MALOMÉPÍTŐ MESTEREK ÉS MALMOSGAZDÁK
MALOMÉPÍTŐ MESTEREK ÉS MALMOSGAZDÁK
Középkori malomépítő mestereinkről mindmáig Takács Sándor tárt föl legtöbb forrásanyagot. Lássunk ebből néhány szemelvényt. 1586-ban a törökök Esztergom alatt hajóhidat készítettek a Dunán, s a híd építésén magyar molnárok munkálkodtak. 1671-ben az eperjesi uradalom egyik falujában a molnárról így írtak: „…fejszével tartozik szolgálni és a házuk körül foltozással”. Lednice község 1669. évi összeírása említi: „Az molnárok az két malomtól ácssággal szolgálnak.” Debrecen város egyik 17. századi utasítása kimondja: „A malommester pedig a molnárokkal idejében fogakat, orsókat, ékeket, lapockákat faragjon s faragtasson és száraztasson, hogy a nyers fogak s orsók miatt a malomban kár ne következzék.” Mindezen kívül az uradalmi molnár a kastélyokban ajtót és ablakot készített, tetőt zsindelyezett, még koporsót is csinált (Takács 1961: 45–47, 50). Az adatokból kiderül, hogy molnáraink a malomépítés mellett az ácsok, az asztalosok, a hajóácsok munkájához is értettek. Takács arra a kővetkeztetésre jut, hogy e sokirányú foglalatosság mellett a magyar molnárok első és legfontosabb munkája a malomépítés volt.
2021550-ben az egri vár erődítési munkáihoz többféle szakiparost szerződtettek, közöttük ácsokat is. Munkájuk sokoldalú: a szokványos ácsmunkák mellett ők készítették a felvonóhidakat, malmokat, zsilipeket, de ők vágták ki az erdőn a fákat, s bárdolták, fűrészelték az igények szerint. „Az ácsmunkát végző mesterek és segédek szakmai megjelölése részben ács: carpentarius, faber lignarius, részben pedig molnár: molendinator.” Az egri számadáskönyvek is említenek faragómolnárokat (Détshy 1963: 190).
Kik foglalkoztak akkor az őrléssel? Takács Sándor szerint az őrlőket a 16–17. században malommester (magister molae), őrlőmester, malomgazda, molnárgazda megnevezéssel illették. Például: „Az uradalomban a molnárgazda Molnár Jakab, kinek szabad kenyere vagyon s harmados az malomjövedelmében” (Takács 1961: 51). Kérdés; hogy a faragómesterség és az őrlés elkülönült-e olyan határozottan, ahogyan Takács megállapította.
A malomépítés a 16–17. században valószínűleg a legtöbb szakértelmet és a legnagyobb jártasságot kívánó famegmunkáló kézművességnek számított. Aki egy szárazmalom kerengősátorát, vagy a malom pontos illeszkedést igénylő fogaskerék-áttételét jól el tudta készíteni, az a csűrök, lakóházak, fatornyok ácskötéseit is megszerkesztette és pontosan kifaragta. Az egykorú források ezeket a kézműveseket faragónak, molnárnak, olykor malommesternek említik. Bornemissza Gergely, az egri vár kapitánya 1554-ben faragómestereket (carpentarius lignarius) kért a királytól, akik szárazmalmokat és ágyú-ágyakat tudnak készíteni. Egy keltezetlen sárvári összeírás így fogalmaz: „Két kerek molna (= a malom régies elnevezése) a Gyöngyös vízén, melyet maguk építének; urunk ő Nagyságának a benne való molnár (mindkét kiemelés a szerzőé!) mesterséggel tartozik szolgálni, mikor szükség kívánja, szintén mint az ő Nagysága molnaiban levő molnárok” (Takács 1961: 49). A földesúr malmaiban dolgozó – s azokat a maguk kezével építő – molnárok bizonyára őröltek is, és amikor a szűkség megkívánta, akkor szolgáltak mesterségükkel – famegmunkálással – uruknak. Őrlésre utal az alábbi részlet is egy 1671. évi összeírásból: „Minthogy a malom gazdája is markával szolgál s idegen molnárt tart az malomban, az idegen molnár sohasem tartozott sendelyezéssel” (Takács 1961: 50). A malmosgazda az „idegen molnárt” – kivált, ha az nem tartozott zsindelyezni, vagyis ácsmunkát végezni –, csak őrlésre fogadhatta. A malommester kifejezés pedig egy 1623. évi összeírásban éppen nem őrlőmestert, hanem ácsot jelent: „Az malommesternek, azaz a feő átcsnak fizetése lesien …” (Takács 1961: 50).
Látható, Takács Sándor, akinek eredeti tanulmányai az 1910-es években jelentek meg, maga közöl olyan forrásokat, amelyek fentebbi megállapítását kétségessé teszik. A század eleje óta a molnársággal foglalkozó kutatók átvették véleményét – anélkül, hogy újabb bizonyító anyagot föltártak volna. Egyedül Pongráci Pál, a malomépítészet monográfusa idéz olyan 16. századi forrást, amely Takács megállapítását támogatja (Pongráci 1967: 17). Ezzel szemben Czigány Béla rámutatott, hogy a győri vízimolnárok már 1640 táján szerződéses ácsot alkalmaztak, akit a szükséges ácsmunkákért megfizettek (Czigány 1962: 103).
Összegezve véleményünket: bizonyos, hogy a malmokat faragómolnárok, bárdosmolnárok építették. A jobbágysorban élő molnárok szolgáltatásukat ácsmunkával dolgozták le, mivel a földesurak azt igényelték tőlük. De ugyanők őröltek is a malomban! Különben lenni kellett volna az őrlést végző mesterre külön kifejezésnek, hiszen nem csupán a malomépítés igényelt szakértelmet, hanem az őrlés, a malomkő megvágása, beállítása stb. is. Ám az őrlésre, amely a 16–17. században a népesség alapvető szükségletére dolgozó foglalkozás, nincs más szavunk, csak a molnár.
203A 16–17. században a magyarországi kézművesség még nem szakosodott oly mértékben, mint később. Egyes iparágak művelői több, utóbb különvált szakma munkáját végezték: például a vargák kikészítették a bőrt, és abból lábbelit is varrtak. Ez különösen a földesúri birtokokon volt így, ahol a kézművesség később specializálódott, mint a szabad királyi városokban.
Mi volt a molnárok tevékenysége a 19. században?
Szarvas városa 1837-ben szerződést kötött egy szárazmalom építésére. Ennek első pontjából idézünk: „Én Tóth Pál molnár és magyar ács mester kötelezem magamat azon elsőben építendő malomnak sátorfáját czélarányosan felállítani, az egész tetejét bézsindelyezni – keringőt és kőpadot megcsinálni –, a köveket kifaragni –, szóval mindent, ami egy újonnan építendő malomhoz tartozik, a kovács és kőmíves munkán kívül megtenni…” (idézi Erdélyi Z.-né–Sisa 1973: 127–128). A malom építését „molnár és magyar ács” vállalta. Fontos megjegyeznünk, hogy a magyar ács megnevezés a molnárnak nem rokon értelmű szava, hanem külön mesterségnév. A keringősátor felállítása, a tető zsindelyezése ácsmunka, a malomkövek kifaragása molnármunka volt. Tóth Pál mind a két mesterséghez értett.
1820-ban a hódmezővásárhelyi molnárok és ácsok (molitores et asciarii) együtt kaptak szabadalomlevelet. Pár év múlva az ácsok kiváltak a céhből és külön szabadalmat nyertek. Pört indítottak a molnárcéh ellen, mivel a molnárok építkezésen is dolgoztak. A tanács eltiltotta a molnárokat az ácsmunkától, de ők a döntésbe nem nyugodtak bele, hanem megbízottaikat Kecskemétre és Nagykőrösre küldték: érdeklődjék meg, a molnárok ott vállalnak-e ácsmunkákat is? Az igenlő válasz után minden a régiben maradt, „A város az ácsmunkákra ezentúl is jobbára a molnárokat alkalmazta” (Szeremlei 1900–1913: IV. 319–320).
Miskolcon a városi vízimalom haszonbérlője 1820-ban a bérleti díjon felül 50 napi ácsmunkával tartozott a városnak (Veres 1975: 18). Jellemző, hogy a molnárcéhek bizonyságlevelein és behívótábláin gyakran ábrázoltak ácsszerszámokat (szekercét, fűrészt stb.), bár molnáreszközök (pl. kő megvágására szolgáló csákány), malomkerék és őrlési jelenet is szerepelnek (Nagybákay P. 1980a: 230–231).
Békéscsabán az asztalosok tettek panaszt a velük egy céhbe tartozó molnárokra amiatt, hogy különféle asztalosmunkákat vállalnak, s ezzel kárt okoznak nekik. A céhgyűlés úgy határozott: „Az Molnárokat malomcsináltatás, koporsónak és ajtónak szeggel való összecsináltatása és más egyéb, eddig is szokásban volt munka illetvén”, más mesterségbe nem avatkozhatnak (Áchim é. n. 74).
Mucsi Imre, 1868-ban született kiskunhalasi szárazmolnár mondta: „Ács-molnárként szabadultam, mert csak úgy lehetett valaki molnár, ha az ácsmesterséghez is értett. Enélkül még egy kerékfogat se tudott volna csinálni” (Nagy Czirok 1959: 17). Jellemző példa, hogy egy halasi molnár – miközben felesége otthon gyermeket szült, és az inas volt a malomban – a városban ácsmunkán dolgozott (Nagy Czirok 1950. és 1959: 8).
Félegyházán „a molnárok egyúttal faragók is voltak, mivel maguk csinálták a malom javításait, sőt építését is, bár voltak külön jó hírnevű szélmalomépítő molnárok is” – írja Szalag Gyula (é. n. 143–145).
A 19. századi források és a visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy molnáraink maguk építették és javították a malmokat. Erre azért voltak képesek, mert – akár céhes mesternél, akár céhen kívüli faragónál, kontárnál sajátították el a mesterséget – megtanulták a faragás és az ácsmunka fogásait is. Itt több évszázados gyakorlat továbbélését tapasztalhatjuk. A középkori molnárok több fafeldolgozó munka – elsősorban a fagerendákból való malom- és épületácsolás – és az őrlés első specialistái 204voltak. A társadalmi és az ipari munkamegosztás kezdeti fokán természetes, hogy a mindenkori népesség két alapvető igényét ellátó munka – a malom- és házépítés, valamint a lisztőrlés – mellett más munkákat is végeztek, amihez szerszámuk és hozzáértésük volt. A 19. század első felében, amikorra a munkamegosztás előrehaladt, ebből a tevékenységükből már számos érdekösszeütközés adódott, a céhes keretek között és azon kívül is. A céhek, illetve a helyi hatóságok néhol (Békéscsaba) korlátozták, másutt (Hódmezővásárhely, Halas) megengedték a molnárok malmon kívüli faragótevékenységét. Jellemzőnek tartjuk, hogy az Alföldön a 19. század közepén is működtek ács-molnár céhek, és a Duna-Tisza közén a legnevesebb szélmalomépítők szélmolnárok voltak. A kiskunsági szélmalmok faragott kőpadjai a malomépítő mesterek kiváló díszítőkészségét dicsérik (21. kép).
A hajómalmokat – mivel a vízen úszó hajótest megépítése speciális ismereteket kívánt – hajóácsok építették. Szegeden a 19. század első felében magyar faragónak nevezték őket, s a száraz- és szélmalmok építőihez hasonlóan foglalkoztak házépítéssel is. A szegedi vízimolnárok tennivalóit a felettes hatóság 1803-ban 15 pontos „specifikáció”-ban szabályozta. A malom kisebb javítását, például a vízikerék, ún. készség beállítását, a tombác, vagyis a tárhajó varrását a molnárok maguk tartoztak elvégezni (részletesen lásd Juhász 1959: 282–283).
A malomépítés munkájára hely híján nem térhetünk ki. Erről egyébként a témakör gazdag szakirodalma is keveset nyújt. Az alapos anyagközlések (Lambrecht 1911; Kiss L. 1938a, 1938b; Nagy Gy. 1956, 1959; Pongráci 1967) a malomszerkezet műszaki dokumentációját és leírását adják, s nem az építés munkafolyamatát ismertetik.
A bevezető részben említettük, hogy a malom fenntartása az Árpád-korban királyi jog (regale beneficium), majd földesúri haszonvételi jog volt. A földesurak malmaikat általában bérbe adták vagy részes molnárokkal üzemeltették. A 18. században és a 19. század első felében földesúri fennhatóságú városok, egyházi gyülekezetek, közbirtokossági testületek és vagyonos jobbágyok is tartottak fenn malmokat. Valójában ők voltak a malmok tulajdonosai, de a malomtartás, az őrlés és a vámszedés jogáért a földesúrnak árendát (bérleti díjat) kellett fizetniük. Ahol pénzen megváltották az úrbéri szolgáltatásokat, ott az úrbéres helység a malmok után meghatározott összegű taksát fizetett. Ily módon a feudalizmus évszázadaiban a malmokból először a földesurak húztak jövedelmet. Szabad királyi városokban malmot a városi kommunitás, illetve módos polgárok építettek s üzemeltettek.
Jelentős befektetést és vállalkozókedvet kívánt bármely malomtípus megépítése, s ennek természetszerű velejárója, hogy hosszú időn át a malomtulajdonosok ritkán voltak molnárok.
A földesurak házi kezelésű malmaiban jobbágy- vagy zsellérsorban élő molnárok őröltek. Bérbe adott malmaikat mezővárosok, községek és vagyonos jobbágyok árendálták, s ezekben vámos molnárokat alkalmaztak. A közbirtokossági és magántulajdonú malmok többségében szintén fogadott molnárok dolgoztak. 1828-ban az országos összeírást végző szegedi bizottság megjegyezte, hogy a városban „igen ritkán vannak oly malmok, melyeknek tulajdonosai egyúttal molnárok”. 52 hajómalom-tulajdonos közül 31-nek a foglalkozását tüntették fel, s közülük mindössze 3 volt molnár, viszont 16 kézműves, 7 kereskedő, 2 nemesember, 2 halász és 1 városi szenátor. Ugyanakkor a városban 76 molnárt számláltak össze. A hajómalom tehát a városi polgárok – elsősorban a tehetős mesteremberek és kereskedők – számára jövedelmező tőkebefektetésnek is számított (Juhász 1959: 278). Az egykorú becsűjegyzökönyvek adatai szerint így volt ez a 19. század első felében a tiszántúli mezővárosokban, 205községekben is, ahol telkesjobbágyok vállalkoztak malomtartásra (Szilágyi 1983: 371–375). A szélmalmok nagy részét ugyancsak módos emberek, főleg tanyai nagygazdák építették. A Dráva mellékén viszont egy-egy hajómalomnak 3-4, gyakorta 6 gazdaember volt a tulajdonosa. Voltak olyan neves malomépítő faragók, akik a saját szélmalmukban molnárkodtak, de csak kevesen (Szalag Gy. é. n. 146).
Miskolc város vízimalmát a haszonbérlő 6 évre 500 forintért vette bérbe, és a vámtételek értékét figyelembe véve 1820-ban 520 forint jövedelemre tett szert (Veres 1975: 18). Más példák is bizonyítják, hogy a 19. században a malombérlés jövedelmező vállalkozás volt. Mikor a növekvő népesség ellátása és a gabonatermelés föllendülése szükségessé tette újabb és újabb malmok építését, a malom rendszerint jól jövedelmező befektetésnek bizonyult. De voltak dekonjunktúrák is. Az 1850-es évektől pedig, amikor a gőzmalmi őrlés a hagyományos malomtípusokat kezdte visszaszorítani, s emiatt jövedelmezőségük egyre csökkent, a tulajdonosok sorra eladták malmaikat – többnyire a benne dolgozó molnároknak. Ezért válhatott e malomtípusok hanyatlásának időszakában egyre több molnár malomtulajdonossá. Az ügyes, malmát korszerűsítő vízimolnár, szélmolnár – és néhány kásahántoló szárazmolnár – még századunk elején is megtalálta számítását.
