AGYAG-, FÖLD-, KŐFELDOLGOZÓ IPAR (FAZEKAS, KÁLYHÁS, KŐMŰVES, ÜVEGES)
AGYAG-, FÖLD-, KŐFELDOLGOZÓ IPAR (FAZEKAS, KÁLYHÁS, KŐMŰVES, ÜVEGES)
Az Árpád-kori falvak között 5 Fazekas és kilenc Gerencsér nevű helységet találunk, amelyek a szolgálónépek települései voltak. Szóródásuk az ország területén egybeesik a későbbi fazekasközpontok vidékeivel. A specialisták szabad működését korlátozta a 15. század végén megindult céhesedés. Ez a folyamat egyre gyorsult a 17. század folyamán, majd a 18. században is tovább növekedett a céhek száma. Az eddig ismert 147 céhes szervezet közül csak 21 alakult a 19. században (50. térkép). A jelentősebb központok kisugárzó hatását, illetve ellenőrző szerepét itt is megállapíthatjuk, mint már annyi más iparágban. A kérdés monografikus feldolgozását Kresz Mária végezte el, aki kötetünkben is az agyagművesség összefoglalását adja. A tálas, korsós, fazekas specializálódás részleteibe, a technológiai újítások (habánok) tárgyalásába nem kívánunk itt elmélyedni. Néprajzi irodalmunkban könyvtárnyi munka foglalkozott a kerámia kutatásával, elsősorban népművészeti vonatkozásaival. Az elmúlt két-három évtizedben azonban sor került olyan kérdések tisztázására is, mint az égetőkemencék mérete, hőfoka, a mázak minősége, összetétele, égetési követelményei, a fekete kerámia 148jellegzetességei (az alapanyagot illetően éppúgy, mint az égetést), nem is szólva a tűzálló edények kérdésköréről. A díszítést illetően a honfoglalás kori, majd középkori mázas edények, a török kerámia, a habánok betelepülésével megjelenő főúri és polgári igényeket kielégítő ónmázas fajanszok önálló és egységes ornamentikája, ezek hatása a magyar fazekasok munkájára, végül a díszkerámia előtérbe jutásával és a népies gyári kerámia megjelenésével hatalmas fejlődési ívet vizsgálhat a néprajztudomány. A hétköznapi használati edény céhes előállítása mellett azonban, éppen nagy keresettsége miatt, a céhen kívüli parasztfazekasok működése is nyomon kísérhető (Kresz 1960a; Szabadfalvi 1960; Duma 1966; Igaz–Kresz 1965; Domanovszky 1968; Kós 1974a; Cs. Katona 1974; Soproni 1959b; Kocsi–Csomor 1980).
146-14750. térkép. Magyarországi fazekascéhek, 16–19. század
Gömör vármegye: Rimaszombat; Árva vármegye: Nagyfalu 1713; Bács-Bodrog vármegye: Baja 1798; Bars vármegye: Körmöcbánya 1749, Magospart 1828; Hont vármegye: Bakabánya 1782, Bélabánya 1736, Selmecbánya 1775, Bát 1681; Nógrád vármegye: Gács 1815, Losonc 1653; Nyitra vármegye: Szakolca 1762, Nyitra 1690, Csejte 1701, Galgóc 1635, Próna (Német-) 1634, Sassin és Holics é.n., Szenic 1634, újhely (Vág-) 1725, Verbő 1724, Vittenc 1678, Prassis 1724, Pravenec (Kispróna) 1730; Pozsony vármegye: Szentgyörgy 1652, Modor 1642, Pozsony 1569, Nagyszombat 1567, Levard (Nagy-) 1686, Somorja 1639, Stomfa 1667, Szempc 1745, Szered és Sempte 1662, Szuha 1801; Esztergom vármegye: Esztergom 1710; Túróc vármegye: Szucsan 1669; Trencsén vármegye: Trencsén 1667, Bellus 1631, Beszterce (Vág-) 1659, Bicse (Nagy-) 1669, Zsolna 1582, újhely (Kisuca-) 1678, Vama 1713; Zólyom vármegye: Korpona 1622, Libetbánya 1651; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1692, Csákvár 1770, Mór és vidéke 1839, Csákberény 1812, Fejér vm. 1692; Baranya vármegye: Pécs 1718, Mohács 1718, Siklós 1776; Vas vármegye: Kőszeg 1618, Gotthárd (Szent-) 1738, Körmend 1669, Pinkafő 1702, Rohonc 1840, Sárvár 1799, Ják 1625; Komárom vármegye: Komárom 1718, Tata 1722: Somogy vármegye: Mihaldi 1833; Győr vármegye: Győr 1633, Győr és Győrsziget 1746; Sopron vármegye: Sopron 1578, Derecske 1636, Fraknó 1695, Kabold 1757, Kéthely 1727, Kőhalom é.n., Marton (Nagy-) 1695, Nyék 1700, László (Felsőszent-) 1815, Sérc 1719; Zala vármegye: Dobronak 1777, Kanizsa (Nagy-) 1713, Keszthely 1720, Sümeg 1865, Tapolca 1761, Muraközi-sziget 1815; Tolna vármegye: Bátaszék 1776, Földvár 1802, Ozorai és Dombóvári uradalom 1748, Ozorai, Dombóvári uradalom és Kaposvári 1747; Veszprém vármegye: Veszprém 1700, Devecser 1745, Palota (Vár-) 1728, Pápa 1650, Vázsony (Nagy-) 1706, Szentgál 1823, Leányfalu 1811; Abaúj vármegye: Kassa 1577, Jászó 1712, Szepsi 1620; Bereg vármegye: Munkács 1592; Borsod vármegye. Miskolc 1766, Miskolc és Mindszent 1767; Gömör vármegye: Rozsnyó 1703, Jolsva 1617; Heves és Külső-Szolnok vármegye,- Eger 1818, Gyöngyös 1863, Mezőtúr 1813; Sáros vármegye: Bártfa 1572, Szeben 1562, Eperjes 1550; Szepes vármegye: Késmárk 1556, Lőcse 1649, a 16 szepesi város 1777; Ung vármegye: Ungvár 1686; Zemplén vármegye: Homonna 1679, Sárospatak 1723; Arad vármegye: Arad 1817; Békés vármegye: Gyula 1835; Bihar vármegye: Debrecen 1686, Nagyvárad 1658, Nagyvárad és más helyiségek 1820, Belényes 1645, Margita 1723; Csongrád vármegye: Szeged 1718, Vásárhely (Hódmező-) 1847; Máramaros vármegye: Sziget 1834; Szatmár vármegye: Nagybánya 1633, Szatmárnémeti 1604, Felsőbánya 1815, Károly (Nagy-) 1778; Temes vármegye: Temesvár 1829, Lippa 1819; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1730, Buda 1693, Vác 1698; Körös vármegye: Körös 1764; Verőce vármegye: Eszék 1730, Verőce 1781; Alsó-Fehér vármegye: Gyulafehérvár 1684; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1512; Kraszna megye. Somló 1764; Torda megye: Szászrégen 1670; Fogarasi kerület: Fogaras 1614; Besztercei kerület: Beszterce 1569; Brassó vidéke: Brassó 1564; Háromszék: Kézdivásárhely 1863; Maros szék: Marosvásárhely 1612; Udvarhelyszék: Udvarhely 1643; Egyéb erdélyi helyiségek: Szászváros 1539, Szász városok és székek 1539, Szeben és a szász városok 1569; Vegyes területi egységek: Sassin és Holics é.n.
51. térkép. A miskolci kőművescéh vidéki mesterei, 1773–1818
A lakóházak tüzelőberendezéseinek régészeti és néprajzi vizsgálata sok új eredményt hozott. A királyi udvart és főúri igényeket kielégítő kályháscentrumok részben ismertté váltak, illetve a fazekas-kályhás munkák vidéki emlékei egy művészi igényű és színvonalú iparág létéről tanúskodnak a középkortól kezdve. A lakószoba füsttelenítésének egyik iránya a szemes kályha. A lapos csempékből rakott kandallók és kályhák, a 19. században pedig a városi divatú táblás kályhák egyaránt szolgálták a kényelmet és a lakás díszítését. A táji eltérések és fáziskülönbségek felmérésére sor került itthon és Erdélyben is (Holl 1958; Kós 1972e).
A fazekasok vásározása, illetve vándorkereskedelme az egyszerű termékcserétől a használati edények körében, illetve a díszkerámia vásárlása, az 1950-es évekig élő gyakorlatban volt vizsgálható. – A céhes fazekasok tárgyi emlékeiből a pecsétek és a behívótáblák kerültek feldolgozásra, ami többek között a fazekaskorong típusváltásának történeti megvilágításához is hasznos eredményeket hozott (Nagybákay P. 1978; 1984a).
14952. térkép A pesti üvegescéh vidéki mesterei, 1757–1854
150A kőművesekről általában az a vélemény, hogy elsősorban városokban működtek, illetve vállalkozóként több segéddel mentek munkát vállalni a környék falvaiba. A városi árszabások részletezik a helyben, illetve vidéken kötelező munkabéreket, külön figyelemmel arra, hogy saját kenyéren vagy a megrendelőén éltek-e (Domonkos O. 1980a). A kőben gazdag vidékeken már a 18. század közepén megfigyelhető a kőművesmesterek megtelepedése falun, vagy a falun élők céhbe szervezése. Így például a miskolci kőművescéh 1773–1818 között 21 helység mestereit vette fel Borsod, Abaúj és Zemplén megyék területéről (51. térkép; Bodó 1975). Az építőtechnikát, stílusokat közvetítő szerepük tárgyalását itt mellőzzük, mert azt megfelelő részletességgel tárgyalja majd a sorozat egy másik kötetének népi építészeti fejezete.
Az üvegesek mindössze hat önálló céhet hoztak létre, de tudjuk, hogy más iparágakkal közösen a 19. században számuk gyarapodott. A soproniak 1626-ban, a budaiak 1698-ban kaptak szabályzatokat, illetve az esztergomiak 17. századra keltezett pecsétje sorolható a korai céhek közé. A 18. században alakult a pozsonyi (1752) és a pesti (1756) főcéh. Ez utóbbinak mesterkönyve alapján rajzolhattuk meg térképünket az 1756–1860 közötti időről, amely a vidéki mesterek lakóhelyét és az első üveges, illetve üvegkereskedő említését tünteti fel (52. térkép). Összesen 46 helység 120 mesterét szervezték be a céhbe, amiből Ó- és új-Aradon 30 a felvett tagok száma, ami érthetővé teszi, hogy 1844-ben önálló céhet alakítottak az aradiak, kiváltak a főcéh kötelékéből.
Az üveges- és üvegkereskedő mesterek az üveghuták, majd manufaktúrák termékeit hozták forgalomba, illetve csiszolással, foncsorozással, tükörkészítéssel is foglalkoztak. A síküvegek, táblaüvegek megjelenésével, a luxusigényeket kielégítő üvegfestmények, képkeretelések mellett az egyszerűbb, szegényebb városi, mezővárosi, majd a falusi lakások ablakainak üvegezésében is jelentős szerepet játszottak személyesen is. De számításba kell vennünk az egyre több faluban megtelepedő asztalosokat, akik nyilván üvegezést is végeztek. A városi üvegestől – mint raktárbázisból – szerezték be készleteiket a vándor üvegesek is. A falusi lakóházak 19. századi megújulásában már az üveges ablakok számottevő, minőségemelő tényezők (Filep 1973; Veres 1990).
