A MOLNÁROK JÖVEDELME ÉS KERESETI VISZONYAI
A MOLNÁROK JÖVEDELME ÉS KERESETI VISZONYAI
A malomjövedelem a vámból származott, aminek a mértékét mindig hatósági előírás szabályozta. A Jász-Kun Kerületben a 19. század első évtizedeiben sűrűn változott a vámszedés mértéke: 1799-ben az őrölnivaló 13. részét, 1810-ben 12. részét, 1816-ban 18. részét, 1817-ben 13. részét, 1838-ban 11. részét vehették vámul. Szük esztendőben a malmosgazdák kérelmezték a vám emelését, hogy a kevés őrleményből megélhessenek. A hagyományos malomtípusok eltűnése előtti fél évszázadban a vámrészesedés így állandósult: gabonafélékből 10. rész, darálnivalóból 12. rész, kásából 7. rész illette a malmosgazdát (Nagy Czirok 1959: 28). A tulajdonos – gyakori elnevezéssel mónárgazda – ebből adta meg a molnár részesedését. Debrecen város malmában 1690-ben „része a malommesternek és molnárnak a vámból minden negyedik véka; minden sátoros ünnepekre pedig két-két véka, a többi a városé” (Takács 1961: 123). Félegyháza tanácsa 1829-ben úgy rendelkezett: „… valamint a Száraz, úgy a Szél Malmokban is a molnárok a Vámbul Molnár rész fejében, mind az őszi, mind pedig a tavaszibul 4-ik vékát szedjék” (Gaál 1951). A rév-komáromi vízimolnárok 18. századi céhszabályzata pedig így fogalmaz: „A malomban álló Molnárnak esztendőbéli fizetése lészen 8 forint, egy pár csizma … Az őrlésbeli jószágból és jövedelemből pediglen az Molnár malmos gazdájával … az régi bévett szokás szerint, harmados lészen, a malompor pedig egészen a Molnáré lészen” (Kecskés 1978: 63).
A vámos molnárok tehát a malom vámkeresetének egynegyed részét, a hajómolnárok jobbára egyharmadát kapták. A molnárok „hites emberek” voltak, vagyis esküt kellett tenniük, amiben az is szerepelt, hogy a vámmal tisztességesen elszámolnak (18. századi eskümintájukat közli Bálint 1977: 209). A lopáson fogott molnárt azzal büntették, hogy a piactéren, a tömeg szeme láttára, a faszamárra ültették. A megszégyenítő büntetőeszközt II. József rendelkezése tiltotta el. A századforduló táján a szélmolnár vámrészesedésén felül természetbeni lakást, 1–1,5 hold földet, szabad baromfi- és fias sertéstartást, 1 kocsi szalmát is kapott (Nagy Czirok 1959: 30), ami azt mutatja, hogy a szélmalmok hanyatlása idején a malmosgazdák több juttatással igyekeztek a molnárokat magukhoz csábítani.
206Amíg volt őrnivaló, a molnár családja megélt a vámrészesedésből és a malomban adódó mellékkeresetből. A malompor, vagyis szétporló liszt- és dercehulladék lehetővé tette, hogy annyi disznót hizlaljon, amiből eladásra is jut. A legkülönb hízók többnyire a molnárok háza tájáról kerültek ki. A 16–17. században bevett szokás volt, hogy a molnárnak bizonyos számú sertést kellett a földesúr számára hizlalnia: rendszerint annyi sertést, ahány kerékre járt a malom (Takács 1961: 122; Holub 1963). Ezt a szolgáltatást a malompor fölhasználásával teljesítették. Városszéli tavakban a molnárnék az átlagosnál több libát, kacsát is nevelhettek. A jó és tisztességes molnárnak ősszel, amikor sok volt az őrnivaló, bort, pálinkát, tojást, szűzdohányt stb. vittek az őrletők, ami kiegészítette keresetét.
A századforduló tájára, amikorra a szélmalmok és a még működő szárazmalmok, vízimalmok forgalma igen megcsappant, a legtöbb malom a benne dolgozó molnár tulajdonába került, így a lecsökkent vámjövedelem nem osztódott, mint korábban. Ideig-óráig ez is meghosszabbította a hagyományos malomtípusok életét.
Az utolsó ráckevei hajómalmot századunkban négy család birtokolta, és a molnár családja, a malom egynegyedének birtokosa megélt a jövedelem egynegyed részéből (Solymos E. gy. 1961). Ez a példa rávilágít a korszerűsített malom kedvező jövedelmezőségére. A 19. század végén Győrött egy jól kezelt hajómalom vámkeresete nyolc hónap alatt 350 mérő (átszámítva 88 mázsa) gabona, aminek 65-70%-a búza, 15–20%-a rozs, 10-20%-a árpa és kukorica volt (Mucsi 1960: 80). Ennek egyharmada volt a molnárok keresete.
Az 1860–1880-as években egy jó menetelű dunai hajómalomban két molnárlegény és két inas dolgozott. Egyszerre egy legény és egy inas volt munkában és 24 óránként váltották egymást. Győrött a molnárgazda három legényt is alkalmazott: az öreg- vagy első legényt, a második legényt vagy kislegényt, a főjáró legényt, s mellettük egy, lógósnak is nevezett inas dolgozott. Az öreglegény volt a felelős az őrlésért, és télen neki kellett rendbe hoznia a malom szerkezetét, a kislegény is részt vett az őrlésben, és az ő feladata volt a főzés, a főjáró legény rakta meg a dereglyét és szállította az őrölnivalót a malomba, az inas pedig a dereglyét húzó lovat vezette. A legénynek a molnárrész egyharmada, tehát a vámkereset kilencedrésze jutott, s a megbízható öreglegénynek adott a gazda „részen felül” 6-12 mérő gabonát. A legényfogadás István napján (december 26.) történt, és utána a gazda megvendégelte a molnárlegényeket (Mucsi 1960: 80).
A század végén az említett körülmények miatt már nem volt lehetőség két-három molnár alkalmazására, csak a szárazmalmot és szélmalmot is birtokló alföldi malmosgazdák fogadtak két molnárt. Kisebb vízimalomban, például egykerekű patakmalomban mindig is egy molnár őrölt. Az ilyen malmokban a molnárné is elsajátította az őrlést, hogy férjének segíteni tudjon, ha az csúvározott, vagy éppen lepihent. A molnároknak segítségére voltak felnövő fiai is, akik ezáltal belenevelődtek a mesterségbe.
A molnármesterek birtokában lévő száraz- és szélmalmokban a 19. század végén alkalmazott segédek lakást, teljes ellátást, 10–30 forint havi bért kaptak, némelyikük kevés gabonát vagy lisztet is kialkudott (Nagy Czirok 1959: 12).
Előfordult, hogy a parasztgazda és az a jobb módú molnár, aki már elöregedett és nem volt a családjában segítsége, kiadta a malmát haszonbérbe. A századfordulón a szárazmalom évi haszonbére 120–150 forint volt, a szélmalomé – a malom nagyságától és fekvésétől függően – 120–300 forint között váltakozott. A haszonbérlő önállóbb volt, mint a vámos molnár, és ha értette a mesterségét, s malmához édesgette az őrletőket, nagyobb jövedelemre tett szert (Nagy Czirok 1959: 31).
207Legtöbb molnár, mint ügyes faragó, ácsmunkával, barkácsolással is keresethez jutott.
Több forrás szerint a szombati őrlés, néhol a szombat esti harangozástól vasárnap estéig őrölt gabona vámjövedelme az egyházat, illetőleg a plébániát illette. Az egyháznak ezt a középkori eredetű jogát sabbathalisnak nevezték (Csatkai 1956; Takács 1961: 122; Kiss A. 1978: 271).
