DRÓTOZÓ-, FOLTOZÓMUNKÁK
DRÓTOZÓ-, FOLTOZÓMUNKÁK
A házról házra járó vándoriparosok a 19. században és a 20. század elején még jellegzetes alakjai voltak a városoknak és falvaknak egyaránt. Az akkori ipar fejletlensége, helybeli iparosok hiánya miatt szükség volt a munkájukra, hiszen olcsóbb volt bedrótoztatni a repedt cserépedényt, mint újat venni. A drótozó, foltozó vándoriparosok a történeti Felső-Magyarországról, Trencsén, Nyitra, Sáros és Szepes megyékből indultak útnak, és bejárták az egész országot. Szlovák nemzetiségűek voltak. Vándorlásukat a kedvezőtlen földrajzi adottságok tették szükségessé: a gyenge minőségű termőföldek nem tudták eltartani a lakosságot, viszont a nyersanyaghoz: fémhez, üveghez a közelben könnyen hozzájuthattak. Az 1890-es népszámlálás 1674 drótost mutat ki, 1900-ban a számuk 2000 fölé nőtt (Petercsák 198la). Ezután már hanyatlás következett, s a világháború utáni új határok elzárták előlük a magyar országrészeket. A Hegyköz falvainak lakói szinte átvették tőlük a vándorbotot. A Zempléni-hegységben Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta szlovák anyanyelvű férfiai a trencséniektől tanulták 276meg a drótozás mesterségét, a bádogos-, foltozómunkával együtt. Őket is a gyenge termőföldek késztették vándorlásra. Az ötvenes évekig az itteni férfilakosság egyik fő foglalkozása volt. Az ipar fejlődésével azonban fölöslegessé váltak, az 1960-as évtizedben lassan felhagytak a vándorlással.
A mesterség családon belül öröklődött, és csak férfiak végezték. Asszonyaik otthon a földet művelték és az állatállománnyal vesződtek. Legtöbben egész évben vándoroltak, mások viszont csak a fontos mezőgazdasági munkák után indultak útnak. Ezt nagy készülődés előzte meg. Az asszonyok pogácsát sütöttek, szalonnát, kenyeret, hagymát, száraz ételt raktak a tarisznyába. A férfiak a kocsmában hitelre ittak, hogy szerencsésen hazatérjenek, s a számlát csak ezután fizették ki. Szokás volt az is, hogy az indulás napján semmit sem adtak kölcsön a házból, nehogy elvándoroljon az is (Bakó F. 1951b).
A környékre gyalog vagy kerékpáron jártak, messzebbre pedig vonattal utaztak. Megvolt mindegyiküknek a megszokott körzete, ahogy mondták: járása, egy-egy nagyobb városi központtal. Itt szálltak meg albérletben, és innen indultak gyalog vagy kerékpáron a környező falvakba. Hangos kiáltozással hívták fel magukra a figyelmet: „drótoznyi, fótoznyi, fazikat fódoznyi”. Ahol szükség volt rájuk, ott behívták őket, megegyeztek a fizetségben, aztán munkához láttak az udvaron, vagy eresz alatt, rossz időben a színben. Pénzért vagy ebédért, szállásért is dolgoztak, nyáron padláson, csűrben, pajtában megaludtak. Közeli helyről vasárnap vagy ünnepnapon hazamentek, messzi vidékről viszont csak karácsonyra. Főképp a keleti országrészeket járták, de sokan a Dunántúlra is átjutottak. Kezdetben csak törött cserépedényeket drótoztak be, de amikor ezeket fokozatosan felváltották a gyári horganyzott, zománcozott edények, akkor átálltak ők is a foltozó-, bádogosmunkára. Voltak közöttük ablakosok, akik a közeli üveghutákból 50-60 kilónyi üveget is elvittek a hátukon, és a házaknál beüvegezték a törött ablakokat (Balassa 1957).
A drótosok legfőbb munkája a cserépedények bedrótozása volt, zománcos, alumíniumból készült fazekak, lábasok, mosogatók, vödrök foltozása, fenekelése, tűzhelyek javítása, sütők foltozása, s az ügyesebbek még új sütőket is tudtak készíteni. Nemcsak a törött cserépedényeket javították meg, hanem a nagyobb űrtartalmú vászonfazekakat is, hogy a beléjük töltött 10-15 liternyi leves vagy káposzta szét ne feszítse őket. A javítgatások mellett sok értékes új tárgyat is készítettek. Híresek voltak a művészkedő hajlamról tanúskodó pipaszurkálóik, alátétjeik, vázáik, madárkalitkáik, kulcstartóik, tölcséreik, a nagyurak számára ezüst- vagy aranydróttal bevont díszedényeik (Ferko 1985: 48–57).
Anyagkészletük kétfajta drótból állt: vörösréz és alumíniumdrótból, ezen kívül bádoglemezekből, melyeket vaskereskedésekben vásároltak. Szerszámaik: véső, kisüllő, lyukasztó, ár, reszelő, harapófogó, colstok, csípőfogó, pléhnyíró olló, hidegvágó, kis- és nagykalapács, fakalapács, vonalzó, üllővas, nittszögtartó doboz, csiriztartó doboz, fa alátét, forrasztóón, azaz cin és forrasztópáka. Mindezeket hátukon vitték szerszámos ládájukban. Ezt könnyű puhafából készítették, ritkábban fémlemezből. Két részből állt: lemeztartóból (amibe még két-három köteg drót is belefért) és szerszámtartó dobozból. Élelmüket bőrtarisznyában vitték magukkal (Petercsák 1973).
A cserépedényeket ügyes technikával drótozták be. A nyakát körbefogták erősen rátekert dróttal, majd abból levezetve hálókötéssel körbe-körbe kötötték az edényt. Alul dupla sorral megerősítették, és a drótot a fenék szélén csavarosan meghúzták. A repedt, törött részeket lisztcsirizzel kenték be. A fémedényeket foltozták vagy – szükség esetén – fenekelték. A kisebb lyukakat egy folttal és nittszeggel javították 277meg, a nagyobb lyukakra már két folt is kellett, amelyeket nittszög fogott össze. A lyuknál egy, másfél centivel nagyobb foltot vágtak ki ellipszis alakúra a bádoglemezből, ezt térdükön ólomüllőn vaslukasztóval középen átlukasztották, majd az edény formájának megfelelően sínen leperemezték, kikalapálták. A belső foltot befekvési helyére illesztették, hogy „passzoljon”. A külsőt is ugyanígy hozzáillesztették az edényhez. Ezután mindkettőt pépes lisztcsirizzel vastagon bekenték kívül is, bévül is. A szegecset a szegecshúzóval vagy nitthúzóval meghúzták, a fölösleges részt csípőollóval vagy fogóval lecsípték, aztán bedugták a foltok lukjába, majd kalapáccsal széthúzták a szegecset, vagyis megfenekelték. Ha megszáradt, vízzel kipróbálták, nem folyik-e, s csak akkor adták vissza a megrendelőnek (Timaffy 1984).
A poharakat, amelyeket nem raktak forró tűzhelyre, nem foltozták, hanem cinezték. Az edényt először jól megtisztították, sósavval lemaratták a luk környékét. Letkorminak nevezett kis forrasztópákájukat megtüzesítették, majd hegyét reszelővel megtisztították, szalmiákba mártották és az edényhez érintve a cint ráolvasztották. Elsimították a forró pákával, hogy a lukat jól betömje, s így hagyták kihűlni.
Az edények fenekelése kívánta a legtöbb munkát. Először leverték a régi rossz feneket, és az edény alját ollóval körülnyírták, hogy a vágás egyenletes legyen. Ezután kiperemezték, vagyis a körülnyírt alsó szélét sínre téve kalapács élével körülverték, kifelé hajlították. Rászabták a feneket: madzagra szöget kötöttek, ráillesztették a pléhlemezre, a madzag másik végére kötött ceruzával pedig kört rajzoltak. Másik módja az volt, hogy a pléhre helyezett edényt húzták körül ceruzával, de ez nem lett olyan pontos. A kört pléhvágó ollóval körülnyírták úgy, hogy körülbelül egy, másfél centiméteres peremet hagytak, ennyivel nagyobb pléhet vágtak le. A peremet fakalapáccsal a sín szélén vagy gömbölyű vasdarabon behajlították, letették a sík lapra, és az edényt ráhelyezték. Mindkét peremet lisztcsirizzel vastagon bekenték, majd négy helyen becsípték, vagyis rácsípték a feneket az edényre, s kis szakaszokban körbe ráhajtották az egészet úgy, hogy a két perem szorosan egymásba illeszkedjék. Az így elkészült dupla peremet megfordítva felülről fakalapáccsal verték rá az edény oldalára, hogy jól ráfeküdjön. Az ütéseket az edény belsejébe tartott gömbvassal kísérték, hogy masszív legyen, ne legyen hullámos.
Az első világháború után elmaradozó drótosokat falusi kovácsok, bádogosok vagy paraszti „ezermesterek” igyekeztek pótolni. Több helyütt még ma is foltoznak, fenekelnek edényeket, kannákra, kútvödrökre új feneket, fület készítenek, szeneslapátnak, szemétlapátnak nyelet csinálnak, tepsit rövidítenek, s ha kilukadt, alumíniumnittel foltozzák meg (Timaffy 1984). Munkájuk egyre kevesebb, mert csak az idős emberek ragaszkodnak még megszokott edényeikhez, s inkább foltoztatják, mint hogy újat vegyenek.
