BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR (TÍMÁR, VARGA, CSIZMADIA, SZÍJGYÁRTÓ, SZŰCS, KAPCAKÖTŐ, KEFEKÖTŐ, FÉSŰS)
BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR (TÍMÁR, VARGA, CSIZMADIA, SZÍJGYÁRTÓ, SZŰCS, KAPCAKÖTŐ, KEFEKÖTŐ, FÉSŰS)
A bőrkikészítés specialistái a királyi szolgálónépek körében a tímár nevet viselték. Amint már említettük, ez a honfoglalás előtt valószínűleg bizánci kapcsolatok révén görögből átvett szó, feltehetően az eljárással együtt. A magyar módra történő bőrkikészítést a tímárok mellett a szíjgyártók is végezték a későbbi századokban, több 76helyen külön céhekbe tömörültek a magyar, illetve német szíjgyártók, ami nyilván nemcsak a termékek típusa, hanem a bőr kikészítésének timsós, illetve cseres módja miatt történt (Gáborján 1962). A 12–13. századból Fejér, Csanád és Szabolcs megyékből maradtak fenn Tímár helységek adatai, de bizonyosra vehetjük, hogy a kikészített bőr legfontosabb termékei között a szíjféléket is ők állították elő. Ezért hát a tímárok és szíjgyártók céhesedésének folyamatát együttesen kell figyelembe vennünk. A tímárok legkorábbi céhei az erdélyi szász városokban jelennek meg a 15. században, valószínűleg ők hozták a nyugati cseres eljárás ismeretét. A magyar szíjgyártók legkorábbi testülete a debrecenieké 1484-ből. A 15. században a vargák legkorábbi testülete a soproniaké (1447). Mindhárom mesterség céhei szaporodnak a 16. században, és megjelennek mellettük a század végén a csizmadiák is. Valamennyien végeztek bőrkikészítést, területileg más-más módon és mértékben. A Céhkataszter statisztikai adatai 312 csizmadia, 263 varga (ebből 25 „német” és 10 „magyar”), 88 tímár, 54 szíjgyártó egyszakmás, valamint 16-16 csizmadia-varga és tímár-varga, illetve 5 nyerges-szíjgyártó kétszakmás céhet mutatnak ki az ország területén. A vargák között természetesen 15. századi alapításúakat is találunk, sok a 16. századi és még több a 17. századi testület (16. térkép). Utóbbiak közül a török által megszállt területeken több városban kimutatható a folyamatosság. A legkorábbi két csizmadiacéh Kassán, illetve a Nyitra megyei Verbón alakult 1598-ban (17. térkép). A 17. században azután tömeges a két szakma szétválása.
72-7316. térkép. Önáálló varga- (cipész-) céhek, 15–19. század
Árva vármegye: Nagyfalu 1730; Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1815, Újvidék 1765, Zombor 1821, Palánka (Ó- és új-) é. n.; Bars vármegye: Szentbenedek 1659, Szentkereszt 1690, Marót (Aranyos-) 1689, Oszlán 1671, Salló (Nagy-) 1670, Szöllős (Garam-) 1730, Verebély 1698, Zsarnóc 1698; Hont vármegye: Bélabánya 1687, Selmecbánya 1513, Bat 1610, Szebeleb 1676; Liptó vármegye: Szentmiklós (Liptó-) 1647, Lipcse (Német-) 1647, Rózsahegy 1578; Nógrád vármegye: Fülek és Losonc 1656, Balassagyarmat 1751; Nyitra vármegye: Szakolca 1637, Nyitra 1583, Bajmóc 1653, Brezova 1700, Csejte 1632, Galgóc 1523, Miava 1716, Privegye 1690, Prona (Német-) 1689, Sassin és Holics 1678, Sellye 1717, Szenic 1628, Tapolcsány (Nagy-) 1609, Tura (Ó-) 1716, újhely (Vág-) 1625, újvár (Érsek-) 1609, Ürmény 1716, Verbő 1598, Vitten 1709, Handlova 1657; Pozsony vármegye: Bazin 1605, Szentgyörgy 1648, Modor 1613, Pozsony 1732, Nagyszombat 1566, Csütörtök 1493, Galánta 1631, Lévárd (Nagy-) 1650, Pozsonyváralja 1768, Püspöki 1675, Somorja 1630, Stomfa 1649, Szerdahely 170, Szerdahely és Csallóköz 1492, Szeresd, újváros és Sempte 1631, Szomolány 1747, Szuha 1801, Nyék 1636, Detrekői uradalom 1649, Csallóköz 1660, Cseszte 1630; Esztergom vármegye: Esztergom 1473, Esztergom, Párkány, Szenttamás, Szentgyörgymezeje 1816; Túróc vármegye: Mosóc 1551, Mosóc és Szentmárton (Túróc-) 1551, Próna (Tót-) 1656, Szucsán 1632; Trencsén vármegye: Trencsén 1579, Bán 1667, Beckó 1632, Bellus 1568, Beszterce (Vág-) 1688, Bicse (Nagy-) 1692, Illava 1664, Pruszka 1660, Puchó 1681, Rajec 1634, Zsolna 1686, Ujhely (Kisuca-) 1614, Varna 1675, Teplica é. n.; Zólyom vármegye: Breznóbánya 1701, Korpona 1701, Zólyom 1701, Dobronyiva 1711, Radvány 1701, Szalatna (Nagy-) 1608; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1692, Bicske 1776, Mór 1756; Baranya vármegye: Pécs 1699, Mohács 1777; Vas vármegye: Kőszeg 1612, Szombathely 1613, Gotthard (Szent-) 18. sz., Jánosháza 1778, Körmend 1616, Lendva (Felső) 1778, Muraszombat, Lendva (Felső-) és Keresztúr (Rába-) 1775, Sárvár 1611, Szalónak 1866, Radafalva és vidéke 1847; Komárom vármegye: Komárom 1555, Tata 1753, Tata és Tóváros 1774; Somogy vármegye: Csurgó 1810, Kaposvár 1748, Szigetvár 1597; Moson vármegye: Köpcsény 1697, óvár (Magyar-) 1831, Rajka 1779; Győr vármegye: Győr és Győrsziget 1607, Szentmárton 1681; Sopron vármegye: Sopron 1447, Kismarton 1593, Kismartoni uradalom 1702, Bő 1674, Csepreg 1611, Csorna 1714, Feketeváros 1669, Fraknó és Kismarton 1629, Kabold 1756, Kapuvár 1718, Keresztúr (Német-) 1643, Lozs (Nagy-) é. n., Locsmánd 1640, Marton (Nagy-) 1669, Nyék 1636, Szarvkő és más helyiségek 1846, Széleskút 1700, Szil 1632; Zala vármegye: Egerszeg (Zala-) 1633, Kanizsa (Nagy-) 1700, Keszthely 1637, Lendva (Alsó-) 1776, Tapolca 1699, Turnisa 1764, Egyháza (Szentlászló-) 1647, Rendek (Csab-) 1867, Resznek és más helységek 1778; Tolna vármegye: Földvár 1775, Hőgyész 1782, Ozora 1758, Ozorai és dombóvári uradalom 1748, Paks 1812, Szekszárd 1726, Tolna 1756; Veszprém vármegye: Veszprém 1706, Devecser 1757, Palota (Vár-) 1699, Pápa 1582, Vázsony (Nagy-) 1706, Zirc 1775, Lőd (Város-) 1769; Abaúj vármegye: Kassa 1480, Gönc 1822; Bereg vármegye: Beregszász 1675, Munkács és Beregszász 1818; Borsod vármegye: Miskolc 1521, Sajószentpéter 1705, Szendrő 1702; Gömör vármegye: Rozsnyó 1590, Dobsina 1635, Jolsva 1609, Ratkó 1612, Rimaszombat 1649; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 18. sz., Gyöngyös 1776, Szolnok 1820; Sáros vármegye: Bártfa 1499, Szeben 1562, Eperjes 1511, Héthárs 1620, Zboro 1690; Szepes vármegye. Késmárk 1573, Lőcse 1681, Gölnicbánya 1524, Krompach 1660, Remete 1708, Stosz é. n., Svedler 1708, Wagendrussel (Merény) 17. sz., a 16 szepesi város 1777; Ung vármegye: Nagykapos 1608, Ungvár 1576; Zemplén vármegye: Gálszécs 1633, Homonna 1679, Nagymihály 1651, Sárospatak 1609, Tállya 1609, Újhely (Sátoralja-) 1639, Varanno 1570; Arad vármegye: Arad 1731; Békés vármegye: Gyula 1840; Bihar vármegye: Debrecen 1555, Nagyvárad 1722, Nagyvárad és más helységek 1832, Margita 1610, Olaszi (Várad-) és újváros 1746; Csongrád vármegye: Szeged 1726, Szentes 1818; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818; Szatmár vármegye: Nagybánya 1702, Szatmárnémeti 1782, Károly (Nagy-) 1763; Temes vármegye: Temesvár 1817; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Buda 1695, Vác 1695, Ó-Buda 1667, Ó-Buda és Szentendre 1753, Nagykőrös 1662, Pataj (Duna-) 1817; Varasd vármegye: Varasd 1559; Verőce vármegye: Eszék 1718; Zágráb vármegye: Zágráb 1466; Alsó-Fehér megye: Nagyenyed 1565; Torda megye: Torda 1643; Fagarasi kerület: Fogaras 1605; Besztercei kerület: Beszterce 1515; Brassó vidéke: Brassó 1692; Szebeni kerület (szék): Nagyszeben 1455; Medgyesi szék: Kisselyk 1589; Nagysinki szék: Nagysink 1564, Szentágota 1692; Kőhalmi szék: Kőhalom 1622; Egyéb erdélyi helyiségek: Szász városok és székek 1560; Bars vármegye. Körmöcbánya 1603
74-7517. térkép. Önálló csizmadiacéhek, 16–19. század
Árva vármegye: Nagyfalu 1713; Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1763, Újvidék 1764, Zombor 1820, Apatin 1770, Baja 1696, Bezdan 1815, Kula 1841; Bars vármegye: Körmöcbánya 1650, újbánya 1607, Szentbenedek 1659, Szentkereszt 1728, Léva 1607, Marót (Aranyos-) 1607, Oszlán 1691, Salló (Nagy-) 1730, Verebély 1696; Hont vármegye: Bakabánya 1640, Bélabánya 1629, Selmecbánya 1607, Bat 1637, Szebeleb 1703; Liptó vármegye: Szentmiklós (Liptó-) 1697, Lipcse (Német-) 1630, Rózsahegy 1682; Nógrád vármegye: Diviny 1723, Fülek 1636, Balassagyarmat 1620, Kékkő 1607, Losonc 1722, Losonc és Tugar 1830, Pásztó 1853; Nyitra vármegye: Szakolca 1659, Nyitra 1618, Bajmóc 1672, Bajna 1712, Csejte 1642, Miava 1716, Galgóc 1703, Holics 1671, Privigye 1670, Próna (Német-) 1689, Sempte 1644, Szenic 1717, Tapolcsány (Nagy-) 1635, újhely (Vág-) 1642, újvár (Érsek-) 1691, Örmény 1716, Verbő 1598, Vittenc 1689, Handlova 1656, Osztro 1714; Pozsony vármegye: Bazin 1637, Szentgyörgy 1646, Modor 1637, Pozsony 1659, Nagyszombat 1613, Csütörtök 1659, Galánta 1663, Lévárd (Nagy-) 1681, Malacka 1739, Püspöki 1655, Somorja 1711, Stomfa és Marchegg 1660, Szerdahely 1722, Szered és Sempte 1644, Szered, újváros és Sempte 1644, Szomolány 1747, Cseklész 1726, Somorja és Csallóköz 1630; Esztergom vármegye: Esztergom 1712, Esztergom, Párkány, Szenttamás, Szentgyörgymezeje 1817; Turóc vármegye: Szentmárton (Turóc-) 1720; Trencsén vármegye: Trencsén 1630, Bán 1630, Beckó 1642, Bicse (Nagy-) 1656, Illava 1659, Pucho 1681, Rajec 1643, Zsolna 1656, Újhely (Kisuca-) 1670, Varna 1632; Zólyom vármegye: Breznóbánya 1690, Korpona 1629, Libetbánya 1720, Besztercebánya 1661, Lipcse (Zólyom-) 1651, Radvány 1661; Fejér megye: Székesfehérvár 1692, Bicske 1759, Csákvár 1741, Csákvár és Gesztes 1767, Mór 1796, Bal 1802, Csókakő 1751, Pákozd 1825, Pentele (Duna-) 18. sz., Vértesalja 1832; Baranya vármegye: Pécs 1697, Mohács 1751, Siklós 1697; Vas vármegye: Kőszeg 1673, Szombathely 1625, Vasvár és Rábahídvég 1776, Elek (Szent-) 1817, Jánosháza 1701, Körmend 1661, Sárvár 1615, Szalónak 1715, Vép 1779, Dömölk (Nemes-), 6r (Felső-) 1809, Monyorókerek 1835, Dobra 1718; Komárom vármegye: Komárom 1681, Megyer (Nagy-) 1681, Tata 1743, Kócs 1842, Gesztesi uradalom (Járás-) 1767; Somogy vármegye: Atád (Nagy-) 1867, Igal 1716, Kaposvár 1699, Szigetvár 1701, Bajom (Nagy-) 1867; Moson vármegye: Boldogasszony 1756, Moson 1846, Óvár (Magyar-) 1638, Rajka és más helységek 1820, Lébény és Szentmiklós 1736; Győr vármegye: Győr 1602, Ásvány és más helységek 1836, Győr-Sziget 1767; Sopron vármegye: Kismarton 1697, Ruszt 1692, Sopron 1653, Csepreg 1643, Csorna 1660, Kapuvár 1713; Locsmánd 1709, Marton (Nagy-) 1746, Miklós (Fertőszent-) 1675, Nyék 1672, Szemere (Répce-) 1783, Szil 1714, Beled 1827, Dőr 1828, Kér (Nemes-) 1770; Zala vármegye: Csáktornya 1607, Egerszeg (Zala-) 1672, Grót (Szent-) 1640, Kanizsa (Nagy-) 1699, Keszthely 1636, Légrád 1628, Lendva (Alsó-) 1628, Sümeg 1642, Tapolca 1642, Tihany 1699, Egyháza (Szentlászló-) 1766, Gyulakeszi és Csobánc 1746, Rendek (Csab-) 1868, Szántó (Zala-) 1752; Tolna vármegye: Bátaszék 1637, Dombovár 19. sz., Földvár 1703, Kölesd 1815, Ozora 1768, Paks 1777, Simontornya 1777, Szekszárd 1726, Tamási 1702, Tolna 1767; Veszprém vármegye: Veszprém 1665, Devecser 1670, Devecser és környéke 1670, Palota (Vár-) 1700, Pápa 1621, Vásárhely (Somló-) 1682, Vázsony (Nagy-) 1657, Csajag és környéke 1770, Lőd (Város-) 1769; Abaúj vármegye: Kassa 1598, Gönc 1644, Mecenzéf 1639, Mecenzéf (Alsó-) 1782, Szántó 1751, Szepsi 1731, Szikszó 1666; Bereg vármegye: Beregszász 1692, Munkács 1653; Vári 1653; Borsod vármegye: Csat 17. sz., Mezőkeresztes 1843, Miskolc 1663, Miskolc és Mindszent 1754, Szendrő 1669; Gömör vármegye: Rozsnyó 1630, Csetnek 1658, Dobsina 1703, Jolsva 1628, Putnok 1713, Ratkó 1674, Rimaszombat 1820, Röce (Nagy-) 1690, Tiszolc 1828; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1669, Gyöngyös 1743, Törökszentmiklós 1816, Szolnok 1741, Mezőtúr 1745; Sáros vármegye: Szeben 1630, Eperjes 1688, Nagysáros 1709; Szepes vármegye: Késmárk 1645, Lőcse 1600, a 16 szepesi város 1777, Igló 1658, Podolin 1415, Poprád 1825; Ung vármegye: Nagykapos 1665, Ungvár 1608; Zemplén vármegye: Homonna 1642, Keresztur (Bodrog-) 1721, Liszka (Olasz-) 1646, Mád 1724, Nagymihály 1698, Sárospatak 1608, Tállya 1642, Tarcal 1725, Terebes 1692, Tokaj 1647, Tolcsva 1825, újhely (Sátoralja-) 1686, Varanno 1725; Arad vármegye: Arad 1724, Anna (Szent-) 1817, Pecska (Rác-, Magyar-,) 1818; Békés vármegye: Békés 1815, Gyula 1722, Szarvas 1777, Berény (Mező-) 1819, Csaba (Békés-) 1813, Komlós 1819, Orosháza 1818; Bihar vármegye: Debrecen 1604, Nagyvárad 1722, Diószeg 1714, Margita 1684, Olaszi (Várad-) 1772, Szalonfa (Nagy-) 1820, Székelyhíd 1808; Csanád vármegye: Makó 1817; Csongrád vármegye: Szeged 1701, Csongrád 1776, Szentes 1743, Vásárhely (Hódmező-) 1695; Mármaros vármegye: Huszt 1682, Sziget 1654, Técső 1697; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818, Nagykálló 1648; Szatmár vármegye: Nagybánya 1642, Szatmárnémeti 1642, Felsőbánya 1828, Károly (Nagy-) 1717; Temes vármegye: Temesvár 1817; Torontál vármegye. Komlós (Bánát-) 1827, Nagyszentmiklós 1827; Jász kerület: Apáti (Jász-) 1817, Árokszállás (Jász-) 1762, Berény (Jász-) 1653, Kisújszállás 1817, Túrkeve 1819; Kiskunság: Félegyháza (Kiskun-) 1817, Szabadszállás 1823; Hajdú kerület: Böszörmény (Hajdú-) 1842, Dorog (Hajdú-) 1832, Nánás (Hajdú-) 1648, Szoboszló (Hajdú-) 1862; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1699, Buda 1691, Kalocsa 1737, Vác 1624, Abony (Nagy-) 1773, Alberti 1725, Szentendre 1697, Aszód 1817, Ó-Buda 1624, Cegléd 1699, Dunavecse 1822, Kecskemét 1656, Nagykőrös 1662, Pataj (Duna-) 1727, Pilis és Alberti 1817, Ráckeve 1697, Zsámbák 1817, Örkény 1716; Körös vármegye. Körös 1764; Pozsega vármegye: Pozsega 1758; Varasd vármegye: Varasd 1771; Verőce vármegye: Eszék 1717, Verőce 1781; Zágráb vármegye: Zágráb 1712, Samobor 1827; Alsó-Fehér megye: Gyulafehérvár 1624; Kolozs megye: Kolozsvár 1699; Kraszna megye: Somló 1715; Torda megye: Torda 1718, Szászrégen 1725; Fogarasi kerület: Fogaras 1748; Háromszék: Kézdivásárhely 1639; Maros szék: Marosvásárhely 1623
Nyilvánvaló, hogy a 15. század végén és a 16. század első felében megjelenő és fokozatosan teret hódító törökös divat a lábbelikészítésben is a specializálódáshoz vezetett még az egyébként nyugati, német mesterekkel teli városokban is. Így például 1532-ben a soproni vargák (Schuster) árszabástervezetükben már különbséget tettek a kétféle termék megnevezésében. Míg a német termékek között a hosszú szárú női, férfi- és gyermeklábbeliket Stiefel névvel jelölik, addig a magyarokéra a csizma szót használják („Ein Par ungarisch Tschizma umb 28. kreuzer” – ti. a készítés ára anyag nélkül), de a régi divatú, hosszú szárú lábbelit („Husserisch Par Schuh”) is mellette találjuk (Domonkos O. 1980a).
A háttérbe szoruló vargák és a divatos új csizmadiaszakma képviselői között megindult az évszázadokon át tartó vita, kinek mit szabad készítenie, mi nem tartozik munkájuk sorába. A nagyszombati vargák (Schuhmacher) 1566-ban nyert privilégiumát 1611-ben a város hiteles pecsétjével megerősítve másolatban kiadják a Sopron megyei csepregieknek, és azt földesuruk, Nádasdy Pál elfogadja, engedélyezi Csepreg mezőváros magisztrátusának aláírni és nagy pecsétjével szentesíteni. E régi szabályzat német nyelvű, melynek 3.§-a írja elő a mesterremeket: négy bőrből (kos, borjú, kecske, juh) tíz pár hosszú szárú lábbelit (Stiefel) kiszabni és ha ezt elvégezte, akkor egy aranyat a céhnek fizetni, ebédet adni, majd a teljes elkészítés után ismét egy aranyat letenni köteles az ifjú mester. – Vásárban a helybeliek szabadon árulhattak, a kívül lakók csak az áru ellenőrzése után kezdhettek árulni, illetve az elvett hibás árut 7 bécsi pénz lefizetése (látópénz) után visszakapták, eladható volt. A lefolyt vásár után senkinek sem volt szabad valamit is árulni a városban, kivéve a piros csizmát: „die rothe Stiefeln, welche Csisma genennet werden” (7.§). A 18.§ szerint minden mesternek jogában áll a saját házában bőrt készíteni. Ezeket a szabályokat 1645-ben, 1659-ben, 1733-ban hitelesítették, sőt horvát nyelvre is lefordították, ami érthető a vidék török elől idemenekült horvát lakosságát tekintve (EK LIX. 3). I. és II. Rákóczi György a csizmadiákat rendkívüli kedvezményben részesítette más bőrfeldolgozó szakmákkal szemben. Az országban ehhez hasonló példával máshol nem találkoztunk. Az ország keleti felében, a borosjenői végvári csizmadiamesterek szabályai, 77amelyeket I. Rákóczi György Sárospatakon adott ki 1646. november 18-án, a vargákkal való legnagyobb egyetértést mutatják. A 13. artikulus: „Mivel az csizmadiák is abban az városban, az mint értjük, fekete, sárga bőrt, kordoványt és szattyánt, talpat és ahhoz illendő bélésbőröket tudnak magok mesterségek szerént megkészíteni, fűvel és égerfának bombájával [!], azért az megírt csizmadiák bőrt mesterségök szerént készíthessenek minden ahhoz illendő eszközzel egyetemben, melyben meg se háboríttassanak és bántassanak senkitől.” A 14. artikulus: „… ők is mesterségökhöz illendő szőrös mindennemű ökör- és tehén-, borjú-, kecske- és csapjó [kecskebak] szattyánnak és bélésnek való bőröket és szín[te] városban és faluban, sokadalomban, vásárokon s azon kívül is, utcán és piacon, háznál és mindenütt, az vargamesterek házokon kívül szabadosan megvehessenek, melyben senkitűl, de kiváltképpen az vargamesterektűl is meg ne bántassanak. Mindezáltal az török birodalombúl, sokadalmakbúl kötésekkel az mely karmazsinokat, kordoványokat és szattyánokat szoktak hozni, azoktúl ne tartozzanak az igaz harmincadot megadni.” Bőr vételekor, ha a varga talál először szőrös bőrre, azt a csizmadia ne kérje, amíg a varga azt ott nem hagyja. De kész bőrt a csizmadiának sem volt szabad háromnál többet venni, hanem a céh számára kell azt lefoglalni és a mesterek között szétosztani. Ebből világosan kitűnik, hogy nincs elegendő kész bőr a piacon, így hát egyik céh sem igyekszik monopolizálni a kikészítés jogát. A 17. artikulus megengedi a csizmadiáknak, hogy a szokásos termékek mellett szabad nekik az asszonyok számára solyát, csizmasarut is csinálniok, ami talán korábban a vargák termékei közé tartozott. A kontárkodást tiltják a termék és az eszközök elkobzása terhe mellett, de az árulást is korlátozzák. „Senkinek sokadalom napján kívül ott a városban ellenök se titkon, se nyilván szabados ne legyen, az egy török csizmán és míven kívül mívet árulni, se behozni, avagy bevinni. Ha ki ez ellen valamit athentálna, afféle mívet az céh elvehesse, s övék is legyen fele, fele pedig az kapitányé.” Remekül pedig előírják „… egy sarkantyús, helyes, dali csizmát, egy papucsot kapcástúl, egy keskenytalpú száraz csizmát…” készíteni (Binder-Kovách 1981: 217–218, 214). A zilahi vargák, csizmadiák és szíjgyártók ugyancsak I. Rákóczi Györgytől kapták céhlevelüket, egyes bekezdések szinte szó szerint egyeznek a borosjenőiekével. A szőrös bőr vétele ügyében ők a szűcsökkel szemben tanúsítanak olyan magatartást, mint Borosjenőn a csizmadák a vargákkal szemben és viszont. A csíkszeredai csizmadiacéh, az 1649-ben II. Rákóczi Györgytől nyert kiváltságlevelében, a mészárosok nyers bőreinek vásárlására előjogot kapott a szűcsökkel szemben. Sőt, ha nem jutott elég bőr nekik, akkor elkobozhatták a szűcsök felvásárolta bőröket. – Hatáskörük Gyergyóra is kiterjedt, de idővel a gyergyószentmiklósi mesterek száma jelentősen emelkedett, és 1840-ben önálló testületet alakítottak (Tarisznyás 1982a: 100). Erdélyben a katonáskodó székelyek jobbágysorba vetése, majd a 17. század sok politikai változása, hadjáratok és bosszúállások zavarai elősegítették a hegyek közötti apró települések kialakulását, az önellátás előtérbe kerülését, a céhen kívüli munkálkodást.
Néhány csizmadiaszervezet forrásainak részletesebb vizsgálatát is elvégeztük. Azt tapasztaltuk, hogy a mesterségéből élő árutermelő városi iparosok mellett az egyes mezővárosok vagy birtokközpontok céhei is kialakítottak 30-40 kilométeres vonzáskörzeteket, onnan vidéki mestereket vettek fel vagy kényszerítettek céheikbe. A felvett mesterek helységenkénti száma azonban azt mutatja, hogy a körzetükbe tartozó 20-30-40 helység közül 6-8-10 van olyan, ahol a helyi szükségleteken túl vásárra termelés, tehát rendszeres vagy időszakos árutermelés folyik. Erre a legjobb példa a Sopron megyei Locsmánd mezővárosa. Esterházy Mihály kőszegi uradalmához tartoztak, céhlevelüket 1709-ben kapták. A mezővárosi polgárjog megszerzése után „… 78edgy pár Papucsot Kapczástul megh csinállya, és ha az Mesterek helyén hadgyák, és javasollyák Mesterségét, az Czéh ládáyában edgy Aranyat tégyen…” A kontárokat üldözni kell: ,, … ennek-utánna efféléknek az Városnak feöldén helyek ne legyen… az eő Míveket a Város Bíráyának hírével a Czéh Mester megh tarthassa és el vihesse.” Két legénynél és inasnál többet tartani tilos. A munkaidő hajnali háromtól este kilencig tartott. Heti harminckét pénz volt a munkabér, kiegészítő keresetet a foltozás jelentett. Azonban itt is megszorítást írtak elő. Ha munkaidőben végzett foltozást a legény, akkor annak díja a mestert illette, ha munkaidő után került erre sor és a folt, fonál és viasz a legényé, úgy a bér az övé, de ha ezeket a mesteréből használta, akkor ennek a bérnek is a fele munkaadójának járt. E súlyos feltételek alól igyekezett mindenki szabadulni. Az uradalom területén feltehetően dolgoztak céhen kívüli legények, de a belépést nem kerülhették el. A környező falvakba húzódott kontárok beszervezésének első nyomait 1720-ból ismerjük, 1750-ig 23 falut vontak ellenőrzésük alá, 1800-ig további 19-et, 1803–1851 között azonban már csak további 7-et, összesen tehát 49 helység mesterei tartoztak a locsmándi csizmadiák céhébe (18. térkép). Ezek közül 29 olyan helységet találunk, ahol az egyszeri belépés után nincs folytatás, vagy csak 1-1 pótlásra került sor a kihalás rendjében. A többi 20 faluban folyamatosan 2-3 mester dolgozott, illetve 2-3 helység 5-6-10 mesterével kiemelkedett az átlagból. Magában Locsmándban húsz körüli a mesterek száma, tehát vásárra dolgoztak. 1709–1851 között összesen 275 mester volt tagja a céhnek, bár vonzáskörzete már 1770-ben megoszlott a nemeskéri csizmadiák kiválásával, a közeli falvak odacsatlakozásával (18. térkép). 1770–1868 között 23 helységből vett fel mestereket az új céh, összesen 212 főt, amiből a helyi nemeskéri csizmadia 130 fő. E kisebb körzeten belül is újabb árutermelő helységek jelennek meg, így Felszopor, ahol 1848-ban 18 mester dolgozik. Völcsej kisnemesi mestereinek száma 1876-ban 27, foglalkoztattak 11 legényt, és 7 inast tanítottak a mesterségre (Domonkos O. 1974). Hasonló jelenséggel több más városban és mezővárosban találkozunk a 19. század elején. A Rábaköz fővárosában, Csornán, 1713-ban kaptak kiváltságlevelet a csizmadiák, ekkor 10 mester esküszik engedelmességet. A 18. századból csak szórványadatok szólnak Kapuvár, Garta, Kisfalud és Bodonhely filiális mestereiről. A 19. század első évtizedétől fokozatosan terebélyesedik ki az ellenőrzés a Rábaköz falvaira, összesen 26 helységre (18. térkép). Nagyobb mesterlétszám Kapuváron, Tamásiban, Bogyoszlón, Kisfaludon és Edvén mutatkozik.
Az 1695-ben alakult egri csizmadiák mesterlétszámáról a 18. századi adókivetési összírások adnak képet. 1715-ben 20 mester dolgozott a püspöki városban, 1738-ban már 43, 1760-ban 85, 1767-ben 100, végül 1785-ben már 133 mestert adóztattak. E gyors változást csak a város lakói számának növekedésével magyarázni nem elegendő, bizonyosra vehető, hogy a környék ellátásában is részt vettek árutermelésükkel (Breznay 1933–1937: II. 212, 217). – Nyitrán 1836-ban 28 mester dolgozik, 1863-ban 43, de hozzájuk tartozik még 15 vidéki mester is. – Balassagyarmaton 1820-ban hat közeli falu mestereivel együtt 62 mester dolgozik, de 1911-ben is még 45 fő van a „sátorozás sorrendjébe” feljegyezve. – Mohácson az 1750-es évektől kezdve a városi mesterek száma 15, az 1840-es évekre 60-ra emelkedik, valamint a környék tizegynéhány helységének mestereit is kötelékükbe vonták. Jegyzőkönyvüket 1914-ig folyamatosan vezették. Ebben a hagyományőrzésben a balassagyarmatiak rajtuk is túltettek, mert még 1930-ban is az 1783-ban kezdett jegyzőkönyvbe írták be az új mesterek és az elhaltak neveit egyaránt (Domonkos O. 1985).
7918. térkép. A locsmándi (1709–1851), nemeskéri (1770–1868) és csornai (1713–1863) csizmadiacéhek vidéki mesterei
Locsmánd 1709–1851
1 = Csáford, 1743 2 = Kis Geresd, 1740 3 = Nagy Geresd, 1750 4 = Iván, 1729 5 = Ládony, 1725 6 = Mesterháza, 1752 7 = Iklad-Berény, 1766 8 = Simaháza, 1744 9 = Hetye, 1720 10 = Alsó Szopor, 1731 11 = Felső Szopor, 1735 12 = Újkér, 1744 13 = Nemeskér, 1725 14 = Keresztény, 1786 15 = Alsó Bük, 1759 16 = Felső Bük, 1743 17 = Alsó Szakony, 1720 18 = Felső Szakony, 1753 19 = Horváth-Zsidány, 1768 20 = Peresznye, 1803 21 = Vis, 1753 |
22 = Gyalóka, 1740
23 = Salamonfa, 1774 24 = Zsira, 1777 25 = Lédec, 1751 26 = Und, 1733 27 = Füles, 1750 28 = Malomháza, 1740 29 = Kis Barom, 1774 30 = Nagy Barom, 1738 31 = Ligvánd, 1760 32 = Horvát-Gyirót, 1764 33 = Micske, 1811 34 = Frankó, 1757 35 = Udvard, 1739 36 = Alsó László, 1835 37 = Alsó Pulya, 1720 38 = Közép Pulya, 1791 39 = Felső Pulya, 1772 40 = Kőhalom, 1733 41 = Dörfl, 1850 42 = Császárfalu, 1731 43 = Weingraben, 1851 |
44 = Rámóc, 1750
45 = Léka, 1758 46 = Tömörd, 1819 47 = Gencs, 1851 48 = Gór, 1755 49 = Simonyi, 1745
Nemeskér 1770–1868
1 = Völcsej, 1832 2 = Lócs, 1770 3 = KM, 1840 4 = Tompaháza, 1793 5 = Berekalja 1827 6 = Csór, 1816 7 = Csánig, 1836 8 = Bük, 1799
Csorna 1713–1863
1 = Bodonhely, 1717 2 = Szovát, 1811 3 = Farád, 1836 |
4 = Osli, 1835
5 = Széplak, 1852 6 = Vitnyéd, 1841 7 = Kapuvár, 1737 8 = Garta, 1766 9 = Veszkény, 1836 10 = Babot, 1832 11 = Szárföld, 1846 12 = Tamási, 1797 13 = Bogyoszló, 1827 14 = Kisfalud, 1721 15 = Himód, 1810 16 = Mihályi, 1838 17 = Cirák, 1722 18 = Dénesfa, 1861 19. Vica, 1822 20 = Beled, 1850 21 = Edve, 1836 22 = Szentmikósfa, 1836 23 = Pápóc, 1833 24 = Vág, 1843 25 = Kemenesszentpéter, 1836 26 = Várkesző, 1845 |
A mesterlétszám városi megkötése már a 17. század közepén gondot okozott Sopronban is. 1668-ban a céhlevél a mesterek számát hat főben jelöli meg, amit 80azonban 1681-ben tízre javítanak, illetve emelnek. Természetesen a helyi igényeket sem tudták kielégíteni, ezért már korábban kénytelenek voltak eltűrni, hogy a kereskedőknek joga legyen lábbelit is árusítani. A kereslet, valamint a törökös divat növekedése, céhlevélbe iktatott védekezésre kényszerítette a céhet. A 21. §. kimondja: „Fölöttéb nehéznek latszik ezis az emlétet céhnek-s előmenetelére igen károsnak, hogy nem csak a Vidékj Tőrők árusok kik ide jönnek az Sokadalmokra, sőt még az itvaló kalmarokis szabad Tőrők (áru) mellett, magiar, csinalta munkat arulnak, s véle kereskednek: Hogy azért többe ez ne törtenniek, efféle magiar Csizmazia csinalta munkanak arulasa, s véle való kereskedése, mind az Tőrők arusoknak – s mind penigh az itvalo Kalmaroknak (:szabad aruikon kívül:) tiltva legien.” Ez az idézet is könnyen érthetővé teszi, hogy a mezővárosokban a szükségletek létrehozták a helyi céheket, kisebb-nagyobb vonzási körzetekkel, ahol elsősorban a falusi lakosság számára termeltek. Így bizonyos, hogy Kapuváron és környékén, az egész Rábaközben az 1712-ben kiadott céhlevélben megjelölt mesterremekek egyben a legáltalánosabb lábbeli elkészítését írták elő: „Az Mesterek eleyeben adván az Mester Remeket csinaltassanak vele egy tisztességhes horgas Szarvas Csizmát tisztességhes Papucsot, és tisztességhes Deli Csizmát, mind a három Karmasinbul légyen, az mely ételekkel s italokkal, tisztességgel a Mestereknek: tartozik a karmasint is megh faraghny az melybül a Remeket csinálya, és szablya.” A vásárokon minden céhes mester 18 pénzt, a kontárkodók pedig annak kétszeresét voltak kötelesek fizetni, ami a földesúr haszna volt. Vásárra csak új árut volt szabad hozni, tiltották a fejelt csizma árulását. Az új árut tilos volt használt béléssel készíteni. Mindez az olcsóbb áruk kirekesztését jelentette a versenyből, amire a céhek látómesterei ügyeltek. Kapuváron szokás volt az új mestert „fölkeresztelni”, más mesterséghez hasonlóan áldomást fizetett a vásárban először megjelenő mester. A minőség védelmét jelentette az a szabály, miszerint tilos volt lóbőrből cipőt készíteni, a büntetés egy egész mesterdíj, ami 15 forint volt a 18. században.
A városi mesterek termékei között is az egyik legfontosabb darab a parasztcsizma volt. Ezt a városi mesterek a 19. században túl egyszerű remeknek tartották, ezért előírták Sopronban 1850-ben a magyar tiszti csizma készítését, valkolt úri csizmát finom kordovánból, de maradt a hegyes, torokban ráncolt parasztcsizma is, a szártetőn kék zsinórral befoglalva. E régi divat emlékei sajnos eredeti viseleti példányok formájában csak igen ritkán maradtak ránk. Szerencsére a mesterjog ötvenéves jubileumát megért mester rendszerint a régi remek kicsiny változatát készítette el, amit azután a céhek ládájukban őriztek. Több példány múzeumokba került a céhek megszűnése után. Egy ilyen ritka jubileumot örökített meg a soproni magyar csizmadiacéh jegyzőkönyve is 1851-ben. Az 1799-ben remekelt Michael Felix „második mesterremekét” (zweites Meisterstück) a jubileum emlékére elkészítette, amely egy kicsiny parasztcsizma volt. A csizma bélésébe is beírták a nagy eseményt, hitelesítve a remeket, amely ma a soproni múzeum féltett darabja. A divat változása azonban hamarosan bekövetkezett a Rábaközben, mert a nemeskéri vásározó csizmadiák jegyzőkönyvében már 1868-ban olvashatjuk, hogy „Az edigi rantzos remeg Csizmát által változtattuk az új divatra az rantz nélkül valóra 1860. január 13 dikán” (GySmLt: 2. Céhek, Kapuvár, Locsmánd, Nemeskér, Nyék, Sopron-Csizmadia). A sima torkú, ványolt, valkolt csizmák mellett egyre nagyobb teret hódítottak a külön-külön szabott fej- és szárrészből készített csizmák. Ezek szerszámait szokás volt a csizmadiaműhelyek bejáratát reklámozó cégtáblákra is megfesteni. Az újabb divatú „muzsikaráncos”, csikorgós, majd a varrógép megjelenése után a kivarrott női csizmák bemutatása már a viselettörténet körébe tartozik.
81A tímár-, szíjgyártó-, varga- és csizmadiamesterségek céheinek elterjedési térképei (19., 21., 16., 17. térkép) több helyen fehér foltokat mutatnak, nem számítva az erősen hiányos erdélyi adatokat. Ha azonban a négy térképet egymásra helyezzük, akkor meglehetősen telített képet nyerünk, kivéve a török által megszállt területeket. Itt azonban ismét a főcéhek nyomait kell keresnünk, hogy vonzáskörzetük felderítésével kiegészíthessük a 18–19. századra vonatkozó adatainkat. Így például a vöröstímárok (Rotgerber) budai főcéhe 1747–1800 között 46 helység 125, 1801–1829 között pedig további 26 helység 206, összesen 72 helység 331 mesterét vette fel (20. térkép). E területeken tehát meglehetősen nagy volt az ellenőrzés és szervezettség. Egyúttal azt is mutatja, hogy a nyugati cserző eljárással végzett bőrkikészítés hatalmas területeket hódított el a középkori, timsós magyar eljárás rovására, illetve sok helyen a két eljárás egy műhelyen belül élt egymás mellett. A budai főcéh vonzáskörzetének térképe, több más iparágéval közösen, szépen nyomon követhetővé teheti a felszabadult területek céhes újjászerveződését, a parasztság ellátásának növekedését, az áru- és piaci viszonyok állandósulását, az ipari forradalom potenciális lehetőségeinek alakulását (BTM-Kiscell 15312).
A debreceni szíjgyártók írott forrásainak részleteiben kutatva, adatokat találtunk arra, hogy például 1637-ben 89 font, 1642-ben száz font timsót nyolc mester közösen vett a céh számára, melynek költségeit 3-4 forintonként adták össze, majd a teljes szétosztás után pénzüket visszakapták. A véletlen megőrizte számunkra a timsós eljárás cseresre való váltását is. Az 1672. március 16-án tartott céhgyűlés jegyzőkönyvi bejegyzése így szól: „Az Böcsülletes Che közönseghes veghezesből vegheztek ujobban mivel hogy az bőr keszetes megh valtozot az cseres bőrt helyben tört bör szokot lenni…” (HBmLt IX. 26. 3-4).
A szíjgyártó- és vargamesterséghez szükséges bőrök megszerzése sem volt mindig gond nélküli, annak ellenére, hogy a nagyállat e vidéken bőviben tenyészett. 1666-ban arról határoz Debrecen város főbírája, hogy „… sem Börgyüjtök sem penigh bocskorosok Hetfötöl foghvan Kedden Tizenket oraigh mi ellenünk megh ne vehessek az bört sem varosbeli Embertől-sem külsötöl…” Az a bőrgyűjtő, aki nem a saját pénzén vásárolt, attól a szíjgyártó- és vargamesterek a letett pénz ellenében elvehették az árut (1652). Ezt a tanácsi határozatot 1675-ben is megerősítik. De tilos volt az is, hogy valaki bőrt adjon el a mesterek közül anélkül, hogy azon dolgozott volna, ha ellene vétett, úgy elkobozták a bőrt, melynek fele a céhet, fele a város bíráját illette meg. A bőrkereskedők felvásárlása néha még arra is rákényszerítette a mestereket, hogy lábon vegyék meg az állat bőrét: „… senki Mester Emberek közzül a Mészárostul bőrt ne nmerészelyen a Maga házánál bőrt venni, annál is inkább a Marha hátán levő bört előre meg alkudni, és semmi nemű practikaval meg venni a ki Comperialtatik 2 Forintal büntettetik” – szól a határozat 1773-ban (HBmLt IX. 26. 3-4).
Az ország nyugati felében a magyar és a német szíjgyártók már a 16. században elkülönültek, hiszen termékeik között eltérés van. A magyarok a kocsi fogatolásához, a ló nyergeléséhez szükséges szerszámokat, a német szíjgyártók kumeteket és nehéz német nyergeket készítettek. Az előbbiek Soprontól keletre, az utóbbiak főleg nyugatra eső területek igényeit elégítették ki. A soproni magyar szíjgyártók kapcsolatai Somorja, Nagyszombat céheivel voltak hagyományosak. Először az inasok és legények tartására vonatkozó szabályokat kérik kölcsön a somorjaiaktól 1585-ben. Céhszabályaik tervezetéhez azonban mégis az anyacéhhez fordulnak Nagyszombatban (itt 1568-ban alakult a pajzsgyártó, csiszár és szíjgyártó vegyes céh), amit a kérelmező három soproni mester 1597-ben latin nyelven kap kézhez. Korábban valószínűleg filiális céhként működtek a soproni mesterek. Az 1606–1723 között felvett mesterek 85száma: 20 szíjgyártó és 13 csiszár. A városközi kapcsolatok több példájával találkozunk a Dunántúl északi felében a 17. század során.
82-8319. térkép. Önálló tímárcéhek, 15–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Újvidék 1833, Baja 1815; Bars vármegye: Körmöcbánya 1700, Újbánya 1839, Léva 1834; Hont vármegye: Selmecbánya 1609; Liptó vármegye: Lipcse (Német-) 1846; Nógrád vármegye: Balassagyarmat 1817, Losonc 1754, Losonc és Tugar 1818, Szécsény 1817; Nyitra vármegye: Szakolca 1762, Brezova 1833; Pozsony vármegye: Modor 1690, Pozsony 1692, Nagyszombat 1730; Zólyom vármegye: Besztercebánya 1702; Baranya vármegye: Pécs 1829; Vas vármegye: Kőszeg 1712, Rohonc 1776, Vas vm. 1762; Komárom vármegye: Tata 1851; Somogy vármegye: Csurgó 1810; Moson vármegye: Óvár (Magyar-) 1829; Győr vármegye: Győr 1606; Győr és Győrsziget 1637; Sopron vármegye: Sopron 1541, Fraknói és Lándzséri uradalom 1702, Marton (Nagy-) 1740; Zala vármegye: Kanizsa (Nagy-) 1825; Abaúj vármegye: Kassa 1729; Bereg vármegye: Beregszász 1833, Munkács 1818; Borsod vármegye: Miskolc 1689; Gömör vármegye: Rozsnyó 1734, Csetnek 1641, Dobsina 1821, Jolsva 1620, Ratkó 1677, Rimaszombat 1520, Tiszaolc 1838, Gömör és Hont vármegye 1640; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1745, Gyöngyös 1821, Pásztó 1817, Földvár (Tisza-) 1778; Sáros vármegye: Bártfa 1592, Szeben 1641, Eperjes 1729; Szepes vármegye: Késmárk 1671, Lőcse 1660, a 16 szepesi város 1823; Ung vármegye: Ungvár 1$22; Zemplén vármegye: Újhely (Sátoralja-) 1799; Arad vármegye: Arad 1818; Békés vármegye: Békés 1815; Gyula 1829, Szarvas 1814; Bihar vármegye: Debrecen 1599, Nagyvárad és más helységek 1828, Belényes 1825, Margita 1821, Szalonta (Nagy-) 1834; Csongrád vármegye: Szeged 1774, Szentes 1818, Vásárhely (Hódmezővásárhely) 1822; Máramaros vármegye: Sziget 1766; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1618, Károly (Nagy-) 1781; Temes vármegye: Temesvár 1815; Torontál megye: Becskerek (Nagy-) 1828; Jász kerület: Berény 1655; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1695, Buda 1698, Vác 1824, Ó-Buda 1833, Kecskemét 1817, Nagykőrös 1826; Zágráb vármegye: Zágráb 1778, Samobor 1827; Alsó-Fehér megye: Gyulafehérvár 1642; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1539; Besztercei kerület: Beszterce 1513; Brassó vidéke: Brassó 1691; Medgyesi szék: Medgyes 1584; Egyéb erdélyi helységek: Szeben és Szászsebes 1496; Veszprém vármegye: Pápa 1702
8420. térkép. A budai vöröstímárcéh vonzáskörzete, 1747–1829
1 = Pest
2 = Gödöllő 3 = Vác 4 = Ipolyság 5 = Balassagyarmat 6 = Kassa 7 = Eger 8 = Jászberény 9 = Debrecen 10 = Szolnok 11 = Cegléd 12 = Nagykőrös 13 = Kecskemét 14 = Szarvas 15 = Belényes 16 = Gyula 17 = Békéscsaba 18 = Szentes 19 = Hódmezővásárhely 20 = Szeged 21 = Halas 22 = Kalocsa 23 = Baja 24 = Monostorszeg |
25 = Zombor
26 = Apatin 27 = Hódság 28 = Kula (Verbász) 29 = Zenta 30 = Ókanizsa 31 = Nagyszentmiklós 32 = Pécska 33 = Arad 34 = Új-Arad 35 = Nagyszeben 36 = Lugos 37 = Temesvár 38 = Nagykikinda 39 = Törökbecse 40 = Nagybecskerek 41 = Ozora 42 = Versec 43 = Fehértemplom 44 = Pancsova 45 = Pétervárad 46 = Újvidék 47 = Mitrovic 48 = Német-Palánka |
49 = Vukovár
50 = Eszék 51 = Siklós 52 = Németboly 53 = Mohács 54 = Pécs 55 = Pétervárad 56 = Bátaszék 57 = Bonyhád 58 = Tolna 59 = Tevel 60 = Hőgyész 61 = Pincehely 62 = Paks 63 = Dunaföldvár 64 = Simontornya 65 = Sziget-Bécse 66 = Ráckeve 67 = Monostor 68 = Vaál 69 = Székesfehérvár 70 = Veszprém 71 = Nagyvázsony 72 = Keszthely |
Viszályok esetén a bűnösnek tartott, a hagyományokat megszegő céhek ellen szervezkednek a környező városok mesterei. 1629-ben Pozsonyban a német nyereggyártók kérik a városi tanácsot, hogy a helybeli magyar szíjgyártóknak tiltsák meg a kocsibőrözést. A szíjgyártók támogatásért a soproni magyar szíjgyártókhoz fordulnak, ecsetelve a helyzetet: „… nekünk megh tilczak, hogi mi nekünk ugymint Szygiartoknak ne legien szabad koczitt beöröznünk avagi borítanunk sem szyiaznunk, a mint szokasunk hogi az kass állasaigh szoktuk boritanj es kerest szíjtikot s egieb hozza valo ezkösököt hozza adnj”. A pozsonyi tanács azt kívánja, hogy másokkal is bizonyítsák, hogy Magyarországon a kocsiborítás nem a nyereggyártók joga. Ők úgy emlékeznek, hogy vándorlásaik során magyar, horvát, lengyel és erdélyi országokban a szíjgyártóké ez a jog. Ilyen értelmű igazoló levelet várnak a soproniaktól, sőt a hír továbbítását kérik Kőszegre is, hogy onnan is megerősítő igazolást kaphassanak. Kilátásba helyezik, hogy ha őket eltiltják a kocsibőrözéstől, akkor ők eltiltják a német nyereggyártókat attól, hogy „… Tatár Njerget es magiar forman valo Njerget…” készíthessenek. „Ami az hintó boritast illetj azt magunkra nem hiszük”, ez tehát tipikusan német divatú termék.
Egy-egy új, illetve önálló céh alakítása is viszálykodáshoz vezetett, ha nem a szomszéd városok tudtával és egyetértésével történt. A győriek 1692-ben nagy felháborodással tudatják a soproni szíjgyártókkal, hogy a komáromi ifjú legények, akik korábban Győrben dolgoztak, titkon a Kancelláriához fordultak és „… sinistra informatioval [félrevezető módon] Árticulusokat szöröztek magoknak, és otthon Komaromban Remeket nem akarnak csinalny, és különbb Mesterek(nek) akarják magokat tartanyi, mint az Mező és Király Városokban lévő Remek Csináló Mesterek es sehonnet valo Chehektül fügni és egyet érteny nem akarnak, az melly dologh halhatatlan újságnak ítéltetik lenny…” A pozsonyi és szombati céh is fel van háborodva: követeket akarnak küldeni a királyhoz Pozsony, Nagyszombat, Pápa mestereinek leveleivel, amihez kérik a soproniak nyilatkozatát is. A soproniak teljes egyetértésben vannak a győriekkel. A komáromiak kihasználták a török kiverése körüli újjászervezés kezdeteit, és úgy szereztek királyi privilégiumot, mint a felszabadult területek mesterei. A lázadást annál inkább nagy bűnnek tekintették az említett mesterek, mert már 1631-ben szinte területi szövetségként fogtak össze a legények ellen Pozsony, Komárom, Sellye (Vág-), Somorja, Ersekújvár, Pápa, Veszprém, Szentmiklós (Fertő-), Csütörtök (Pozsony-) szíjgyártó- és lakatgyártómesterei. Pozsonyban gyűltek egybe Kisasszony napján (szeptember 8.), és végzést hoztak a legények mezőgazdasági munkában való részvétele ellen. Vásár előtt és után két héttel ne hagyhassák el mesterüket a legények. E tájékoztatást Sopronba küldő győriek kérik, hogy a lakatgyártókkal is ismertessék a határozatot, miheztartás végett (GySmLt: 2. Lad. XXXVI. No. 2; Lad. X. Fasc. III. No. 51). A mezőgazdasági munkákban való részvétel egyrészt a nős legényeknek volt érdeke, de a saját kenyéren élők is így juthattak külön jövedelemhez, illetve szüleiket és testvéreiket segíthették ki munkájukkal, keresményükkel.
A magyar szíjgyártók készítményeinek legfőbb darabjai a 17. századi mesterremek előírásokban szerepeltek, a későbbiekben a hámok bizonyos fejlődése figyelhető meg, illetve az úri igényeknek megfelelő díszesebb, könnyebb termékekkel bővültek (Pettkó-Szandtner 1931). A német szíjgyártók a 19. század első felében Szombathelyen 90éppúgy, mint Debrecenben, a német, francia és angol divat szerint dolgoztak. A kikészített bőrök importja ebben az időben már jelentős, a nyugati megyékben a gráci bőr jelenik meg (Savaria Múzeum, Szombathely Ht. 63. 314. 1).
86-8721. térkép. Önálló szíjgyártó céhek, 15–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Baja 1723; Bars vármegye: Körmöcbánya 1632, Oszlán 1718; Nógrád vármegye: Balassagyarmat 1768; Nyitra vármegye: Tapolcsány (Nagy-) 1622, újvár (Érsek-) 1761; Pozsony vármegye: Pozsony 1604, Nagyszombat 1577, Szered 1578; Trencsén vármegye: Trencsén 1619; Zólyom vármegye: Korpona 1739;- Vas vármegye: Kőszeg 1577, Szombathely 1783, Jánosháza 1857, Csomaháza (Rábakovácsi) 18. sz.; Győr vármegye: Győr 1633; Sopron vármegye: Sopron 1597, Locsmánd 1738, Nyék 1666; Zala vármegye: Kanizsa (Nagy-) 1836, Tóti (Káptalan-) 1794; Abaúj vármegye: Kassa 1573; Borsod vármegye: Miskolc 1792; Gömör vármegye: Rozsnyó 1614, Jolsva 1632, Röce (Nagy-) 1833; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1818; Sáros vármegye: Szeben 1637, Eperjes 1550; Szepes vármegye: Késmárk 1609, Lőcse 1606, a 16 szepesi város 1777; Zemplén vármegye: Sárospatak 1616; Arad vármegye: Arad 1817; Békés vármegye: Gyula 1776; Bihar vármegye: Debrecen 1484, Nagyvárad 1769, Nagyvárad és más helységek 1839, Olaszi (Várad-) 1769; Szatmár vármegye: Nagybánya 1650, Szatmárnémeti 1614; Torontál vármegye: Csanád (Magyar-) 17. sz.; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1767, Buda 1697, Kalocsa 1822, Kecskemét 1718, Nagykőrös 1837, Ráckeve.1764; Szerém vármegye: Vukovár 1717; Zágráb vármegye: Károlyváros 1830; Kolozs megye: Kolozsvár 1642; Brassó vidéke: Brassó 1590; Maros szék: Marosvásárhely 1659; Szebeni szék: Nagyszeben 1648
88-8922. térkép. Önálló szűcscéhek, 15–19. század
Árva vármegye: Trsztena 1630; Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1807, újvidék 1759, Zombor 1765, Baja 1700; Bars vármegye: Körmöcbánya 1667, Léva 1513, Marót (Aranyos-) 1696, Oszlán 1718, Tapolcsány (Kis-) 1828, Zsarnóc 1695; Hont vármegye: Selmecbánya 1580, Bat 1680; Liptó vármegye: Szentmiklós (Liptó-) 1630, Lipcse (Német-) 1644; Nógrád vármegye: Fülek 1640; Nyitra vármegye: Szakolca 1602, Nyitra 1513, Galgóc 1615, Holics 1675, Miava 1676, Privigye 1688, Próna (Német-) 1619, Sellye 1629, Szenic 1681, Tapolcsány (Nagy-) 1674, Tura (Ó-) é. n., újhely (Vág-) 1666, Újhely (Vág-) és Beckó 1676, Újvár (Érsek-) 1513, Örmény 1724, Verbő 1689, Berencs 17. sz., Sztraza 1839, Beszterce (Vág-) 1786, Sándorf 1723; Pozsony vármegye: Bazin 1755, Szentgyörgy 1693, Modor 1644, Pozsony 1467, Nagyszombat 1505, Diószeg 1733, Lévárd (Nagy-) 1675, Pozsonyváralja 1688, Somorja 1637, Stomfa 1669, Szered 1679, Detrekői uradalom 1669, Somorja és Csallóköz 1555; Esztergom vármegye: Esztergom 1694; Túróc vármegye: Mosoc és Szentmárton (Túróc-) 1720; Trencsén vármegye: Trencsén 1579, Bán 1665, Beckó 1678, Beckó és újhely (Kisuca-) 1676, Bicse (Nagy-) 1616, Rajec 1690, Zsolna 1690, újhely (Kisuca-) 1579, Várna 1711, Hornyan 1714, Zólyom vármegye: Breznóbánya 1635, Korpona 1630, Besztercebánya 1640, Zólyom 1777; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1692, Bicske é. n., Mór és vidéke 1828; Vas vármegye: Kőszeg 1589, Szombathely 1817, Elek (Szent-) 1841, Körmend 1769, Pinkafő 1685, Sárvár 1823; Komárom vármegye: Komárom 1753, Tata 1644; Moson vármegye: Óvár (Magyar-) 1776, Moson vm. 1697; Győr vármegye: Győr 1619, Szentmárton 1753; Sopron vármegye: Kismarton 1768, Kismartoni uradalom 1703, Ruszt 1718, Sopron 1614, Kapuvár 1713; Zala vármegye: Keszthely 1638, Komárom (Kis-) 1782, Sümeg 1837; Tolna vármegye: Dombóvár é. n., Szakos é. n., Szekszárd 1778; Veszprém vármegye: Veszprém 1652, Devecser 1815, Palota (Vár-) 1702, Pápa 1570, Vázsony (Nagy-) 1834; Abaúj vármegye: Kassa 1582, Jászó 1637, Szepsi 1642, Szikszó 1639; Bereg vármegye: Beregszász 1564; Borsod vármegye: Miskolc 1637; Gömör vármegye: Rozsnyó 1612, Jolsva 1628, Rimaszombat 1458; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1696, Szolnok 1820; Sáros vármegye: Bártfa 1519, Szeben 1696, Eperjes 1616; Szepes vármegye: Késmárk 1581, Lőcse 1587, Krompach 1839, a 16 szepesi város 1839, Igló 1727; Ung vármegye: Ungvár 1608; Zemplén vármegye: Homonna 1640, Liszka (Olasz-) 1647, Sárospatak 1603, Tokaj 1816, újhely (Sátoralja-) 1572; Arad vármegye: Arad 1702; Békés vármegye: Békés 1815, Gyula 1840, Szarvas 1817, Csaba (Békés-) 1818, Komlós 1828; Bihar vármegye: Debrecen 1449, Nagyvárad 1722, Belényes 1833, Diószeg 1733, Margita 18. sz.; Csanád vármegye: Makó 1818, Makó és Lak (Nagy-) 1815; Csongrád vármegye: Szeged 1700, Szentes 19. sz., Vásárhely (Hódmező-) 1761; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1777, Nagykálló 1671; Szatmár vármegye: Nagybánya 1480, Szatmárnémeti 1564, Károly (Nagy-) 1717; Temes vármegye: Temesvár 1817; Torontál vármegye: Nagyszentmiklós 1821; Jász Kerület. Árokszállás (Jász-) 1820; Kiskunság: Félegyháza (Kiskun-) 1817; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1696, Buda-Pest 1696, Vác 1699, Cegléd 1657, Kecskemét 1591, Nagykőrös 1725, Ráckeve 1711; Varasd vármegye: Varasd 1480; AlsóFehér vármegye: Gyulafehérvár 1639; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1369, 1698; Közép-Szolnok vármegye: Zilah 1595; Torda megye: Torda 1640; Fogarasi kerület: Fogaras 1703; Besztercei kerület: Beszterce 1558; Maros szék: Marosvásárhely 1608; Szebeni szék; Nagyszeben 1376, 1519; Medgyesi szék: Berethalom 1615, Medgyes 1581; Nagysinki szék: Nagysink 1669, Szentágota 1640; Kőhalmi szék: Kőhalom 1649; Segesvári szék: Segesvár 1640; Egyéb erdélyi helyiségek: Szászváros 1589, Brassó és a szász városok 1641
A remekléshez megkívánták „a mesterséghez való rajz” bemutatását, a rajziskola látogatását inaskorban. Debrecenben 1853-ban 17 tagú mesterbizottság vizsgálta meg a kikészített bőrt, és a hibákért 2 forint büntetést szabott ki, majd feladta a remeket, „… nevezetesen egy pár Lóra való Német szerszám Lapos istrángal Frantzia tartó szíjakkal, és többség szavazata szerént még egy Szekeres féket tartozik készíteni, homlok és két odal rojtokkal”. Ez utóbbi kívánságot akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a debreceni körülbelül 100-110 km sugarú kereskedelemben a szekeresek százainak volt nagy szerepe. 1789–1790-ben 628 szekerest és 167 talyigást, 1809–1810-ben 771, illetve 121 főt, 1848-1849-ben már csak 130, illetve 128 főt tartottak számon az adózás kimutatásai. E régi hagyományok emlékét őrzik az új divat darabjai mellett kijelölt szekeres fék készítésének előírásaiban, elkészíttetésében (Balogh I. 1966). A szíjgyártók munkájának változását, sokféleségét a már említett árszabásokban nyomon követhetjük. – A közelmúlt kézművesgyakorlatát a Kisalföldről Timaffy László közleményeiből ismerhetjük meg az igás lószerszámokra és a német divatú kumetokra vonatkozóan (Timaffy 1966b; 1967). A debreceni szíjgyártók országszerte híres készítményeit Varga Gyula mutatta be könyvében (Varga 1986).
A szűcs szó honfoglalás előtti török jövevényszó, a bőrök feldolgozásával foglalkozó személyt jelöli. A tenyésztett juhok és kecskék bőrén kívül számtalan vadféleség prémjének kikészítésével és ruházati feldolgozásával foglalkoztak. A bőr megmunkálásának egyszerű és a honfoglalás körüli időben általános gyakorlatának szerszámkészletéről, illetve ezeknek a kenderfeldolgozásba való átmentéséről, másodlagos használatáról Szolnoky Lajos monográfiájából nyerhetünk alapos tájékozódást (Szolnoky 1972). A specialisták az eljárások változataival, széles anyagismeretükkel kiemelkedtek a hétköznapi gyakorlatból, és tudományukat a szabás-varrás, díszítés különféle ismereteivel bővítették ki. Éppen a meglehetősen általános paraszti gyakorlat elleni védekezésként jöttek létre a 15. században a városi céhek, privilégiumokkal körülbástyázva érdekeiket. A vadban bővelkedő erdők és áradásos területek (vidra, hód) mellett az állattartás hatalmas méretei érthetővé teszik az egyszerűbb, durvább eljárások széles körű ismeretét. Térképre vetítve, Szebentől Kassán és Pozsonyon át Varasdig szépen körül van kerítve 15. századi céhekkel szinte az egész ország (22. térkép). A források elvesztének tartjuk itt is Székesfehérvár, Pécs és Szeged, valamint a Duna-Tisza köze mezővárosi céheinek középkori hiányát. A szűcsök is a tíz legnépesebb céhszervezet közé tartoznak 169 egyszakmás és 23 kétszakmás testületükkel.
A korai céhek a földesurak rokonsági kapcsolatai, illetve egymástól távol fekvő birtokai révén nagy távolságokra adták kölcsön a szabályzatokat. Például 1611-ben a Sopron megyei Csepreg mesterei a varasdiaktól kapják kölcsön az artikulusokat. Mátyás király 1480-ban a csiszár, szűcs, zablakészítő, kovács, fegyverkovács, puskaágykészítő, nyerges, pajzs- és lándzsakészítő varasdi mesterek közös céhének adta eredetileg, amit azután évszázadokon át nagy becsben tartottak. Csepregről a Nádasdyak birtokán tovább került Fertőszentmiklósra 1617-ben, majd Csornára 1676-ban, az Esterházyak uradalmába. Nádasdy Pál 1617-ben megköveteli, hogy az urak és rendek által hozott árszabásokat megtartsák. „Továbbá midőn nekünk mesterségekre szükségünk leszen, esztendőnként tartozik minden Mester Ember avagy maga avagy elegendő Mester legennye az mi Varasinkban, avagy Udvar házainkban mívelni.” Az uradalom területén tartandó vásárok előestjén és más nap kilenc óráig nem árulhattak 91csak a helyi mesterek. A kapuváriak 1713-as szabályai szerint a munkaidő hajnali háromtól esti kilenc óráig tart. A 48. cikkely a bőrkikészítés árait is megszabta: „A Szeűcs Mesterséghben éleő Mester Emberek Ezen Articulus szerinth Dolgozzanak, Farkas Beör Csáválásrul hétven eot Péncz, vidra beörtul Harminc Péncz, Nyusztul Harmincz Péncz, Nyestül huszan eöt Péncz, Gerény beörtül Tizen Két Péncz, Róka Beörteül Tözen söt Péncz, Macska [vad – D. O.] beörteül Tözeneöt Péncz, bárány Beörteül ki eöregh Tizen Két Péncz, Juh Beörteül Tizenhat Pénz, hoszú Bárány beörtül hat Péncz, Boryeu (borjú) Beörteül husz Pénz” (GySmLt: 2. Céhek, Csepreg/d, Kapuvár/e).
A prémek többsége a módosabb városi viseletben került felhasználásra, kesztyűk, süveg bélelésére, bundák és ködmönök varrásánál. Amint a népi szűcsmunkákról írott tanulmányok azt részletesen bemutatják, a legnagyobb és legdíszesebb bőrruhák a bundák, subák, ködmönök voltak – a Dunántúlon és az Alföldön egyaránt. A díszítés túlzásainak tilalma részben a céhek közötti féltékenység miatt, illetve a rávaló pénz nem mindig becsületes megszerzése következtében tűnik fel jegyzőkönyvekben és árszabásokban egyaránt.
A „három város”, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, mezővárosi fejlődése török alatti folyamatosságának gazdasági és társadalmi vizsgálata kitűnően tárta fel a kézművesek szerepét a népesség ellátásában. E mezővárosok, egymástól eltérő társadalmi állásuk, jobbágyi (Cegléd), illetve önálló önkormányzati, nemesi (Nagykőrös) státusuk, valamint a vallási-felekezeti különbségük ellenére fejlődésükben sok hasonlóságot is mutatnak. A református puritanizmus előírta az egyes társadalmi rétegek magatartási, de viseleti normáit is. Ezekből következően korán megjelentek a viseletre vonatkozó tilalmak, amelyek a szegénysorsúak „hozzá nem illő” ruházatát leparancsolták viselőjükről. „…1698-ban büntette meg a kecskeméti tanács Dékány György fejősjuhászát azért, mert komáromi Szűcs Istvánnal »hozzá nem illő«, cifra ködmönt csináltatott magának, ezért elvették tőle a ködmönt és megbotozták, a szűcsöt pedig áristomba zárták, ott kellett lefejtenie a cifraságot a ruháról, az egyszerű ködmönhöz számított árkülönbözetet pedig vissza kellett térítenie a juhásznak” (Szabó K. 1931; Novák L. 1982). A szigorú kecskeméti ítélethez hasonlókkal a későbbi századokban is találkozunk. Ugyanakkor a klarissza rend jobbágyait, a ceglédieket, semmi hasonló tilalom nem sújtja. Somogyban 1793-ban a szűrökkel egy időben a ködmönök cifrázását is tiltják az árszabásban (VmLt VVTIR. ORR 1793. VIII).
Esztergomban 1776-ban a mester fia remeklésnél csak felényi cifrával volt köteles varrni, de minden segítség nélkül. „Az Idegen pedig hosszabbat és több Czifrával segítség nélkül.” 1781-ben már a hivatalos tiltás került a jegyzőkönyvbe: „… el vigezte a Bötsületes Nemes Czéh egy Akarattal, hogy az Szirom varrások, Uján valo füzesek, Czifra kötők, Fordításra valo Premzisek, és batog Gomb föl varrások az Vásári Munkára nem lesznek szabad Munka vesztessége alatt.” A legjobb legény fizetése 25 forint, tudástól és ügyességtől függően ez csökkent 20, 18, 16, 15 forintra. Emellett egy ködmönnek való bőr és a hozzá szükséges eszközök használata is járt a legénynek (1814). Tiltva volt, hogy magyar legény német mesternél – és viszont – munkát vállaljon négy forint büntetés terhe mellett, ami munkaerőhiányra vall (BTM-Kiscell H. 78. 66. 1). Tudjuk, hogy Nagykőrösön 1736–1872 között 120, Esztergomban 1757–1856 között 138 volt a felvett mesterek száma, ami évi átlagban mintegy 20 fős műkődö műhelyt jelent. Viszont Nagykállóban 1819–1872 között mindössze 80 szűcslegény fordult meg, ami nem egészen 1,5 fő évi átlagnak felel meg. A legényeket nyilván a nehezebb, erős fizikai munkát igénylő bőrkikészítésnél alkalmazták, míg a finomabb hímzőmunkában az asszonyok is segítettek, sőt bedolgozók 92is vállalhattak kivarrást (Pest megyei Levéltár, Nagykőrös 34; Esztergom, BBM H. 78. 66. 1; Szabolcs megyei Levéltár, Kálló 54/e).
Az irhások egyes árszabásokban a tímárok, vargák, szűcsök mellett külön tételben kaptak helyet, ami a bőrkikészítés további munkamegosztását, a specializálódást bizonyítja. A csávált bőrök felsorolásában szarvas, őz, dámvad, kecske, kos, ürü, juh és hasi bárány megnevezéseket olvashatunk például az 1811-es Komárom megyei árszabásban. A szarvasbőrök feldolgozását elsősorban a kesztyűsök végezték, készítettek belőle nadrágokat és bőrlepedőket is (Domonkos O. 1970).
A szűcsöknek a legtöbb vitája a szabókkal volt, akik a ruhákat néha prémdíszekkel is ellátták, a szűcsök pedig egyes termékeikhez posztót is használtak.
A bőrfeldolgozó iparágak melléktermékei, a különféle szőrök, szaru- és csontféleségek feldolgozására egy sor kézműves specializálódott céhes keretek között is. Így a textilszakmáknál tárgyalandó mesterek: posztós, szűrcsapó, gubacsapó, süveges, kalapos, melyek többsége közvetlenül a ruházkodás szükségleteit elégítette ki. Kiegészítésül ide kell sorolnunk a kapcakötőket, akik a gyapjúfonalból kötött harisnyákat kallózással tömörítették, csizmába húzható kiváló, meleg kapcákat készítettek. Önálló céheik száma nyolc, ezek közül hat a Dunántúl területén szerveződött, másik kettő pedig Brassó és Nagyszeben városokból ismert. Nyilván nemcsak városi szükségletre dolgoztak, hiszen árszabásaikban a durvább minőségek is megtalálhatók, amit a külvárosok szegényebb lakóin kívül a szabadban dolgozó mesteremberek, fuvarosok, de a falusiak is viseltek.
A szőrfeldolgozók speciális ága a kefekötőké, akik többnyire városokban és mezővárosokban dolgoztak. Három önálló szervezetüket ismerjük a 19. századból: Buda 1820, Pest 1823, Sopron 1832. Munkájukra általában nem is a parasztságnak volt szüksége. Termékeik egy része olyan iparágak szerszámait képezte, amelyek közvetlenül falusi igényeket is kielégítettek. A budai kefekötők mesterremekei a következők voltak 1821-ben: fekete, illetve fehér hajkefe, egy rőf hosszú posztónyíró kefe, négyszögletes lókefe, dupla lekötésű cipőkefe, palackmosó egy rőf hosszúságban, 1841-ben duplakötésű hordókefe említésével találkozunk, 1851-ben pedig ezekhez sorakozik a 24 fontos ágyú csövének tisztítókeféje és a ruhakefe. A nyersanyag a disznósörte, lófarok, sörény, amit a mészárosoktól, hentesektől, tímároktól szereztek be. A budai főcéh 1820-1867 között 17 város 37 vidéki mesterét vette fel Nagyszombattól Nagyszebenig (23. térkép; BTM-Kiscell 12946).
A szaruból és csontból készült fésűk a tisztálkodás és a hajviselet díszes kellékei voltak. A fésűsök, a kefekötőkhöz hasonlóan, széles vonzáskörzettel rendelkeztek. Az országban összesen 15 önálló céhszervezetet tart számon a Céhkataszter, kettőt a 17., tizenegyet a 18. és kettőt a 19. századból. A budai fésűsök inasszabadító könyvéből kirajzolódik a kép, amely egyben a vidéki mesterek hálózatát adja a már sokat emlegetett, török alól felszabadult területeken (24. térkép). 1802–1871 között 34 helység mesterei kérték inasaik felszabadítását. A budai és vidéki inasok száma 323 fő, amiből az utóbbiaké 151. E vidékiek sorából kiemelkedik Eger 30 inasával (1802–1835), ahol azután 1835-ben önálló céh is alakult (BTM-Kiscell 13092).
A szarut feldolgozó késes-, fésűs-, gombcsináló- és csutorásmesterek Debrecenben évszázadokon át együtt, egymás mellett éltek, közös és önállósodott céhekben, ipartársulatban. Történetüket N. Bartha Károly dolgozta fel kiválóan (1929). Munkájából megtudjuk, hogy a mesterremek több darabból állott 1713-ban, amikor a fésűsök elváltak a késesektől, és önálló szabályzatot nyertek a város tanácsától: „A fűsűcsináló készíttsen szép fejér vagy sárga tiszta szaruból egy tisztességes, széles és hosszú ritkafogú bontófűsűt, ismét három részű [oldalú – D. O.] vagy szegű hasonló tiszta 93szaruból fűsűt, melynek egy része legyen ritkásabb fogú, másik sűrűebb, harmadik annál is sűrűebb” (N. Bartha 1929: 17). A 19. század elején újdonság az „összejáró fűsű”, ami nyilván becsukható volt. Az 1860-as években a már említettek mellett fontos szerepet kapott a „hajakasztó”, metszett, fűrésszel cifrán áttört díszű kontyfésű és egyszerű változatai. Itt is előfordul a becsukható „bicskafűsű”. A mesterség leírásában minden munkafázist bemutat, rajzokkal adja a kontyfésűk mintáinak gazdag változatait, több mint hatvan darabot, s teljes szerszámkészletet, valamint az 1823-ban készült céhládát és a gyűlésbe hívó táblát 1846-os évszámmal.
23. térkép. A budai kefekötő céh vidéki mesterei, 1820–1867
Az 1812-es soproni árszabásban férfinak való görbe fésűről, asszonynak való legjobb minőségű dísztelen fésűről, nagy ritka bontó-, kétélű sűrű, kétélű ritka, illetve sűrű fogazású, kicsiny egyélű sűrű, hajbodorító és végül lófésűről olvashatunk. De a szaru lőportartókat is a fésűsök csinálták, fél, negyed, nyolcad font lőpor tárolására. Céhük 1799-ben létesült (Domonkos O. 1980a).
A források hézagos, illetve ismereteink hiányos volta miatt itt most csak Miskolcot említjük, ahol 1783-ban alakítottak céhet a fésűsök, majd később Tállya (1802), Cegléd (1827), Félegyháza (1833), Mezőtúr (1837) mestereit is soraikban találjuk (24. térkép). Külön említést érdemel, hogy Rimaszombatról 1806-ban három csutorást, azaz szaruból esztergályozott pipaszopókát készítő mestert vettek fel a miskolci céhbe (Fügedi M. 1980: 288). Egy miskolci műhely munkáját Megay Géza gyűjtötte fel 1931-ben. Több mint száz szebbnél szebb papírminta került a múzeumba Csoma József mestertől.
A debrecenihez és miskolcihoz hasonló gazdag fésűssablonokat találhatunk a kőszegi, félegyházi múzeumban is, jó szerszámkészletet pedig a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményében.
Napjaink utolsó fésűsmesterei a régi eljárásokat gyakorolták, kivéve a gépesített fogazást.
9424. térkép. A budai fésűsök felszabadított inasai (1802–1871) és a miskolci fésűscéh vidéki mesterei (1796–1837)
