olajba mártva, sok helyütt faggyúban lehűtve edzették. Fűrészporral leszívatták az olajat, majd csiszolókorongon fölfehérítették, tűzön meglágyították, mert az olajban megmerevedett. Ez volt a színreeresztés, amit újabb csiszolás követett. Végleges alakját a penge és a rugó a nyéllel együtt végzett finomításkor nyerte el (Veliky 1971).
A nyél elkészítése volt a munka másik fázisa. A nyél anyaga szerint fanyelű, rezes nyelű, csillagos, ólmos és gyöngyház nyelű lehetett a bicska vagy a kés. A nyél legfontosabb része a vasból vagy sárgarézből készült belső lemez, a platina, ehhez erősítették a többi alkotórészt. Külső felén és két végén fémből készült résszel végződik a nyél: ez a pakni. A penge felőli részen a fejpakni, másik végén a farokpakni. Vasból, rézből vagy alpakkából domborították a síktoló kalapáccsal egy kis üllőn, a steklin. A platinát és a paksit összeforrasztották ólom segítségével, majd kifúrták, megszögelték. A pakni elhelyezése a nyélen különböző lehetett, többpengéjű bicskáknál középre is raktak egyet. A nyél két fele között a platinák közé szorították az acélból készült rugót, amin a penge fordul. A nyélben van még a négyszögletes tálung, amiből a penge kiágazik. Erre vésték a mester kézjegyét vagy védjegyét. A nyél 279gyöngyház anyagát külföldről, legtöbbször Bécsből, Hamburgból szerezték be, de otthon is készítettek folyami kagylóhéjból. A kagylókat fűrésszel vékony szeletekre vágták, az így nyert gyöngyházlapokat leköszörülték, majd nyélbe passzítva átfúrták, s félkemény alpakkaszöggel rászögelték, közepére helyezve a harmadik paknit. Szarunyelű bicskáknál a szarut láng fölött meglágyították, majd két vaslap kőzött laposra préselték, s reszelővel készítették el a különböző nagyságú betéteket. A gyöngyház és szarunyelű bicskákat még átfúrt rézlapocskákkal is díszítették. Fanyélnek a feketére pácolt bükk- vagy szilfát tartották legalkalmasabbnak, s késsel faragták ki a megfelelő méretre, formára (Veliky 1971).
A kések összeállítása, más néven a bicskaállítás a munka harmadik szakasza. Beszögezték a rugót, a nagy, esetleg a kis pengét is, melléje került az abfalnak nevezett réskitöltő betét. Vigyázni kellett, hogy a bicska részei ne feszüljenek, mert akkor hamar eltörik. A rugó beállítása mindig a pengétől függött, és azt egy acéllemez segítségével végezték.
Már csak a finomítás volt hátra. A pengét egy jellegzetes szerszámon, a késes-satun simítóreszelővel finomították, ez a polírozás. Leköszörülték a penge hátát, másként fokát, a pengét magát megköszörülték és kifényesítették. A satubafogás alatt egy faeszköz, a klupni védte a kést. A nyelet egy sóblernek nevezett háromszögletű fémhántoló reszelővel megreszelték. A fényesítést rongy- vagy filckoronggal végezték, enyv és csiszolópor keverékével (Veliky 1971).
Debrecenbe habán késesek települtek át Erdélyből 1674-ben, és Sárospatakra is eljutottak. Ők készítették az Alföldön elterjedt habánkést (Takács B. 1978). Híresek voltak még a kecskeméti, stószi, radványi mesterek. A zalai tótbicskát a péterhegyi vendek csinálták (Csaba 1947). Késekkel, bicskákkal megtömött bőrtarisznyájukkal jártak városról városra, vásárról vásárra még századunk elején is. Jellegzetes fanyelű bicskájukat szilvafából, bükkfából és kecskerágóból készítették, de csináltak szaruból is. Ők egy-két órán át főzték a szarut, majd gyalupadba szorították, egyenesre nyomtatták, míg meg nem keményedett. Utána csontfűrésszel feldarabolták, majd esztergályozták. A fanyelet is egyforma minta szerint esztergályozták ki. Ezután festették pirosra vagy sárgára, de volt festetlen nyelű bicskájuk is. Sokra harántcsíkokat égettek. A kész nyélen a penge behajlítására hosszanti rést fűrészeltek, nyakára fehér bádogból, rézbádogból vagy katonapatron hüvelyéből készült lemezt húztak, s ezt hegyes, árszerű vésővel kicifrázták. Az egyes mesterek egyéni mintákat használtak, így rá lehetett ismerni a készítőre. A pengét legtöbbször eltörött sarlóból, kaszából csinálták, kiköszörülték megfelelően keskenyre, kihegyezték és beszorították a nyélbe (Csaba 1947).
A Dunántúlon még híresek voltak a soproni, kőszegi, sárvári és felsőőri késesek. A fanyelű késeket éppúgy, mint a kisalföldi faragott nyelű bugylibicskákat a vevők kiherélték, végükből levágtak egy darabot, hogy náluk maradjanak, el ne vesszenek. Ez volt a célja annak a babonás szokásnak is, hogy a vásáron megvett kést kétszer, háromszor átdobták hátrafelé a fejükön keresztül (Timaffy 1984a).
Ma már csak múlt időben beszélhetünk a késesekről is. A gyáripar elsorvasztotta, s csak egy-két idős mester élteti még az országban ezt a hajdan virágzó mesterséget.
Hasonló a sorsa a köszörűsöknek is. A vágóeszközöket időnként meg kell köszörülni, s ez éltette a hajdan virágzó mesterséget. A köszörülés legegyszerűbb házi módja két kés összefenése, de minden családnál akad kaszakő is, amin megnedvesítve jól lehet a késeket, kaszákat, sarlókat élesíteni. A kényesebb holmikat: finom késeket, borotvákat, ollókat, darálókat azonban mindig inkább köszörűsökkel élesíttették.
280Még századunk elején is vándorköszörűsök járták az utakat, utcákat. Két keréken járó, talicskaszerű ládájuk elején magasra emelkedett a pedál segítségével lábbal meghajtható nagy lendítőkerék, ennek áttétele hozta mozgásba a tengelyre húzható köveket és csiszolókorongokat. A láda tetején állt a csapos vizestartály, amiből a köszörűkövet nedvesítették. A köszörűsszerszámnak egy másik fajtája is volt, ennél – a vizestartály helyett – a tengely alatt volt egy pléhedény, ennek vizében forgott a köszörűkő (Béres 1964).
Verejtékezve tolták szerszámukat faluról falura. Az utcasarkokon megállva először pléhdarab köszörülésével adtak jelt érkezésükről, majd hangos kiabálással hívták a köszörültetőket. A házbeliek kifutottak az utcára, s akinek szüksége volt rá, odavitte az élesítenivalót. A munkát ott az utcán végezték el, s mindig sok nézőjük is akadt. Pénzért dolgoztak, de élelmet is elfogadtak, sokszor ebédet kaptak a családnál. Piacokra, vásárokra ugyancsak eljártak. Forgalmas helyen álltak le és köszörülték meg az idehordott életlen holmikat. Kelet-Magyarországon vándorköszörűsök (cigányok) ma is előfordulnak még, bár ritkán. Egy-egy utcát, lakótelepet 3-4 hetenként meglátogatnak, becsengetnek a lakásokba. Köszörűjüket régebben kerékpárra szerelve lábbal és pedállal hajtották, ma villanymotor hajtja a kőszőrűt. Kést, bárdot, ollót éleznek, de javítanak esernyőt is (Bakó Ferenc közlése).
Központi fekvésű községekben, városokban céhbeli köszörűsmesterek éltek közös céhben a késcsinálókkal, lakatosokkal, puskaművesekkel, de posztónyírókkal is. A céhek megszűnése után önálló iparosokként dolgoztak, és működnek ma is, nagyon megfogyva bár, régi emlékeket őrző műhelyeikben. Legfontosabb munkeszközük a négy-öt darab faállványon álló, tengelyen forgó köszörűkő. Kisebb műhelyekben a mesterek lábbal hajtották, nagyobb műhelyekben pedig inas vagy napszámos kézzel forgatta – lendkerék-áttétellel – a köszörűkövet. Századunk húszas-harmincas évei óta villanymotorok végzik e meghajtómunkát. A tengely alatti tartály vizében nedvesedik a kő, vagy felülről, csapos edényből csöpögtetik rá a vizet. A műhely munkaasztalán fontos eszköz a fémsatu, a különböző fogók, reszelők, kalapácsok, s az asztal fölött szép rendben elhelyezett különböző nagyságú és finomságú kövek, élesítő- és csiszolókorongok, kefék (Timaffy 1984a).
Munkájuk ma is változatos: a sokféle kés, olló, borotva, húsőrlő, korcsolya és kórházi eszköz, gépalkatrész köszörülése, fenése, igazítása. Minden munkadarabjukat először köszörülik, majd polírozzák, aztán fenik. Köszörülés az él kialakítása, nagyolás homokkő kövön, ma már inkább műkorundon. Addig kell a kést köszörülni, amíg az él a vastag acél szélén ki nem alakul. Ezután a seibnek is nevezett filckorongon polírozzák, fényesítik, majd egy finomabb korongon finomítják tovább, miközben pasztával kenik, hogy az anyag el ne égjen. A filckorongokat enyvvel vagy vízüveggel kenik be a súrlódás, kopás ellen.
A fenés vagy finomélezés a következő munka. Először kaszakövön, majd finomabb habkövön átfenik úgy, hogy kézzel húzogatják a kövön élével előre óvatosan, érzéssel. Befejezésül szőrkoronggal tükörfényesre fényesítik a pengét. A különböző nagyságú konyhakésektől a finom alpakka evőkésekig mindenféle kést, bicskát elvállalnak. A régebbi evőkések nyelét és pengéjét külön készítették, s gyantába öntve erősítették össze. Ha meglazult, vagy kijött, újra kellett gyantázni az egészet. Az evőkéseket finomabb korongon polírozzák, majd szőrkefével fényesítik, a borotvákat ugyanígy. Az iparosok vágószerszámait, pléhvágó ollókat, vésőket, gyalupengéket, a könyvkötők, nyomdászok késeit, a kerti ollókat hasonlóan köszörülik, fenik, az eltörött bicskapengéket pedig pótolják. Ezek a munkák ma már egyre ritkábbak, mert az iparosok maguk is megfenik szerszámaikat.
281Az ollókat ugyancsak köszörülik, polírozzák, fenik, mint a késeket. A legnagyobb szabóollóktól kezdve a papírvágó, húsvágó és házi ollókon át a legkisebb köröm-, bőrvágó, pedikűr- és kézimunkaollókig mindenfélét megtalálunk munkadarabjaik között. Az ollókat szétszedik, és így köszörülik a nagyságuknak megfelelő kövön. Először a belső lapját köszörülik meg, aztán élet húznak rá, ezzel a hegye is megköszörülődik. Végül a sarkait köszörülik úgy, hogy a két szár könnyen foroghasson, és a hegye pontosan összeérjen. Az olló belsejét, a lapot fakorongon simítják le, hogy a belső homorúsága megmaradjon. Ez a hajlat nagyon fontos, mert vágáskor csak az élnek szabad egy ponton érintkeznie. Ha szükséges, a satun finom kalapáccsal javítják meg. Az ollószárak külsejét a késekhez hasonlóan polírozzák, végül kefén fényesítik. Utoljára marad a fenés. Nagy finomságú, ún. missziszippi-kövön fenik le az éleket, közben – egy kis ecsettel – petróleummal kenik be. A megfent szárakat összerakják, csavarral vagy nittszeggel – satuba fogva – összeütik (Timaffy 1984a).
A borbélyok hajnyíró gépeit, a marhanyíró gépet edzett acélkorongon élesítik. A húsőrlőnek a belső lapját köszörülik meg, majd a kését, mindkettőt megfenik, aztán összeillesztik, hogy pontosan egymásra feküdjenek. A korcsolyákat először satuban laposra reszelik, majd különösen kemény homokkövön – víz nélkül – köszörülik.
A mesterséghez tartozik az esernyők javítása is. Nemcsak ma, hanem a 18–19. században is nyáron ez adta a legtöbb munkát. Nyáron mindig kevesebb volt a köszörülnivaló, csak ősszel, télen sokasodott meg, főképp a disznóölések idején. Az ernyőkből nagy volt a választék, a kényes női napernyőktől az erős férfiesernyőkig. A fanyelű ernyőket esztergáltatták, enyvvel ragasztották, a bambusz- és fémfogantyúkat javították, a fémrészeket pótolták. Az asszonyok a sérült huzatokat stoppolták. Ma szintén ezt teszik fogók, ollók, kalapácsok segítségével.
A városi mestereknek még századunk elején is felhajtóik voltak, akik járták a környező falvakat, összeszedték a köszörülni- és javítanivalót, behozták a műhelybe, s ha elkészült, visszavitték a tulajdonosokhoz. A kényesebb ollókat, késeket, borotvákat, szerszámokat inkább a mesterekkel élesíttették, mint a vándorköszörűsökkel.
A régi műhelyekből kis üzlet nyílt az utcára, ahol különböző késeket, ollókat, borotvákat, zsebkéseket, ernyőket árultak.
