A VÁSÁROK HANYATLÁSA, MAI FORMÁIK
A VÁSÁROK HANYATLÁSA, MAI FORMÁIK
A közgazdaságtan a vásárokat az ipari és a „közlekedési-szállítási forradalom” utáni időkben egyértelműen túlhaladottnak, anakronisztikusnak minősítette. Mindenütt és minden vonatkozásban a vásár hanyatlásáról beszéltek, és nem is kevesen a vásárok közeli végét jósolták. Való igaz, hogy a kiépült gyáripar a múlt század végére soha nem látott mennyiségben ontotta a legkülönfélébb használati eszközöket, bútor-, ruha- és cipő-lábbeli anyagokat ugyanúgy, mint a készárut. A nagy mennyiség és gépi tömegtermelés következtében gyorsan és olcsón. Az utak általános megjavításával, új utak építésével, a vasút kiépültével a közlekedés-szállítás is gyorsabbá és olcsóbbá vált, és bekapcsolt az ország gazdasági vérkeringésébe sok, addig elzárt, csak saját magára vagy legfeljebb közvetlen környékére mint vonzáskörzetre szorítkozó félreeső helységet, területet (Gráfik 1983; Bencsik 1986). Mindezek következtében a vásárok valóban hanyatlásnak indultak, de ez nem mindenfajta vásárt érintett egyformán. Legnagyobb méretű volt a hanyatlás az iparcikkvásárokon. De alig látszott meg a hanyatlás a már korábbról piacnak nevezett és a voltaképpeni vásároktól el is különült, a jelentősebb településeken mindennapossá vált élelmiszervásárokon. Sőt, ezek közül nem egy a közlekedés-szállítás fejlődése következtében nőtt, árui közt feltűntek távoli vidékek terményei, például déligyümölcsök. A bor- és terményvásárok is jelentősen hanyatlottak. A terményforgalom szinte kizárólag a termény- és takarmánykereskedelemben bonyolódott le. Az állatvásároknak csak a nagybani árusítása hanyatlott. A nagyban való állatértékesítés átment a vásároktól független állatkereskedelembe, de a kismértékű, a szigorúan belső fogyasztású állatvásár megmaradt. A hanyatlás korában eleinte világszerte azzal akartak védekezni, hogy egyre több helységnek adtak vásárjogot, egyre több vásárt rendeztek, s csak amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vásárok számának növelése nem állítja meg a hanyatlást, kezdtek egyre több helyen új típusú vásárokat rendezni, illetve alakultak ki és indultak külön, önálló fejlődésnek egyes vásárrészek vagy új vásárformák. Legáltalánosabb volt a használtcikk-vásárok – ócskások, ócskássor, zsibogó, zsibvásár 651stb. – megszervezése, vagy ahol már korábbról is voltak, ezek fejlesztése. Az új típusú vásárok sorába tartoztak az ún. hiánycikkvásárok, illetve az olyan vásárok, amelyeken az új, megváltozott életkörülményeknek megfelelő tárgyakat, berendezéseket, eszközöket árultak. Ilyen fejlődő vásárok például napjainkban az autóvásárok, amelyek egyszerre tartoznak a használtcikk- és a hiánycikkvásárok körébe. Szólhatnánk végül az idegenforgalmi érdekű népi iparművészeti vásárokról is. Ezek a folklorizmus sokoldalú megnyilvánulási formái. Általában a nagy forgalmú üdülő- és fürdőhelyeken, kulturális központokban, a hagyományos vásároktól vagy vásármaradványoktól függetlenül zajlanak le.
Ahogy az eddig elmondottakból is kitűnhetett, a vásárok a maguk sokféle funkciójával, az élet minden területére gyakorolt közvetlen és közvetett gazdasági, társadalmi és kulturális hatásaikkal a népélet komplex kifejezési formáivá váltak. A vásárok sokoldalú, színes világát ezért gyakran használta elmondandói keretéül a művészet, különösen az irodalom és a képzőművészet, illetve a festészet. A vásár művészi ábrázolásai közül nem egy néprajzilag is hiteles, illusztratív alkotás, amely a művész mondanivalójának kifejezésén kívül a vásárok rendkívül összetett, a mindenkori gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyokra és törekvésekre jellemző világának feltárása közben konkrét ismereteket is közvetít.
