JÁRGÁNYOS MALOM
JÁRGÁNYOS MALOM
Az 1863 és 1906 közötti malomösszeírásokban számba vett szárazmalmok igen kevés kivétellel járgányosak voltak. A malmot rendszerint két, összeépült építmény alkotta: a keringősátor, röviden keringő vagy sátor és a malomház. Az előbbi kör alakú, sátortetős, zsúpszalmával vagy zsindellyel fedett, nyitott vagy lécezett oldalú építmény, s közvetlenül emellé épült a nyeregtetős malomház. Olykor a keringősátor mellé két külön épület csatlakozik, mint például a fennmaradt vámosoroszi szárazmalomnál (5. ábra), ahol a malomházzal ellenkező oldalra olajütőt építettek (Nagy Gy. 1959: 135–136).
A keringősátor alatt van a malom meghajtására szolgáló nagykerék vagy keringő, melynek tengelye a tölgyfából faragott, hatalmas bálvány. A vámosoroszi szárazmalom bálványa 5,45 m magas, átmérője 60, illetve 40 cm, a szarvasi malom bálványa 4,8 m magas, átmérője a két végén 47 cm. A nagykerék a bálvány körül forog, melynek felső vége a járomban, alsó vége a medvegerendában jár. A keringő talpa 12 darab tölgyfából van kifaragva, ebbe a vámosoroszi malomban 370, a szarvasiban 420 akácfa fog illeszkedik, amelyek a keringő forgatásakor a forgó mozgást a nagyorsónak közvetítik.
A malomház keringősátor felőli részét a kőpad foglalja el, amely 100-160 cm-rel magasabban helyezkedik el a malomháznál, ezért lépcsőn járnak fel rá. A 19. század végén – s valószínűleg korábban is – a szárazmalmok mintegy 90%-a egy kőjárattal őrölt. 1894-ben 2033 szárazmalom közül egy kőjárata volt 1791, két kőjárata 238 malomnak, három kőpárral mindössze 3, négy kőpárral 1 malom rendelkezett. A szarvasi és a vámosoroszi malomban 2-2 kőpár maradt fenn: kásakő és daráskő, más néven málékő. Elnevezésük már a malom szerepének változásából ered. Mindkét malomban 98-105 cm átmérőjű, 4,5-15 cm vastag, terméskőből faragott őrlőkövek vannak. Az alsó kő vagy padkő minden malomban beépített, mozdulatlan, a felső vagy forgókövet a kisorsó tengelye, az ún. szálvas hajtja. A malomköveket fenyődeszkából készült kéreg veszi körül, ami megakadályozza az őrlemény, illetve a liszt kihullását.
A járgányos malmot legtöbbször lovakkal működtették, ritkán s csak szükségből húzatták ökrökkel, bivalyokkal vagy tehenekkel (Nagy Gy. 1959: 140). Az őrlés szerjárás szerint történt, azaz a feudalizmus korában a jobbágyoknak sorjában kellett lovaikkal a szárazmalomban dolgozniuk (Takáts 1961: 124). Debrecen város 1670. évi jegyzőkönyve szerint „a debreceni ember, ha őrni akar, idejében szert fogjon, hogy sem az vidéki őrlős, sem az itt való marhátalan ember meg ne fogyatkozzék” (Lambrecht 1671915: 24). Vámosorosziban a malmot húzató lovasgazdákat még századunkban is szeresnek nevezték. Akadtak olyan szárazmolnárok, akik lovakat tartottak és azokkal húzatták a malmot, amiért joguk volt több vámot szedni.
5. ábra. A vámosoroszi (Szatmár m.) szárazmalom metszete (a) és alaprajza (b)
Újabban Balázs György a meghajtó szerkezet és a meghajtó állat egymáshoz való viszonya alapján a szárazmalomnak három típusát különbözteti meg: középen hajtósnak azt a malmot nevezi, amelyben az állat a nagyfogaskerék küllői között jár. A 168Kárpát-medencében ez a típus a leggyakoribb, ilyen a szarvasi, a vámosoroszi és a tarpai szárazmalom. A felülhajtó szárazmalomban a ló a nagykerék alatt jár (ilyen a mekényesi), az alulhajtó szárazmalomban pedig a nagykerék mellett jár (Balázs Gy. 1987). Ez a rendszerezési elv a szélmalomszerkezetek típusba sorolását idézi.
A malom meghajtására rendszerint két lovat fogtak be. Befogás előtt a molnár a keringőt kikapcsolta, így az félrebillent, talpa a földre feküdt és a lovak átléptek rajta a húzatórúd elé. Malomhúzásra csak szelíd állat alkalmas, amelyik nem ijed meg az orsó zörgésétől. A lovak általában három óra hosszat húzták a keringőt, de közben másfél órai járatás után megállították őket pihenni. Egy véka gabona őrléséhez rendszerint egy óra járatás kellett, de ha erős, bejáratott lovak húzták a malmot, tíz óra alatt húsz vékát is megőröltek (Vajkai Zs. 1980: 368). Egy 1832. évi leírás szerint a Tolna megyei „igásmalmokban” naponta 20-24 véka búzát őröltek (Lambrecht 1915: 27). Ha a lovak egyenletesen húzták a keringőt, a szárazmalom jó lisztet őrölt. A visszaemlékezések szerint a vízimalom után a legjobb liszt a szárazmalmokból került ki (Nagy Czirok 1959: 17).
Tessedik Sámuel szarvasi prédikátor úgy látta: „… a szárazmalmok … nagy romlására vagynak a parasztnak. Ezek valóságos sanyargatói az ő lovának, kivált ha a meggondolatlan gazda egynéhány mérő gabonát egymás után őröl” (idézi Impiom 1971: 248). Kiskunmajsán a szárazmalmot – tréfás gúnnyal – tónyúzónak is emlegették. A malomhúzatás valóban kifáraszthatta az állatokat, de ha nem hajtották túl és jól abrakolták őket, bírták a járatást. A lovasgazdák a húzatással jól kerestek.
A szárazmalmokban a gabonaőrlésen kívül darálással, majd utóbb köleshántolással és olajütéssel foglalkoztak, ezért igen jelentős szerepük volt egy-egy település élelmezési szükségleteinek ellátásában. A vámosoroszi szárazmalomban az 1930-as évekig az olajütés és a köleshántolás mellett búzát is őröltek és kukoricát daráltak, azóta – 1948-ig – a malom csak olajat ütött és kölest hántolt. Sajátosan alakult a malom munkarendje: csak ősztől tavaszig működött, ami föltehetően elsősorban azzal magyarázható, hogy a lovasparasztok a tavaszi szántástól az őszi betakarításig nem értek rá a malmot húzatni. Hétfő-kedd az őrlés, szerda-csütörtök a kásahántolás, péntek és szombat az olajütés napja volt.
A szarvasi Tomka-malomban a gabonaőrlés már a múlt század végén megszűnt, valamivel később a darálás is. 1920-ig köleshántolás és heregubófejtés folyt benne, azóta pedig csak kölest hántolt.
A köleshántolás szezonja az őszi munkák befejezésétől a disznóvágásokig tartott. A hántolást a helybeliek és a vidékiek előre bejelentették a molnárnak.
Az első felöntést a molnár a garatból lassan engedte a kövek közé, hogy a lovak hozzászokjanak a terheléshez. Az ondót (a köles héját) a forgókő rovátkolt felülete hántolta le. A meghántolt kása a lefolyócsövön az osztályozóteknőbe, a könnyebb ondó az ondóházba került. Időnként a molnár ellenőrizte a kását, és szükség szerint szabályozta a kásakövek távolságát. Első felöntésre a köles egyharmad-kétharmad része hántolódott meg, a második felöntés után már csak töredéke (4-5%-a) maradt hántolatlan, mégis rendszerint háromszor öntötték fel. A harmadik járatás után szép tiszta kását nyertek.
A hántolás közben elpiszkolódott követ a molnárnak a malom leállása után mindennap és gyakran napközben is meg kellett tisztítania. Naponta 4-5 mázsa kását hántoltak. Szarvason a kölesből, Vámosoroszin a kásából vették ki a vámot 2 literes finakkal, illetőleg csanakkal. A szarvasi szárazmolnár az 1950-es években 100 kg kölesből 20 kg vámot vett ki. Ha a hántoltató nem a maga lovaival húzatta a malmot, a lovasgazda minden vékából másfél csanak, vagyis 3 liter kását kapott, az utóbbi időben pedig pénzt.
1695. táblázat. A halasi szárazmalmok tulajdonjogi viszonyai, 1880
A malom tulajdonosa | A malmok száma |
Házi kezelésben levő
|
Vámos bérlő kezében levő
|
Segéd által kezelt
| Inast | Segédet | Száraz- és szélmalom egy kézben |
malmok száma
|
tartó malmok száma
| ||||||
Úr
|
8
|
–
|
8
|
–
|
2
|
–
|
2
|
Gazdálkodó paraszt
|
13
|
–
|
12
|
1
|
4
|
5
|
4
|
Szakképzett molnár
|
19
|
17
|
2
|
–
|
12
|
2
|
3
|
Testület
|
1
|
–
|
1
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Összesen
|
41
|
17
|
23
|
1
|
18
|
7
|
9
|
(Vajkai Zs. 1980)
A szarvasi szárazmalomnak jó híre volt a környéken, 25-30 km távolról is fölkeresték. Szívesebben hántoltattak benne, mint a gőzmalmokban, mert több és szebb kását készített. Késő ősszel gyakran éjjel-nappal forgott a malom keringője.
Nagy Czirok László adatgyűjtése nyomán Vajkai Zsófia kimutatást készített az 1880-ban működő halasi szárazmalmok tulajdonjogi viszonyairól (5. táblázat) és működéséről.
A 19. század vége felé a halasi szárazmalmoknak közel fele szakképzett molnár tulajdonában volt, de jelentős a gazdag parasztok és urak részesedése, akik bérbe adták malmaikat. Nem ritka a szárazmalom és szélmalom együttes birtoklása, amire Szeged határából is tudunk példákat.
