FELDOLGOZÓ IPARÁGAK
41FELDOLGOZÓ IPARÁGAK
Az elmúlt évtizedek alatt végzett kisebb-nagyobb kézművesipari témáink kutatása minduntalan arról győzött meg, hogy a parasztság anyagi kultúrájának igen jelentős részét specialisták, tanult kézművesek állították elő az évszázadok során változó, egyre fokozódó mértékben. Így a paraszti önellátás hangsúlyozását fikciónak kellett tekinteni, ami a hagyományos felfogással ellentétes a néprajztudományban. Erre vonatkozó nézetünket minden dolgozatunkban hangoztattuk, a kézművességre vonatkozó kutatásokat, történeti néprajzi szempontú vizsgálatokat sürgettük, több esetben sikerrel serkentettük. Mégis úgy tűnik, hogy egy-egy téma kapcsán felsorakoztatott történeti adataink nem voltak elég meggyőzőek, e források kiaknázása a néprajzkutatásban nem vált általánossá. Ezért úgy gondoltuk, a kötet munkatársaival egyetértésben, hogy a már ismert adatok mellett a legújabb kutatásokból az idevonatkozó levéltári adatoknak tömegét mutatjuk be a fő iparcsoportok rendjébe sorolva.
A remélt források megtalálását segítette elő a már hivatkozott Céhkataszter, amely a magyarországi céhes kézművesség írott és tárgyi emlékeit rendszerezte számítógépes feldolgozásban, iparáganként, időrendben, az őrzőhelyek szerint, megadva az írott források rendszerét: céhlevelek, jegyzőkönyvek, mesternévjegyzékek, legényszálláskönyvek, inasok szerződtető és felszabadító könyvei időbeli adatait. Természetesen igen változó a megmaradt források mennyisége és minősége, idő- és térbeli előfordulása az ország területén. Sajnos nemcsak az ország történelmi viszontagságai ritkították meg a régi iratanyagot, de maguk a céhek sem egyformán gondosan vezették azokat. A céhek megszűnése után ugyan országos felhívás látott napvilágot e testületek emlékeinek megőrzésére, múzeumokba gyűjtésére, amire több városunkban szép eredményeket sorolhatnánk fel. Azonban nagyon sok helyen a jogfolytonosságot valló ipartársulatok (1872–1884) tulajdonában maradtak az értékes feljegyzések. Az ipartársulatok feloszlatása után pedig az egyes szakmák mesterei személyes megőrzésében maradt sok-sok céhláda az iratokkal együtt. A hányódás során, az érdektelen leszármazott örökösök kezén ezek sokszor megcsonkultak, elveszelődtek, de meg is maradtak napjainkig is. Egy-egy testület iratai néha négy-öt levéltár, könyvtár, múzeum tulajdonába kerültek. Az oszágos Céhkataszternek köszönhetjük, hogy a sok viszontagságot megélt emlékek ismét egymás mellé sorolódtak a kiadásra került kötetekben, könnyen hozzáférhetővé tették e rendkívül fontos forrásokat.
A Céhkataszter mutatóinak segítségével válogattunk a forrásokból, szem előtt tartva a területi eloszlást is. Ennek ellenére aránytalanságokat fog észlelni az olvasó az ország nagyobb tájegységeit illetően. A legtöbb használható anyagot Nyugat-Magyarország kézműveseire vonatkozóan találtuk, ezért ezek használata sokkal 42gyakoribb, mint a tiszántúli városoké vagy a török által megszállt vidékeké. De azért nemcsak Sopronból, hanem Miskolcról és Debrecenből éppúgy feldolgoztunk adatsorokat, mint Eperjesről vagy Szegedről, bár többnyire nem azonos szakmákból. Másrészt a kutatás mai állása szerint a királyi Magyarország céhes iratainak elsősorban az ország mai területén őrzött állagai voltak feldolgozhatók, bár csak részlegesen. Ezek a körülmények magyarázzák azt, hogy egy-egy iparcsoporton belül is nagyon esetleges az olyan forrás, amely például a céh vonzáskörzetének térképezésére, a falusi mesterek körének megrajzolására, a legények származáshelyére vonatkozóan, a mesterek munkában töltött éveinek számát illetően a termékek körét meghatározni, a munkabérek és munkaidő mértékét értékelni kínál lehetőséget. Az egyik iparág írott emlékei az egyik kérdésre bőven, a másiké szűken, a harmadiké töredékesen adtak értékelhető anyagot. Ugyanakkor a forráscsoport feldolgozásának még csak a kezdetén tartunk, éppen a példákkal kívánjuk serkenteni a néprajz, történelem, helytörténet, művelődéstörténet kutatóit, hogy éljenek a lehetőségekkel.
Célszerűnek látszott, hogy saját kutatásaink anyagát gyűjtsük csokorba, amelynek nagyobb része most kerül először közlésre, és ne osszuk szét azokba a fejezetekbe, melyekben a rövid történeti vázlatokon túl elsőrendűen egy-egy iparág alakulását, technológiájának változását, termékeinek körét, előállításának módját, paraszti, falusi, mezővárosi használatát kellett a szerzőnek leírnia, összefoglalnia a néprajzkutatás eddigi eredményei alapján. Úgy gondoljuk, hogy az általunk csoportosított történeti adatok sora meggyőzően bizonyítja, hogy a kézművesek, specialisták, háziiparosok személyükben a társadalmi munkamegosztást szélesítették a paraszti társadalomban, termékeikkel pedig az önellátás körét szűkítették a paraszti háztartásban. Egyben hozzájárultak a polgárosulás lassú folyamatához készítményeiken keresztül éppúgy, mint testületi szokásaik gyakorlásával, nem utolsósorban szerszámaik, eljárásaik révén a technikai ismeretek iránti érdeklődés felkeltésében, ezek terjesztésében.
A céhes kézművesség történeti adatainak bőséges (?) felhasználása ellenére is kijelentjük, hogy nem az egyes céhek történetét vagy egy iparág teljes és részletes történetét kívánjuk az olvasó elé tárni. Ilyen cél esetén e kötet terjedelme csak néhány iparág feldolgozására adna módot. Ellenben tudatos az a törekvésünk, hogy a céhek írott forrásai alapján felvázoljuk azokat a tendenciákat, amelyek például a vidéki mesterek hálózatában mutatkoznak több helység azonos iparágában a szervezettség mértékét illetően, a kontárkodás kérdésében például a takácsoknál. A pékek esetében az önellátást bomlasztó bérsütés, a műhelyek szaporodása, a vidéki mesterek számának növekedése – mind a polgárosulás irányába hat. Hasonló következtetés olvasható ki a falusi szabók 18. század végétől növekvő számából, vagy a kovácsok és bognárok vidéki mesterei váci központjának adataiból, de ezt szemléltetik a debreceni és soproni kalaposok „Landmeistereinek” térképei éppúgy, mint a pesti kötélverők alföldi vonzáskörzetének adatai. Remélhetően a különböző iparcsoportok mozaikjaiból összeáll az a kép, amely a kézművesség szerepét ábrázolja a parasztság anyagi kultúrájának alakításában.
A fenti meggondolások alapján felhasznált adatok egy része felbukkan majd az iparágakat tárgyaló fejezetekben is, ami talán más szövegkörnyezetben még meggyőzőbben fejezi ki az iparos és terméke helyét és szerepét a falusi társadalomban.
ÉLELMISZER- ÉS VEGYIPAR (MOLNÁR, PÉK, MÉZESKALÁCSOS, MÉSZÁROS, SZAPPANOS, OLAJÜTŐ)
FÉM- ÉS FÉMFELDOLGOZÓ IPAR (BÁNYÁSZAT, KOVÁCSOLÁS, VASHÁMOROS, KOVÁCS, CIGÁNYKOVÁCS, PATKOLÓKOVÁCS)
BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR (TÍMÁR, VARGA, CSIZMADIA, SZÍJGYÁRTÓ, SZŰCS, KAPCAKÖTŐ, KEFEKÖTŐ, FÉSŰS)
TEXTIL- ÉS TEXTILFELDOLGOZÓ IPAR (SZŰRCSAPÓ, SZŰRSZABÓ, TAKÁCS, POSZTÓS, SZABÓ, GOMBKÖTŐ, KÉKFESTŐ, SÜVEGES, KALAPOS, KÖTELES)
FA- ÉS FAFELDOLGOZÓ IPAR (ÁCS, ASZTALOS, KÁDÁR, BOGNÁR, ESZTERGÁLYOS, KULACSKÉSZÍTŐ)
AGYAG-, FÖLD-, KŐFELDOLGOZÓ IPAR (FAZEKAS, KÁLYHÁS, KŐMŰVES, ÜVEGES)
